A következő, és egyben utolsó főzet a Felix felicis. Boldog szerencse. Bár a folyékony szerencse névvel szokták illetni. Granger ezt is tudta, de Erica meg sem lepődött ezen. A vak is látta, hogy a griffendéles nagyon okoskodó, már-már idegesítően belemártja az orrát mindenbe, aminek egy kicsit is köze van a tudáshoz. Mint akinek állandó bizonyítási kényszere van. Magában gúnyosan elvigyorodott, ez még később jól jöhet. De most az órára kell koncentrálnia.

- Nos tehát! - Kezdett bele Lumpsluck az óra érdemi részébe. - Miként nyerhetitek el ezt a mesés díjat?  Nyissátok ki a tankönyveteket, és lapozzatok a tizedik oldalra! Valamivel több, mint egy óránk maradt, ezalatt próbáljátok meg elkészíteni az élő halál eszenciáját. Tisztában vagyok vele, hogy a feladat szokatlanul nehéz számotokra, s nem is várom el, hogy a bájital tökéletesre sikerüljön. Akárhogy is, akié a legjobb lesz, megkapja a kis Felixet! Munkára!

Ezek után mindenki csendben kezdett dolgozni, csak a könyvek lapozását, koppanásokat és egyéb neszeket, lehetett hallani, ami a munka velejárója. Ericát különösebben nem hajtotta a szérum megszerzése, de a saját teljesítmény kényszere viszont igen. De csak annyira, hogy megfeleljen órán, és nem tovább. Aprította a macskagyökeret, kevergette a főzetet, a mákonybabot is felvágta, de néhányat, csak úgy kísérletképpen, összenyomkodta, hogy legyen leve. A főzethez inkább a leve kell, mint egyéb összetevői, de ha a könyv ezt mondja, akkor így kell csinálni. Fél szemmel nézte a többiek munkáját, és meglepetésére látta, hogy Potter egyenesen rácsap a szegény kis babra, és eléggé sok levet ereszt. Elgondolkodott, hogy ő is így csinálja-e, aztán végül a könyvben írtak mellett maradt, a saját elképzeléseivel kiegészítve.A főzet végre felvette a halványlila színt, és most kevergetni kellett, addig, míg színtiszta nem lesz. Alaposan megkeverte, de nem nagyon akart színtelen lenni. Belenézett a könyvbe, amibe az állt, hogy az óra járásával ellentétesen kell keverni. Megnézte az irányt, hogy merre forgatja. Elvileg jól, valahogy mégsem stimmelt neki. Mielőtt eszébe juthatott volna valami megoldás, a tanár hangja harsogott a teremben:

- Lejárt az idő! Hagyjátok abba a keverést!

A tanár asztalokhoz lépett megszemlélni a főzeteket. Nem szólt, nem illetett senkit sem szavakkal. Ericáéra tett egy félig elismerő pillantást. A griffndélesek asztalánál viszont szinte felkiáltott, ahogy Pottert megdícsérte. Tehát ő kapja az aranyló főzetet, de Erica nem bánta. Tuti, hogy rászálltak volna a háztársai, hogyha kiderülne, ővé a szerencseszérum. Nem volt kedve még emiatt is viaskodni velük.

Összeszedte a holmiját és lesétált a hálókhoz. Letette a felszerelését, és megnézte az ágyneműjét. Még mindig cafatokban lógott, a házimanók nem cserélték ki. Legalább nem jut az igazgató fülébe, hogy valami szokatlan történt. Erica teljesen biztos volt benne, hogy ha valamelyik manó meglátja az ágyneműjét, a történteket biztosan jelentenék Dumbledore-nak. Felhajtotta a takarót és a lepedőt, majd leült az ágyra. Rátette kezét a szakadt anyagra, végigsimított rajta, és érintése nyomán a szövet gyógyulni kezdett. A szakadásnyomok eltűntek, helyüket felváltotta az ép és mélyzöld szín. Kívülálló csak azt látta volna, hogy Erica az ágyon ülve mereng, és a kezét mozgatja ide-oda. Öt perc után kinyitotta lecsukott szemét, és elégedetten nézett végig az ágyon. Semmi sem árulkodott arról, hogy itt valami őrjöngve szakította szét a holmiját. Felkelt, egy pillanatra megingott, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát. Elszokott attól, hogy a telekinézis alapú varázslatokon kívül mást is használjon. Majd felsétált a Nagyterembe, ahol már javában folyt a vacsora és a mai nap megtárgyalása.

