|
Örök búcsú
2006.11.07. 16:49
Örök búcsú
A nő rettegett ettől a naptól. Azt kívánta, bárcsak megállna az idő, de az könyörtelenül elszaladt, és vele az utolsó "boldog" nap is. Nem volt igazán szép az a nap sem, keserédes inkább. Minden együtt töltött perc csak fokozta a fájdalmat, hiszen tudta, lehet, hogy ezek az utolsók. Mégsem sírt egy cseppet sem. Nem akarta elrontani ezeket a pillanatokat, de a szíve majd megszakadt. Csak mosolygott, amikor a férfi kék szemébe nézett. Az a szempár volt élete értelme, s vele az a kis titok, amiről egyikük sem tudott...
Eljött a reggel s vele a búcsú. Fájdalma ekkor már nagyobb volt, hogysem sírni tudott volna. Vele akart menni, harcolni érte, helyette, hogy megvédhesse azt az embert, aki a legfontosabb számára, de nem engedték. Maradnia kellett s átélnie ezeket a gyötrelems perceket, órákat, napokat.
Az utolsó pillanatban megfogta férje kezét és megszorította. A szeme mindent elárult, de ki kellett mondania azt a pár szót:
- Gyere vissza!
Szerelme gyengéden megcsókolta - utoljára - futott át agyán a keserű gondolat - és így szólt:
- Ezt nem ígérhetem meg. De egyszer újra együtt leszünk! Szeretlek!
Megsimogatta felesége arcát, majd elment.
A nő hosszú percekig ott állt még, fejében kavarogtak a gondolatok. Olyan volt, mint egy árva reménysugár, amely bármelyik pillanantban kialudhat. Aztán erőt vett magán és folytatta az életet. Hiszen folytatnia kellett a titok miatt, ami nemsokára már nem volt titok.
Az idő könyörtelenül s egyszersmind kegyesen haladt előre. Dúlt a harc, de a nő biztonságban volt, megvédték a hírektől is. Az utolsó csatában sikerült, amiért annyian haltak meg: Voldemortnak vége. Híveit és őt magát is megölték. a rejtekhelyen az ünneplésbe szomorúság vegyült: nem tudták, kiket veszítettek el örökre.
Aztán hazahozták a holttesteket. Fájdalom volt mindenütt, ahová csak nézett: szeretteiket siratók és fájdalom, fájdalom. végül meglátta őt.
Szíve legmélye tiltakozott még most is, amikor nem volt mit tenni. Kedvese utolsó pillanatába fagyva, holtan feküdt. Odalépett hozzá és megsimogatta hideg, élettelen arcát, azt az arcot, amely annyiszor mosolygott rá.
- Mindig velem leszel - suttogta, és a kis titokra gondolt. A gyermekre, aki a testében növekszik, aki férjének egy része volt, akiben megőrizheti szerelmét, amíg újra együtt nem lesznek...
"Szeretlek!"
by Silme Betty
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
