Luthien Lovemagic Oldala

Erica az ágyában fekve gondolkodott az elsõ napján. Reggeli mottóját sosem érezte igazabbnak, mint most. Új élet. Ez az. Kihívásokkal teli, de megoldható problémák. Elmosolyodott. Mikor az a Malfoy fiú megijedt, elégedetten vette tudomásul: nem olyan védtelen, mint ahogyan korábban hitte. Kár, hogy nem bízott elõbb saját képességeiben, még anno az árvaházban… Fájdalmas emlékek rohanták meg… Amikor 9 éves korában az államtól a születésnapjára kapott egy plüssállatot. Nem is emlékezett rá, hogy pontosan milyen volt, csak arra, hogy mihelyst meglátták a nagyok a kezében, azonnal elvették, és a szeme láttára szakították darabokra a kis játékszert. Vagy, amikor 7 éves korában szintén a nagyok az ebédlõben elvették az ebédjét, merthogy aznap finom ételt adtak, és nekik kevés volt, ezért hát elvették a kisebbektõl. Meg az állandó csúfolódások, mióta az eszét tudta. A csíkok miatt. Ilyenkor gyûlölte önmagát, de… egyszerûen nem tudta nem elfojtani magában az örömöt, mikor megfélemlítette a srácot. Persze ennek híre gyorsan elterjedt az asztalnál ülõk között, de nem foglalkozott vele. Bár mikor a klubhelyiségek felé mentek, a többiek tisztes távolban maradtak. Ez kicsit zavarta, de az annál inkább, amikor a lányok a hálóban rá néztek. Gyûlölet és megvetés. Ez tükrözõdött a szemükben és a szagukon. Felsóhajtott. Mégsem így akarta kezdeni az új életet. Majd holnap újra megpróbálja. Futott végig az agyán, és oldalára fordulva el is aludt.

Álma zavaros volt, álmodott egy Tom Rowle Denem nevezetû fiúról, a Teszlek Süvegrõl, amint azt mondja „Á, szervusz Tom, kérsz egy kis citromport?” Majd eltûnt a süveg, és helyette megjelent a szõke fiú, félelemmel a szemében, amint rárivall, hogy hagyja békén, és nekiugrik, szaggatja, tépi Malfoy ruháját, bõrét, torkából vadállati és diadalittas üvöltés szabadul fel. Majd megállva nézi a szétmarcangolt holttestet, de nem olyan magas szemszögbõl, hanem mintha a saját szeme a derekáig érne. Belenéz a vértócsába, és egy hidegen parázsló szemû állat néz rá vissza. Pupillája tágra nyílik a felismeréstõl, hogy ez õ maga. Sikítani akart, de nem tudott, torkára forrt a hang, helyette egy másik jött ki: egy újabb vadállati üvöltés, vértõl mámoros, aki érzi dominanciáját, hogy õ a ragadozó, és az összes többi élõlény csak a zsákmány, amit el kell kapni, meg kell kínozni, és megenni. Mikor eddig jutott, belevájta hosszú fogait a tetembe, és élvezettel lakmározott. De csak az egyik fele. A humánusabbik, emberibb része tiltakozott, és a hányinger kerülgette, de a vadállat erõsebb volt. Végül az ember gyõzött: torkából végre felszakadt a sikítás, és remegve vette észre, hogy az ágyában fekszik, ébren, de… az ágynemû teljesen darabokra volt szaggatva, pedig nem gyenge anyagból készült. A szakadásnyomok meg egyértelmûen egy karmos lényre utaltak. Ezek után egyáltalán nem mert visszaaludni, félt, hogy egy újabb rémálmában már a lányokat fogja tépni, ugyanúgy, mint a paplant, párnát, lepedõt. A lányok. Fülelt, hátha hall valami neszezést felõlük, hátha fölébredtek a sikításra. Semmi különöset nem hallott, csak pár ijedt, kapkodó lélegzetvételt. „Remek. Felébredtek, és most be vannak tojva. Sajnálom” Az utolsó szót a levegõbe suttogta bele, amolyan bocsánatkérésképpen, hátha meghallják a szobatársai. Nem merte hangosan mondani, hátha nem lenne ura saját hangjának, és ne hozza még jobban a frászt rájuk.

