22. rész:A Kódex
- Apa, megmagyarázom – próbálkozott Harry, miközben felsegítette Natalie-t.
Piton nem szólt egy szót sem, csak vetett egy pillantást az asztalon lévő hozzávalókra, aztán Natalie-ra.
- Miss Lupin, csak enyelegtek, vagy valamit főztek is? – kérdezte, mikor tekintete az üres üstre siklott. – Ha igen, ha nem, ez akkor is harminc pontjába kerül a Griffendélnek…
- Apa! Nem teheted ezt! Az égvilágon nem tettünk semmit!
Natalie megvonta a vállát, és nemtörődöm pillantást vetett Pitonra.
- Hagyd csak, Harry. Fölöslegesen magyarázkodsz, úgysem fogja elhinni; és különben is mindent megtesz annak érdekében, hogy még több pontot levonjon. – Natalie leporolta magát, és gyorsan megtörölte az arcát; még véletlenül se legyen nyoma annak, hogy sírt.
Piton felvonta a szemöldökét.
- Ha még egyszer szembe mer szegülni velem, Lupin, akkor tényleg kénytelen leszek... – mondta hűvösen. – Most pedig, mint mondtam, kifelé. Az apjának mindenképpen beszámolok a kihágásáról…
- Kihágásról? Hiszen még csak meg sem sértettük a házirendet! – szólt közbe ingerülten Natalie, mikor kiléptek a laboratóriumból; Piton bevágta az ajtót.
- Húsz pont a Griffendéltől – mondta nyugodtan, aztán Harryre pillantott, aki igyekezett nem nézni apja szemébe. – Látom, fogalmatok sincs róla, hogy minden raktárat és laboratóriumot különféle védő bűbájokkal láttunk el. Tehát ha esetleg a kisasszonynak főzőcskézni van kedve, azt ajánlom, otthon művelje! Most pedig tűnés a klubhelyiségbe, mert különben meggondolom magam, és az igazgatóhoz megyünk!
- Most, hogy mondja, igenis van saját laborom; nem is tudom, miért ide jöttem – válaszolt szemtelenül Natalie, majd elgondolkodott egy kicsit. - Talán mert Harryvel akartam beszélni!
- Arra már nemigen lesz lehetősége, talán az edzéseken…
- Ezt nem teheted! Nem tilthatsz el tőle! – vágott közbe Harry.
- Pedig muszáj lesz, mert úgy látom, folyton bajba keveritek egymást! – emelte fel a hangját Perselus, aztán megfordult, és intett Harrynek, hogy kövesse.
Natalie azonban nem mozdult, csak dühösen Piton után szólt.
- Hogy lehet maga ennyire utálatos? Menjen a pokolba! – Mihelyst kiejtette a szavakat, abban a pillanatban kitört belőle az energia, erős széllökés formájában.
Piton hátranézett, szólásra nyitva a száját; de mikor meglátta a dühöt Natalie szemében, rögtön tudta, mi következik; egy hirtelen mozdulattal derékon ragadta Harryt, és a falhoz rántotta – épp mikor a lökéshullám odaért.
Harry érezte, ahogy haját felborzolja a hatalmas energia, amint elhalad mellette. Piton abban a pillanatban elengedte Harryt, és két lépéssel Natalie előtt termett. A lány a falnak támaszkodva, ijedten nézett a professzorra, és levegő után kapkodott.
- Én nem akartam… - mondta rekedt hangon, mikor a tanár fenyegetően tornyosult fölé.
- Megtámadni? – fejezte be a mondatot Piton. Vett egy nagy levegőt, mint aki minden erejét összeszedve próbál uralkodni magán, s csak aztán szólalt meg: - Legyen szíves, és menjen fel az igazgatóhoz, még mielőtt nagyobb bajt okozna a zabolátlan indulataival!
Harry is odasietett, remélve, hogy sikerül megakadályoznia egy nagy veszekedést – és egy esetleges újabb pontlevonást.
- Nem volt szándékos… - kezdte bátortalanul.
