3. fejezet: Okklegimentor
Harry nem nyitotta ki a szemét, de továbbra is hallotta, hogy halkan beszélnek körülötte. Valószínűleg a gyengélkedőn lehetett, mert érezte az ágynemű jól ismert illatát. Nagyon fáradtnak és kimerültnek érezte magát, és még így, csukott szemmel is szédült egy kicsit. Aztán, ahogy kezdte visszanyerni az eszméletét, a suttogás egyre hangosabbnak tűnt.
- Remélem, nem érte nagy sokk a beszélgetés alatt – hallotta Dumbledore hangját. – Először nem gondoltam komolyan, hogy valami sérülés érhette.
Talársuhogást hallott, és üvegcsék csörömpölését.
- Albus, szerintem Potternek az égvilágon semmi baja nincs, csak a bolondját járatja velünk – morogta Piton.
- Egyáltalán nem értek veled egyet, Perselus! – szólt rá ingerülten Dumbledore.
- Pedig…
- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! Harry nem James Potter, csak hasonlít rá! Tedd félre a gyűlölködésedet, már eleget bántottad!
- Albus… - próbált közbeszólni a bájitaltan-tanár, de az igazgató ügyet sem vetett rá.
- Sorozatosan bántod az óráidon, ok nélkül vonsz le a házától pontokat! Határt kell szabni a gyűlölködésednek! - mondta dühösen.
Harry kinyitotta a szemét, és az ágy végében állókra nézett, de csak homályosan látta a két alakot.
- Sajnálom, de nem könnyű azok után, hogy…
- Nem tehetek róla, hogy mi történt a múltban, mint ahogy Harry sem tehet róla! A vitát itt befejeztem!
Piton nem felelt, továbbra is mozdulatlanul állt.
- Jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy a múltról beszélgessünk! Harry állapota pedig elég súlyos. – Az igazgató felsóhajtott. - Valami nagy baj történhetett, hogy ilyen állapotba került.
Harry lehunyta a szemét. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy van valaki, aki aggódik érte.
- Igazgató úr… - mondta rekedten, mire a két professzor rögtön felfigyelt.
Érezte, ahogy valaki az ágy szélére ül, és a homlokára teszi a kezét.
- Hogy érzed magad, Harry? – kérdezte halkan Dumbledore.
Harry nyelt egyet. Valamiért nagyon nehéznek tűnt a beszéd.
- Jól vagyok, csak nagyon fáradtnak érzem magam – suttogta alig hallhatóan, és újra kinyitotta a szemét.
Dumbledore ült mellette sötétkék talárjában, Piton pedig mögötte állt, és fürkésző tekintettel nézett rá.
- Még mindig lázas vagy – jegyezte meg Dumbledore, és visszatette az immár jéghideg borogatást Harry homlokára.
- Hozzak lázcsillapító főzetet? – kérdezte Piton, és közelebb lépett az ágyhoz.
- Igen, Perselus, és álomitalt is hozz.
Néhány perc múlva újra léptek zaját hallotta, aztán pedig hideg üvegcsét érzett a szájánál.
- Harry, idd meg ezeket, jobban leszel tőle – hallotta Dumbledore kedves hangját.
Harry, miután kiitta a két üvegcsét, és mielőtt mély álomba zuhant volna, még halott a beszélgetésből néhány mondatot.
- Remélem, holnapra jobban lesz – állt fel az igazgató az ágyról.
- Ha valóban úgy gondolja, hogy Potter egy nagyon erős varázslat miatt került ilyen állapotba, akkor mi miért nem észleltünk belőle semmit? – kérdezte Piton gyanakvóan.
Harry azt hitte, rosszul hall, vagy már hat az álomital. Nem gondolta volna, hogy Dumbledore ilyesmire gyanakodik. Nagyon lebecsülte az igazgatót – jött rá aznap már másodszor.
- Sok kérdésre nem tudom még a választ, Perselus – sóhajtott Dumbledore, és megigazította Harryn a takarót. – Poppynak, légy szíves, adj a lázcsillapító főzetből még néhányat a készletedből, ha esetleg éjszaka szükség lenne rá.
- Már adtam neki három üvegcsével, az elég lesz – válaszolt Piton.
Harry többet már nem hallott, mert az álomital megtette hatását, és a fiú mély, álomtalan álomba zuhant.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Kora hajnal körül járhatott az idő, mert mikor újra kinyitotta a szemét, még szinte teljesen sötét volt a kórteremben. Az ablakon besütő hold volt az egyetlen fényforrás.