Erica leült a helyére. Megnézte a kínálatot, de valahogy egyik sem tetszett neki. Inkább öntött magának egy kis sütőtöklevet, de majdnem kiköpte, annyira szokatlan volt az íze. Igaz, hogy Maráék varázsló-házaspár voltak, de nagyon is muglikként éltek, csak akkor varázsoltak, ha feltétlenül szükséges volt. Körülnézett, mi van még az asztalon, és meglepetésére gyümölcstálak is voltak, valószínűleg a fogyókúrázó diákoknak. Elvett egy narancsot, és meghámozta. Érezte, hogy a körülötte ülők megint abbahagyják egy pillanatra a beszélgetést, de nem zavartatta magát. A hosszú körmök nem csak szépek voltak, hanem erősek is, így tudta gond nélkül meghámozni a gyümölcsöt. Lassan, komótosan elfogyasztotta, és már a holnapi napon gondolkodott. Egész délelőtt gyógynövénytan, majd délután egy bűbájtan és egy átváltoztatástan. Elgondolkodott, hogy vajon mit fognak szólni a tanárok, főleg McGalagony és Flitwick. Tehetségesnek bizonyult mindkét tárgyból, de csak azért - és ezt nem kötötte mindenki orrára-, mert pálca nélkül varázsolt. Ugyanúgy eljátszotta, mint ma SVK-n. Egy pillanatra összeszorult a gyomra, és lopva a tanári asztal felé nézett. Pitont kereste a tekintetével, aki szobormereven ült és vacsorázott. Erica tudta, hogy nem sikerült átrázni a tanárt, ezért küldte büntetőmunkára. De a meglepettséget nem értette akkor. Miért volt a férfi meglepve? Ezen járt az agya, miközben lopva Pitont fürkészte. Mikor befejezte a vacsorát, felállt, és szét sem nézve kisietett a teremből. Úgy volt vele, korán lefekszik aludni, hátha ma nem álmodik semmi szörnyűséget. Majdnem nem vette észre, hogy valaki követi, de az utolsó pillanatban feltűnt neki a mozgó árny. Befordult a sarkon, és a falhoz lapult.Ujjait begörbítette, érzékeit kiterjesztette. Egy lány léptei voltak, úgyhogy szinte azonnal ellazult, mert már tudta is, hogy kié: Luna Lovegood. Magában elmosolyodott a paranoiáján, és kilépett.

- Szia Luna, mi van veled? - Kérdezte a lehető legnyugodtabban. Úgy érezte, a lány személyében még barátra lelhet.

- Szia, semmi érdekes. Tudod, hogy megijeszettél? Már majdnem azt hittem, hogy egy árnyleső vagy.

- Egy micsoda? - Erica nem hallott  még ilyen nevű lényekről.

- Egy árnyleső. Te nem olvasod a Hírverőt? Azt írják benne, hogy az árnylesők olyan teremtmények, amik az árnyékokból ugranak elő, és elszívják a varázsló emlékeit, de úgy, hogy teljesen elfelejt mindent. - Luna egészen belemelegedett a mondanivalójába. - Az egyetlen védekezési mód, ha jó gyorsan elfutsz előlük.

Erica egy pillanatra elmosolyodott. Ez a lány teljesen ártalmatlan, és egy kicsit bogaras. De nem bánta. A barátsághoz megértés is kell. Még egy darabig figyelmesen hallgatta Luna csevegését, és elmentek sétálni. A lány elég sok kérdést vetett föl Erica furcsaságaival kapcsolatban, például, hogy miért ilyen csíkos a bőre, meg miért van olyan szemfoga, mint a vámpíroknak, de Erica őszintén megmondta: nem tudja. Ilyennek született. A lány sokat mesélt az apjáról, de az anyjáról semmit.

- Hogy lehet az, hogy sokat mesélsz apádról, de édesanyádról egy szót sem? - tekintete kérdő volt és érdeklődő.

- Egyszerűen. - Luna megvonta a vállát. - Anyám meghalt, mikor még kicsi voltam, és nem sok emlékem maradt róla. És te miért nem említed soha a szüleidet?

Ericának gombóc szorult a torkába. Már bánta, hogy felhozta a témát. Ezt a területet gyenge pontnak tekintette.

- Nekem nincsenek szüleim, legalábbis nem tudok róla. Árvaházban nevelkedtem. - Mihelyst kimondta, érezte, hogy torkában csökken a szorítás. Meglepődött, hogy mennyire egyszerűen megkönnyebbült.