- Most már legalább tisztában vagyok vele, hogy tényleg dühös rám – mondta Piton, s itt elmosolyodott. - Köszönöm a lenyűgöző bemutatót az erejéből, Miss Lupin.
Natalie lassan visszanyerte lélekjelenlétét, és a megjegyzésre válaszul dacosan kihúzta magát.
- Ne gúnyolódjon velem! Én próbáltam magam visszafogni, higgye el!
- Meghiszem azt…
- Nem megyek az igazgatóhoz! Tudom, mi a küldetésem, mint ahogy azt is, ki vagyok! Nem kell az örökös pátyolgatás! – kiáltotta elkeseredetten Piton arcába. – Most pedig ha megbocsát, én mennék...
- Na álljon csak meg!
Natalie sarkon fordult, és mit sem törődve a dühös tanárral, eltűnt a folyosó végén. Piton még egy darabig nézett utána.
- Gyere, Harry – utasította a fiát. Néhány perc múlva már a lakosztályban voltak. Harry megszólalni sem mert, csak lerogyott a kanapéra, és várta az ítéletet.
Piton felakasztotta a talárját, elővette a pálcáját, és különféle némító bűbájokat bocsátott az ajtóra; aztán megállt a kanapé előtt. Harry próbált nyugalmat erőltetni az arcára, de most határozottan félt apja haragjától.
- Elképzelésem sincs, miért árultad el Lupin kisasszonynak, hogy mi vár rá. – Perselus itt szúrós tekintetet vetett a fiára, aztán szomorúan felsóhajtott. - Ezt a döntést az igazgatóra kellett volna bíznod. Mégis, hogy gondoltad? Fogalmad sincs róla, mi mindent sodortál veszélybe azáltal, hogy idő előtt elmondtad neki az igazságot!
Harry elképedve nézett apjára, de még mindig nem szólt egy szót sem. Hogy mondja el neki? Nem mondhatja el… De akkor mégis mivel magyarázza majd apjának mindazt, ami a laborban történt?
- Kérdeztem valamit! – csattant fel Piton. Harry összerezzent.
- Nem mondtam el neki – mondta halkan, aztán felemelte a tekintetét. – Mivel én sem tudok szinte semmiről! Nekem sem áruljátok el, mi folyik körülöttem! Mi lenne, ha egyszer beavatnátok? Na meg az ősi varázslók...
- Harry, most nem rólad van szó! – legyintett Piton, de a szeme csak úgy szikrázott a dühtől.
Harry felpattant. Már a nyelvén volt valami nagy szemtelenség, de aztán mégis lenyelte a haragját. Piton kérdőn nézett rá. Harryben csak most tudatosult, milyen önuralomra van szüksége apjának ahhoz, hogy ne kiabáljon. Szomorúan nézett fel rá.
- Az eszedbe sem jut, hogy akár én is kellhetek Voldemortnak a Kapu kinyitásához? – szegezte apjának a kérdést.
- Neked más küldetést szánt a sors – felelte Piton. – Ha felnőtt leszel, akkor Voldemortot…
- Persze, meg kell ölnöm, tudom! De mintha senkit sem érdekelne, mekkora veszély leselkedik Natalie-ra! Miért is ne! Áldozzuk csak fel a jó érdekében! – üvöltötte Harry. Már meg sem próbált uralkodni magán. – Téged nem érdekel, mi lesz vele! Se téged, se az igazgatót!
- Harry! – szólt rá Piton ingerülten, de Harry folytatta.
- Tudom, hogy utálod! De én bármire kész vagyok, hogy megmentsem!
Piton vett egy nagy levegőt, és közelebb lépett Harryhez.
- Szeretném, ha tisztában lennél valamivel! Ha a Kapu akár egyetlen percre is kinyílik, elvesztünk! – Piton felemelte a hangját. – Befejeztük a vitát!
- Persze, zárjuk csak le, Natalie-t pedig hagyjuk meghalni! – üvöltötte vissza Harry.
- Harry, fogd fel, hogy nem tehetünk semmit! Most pedig menj a szobádba, és gondolkodj el rajta, milyen hangnemben beszélsz az apáddal! – Most már Piton is üvöltött.