Harry lassan ülő helyzetbe tornázta magát, miután levette a homlokáról a borogatást. Már sokkal jobban érezte magát, és már szédülni sem szédült.
Úgy gondolta, jobban teszi, ha ülve marad, mert valószínűnek tartotta, hogy a gyengélkedőt is különféle jelzőbűbájok védik.
Nem úgy, mint akkor… egyszer régen egy kviddics-edzésen megsérült, és egy éjszakát a gyengélkedőn kellett töltenie. Mivel sosem érte semmi komoly baj, nem volt hozzászokva, hogy kórteremben aludjon. El akart szökni, de a jelzőbűbájok, amik a kórtermet védték, rögtön lefülelték.
Apja Madam Pomfrey kíséretében odasietett; azt hitték, valami baj történt. Harry úgy érezte, sosem felejti el apja rémült arcát, majd a kedves vonásokon megjelenő bosszankodást, mikor kiderült az igazság.
Elmosolyodott, mikor eszébe jutott a kép.
Ám mikor emlékeztette magát, hogy a helyzet most teljesen más, elkomorodott.
Visszadőlt a párnára, és újra álomra hajtotta a fejét, teljesen ellazítva magát, hogy ne gondoljon semmi múltbéli dologra.
Ez hiba volt.
Egy pillanattal később nagy fájdalmat érzett a homlokában; olyan volt, mintha égő vasat nyomtak volna a bőréhez. Szemét összeszorítva, kezét a homlokára nyomva oldalra fordult, reménykedve, hogy a fájdalom enyhülni fog, de nem enyhült. Csak rosszabb lett, s hirtelen meghallotta az ismerős és gyűlölt hangot.
- Lám, lám, Potter. Apád mégsem készített fel annyira?
Harry nagy nehezen kinyitotta a szemét, és elhatalmasodott rajta a rémület; egy sötét börtönben találta magát, szemtől szembe Voldemorttal. A helység falai vizesek és nyirkosak voltak, egy félelmetes cella benyomását keltették. Voldemort vörös szeme a félhomályban még iszonyatosabbnak tűnt.
Harry térdre rogyott, csillagokat látott a fájdalomtól.
- Nem hagyom… hogy… legyőzz – sziszegte a fogai közt, és újra Voldemortra nézett. – Nem fogom hagyni, hogy ennél jobban árts nekem!
- Biztos vagy benne, Potter? Elvégre egy nagyon képzett okklegimentorral állsz szemben! – Voldemort hangosan felnevetett, de aztán arcára fagyott a mosoly.
- Igen? – kérdezte Harry, most már jóval több határozottsággal a hangjában. – Van egy pár trükköm, amit egy másik nagyon jó okklegimentortól tanultam!
Mihelyst Harry az utolsó szavakat kimondta, Voldemort is a földre rogyott, két pókszerű kezére támaszkodva, és meglepetten kapkodott levegő után.
Harry igyekezett két lábra tornázni magát, de sehogy sem sikerült. Mikor tekintete összekapcsolódott Voldemortéval, tudta, hogy az elméje elleni újabb támadást nem fogja tudni kivédeni.
Összeszorított fogakkal koncentrált, minden erejét latba vetve, miközben apja szavaira gondolt.
„Harry, vissza tudod verni a támadást, csak türelem!”
„Sikerülnie kell!”
A homlokára szorította a kezét, még erősebben, mintha attól múlna a fájdalom. Érezte, ahogy agyában mintha kések ezrei táncolnának, végül felüvöltött:
- Nem fogom hagyni magam! –kiáltotta, és abban a pillanatban halvány fénycsóva repült Voldemort felé.
Voldemort fejét találta el a fénycsóva, és a sötét mágus hanyatt zuhant, neki a falnak. Lassan felemelte a fejét, és leggyilkosabb tekintetével pillantott Harryre.
- Ha azt hiszed, le tudsz győzni, akkor nagyon tévedsz. Attól még, hogy a legfelső szintre léptél a mágusiskolában, nem sok esélyed van!
Harry remegő lábakkal, nehezen állt fel, és nekitámaszkodott a falnak. Érezte, ahogy a remegés alábbhagy, de rettegett, hogy Voldemort újabb támadást indít ellene, és tudta, azt már nem élné túl. Úgy tűnt, a sötét varázslót is váratlanul érte Harry ellentámadása; neki is nehezére esett feltápászkodni.