Reggel nagyon nyúzottnak érezte magát, egész éjszaka fent volt. Igaz, a lányok sem aludtak valami nagyon sokat, így a reggel kicsit ingerülten telt. Öltözködés közben össze-vissza kiabáltak, mit merre hagytak, de Ericához még véletlenül sem szóltak hozzá. A lány igyekezett nem megmutatni az ágynemûjét, így amikor kiszállt az ágyból, azonnal húzta is vissza a baldachinos ágy zöld-ezüst függönyeit, szerencsére sikerrel. Ládájából elõkotort egy viseltes fekete pólót és a farmerját, és ráöltötte iskolai egyentalárját. A hálóhoz tartozó zuhanyzós fürdõszobában elvégezte toalettjét, de elõtte kivételesen kihagyta az ajtónyitós trükköt. Nem akarta feleslegesen és még jobban magára vonni a figyelmet. Végül elsõként kilépve a szobából indult a Nagyterembe reggelizni és megkapni az órarendjét. Mikor leült az asztalhoz, feszült csend lett körülötte, a többiek elhúzódtak. Élénken élt fejükben a tegnap esti incidens, valószínûleg Malfoy által kiszínezve. „Remek. Ez a nap is jól kezdõdik” Gondolta keserûen, de azért rendesen megreggelizett – kifejezetten örült neki, hogy a manók ismerik a 100%-os narancslé fogalmát. Szélesen elmosolyodott, és az eddig csendet még mélyebb követte. Zavarodottan nézett körül, mindenhonnan a félelem szaga áradt, és mindenki az arcát bámulta. Nem értette mi van, ezért az egyik ezüst tányérban szemlélte meg tükörképét. Nem látott semmi érdekeset, de mikor kinyitotta száját, hogy nem érti, mit néznek, rájött: a szemfogai. Hosszúak. Ez új, vette tudomásul döbbenten, valahogy nem ezt akarta… Egy hang zökkentette ki már megint, de ez mély volt, férfias, és gúnyos, ahogy a hang felõl jövõ szagok is:

- Ha befejezte a saját képmásában való gyönyörködést, talán volna szíves, az órarendjével foglalkozni. - Mikor Erica szembefordult a hanggal, a világot valami feketeség zárta el, majd felpillantott, és egy hozzá hasonlóan sápadt arccal találkozott, és farkasszemet nézett egy ébenfekete szempárral. – Üdvözlöm a Mardekárban, Perselus Piton vagyok, a házvezetõje. Szeretném, ha inkább az órarendjét bámulná, és nem a tükörképét. – Majd egy gúnyos mosollyal a szája szegletében a lány kezébe nyomta a pergament, és lobogó talárjával együtt távozott. Õ meg csak nézett utána. A férfiból nem áradt megvetés, vagy lenézés, csak gúny, de ahogy elnézte, mindenki felé ezt sugározta. Meg még valami volt a szagában, csak azt nem tudta, hogy mi. Egyik szomszédja felé fordult, aki megrökönyödve nézett vissza rá.

- Nyugi, nem eszlek meg, csak azt szeretném tudni, hogy mit tanított eredetileg. – Hangja normális volt, kellemesen mély, alt hang, mely képes az ember érzékeit simogatni, ha a szálak gazdája olyan hangulatban van. Most ugyan hiányzott belõle az a bársonyosság, de hangja így is finom tónusú volt, nem kis meglepetést szerezve a megkérdezett fiúnak. Aki láthatólag egy troll intelligenciáját kapta, de csak tud válaszolni egy ilyen egyszerû kérdésre.

- Hát, izé… bájitaltant. – Nyögte ki válaszát a megkérdezett, és gyorsan a reggelije fölé hajolt. „Ennyit társalgásról” jegyezte meg keserûen, és inkább az órarendjére nézett. Elsõ óra: Legendás lények gondozása. Aztán lyukasóra. Mivel RBF vizsgáit egy kivétellel (mágiatörténet, abból E-t kapott) mind kiválóra teljesítette, így dönthetett, hogy mit akar továbbtanulni, végül a bájitaltan, a gyógynövénytan, a sötét varázslatok kivédése, a bûbájtan, az átváltoztatástan és a legendás lények gondozása órák mellett döntött. Kicsit zsúfoltak voltak tõlük a rubrikák, de megoldható volt, szerencsére.

Legendás lények gondozása, szünet, aztán ebéd, majd sötét varázslatok kivédése, végül dupla bájitaltan. Nagyszerû. Legalább lesz egy könnyû. Még visszaszaladt a klubhelyiségbe a felszereléséért, kiment a kapun és kiszimatolta, hogy merre lehetnek a többiek. Nem volt nagy nyüzsgés, valamivel több, mint tucatnyian lehettek. Megnézte csoporttársait: Néhány hugrabugros és hollóhátas, griffendéles egy se, és egyedül õ volt mardekáros. Végül a túlméretezett kunyhóból kijött a tanár: egy közel három méter magas bozontos ember. Úgy hallotta, hogy imádja a veszélyes állatokat, és ami másoknak ötös osztályú, az neki kifejezetten aranyos.

- Szervusztok! Örömmel látom, sokatoknak sikerült az RBF vizsga. – Hangja mély, dörmögõ, akár a távolról hömpölygõ mennydörgés, de nem volt bántó. Tekintetét végigjáratta a társaságon, és szeme Ericán pihent meg. – És azt is látom, hogy az új lány felvette a tárgyamat. Kifejezetten örülök neki. - Összecsapta a tenyerét. – Nos, kezdjünk is neki a mai órának. Graniánok. Ki tudja, hogy milyen lények? – Nézett végig a társaságon. Erica gondolkodott egy darabig, majd – mintha õ tartana elõadást – így szólt:

- Szárnyas lovak, mint a mondabeli pegazusok, és a leggyorsabb lények a világon. Nagyon intelligensek, értik az emberi beszédet. Csak be kell nekik mondani a címet, mint a hopp-porral való utazáskor, és odarepítenek. Nem árt velük az udvariasság.

- Nagyszerû, ügyesen megfogalmaztad a graniánok lényegét! Nem sûrûn mondom, de 5 pont a Mardekárnak! – Lelkesedett Hagrid. Tényleg örült, hogy van egy olyan mardekáros tanítványa, aki nem piszkálja és nem gúnyolódik. – Akkor ki is hozok egyet. – Azzal elindult a közelben álló istálló felé. A többiek sugdolóztak, még mindig a lány volt a téma. Ericát nagyon zavarta, de úgy volt vele, minden csoda három napig tart. És ez még csak a második. A tanár viszonylag hamar visszaért, kötõféken vezetve egy fekete sörényû példányt. Egyenesen a lányhoz vezette.

- A pontok mellé egy kis ismerkedés is jár. – Hagrid szélesen elmosolyodott. Egészen biztos volt benne, hogy a mardekáros és a granián hamar összebarátkoznak. Erica elõbb a férfira, majd az állatra emelte tekintetét, és egyenesen belenézett a szemébe. Nem érzékelt támadási szándékot vagy félelmet, csak egy kis bizonytalanságot, amit betudott alapvetõ óvatosságnak. Így csak lassan és jól láthatóan a fej felé emelte kezét, és finoman megvakarászta a homlokot, a fültõ magasságától egy kicsit lejjebb. Tudta, hogy erre sok állat megnyugszik. Igaza volt. Az aggályok azonnal elmúltak, helyét fölváltotta a nyugodtság. A granián az orrát a lány vállának bökte, jelezvén, hogy elfogadja. Az óriás csak repkedett az örömtõl.

- A’sszem sikerült vele összebarátkoznod, ügyes vagy! De szerintem most már hagyjuk, hogy mások is megismerkedhessenek eme gyönyörûséggel! Gyertek, ne féljetek tõle, de semmi hirtelen mozdulat, mert attól megriad!

Mindenki lassan odament, Ericát gondosan kikerülve. Az állat szépen lassan a többieket is elfogadta, de közel sem olyan egyszerûen, mint a lányt. Az ismerkedést a csengõ hangja szakította félbe.

- A legközelebbi órán folytatjuk! – Szólt Hagrid a távozók után.

A mardekáros számba vette maradék idejét az ebédig, és úgy döntött, beül a könyvtárba. Ott biztosan nem fogják zaklatni, nem mintha eddig piszkálták volna, kivéve Malfoyt, de nem akarta a provokálás lehetõségét megadni, semmilyen módon. Elég volt csak tegnap megfélemlíteni a fiút, és máris rémálmai voltak. „Köszönjük szépen, ilyenbõl még egy nem kell!” Fintorodott el, majd beállított a könyvekhez. Levett egy bestiákról szóló kötetet, és azt kezdte lapozgatni. Az ebédig senki sem zavarta.

Ugrás a következõ fejezetre