Harry azonban eltökélte, hogy mindent elkövet, csak hogy Natalie-t megmentse.
- Elegem van belőle, hogy így viselkedsz Natalie-val! Tudod, mire emlékeztet? – Harry meg sem várta a választ. – Arra, hogy velem is pontosan ilyen szemét voltál!
Piton elvesztette a türelmét.
- Tűnj a szobádba – sziszegte a fogai közt, és keserűen nézett Harryre. A fiú csak megvonta a vállát.
- Megyek is. Nem kérek belőled!
- Holnap reggelre pakolj össze – hallotta apja dühös hangját a háta mögül.
Harry megtorpant, de nem fordult vissza. Biztos volt benne, hogy most az egyszer tényleg magára haragította az apját.
- Miért? – kérdezte halkan, rettegve a választól.
- Reggel megyünk a Grimmauld térre, ott töltjük a szünetet – jött a felelet.
- Majd igyekszem időben felkelni – morogta Harry, aztán gyors léptekkel a szobájába ment, és bevágta maga mögött az ajtót.
Lerúgta a cipőjét, és hasra feküdt az ágyon. Nem érdekelte, hogy már megint talárban alszik el, egyszerűen nem érdekelte semmi. Egyvalami járt a fejében: hogy hogyan menthetné meg testvérét a biztos haláltól.
Még ha túl is éli a Kapu kinyitását, akkor is ott az a titokzatos betegség…
Harry lenyelte a könnyeit, és az oldalára fordult.
Örülnie kellene – kiderült, hogy van egy testvére. És mikor eljön az idő, akkor ő ott lesz, és megmenti…. Ha már megverte a sors ezzel a fura megmentési kényszerrel…
Elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét, és lassan álomba merült.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Nagyon sok mindenről nem tudsz, kicsikém – hallotta az ismerős hangot. Éles volt és hideg. – Nem is igazán te kellesz, csak a véred...
Harry kinyitotta a szemét, és szörnyű látvány tárult a szeme elé: sziklák, törmelékek, emberi testek hevertek a földön. Próbált szabadulni, de a bestia nem engedte.
Ekkor döbbent csak rá, ki csalta tőrbe: maga Voldemort.
- Eressz el – nyögte kétségbeesetten, de minél inkább próbált szabadulni, annál erősebb volt a szorítás.
- Maradj már nyugton! Ígérem, nem tart sokáig… csak egy szúrás, és kész…
- Hagyja őt békén! Engedje már el! – hallott egy nagyon ismerős hangot, valahonnan a távolból; de nem tudott rájönni, ki lehet az, elméjét teljesen megbénította a félelem.
Minden ereje elhagyta.
Az utolsó gondolata az volt, milyen büszke lesz rá az apja, hogy feláldozza magát a világ megmentéséért.
- Neee! – kétségbeesett kiáltás a távolból…
Hirtelen éles fájdalom nyilallt az oldalába – önkéntelenül is odakapott. Először azt hitte, csak múló fájdalom. Aztán meglátta a kezét.
Vér, az egész kezét vér borítja.
- Engedd el! Megöllek! Esküszöm, megöllek! – kiáltotta valaki kétségbeesetten, de ő már nem hallotta, csak érezte, ahogy valami magával rántja.
Kinyitotta a szemét, és ekkor fogta fel, hogy a padlón fekszik. Remegő végtagokkal tápászkodott fel. Visszamászott az ágyra, és próbált nem gondolni rá, hogy a rémlátomás valóra válhat, megtörténhet.
Újra lehunyta a szemét. Voldemort meg fogja ölni, és nem fog késlekedni. Nem fogja megkímélni az életét. Aztán, ahogy beléhasított a felismerés, a szíve kihagyott egy dobbanást.
Natalie fog meghalni.
Év elején már átélte ezt a rémálmot – a saját szemszögéből. Most Natalie szemével látta ugyanazt.