- Nem félek tőled! – ordította Harry. –Elvetted a szüleimet és mindent, ami jó volt az életemben, de küzdeni fogok!
- Hogy felvágták a nyelved, Potter – sziszegte dühösen Voldemort. – Kétlem, hogy meg fogod tudni védeni magad! Nem lesz mindig ott apád, hogy megvédjen! Mint például most sem!
Kétszeres erővel hasított Harry fejébe a fájdalom, és újra összeesett a mérhetetlen kíntól. Próbált koncentrálni, hogy ellenálljon, de nemigen sikerült.
Érezte, ahogy Voldemort a gallérjánál fogva felrántja a földről. A sötét mágus egészen közel húzta magához, úgy beszélt hozzá.
- Még sem volt olyan jó tanítód, ugye? Kíváncsi vagyok, meddig fogod bírni, ha minden héten, minden nap kínozni foglak… nem is… inkább minden éjszaka! Hogy még véletlenül se felejtsd el, hogy itt az égvilágon nincs senkid és semmid, csak a fájdalom!
Harry összeszorított fogakkal próbálta felvenni a harcot az elméje elleni támadással. Megpróbált inkább a beszédre koncentrálni, és nem a fájdalomra.
- Én meg minden… erőmmel védeni fogom… az elmém – nyögte csukott szemmel.
- Ha így haladsz, ez nemigen fog menni, kicsi Harry – gügyögte gúnyosan Voldemort, Harryt még mindig a gallérjánál fogva.
- Apámnak… előbb utóbb visszatér… az emlékezete…
- Pitonról majd én gondoskodom – nevetett fel a sötét varázsló. – Ugyanis az én szolgálatomban áll, és előbb vagy utóbb egy küldetés során véletlenül életét veszti…
- Nem! – kiáltott fel Harry, és kinyitotta a szemét. Voldemort arca csak centikre volt az övétől.
- Apád egy jelentéktelen senki, aki megpróbált velem ujjat húzni…
- A zseniális varázslatodat mégiscsak sikerült manipulálnia! Nem vagy te olyan jó varázsló, mint hiszed!
A sértés megtette hatását. Voldemort elengedte Harryt, és úgy ordított az arcába.
- Potter, kapsz mindjárt még egy kis emlékeztetőt a sértegetésedért!
Harry nem készült fel az elméje elleni következő támadásra. Egy másik varázslatra koncentrált, valamire, amire Voldemort nem számíthatott.
Még az apja tanította erre a módszerre: egy különleges bűbájjal meg lehet akadályozni az elmék közötti kapcsolatot.
Előbb is eszébe juthatott volna.
Erősen koncentrált a bűbájra, reménykedve. hogy talán sikerül megszakítania a kapcsolatot kettejük között.
Sikerült is. Voldemortot a szemközti falhoz vágta a Harry elméjéből előtörő varázslat. A fiú önbizalma lassan visszatért; összeszorított szemmel koncentrált.
„Nem árthat nekem, nem bánthat. Minden rendben lesz.”
Aztán csak azt érezte, hogy lezuhan valahonnan… - a hideg kőre. Félve nyitotta ki a szemét. Újra a kórteremben volt. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Még mindig minden sötétbe burkolózott, a hold pedig továbbra is ragyogóan sütött be az ablakon.
Annyira remegett, hogy nem tudott megmozdulni, csak feküdt a hideg kövön. Hirtelen zajra lett figyelmes, és az ajtó felé fordította a fejét. Valaki fényt gyújtott a másik helységben; érezte, hogy lépésektől reng finoman a padló.
Próbált felkelni, de minden ereje elhagyta, így csak mélyeket lélegzett,.
Már hangokat is halott, s ezek egyre tisztábban csengtek.
- Valami baj történhetett, Albus! Legalább három bűbáj jelezte! – mondta remegő hangon Madam Pomfrey, de egy idegesebb hang félbeszakította.
- Tisztában vagyok vele, Minerva!
- Potternek semmi baja sem lehetett itt, hisz védőbűbájok sokasága védi a diákokat! – kapcsolódott be egy harmadik hang a beszélgetésbe.
Az ajtót valaki hirtelen kicsapta, és fényt gyújtott. Harry az érkezőkre nézett, és igazi riadalmat látott az arcukon.
A két professzor odarohant Harryhez, Dumbledore egészen közel hajolt hozzá.
- Jól vagy, Harry? – kérdezte ijedten, és korát meghazudtoló erővel emelte fel a fiút, majd visszafektette az ágyra.
Harry bólintott egyet, és Madam Pomfreyra tekintett, aki rémült arcot vágott.
- Albus, vérzik…
Dumbledore a kendőt megmártotta a hideg vízben, aztán Harry homlokára tette, aki felszisszent a fájdalomtól. Akaratlanul is a homlokához kapott, de az igazgató megfogta a kezét.
- Harry, nyugodj meg, nincs semmi baj – mondta búgó hangon.
Harry még most sem tudta legyűrni a remegését, de már nem izzadt annyira. Teljesen kiszívta az erejét az elméje ellen indított támadás-sorozat. Mikor Dumbledore levette a homlokáról a borogatást, hogy újra megmerítse a vízben, Harry csak akkor vette észre, hogy a kendő vöröslik a vértől.
- Voldemort volt az, ugye? – kérdezte az igazgató, mikor látta, hogy a fiú remegése kicsit alábbhagy.
- Igen, ő – felelte rekedten.
- Perselus, vizsgáld meg Harryt, mindjárt jövök.
Dumbledore Madam Pomfreyhoz ment a kórterem másik végébe, és halkan vitatkozni kezdtek; Harry nem hallotta, miről. Piton leült mellé az ágyra, és mélyen a szemébe nézett. Harry maradék erejével minden féltett emlékét elméje legmélyére zárta, és hagyta, hogy apja megvizsgálja.
- Hogy van, Perselus? – kérdezte Dumbledore, mikor visszaért, kezében egy bájitallal.
- Túl fogja élni – válaszolt amaz hűvösen, tekintetével még mindig Harryt fürkészve. – Még néhány bájital, és rendben lesz…
Harry nem tudta tovább állni a hűvös tekintetet, és elfordította a fejét.
- Nem iszom több bájitalt, nincs szükségem rá – suttogta, és az oldalára fordult.
- Potter, nincs abban az állapotban, hogy vitatkozzon! Valószínű, hogy a következő találkozást nem élné túl, úgyhogy hallgasson rám!
Harry nem akart szembeszegülni Pitonnal, de fogytán volt a türelme. Elege volt belőle, hogy már ki tudja, mióta bájitalokkal itatják, csak hogy késleltessék a szembeszállást Voldemorttal.
- Mondtam már, hogy nem – tiltakozott, még jobban maga köré tekerve a takarót; igyekezett tudomást sem venni róla, hogy apja még mindig az ágy szélén ül.
Piton levette Harry fejéről a borogatást, és a kezét a homlokára tette. Harry összerezzent a hideg kéz érintésétől.
- Magas láza van, azt sem tudja, mit beszél – közölte Piton morogva, de Harry mintha aggodalmat látott volna a férfi szemében.
- De nagyon is tudom, mit beszélek! – ellenkezett. Érezte, hogy az eszméletvesztés kerülgeti.
Dumbledore odanyújtotta Pitonnak a bájitalt, aki felrázta az üvegcse tartalmát, és kidugaszolta. Odatartotta Harry szájához, de ő makacsul elfordult.
- Potter! Ne gyerekeskedjen! – emelte fel a hangját Piton, mikor látta, hogy Harrynek esze ágában sincs meginni a bájitalt.
- Megint meg fog támadni… mikor alszom – bökte ki Harry összeszorított fogakkal, de grimasza most nem a bájitalnak, hanem a hullámokban rátörő fájdalomnak szólt.
- Ne beszéljen ostobaságokat. Az igazgató úr és én itt leszünk, ha valami történik – közölte eltökélten Piton, de a hangja másról árulkodott.
- Harry, idd meg, légy szíves. Holnapra minden rendben lesz – nógatta Dumbledore.
„Semmi sem lesz rendben” – gondolta Harry, és hagyta, hogy megitassák a szörnyű ízű bájitallal.
Piton a jéghidegre varázsolt borogatást újra Harry homlokára tette, majd felállt és szemrehányó pillantást vetett Albusra.
- Remélem, Albus tisztában vagy vele, hogy előbb-utóbb nem lesz jó vége a Potter elméje elleni támadásoknak. Tenni kell valamit, ha nem akarjuk, hogy a Sötét Nagyúr esetleg nagyobb bajt okozzon.
- Igen, Perselus, tudom jól. Ezért foglak megkérni rá, hogy távollétemben tarts okklumencia órákat Harrynek.
Harry már szinte teljesen kábult volt, de erre a kijelentésre felfigyelt. Pitonból hirtelen kitört az eddig visszafojtott düh.
- Albus! Ezt már megbeszéltük, és Potternek is megmondtam tavaly, hogy nem vagyok hajlandó több okklumencia órát tartani! – A férfi már majdnem ordított.
- Az imént említetted, milyen fontos Harry elméjének felvértezése a támadások ellen – mosolyodott el az igazgató, nem törődve Piton dühkitörésével -, így a távollétemben csak te taníthatod.
Piton nem szólalt meg, csak összeszűkült szemmel tekintett Dumbledore-ra, aki tovább ütötte a vasat.
- Te is tudod, hogy nálam is tehetségesebb okklegimentor vagy. Én pedig nem tudom, mikor térek vissza külföldről. – Dumbledore ezzel a kórterem bejárata felé indult. – Legalább kétnaponta, esténként tarts foglalkozást.
- Rendben – egyezett bele vonakodva Piton, és követte az igazgatót.
Harrynek a szíve majd’ kiugrott a helyéről, mikor meghallotta a választ. Apja lesz hát a segítségére, hogy legyőzze Voldemortot. Okklumencia órák apjával – halványan elmosolyodott a gondolatra. Pedig régen mennyire utálta, hogy még nyáron is, mikor a többiekkel akart játszani, bent kellett maradnia gyakorolni. Most pedig már nagyon vágyott rá, hogy az órákon legyen – ez hát a a sors különös fintora...
Majdnem minden nap vele lehet. A férfi talán meg is kedveli majd, és akkor elmondhatja neki az igazságot.
Talán – de még nem most.
A két professzor elhagyta a kórtermet, és Harry lelkében egy kis boldogsággal, a hasogató fájdalom ellenére végre el tudott aludni.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Perselusnak megremegett a keze, mikor az adalékot óvatosan az üvegcsébe akarta önteni. Sóhajtva feltörölte a lecsepegtetett bájitalt, és újra próbálkozott. Mikor végzett, bedugaszolta a főzetet, és összerázta.
Utált ebben a laborban dolgozni, a hiányos felszerelésekkel. Mint ahogy azt is utálta, hogy mindig a bolond vénember utasításait kellett, követnie, és itt kellett elkészítenie a kívánt főzeteket, Harry közelében.
Mindazonáltal megértette Albus érveit, és tisztában volt vele, milyen kíméletlen tud lenni a Sötét Nagyúr. Már bánta, hogy elvállalta Potter tanítását.
Az üvegcsét letette a többi közé, és egy pillanatra csak nézte a benne kavargó főzetet.
Valamiért furcsa érzések kerítették hatalmába, mikor a közelgő foglalkozásokra gondolt. Tulajdonképpen nem bánta, hogy elvállalta, de nem is örült – magának sem tudta megmagyarázni…
Vállat vont és helyére tette a hozzávalókat. Elfintorodott mikor meglátta, milyen hanyagul vannak az anyagok a szekrénybe pakolva: se címke, se különféle azonosító üvegcsék. Becsukta a szekrényajtót, és a fali órára nézett.
Három óra.
Legalább egy óra telhetett el, mióta a Sötét Nagyúr megtámadta Potter elméjét. Albus aggódott, hogy esetleg újra megpróbálja – ezért ragaszkodott hozzá annyira, hogy Piton itt főzze meg a bájitalokat. Az igazgató gyorsan távozott az iskolából, és meghagyta, hogy ha valamilyen változás áll be Potter állapotában, feltétlenül értesítsék.
Perselus sokszor dolgozott éjszakánként, így már hozzászokott a virrasztáshoz. Most csupán annyi a különbség, hogy Potterre kell vigyáznia legalább hajnali négyig. Akkor az alvó már egy éberebb fázisba kerül, és nem olyan ernyedt és védtelen, mint mikor mélyen alszik.
Potter addigra talán már biztonságban lesz. Talán a Sötét Nagyúr nem fog támadni.
A gondolatra összeszorult a gyomra. Hogy ő szembeszálljon a Sötét Nagyúrral… – még a hideg is kirázta. De ahhoz, hogy Potter végül legyőzze, mindent meg kell tenniük a fiú védelme érdekében. Még akkor is, ha a ma éjszakai virrasztás gondolata nem ébreszt benne éppen kellemes érzéseket.
Miután elrakott minden hozzávalót és felszerelést, a főzetekkel a kezében elindult a kórterembe.
Madam Pomfrey bizonyára nyugovóra tért, mert csak egyetlen fényforrás volt a gyengélkedőn, Potter ágya mellett egy éjjeliszekrényen. Piton becsukta maga mögött az ajtót, és lassú léptekkel ment oda Harryhez. Az üvegcséket letette az éjjeliszekrényre.
A gyertya már csonkká égett, így hát kicserélte egy másikra, majd leült Potter mellé az ágy szélére. Ahogy végignézett az alvó fiún, hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, olyasmi, amit nemigen érzett még.
Talán a legjobb szó rá az aggodalom volt.
Ahogy felemelte a borogatást a fiú homlokáról, már tudta, hogy a láz mit sem csillapodott, és a fiúnak szemmel láthatólag fájdalmai is voltak. Halkan nyöszörgött, és az arca csak úgy lángolt a láztól.
Perselus erős hűtő bűbájt küldött a kendőre, és visszahelyezte a fiú homlokára. Harry összerázkódott a hidegtől, de nem ébredt fel. Piton észrevette, hogy a sebhely még mindig nagyon vörös, és alvadt vér borítja.
Nem szabadott volna akár csak egyetlen óra hosszára is egyedül hagyni a fiút – ébredt rá.
Sajnálatot érzett, maga sem tudta miért.
Az éjjeliszekrényhez nyúlt, egy majdnem átlátszó tartalmú üvegcséért. Kidugaszolta, aztán átitatta vele a kendőt, és áttörölte vele a fiú homlokát. A főzet hatott, a sebhely rögtön halványodni kezdett, és már nyoma sem volt az alvadt vérnek.
Piton kissé megnyugodott, mikor látta, hogy a késői óra és a fáradtság ellenére is helyesen készítette el a főzetet. A szekrényből, ahol Madam Pomfrey az ágyneműket és takarókat tartotta, elővarázsolt két takarót, és a fiúra terítette. Nyakig betakarta, aztán az arcára pillantott – az arcra, amit olyan régóta gyűlölt már. Most semmi furcsát nem látott rajta, azon kívül, hogy nagyon megviseltnek tűnt.
Amikor pár órája fájdalmat érzett a karjában, már sejtette, hogy valami nincs rendjén. Mikor az igazgató a kandallón keresztül riasztotta, hirtelen beléhasított a rémület, hogy valami borzasztó dolog történt; és a gyengélkedőbe érve már tudta, hogy a Sötét Nagyúr megint megtámadta Pottert.
Aztán Albus kérte, hogy vizsgálja meg a fiút. Semmi különöset nem talált, csak a brutális támadás után hátra maradt kimerültség jeleit – és még valamit.
Erős védelmi falakat.
Márpedig Potter nem képes rá, ebben biztos volt. Egyszerűen lehetetlen, hiszen a fiú még arra sem képes, hogy lezárja az elméjét.
Talán a Sötét Nagyúr legújabb terve lenne? Az sem valószínű. Akkor viszont úgy tűnik, Potter valami nagyon fontos dolgot titkol, olyasmit, amiről nem szeretné, ha bárki tudomást szerezne.
Perselus elhatározta, hogy a gyakorlás során megpróbálja majd kideríteni, mi lehet a nagy titok, amit olyan erős falak védenek, hogy még neki magának is nehéz volna áttörnie. A vérző sebhely is arra utal, hogy a Sötét Nagyúr minden erejét bevetette, hogy megszerezze az információt.
Kész csoda, hogy Potter egyáltalán túlélte a dolgot, hiszen nem lehetett könnyű visszaverni egy ekkora támadást – márpedig ez azt jelenti, hogy a fiúnak nagyon is van tehetsége az okklumenciához, csak eddig nem volt hajlandó tanulni.
A gondolkodásból a fiú motyogása zökkentette ki; egyáltalán nem értette a szavait. Azt viszont kikövetkeztette, hogy Harry rémálmoktól szenved.