- Gondoltam. Nem hiába kezdted nem-elsőévesként a Roxfortot. De ha nem haragszol, én megyek a klubhelyiségünkbe, mert nemsokára kilenc óra. Ilyenkor már nem lenne szabad a folyosón mászkálnunk. Majd még beszélünk, szia.

- Oké, szia, és aludj jól. - Majd hátat fordítottak egymásnak, és elindultak a hálókörleteikbe. Erica könnyű léptekkel haladt, hiszen hatalmas súlyt dobott le néhány perce. Futásnak eredt, hogy hamarabb a klubhelyiségbe érjen, mert pár perc múlva kilenc óra volt. Csúszva fordult be az egyik sarkon, és azonnal nekiütközött valaminek, de az lehet, hogy inkább valaki volt. Ericát az ütközés ereje hátratántorította, de nem esett el. Jó egyensúlyérzéke volt, nem úgy, mint az, akinek nekiment. Egy bőtaláros ember ült a földön, a meglepődöttség szagát árasztva. A lány vészjelzői azonnal riadót fújtak, hogy most galibát csinált, de nem mert elfutni. Most már tudta, hogy éppenséggel ki tápászkodik fel: Perselus Piton, a házvezetője. Nagyot nyelt, már így is eljátszotta a tanár jóindulatát.

- Elnézést, Piton professzor, nem vettem észre. - Megpróbálta a lehető legbűnbánóbb arckifejezését felvenni, nem akart további támadófegyvert adni a tanár kezébe.

- Lestrange! Hogy mert ilyen késői órán a folyósón járkálni, ráadásul tiszteletlenül bánni az egyik tanárával? - Hangja olyan volt, mint a kitörni készülő vulkán, még csak morajlott, de bármelyik pillanatban elszabadulhatott a pokol.

- Én tényleg sajnálom, nem hallottam a professzor úr közeledését, és már itt sem vagyok. - Ezzel a lendülettel kikerülte a tanárt, és elviharzott a hálók felé. Tudta, hogy most nagyon tiszteletlen volt, de egyszerűen bepánikolt. Megijedt, bár ezt magának nem nagyon merte bevallani. A tanár fellépése erősen emlékeztette nem egy árvaházbeli nevelőjére, melyekre inkább illett a rabszolgatartó jelző, mint a nevelőtanár. Még futtában mondta ki a jelszót, mihelyst meglátta az alagsorban a falak másféle rendeződését, ami a bejáratot jelentette. A kövek elfordultak egymáson, egy boltívet alkotva, majd belépés után azonnal visszalakult. A klubhelyiségben körülnézve látta, hogy mindenki rámered, hogy mi volt ez a nagy futás. Gőg, megvetés, még mindig. Erica lesétált a lányok hálótermébe, ahol páran már aludtak. Bement a zuhanyzóba, és magára eresztette a csapot, ahonnan jéghideg víz folyt. Ki kellett tiszítania a fejét.

Tudta, hogy az itteni tanárok nem olyanok, mint az árvaházbeliek, még Piton sem, de egy pillanatra akkor is azok emlékek idéződtek fel benne: mikor először panaszkodni ment, hogy a nagyok bántják, azonnal kapott egy fülest, hogy hagyják békén, ne zavarjon ilyen apróságokkal; ha valamit csináltak a nagyok, és észrevették, azonnal ő lett a bűnbak, és a nevelők még fáradtságot sem vettek, hogy kivizsgálják az ügyet; a nagyok tették szintén, hogy elloptak valamit az egyik nevelőtől, és hogy ne derüljön ki, hogy ők voltak, Erica holmijai közé rejtették a zsákmányt, amit természetesen megtaláltak nála, és a büntetés nagyon kegyetlen volt. Inkább nem gondolt vissza rá, de amikor megérintette hátán a hegeket, amiket még ő sem tudott begyógyítani, könnyek homályosították el a látását. Ökölbe szorította a kezét, és belecsapott a szemben lévő csempébe. A keze nem sérült meg, de a kerámia pókhálószerűen megrepedt. Azonnal lehiggadt, és egy érintésére elsimította a felületet. A csempe ugyanúgy nézett ki, mint az ütés előtt. Megtörülközött és magára vette a pizsamáját, majd bebújt az ágyba. Sokáig nem tudott elaludni, a mai napot elemezgette. Végül átcsúszott az álmok mezejére.

Ugrás a következő fejezetre