Nyikordult az ajtó, és halvány fény szűrődött be a szobába. Harry jól tudta, ki az. Apja rendszeresen figyelő bűbájokkal látta el a szobáját, s ezek valószínűleg most is jeleztek. Becsukta a szemét, és alvást színlelt.
Érezte, hogy apja takarót varázsol rá, gondosan betakarja, majd hallotta, ahogy halkan kimegy és bezárja az ajtót. Mihelyst kihunyt a fény a szomszéd szobában, Harry felült és remegő végtagokkal próbált visszaemlékezni minden részletre.
Sziklák, testek mindenütt – másra nem emlékezett. Ez édeskevés, hogy rájöjjön, hol is történik mindez.
Sóhajtott, és visszadőlt a párnára. Sokáig forgolódott, míg végül újra álomba szenderült.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Miután kibotorkált a fürdőszobából, Harry összeszedte a holmiját, aztán indulásra készen megállt a nappaliban a kandalló előtt. Nem sokkal később megjelent apja, fekete talárjában, szintén útra készen.
- A csomagokat majd később hozzák utánunk – közölte hűvösen, majd a hopp-port tartalmazó doboz után nyúlt.
Harry nem szólt egy szót sem, tisztában volt vele, hogy a tegnapi veszekedés után nem sok jóra számíthat. Lesütött szemmel vett egy marékkal a porból.
- Grimmauld tér 12! – kiáltotta, aztán eltűnt a kandallóban.
Szeme előtt megannyi kandalló suhant el, végül szédelegve lépett ki a főhadiszállás nappalijába.
- Szia Harry! – köszöntette Lupin. – Örülök, hogy látlak!
Egy pillanattal később megjelent Piton is egy robbanás kíséretében; biccentett Lupin felé.
- A laboratóriumban leszek – közölte tárgyilagosan, aztán a fiára nézett. – Légy szíves, pakolj ki, ha megérkeztek a csomagok.
Harry bólintott, Piton pedig eltűnt a laborba vezető folyosón. Lupin kérdő tekintettel nézett a fiúra, majd intett neki, hogy menjenek az ebédlőbe.
- Valami baj történt? – kérdezte.
Harry leült, és az asztalra könyökölt.
- Összevesztünk – mondta halkan, majd hozzátette: - Nem is kicsit.
- Hidd el, előbb-utóbb megenyhül. Annyira nem veszhettetek össze…
- Nem fog megenyhülni. Most biztosan nem – ellenkezett Harry, aztán a karjára hajtotta a fejét.
- Min vesztetek össze? – érdeklődött tovább Lupin.
- Natalie-n.
Lupin csodálkozva nézett Harryre. A fiú felemelte a fejét.
- Te mondtad el neki, hogy mi vár rá, ugye? – kérdezte a vérfarkastól.
- Igen, én – felelte Lupin savanyú arccal. – Úgy éreztem, muszáj elmondanom neki.
Harry sóhajtott.
- Én meg apám fejéhez vágtam, hogy úgy viselkedik vele, mint velem azelőtt.
- Perselus előbb-utóbb megenyhül, hidd el. Nem kimondottan haragtartó – vigasztalta Lupin. – Egyébként Hermione már itt van, vár rád odafent.
Lupint sietős léptek zaja szakította félbe, majd Hermione jelent meg az ajtóban.
- Már meg is jöttetek! – mondta lelkesen. – Az előbb találkoztam apáddal a lépcsőn… nem volt valami vidám… történt valami?
- Hagyjuk, Hermione – mondta Harry fakó hangon. – Felmegyünk? Beszélnem kellene veled.
Hermione látta, hogy senki sincs éppen jó kedvében; arcáról lehervadt a mosoly. Némán bólintott.
- Persze, felmehetünk.
A padlón mindenfelé könyvek hevertek. Hermione kapkodva szedte őket össze, hogy Harry leülhessen.
- Jaj, ne haragudj – pirult el -, csak gondoltam, előre tanulok egy kicsit, tudod, a vizsgákra…
- Semmi baj, Hermione – mondta Harry, mikor sikerült egy talpalatnyi helyet kerítenie magának a szőnyegen.
- Történt valami apád és közted? