Luthien Lovemagic Oldala

Sok-sok éve már... Hosszú idõ telt el azóta, de most is ugyanúgy fáj, sõt, ha lehet, még jobban. Egész szerencsétlen életemben fájni fog. És utána... azok a szavak... sose felejtem el õket. Nagybátyám szavai és gúnyos tekintete... szüleim szégyenkezése, a bûntudat, hogy bár akaratlanul, de nagy fájdalmat okoztam nekik... Könnyek peregnek az arcomon. Igen, gyenge vagyok. Most is visszhangoznak fülemben azok az iszonyú szavak... Tudom, hogy gyenge vagyok. Hiszen én, egy õsi aranyvérû család sarja, a nagy Lucius Malfoy unokahúga... kvibli vagyok.
Kvibli... milyen kegyetlen ez a szó. És milyen kegyetlen a sors... Ha más családba születtem volna! De így, Malfoyék rokonaként... Az édesanyám Lucius Malfoy húga. De õ nem olyan, mint a nagybátyám. Õ kedves, jólelkû. Ezért is bánt annyira, hogy szégyellnie kell a testvére elõtt. Az édesapám is aranyvérû, hollóhátas volt annakidején, mint édesanyám. A Roxfortban szeretek egymásba és késõbb összeházasodtak. Szegény édesanyám... neki egyébként is borzasztó volt, hiszen nem a Mardekárba járt, és ezért a bátyja lenézte. Azért meg fõleg, mert egy olyan emberhez ment hozzá, mint az édesapám. És azóta a szörnyû nap óta még jobban megveti a családomat. Mi mást is tenne... Bár kvibli vagyok, a fülem jó és tudom, hogy a Sötét Nagyúr csatlósa volt, bár azt állította, Voldemort kényszerítette. Persze... Azt hiszi, nem látok át rajta. Pedig tudom, milyen gonosz. Úgy néz rám, mintha az én hibám lenne, mintha fertõzõ beteg lennék! Azóta a szörnyû, átkozott nap óta tudom...
A tizenegyedik születésnapom volt. Anyáék egész nap furcsán viselkedtek, idegesek voltak. Nem értettem, miért. De ma már tudom: sejették, milyen vagyok. Kiskoromban nem történt velem semmi olyan dolog, ami a mágusokkal. Nem jelezte semmi sem, hogy boszorkány lennék. A mágiát persze ismertem, hiszen varázslók között nõttem fel, ráadásul Roxmortsban, ahol nincs egyetlen mugli sem. Muglik... nekik sokkal jobb, mint nekem. Õk nem tudják, mitõl vannak megfosztva...
Azon a napon csak teltek-múltak az órák, de levél nem érkezett.Láttam, hogy Anya sír... Odamentem hozzá, megfogtam a kezét és megkérdeztem, mi a baj.
- Semmi gond sincs, kicsim. Menj, játsszál egy kicsit a kertben - mosolygott rám, de a mosolyában volt valami, ami elszomorított.
Kimentem a kertbe és a májusi napsütés, a repdesõ pillangók hamarosan elfelejtették velem az egészet. Késõbb, mikor visszamentem a házba, Apa épp egy levelet bízott a baglyunkra és Anyához beszélt:
- Biztos valami tévedés történt. Az nem lehet, hogy... - elharapta a mondatot, amikor meglátott engem.
- Szervusz, kicsi lány! - a térdére ültetett és játszott velem. szegények, hogy fájhatott a szívük... Mégis úgy tettek, mintha nem lenne semmi baj. Aztán visszajött a bagoly, és Apa elfehéredett a levelet olvasva. Mikor odaadta Anyának, megláttam egy sort:
"Sajnálattal közöljük, hogy lánya neve nem szerepel a leendõ elsõévesek névsorán..."
Még mindig nem értettem a dolgot, de felébredt bennem a gyanú. Elsõévesek - Roxfort... Mit jelent ez? Anya megfogta a kezem és elvitt lefeküdni, de az ágyamban fekve mintha fojtott zokogást hallottam volna elalvás elõt...
Másnap kaptunk egy levelet, hogy a nagybátyám, Lucius Malfoy és családja meglátogat minket. Unokatestvére, Draco egy évvel idõsebb nálam. Sose szerettem, mert mindig úgy bánt velem, akár az apja. Ridegen és kegyetlenül... Valószínûleg belénevelték az irántam való utálatot. Az anyja sem szeretett, mindig keresztülnézett rajtam.
Este megérkeztek Malfoyék. Akkor még nem sejtettem, hogy életem legborzalmasabb órája következik...