Újra lehűtötte a kendőt és a fiú homlokára tette. Potter láza még mindig nagyon magas volt, és úgy tűnt, az elmúlt órák során egyáltalán nem csökkent.
Perselus egyre nyugtalanabb volt. Ilyen jellegű lázzal még nem volt dolga. Nem ok nélkül kérte Albus, hogy erős lázcsillapító főzetet készítsen; az igazgató ezek szerint pontosan tudta, mire számíthat. Piton elővette pálcáját, és halkan kimondta a varázsigét:
- Stimula – suttogta, mire a fiú ébredezni kezdett.
- Apa, segíts… nagyon fáj – Perselus most már jól értette, mit motyog.
Keze megállt a levegőben, mikor az üvegcsét a fiú szájához akarta emelni. Csodálkozva nézett a kis betegre; végül erőt vett magán.
- Idd meg ezt, ettől jobban leszel – próbálta megnyugtatni a rémült fiút, aki legnagyobb meglepetésére lenyelt egy-két kortyot a főzetből.
Perselus úgy vélte, az a néhány korty bőven elég lesz, hogy levigye a lázat. Mikor a takarót megigazította a fiú körül, az megfogta a karját és könyörögni kezdett.
- Ne hagy itt egyedül, apa… megint eljön, és bántani fog…
- Nem lesz semmi baj, itt leszek veled, nem megyek sehova. – Maga sem tudta, miért mondja ezeket a szavakat. Abban a pillanatban mindennél fontosabbnak tűnt, hogy a fiút megnyugtassa
- Ígérd meg… hogy nem hagysz egyedül… legutóbb is egyedül maradtam, mindenki meghalt, akit szerettem, nem akarlak téged is elveszíteni…
Perselus nem volt az az érzelgősfajta, de most úgy érezte, megszakad a szíve. Potter nagyon rosszul lehet, ha ennyire félrebeszél.
De miért az apját hívogatja?
Sosem ismerte James Pottert. Miért neki kellett volna megmentenie? Egyértelmű, hogy a láztól beszél félre…
Remélte, hogy hamarosan hat az erős lázcsillapító, és akkor végre aludni fog.
- Megígérem, nem lesz semmi baj – mondta eltökélten, de egy cseppet kínosan érezte magát.
- Ígérd meg… - motyogta a fiú, aztán végre álomba merült..
Perselus lehunyta a szemét, és erősen koncentrált a fiú elméjének gyógyulására.
Lelki szemeivel úgy látta, mintha a hold fénye sütne Harryre. Kinyitotta a szemét, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy a fiú mélyen alszik, és még csak nem is didereg.
Ideje, hogy az igazgatót értesítse Harry állapotáról.
Felállt, csendben az ajtóhoz sétált és halkan becsukta maga mögött.
Már nem láthatta, ahogy az ablaknál álló gyönyörű lány elmosolyodik, majd aranyló ragyogással szertefoszlik a levegőben.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry arra ébredt, hogy nagyon melege van. Bosszankodva rázta le magáról a takarókat, ahogy feltápászkodott az ágyból.
A kórterem üres volt, így felkelt és felöltözött. Tegnapi állapotához képest nagyszerűen érezte magát. Megállt a tükör előtt és szemügyre vette a sebhelyet. Ugyanolyan volt, mint mikor legelőször látta.
Tegnap még vérzett is… erre pontosan emlékezett, és persze arra is, hogy Voldemort megint rátört álmában.
És arra, hogy apja megvizsgálta, na meg hogy ő fogja tanítani okklumenciára.
Voldemort minden este ostromolni fogja az elméjét…
Megrázta a fejét, próbált nem gondolni rá, hisz estig még van ideje felkészülni. Voldemortnak is biztosan van gyenge pontja…
Örömmel töltötte el, hogy végre okklegimentor vált belőle. Apja kitartó tanításának hála, végre sikerült – milyen büszke lenne rá most…
„Fejezd be, Harry, ne gondolj folyton rá!”
Készülnie kellett a holnapi órákra. Nagyon várta már, hiszen végre találkozhat majd Lupinnal. Apja rengeteget mesélt róla, és arról, milyen remek ember volt. Mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy apja mégiscsak hatalmas varázsló lehet, ha egyszer képes volt módosítani Voldemort ártó varázslatát.
Miután nem sikerült lesimítania a haját, dühében felborzolta, aztán csendben elhagyta a gyengélkedőt.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