Tudták, hogy elõzõ nap volt a születésnapom, így nagy kegyesen leereszkedtek hozzánk. Kaptam tõlük egy varázslósakkot. Alig hittem a szememnek, hisz sose kaptam tõlük ekkora ajándékot. Boldog voltam és nem törõdtem a tegnapi eseményekkel. Vacsoránál aztán Lucius hozta fel a témát. Szerintem sejtette, hogy valami nincs rendben velem és ezt a gyanúját csak megerõsítette a szüleim kényszeredett viselkedése.
- Kétszersen is nagy ünnep Elizabeth születésnapja. Hiszen tizenegy éves lett és nemsokára õ is a Roxfortba fog járni.
Csatt. anya leejtette a villáját. Nagybátyám figyelmét persze nem kerülte el a reakciója, s folytatta:
- Biztosan nagyon örültök, hogy megérkezett a levél. Fõleg te, kicsim - fordult felém mézesmázosan mosolyogva.
Draco alighanem szintén tisztában volt vele, mi történhetett, mert gúnyosan rámvigyorgott és meglökött. Anya kétségbeesetten Apára pillantott, aki mereven a tányérjára szegezte a tekintetét, azonban Lucius következõ szavait hallva felpillantott:
- Olyan... furcsán viselkedtek. Csak nem történ valami baj? Talán Elizabeth nem kapott levelet?! - kérdezte, de ekkor már nem mosolygott.
Anya nem bírta tovább és felzokogott. Én tanácstalanul néztem körbe, segítséget keresve, amikor Apa halkan megszólalt:
- Nem, nem kapott.
- Nem? - visszhangozta Lucius. - Azt akarod mondani, hogy az unokahúgom... egy kvibli? Egy nyomorult, varázstalan nõszemély?
A Malfoy család egy emberként, undorodva pillantott rám. Apa felpattant a székérõl.
- Ne merd sértegetni a lányomat, Lucius!
Nagybátyám szintén felállt s vele együtt fia és felesége is.
- A lányod... pont olyan, mint a kedves családja. Rosszabb, mint egy sárvérû!
Anya bármennyire is szerette a testvérét, ezt nem tûrte el. Teljes erõbõl pofonvágta Luciust, aki megtántorodott, de gyorsan visszanyerte méltóságát.
-Többé nem vagy a húgom - sziszegte.
Én tágra nyílt szemmel, könyörögve bámultam rá és a tekintetemmel kértem, hogy ne bántsa Anyát. De mikor rámnézett, tömény undor, gyûlölet és megvetés tükrözõdött az arcán.
- Te pedig, te piszkos kvibli... - nem fejezhette be a mondatot, mert Anya és Apa pálcát rántott. Lucius minden további nélkül elment, nyomában Dracóval és Narcissával, nyomasztó csöndet hagyva maga után. Anya zokogva ölelt magához, mert már én is sírtam, Apa pedig leroskadt egy székre.
- Nincs semmi baj, kicsim. Minden rendben - duruzsolta Anya a fülembe, de akkor egy csapásra felnõttem és tudtam, semmi sincs rendben.
Kitaszított lettem. Egy azok közül, akik soha nem járhatnak Roxfortba, soha nem varázsolhatnak, soha nem kviddicsezhetnek... Egy magányos, zárkózott kvibli. Ma újból eszembe jutott minden, ami akkor történt, hét éve. Ma ugyanúgy ragyog a nap, ugyanolyan vidáman repdesnek a pillangók, mint azon a végzetes napon, hét évvel ezelõtt. Ha kinézek az ablakon, látom a roxforti kastély tornyait. Most lehetnék végzõs, ha nem az lennék, aki. De ez az az út, amelyre soha nem léphetek rá. Anya és Apa szeretnek, de tudom, mekkora teher ez számukra. És ez a legrosszabb, hogy bánkódniuk kell miattam. Azóta a nap óta egyszer sem sírtam, de már nem bírom tovább. Annyi elfojtott, visszatartott könnycsepp hullik most a szemembõl... Érzem, ahogy végigfolynak az arcomon és lehullanak a papírra...
A szüleim tudják, hogy ma van a tizennyolcadik születésnapom. Tudják, hogy szomorú vagyok, de azt sohasem tudhatják, mit ézek igazán. Feljönnek a szobámba és mosolyognak, de látom a könnycseppet a szemük sarkában. Könny és sírás... ez tart össze bennünket. Erõt veszek magamon és visszamosolygok, de pár perc múlva megkérem õket, hagyjanak egyedül egy kicsit. Nem szívesen ugyan, de kimennek a szobából. Nem akarom, hogy lássanak. Nem akarom, hogy lássák, mi vagyok. Összehúzom magam az ágyon, mintha fáznék. Így olyan, mintha újból kicsi lennék, kicsi, amikor még nem voltam tizenegy. Amikor még tudatlanul, de boldogan éltem... Csak sírok és sírok... Mert tudom, soha nem lehetek már boldgo úgy, mint azelõtt... Soha... Soha... Soha...

Vége
by Silme Betty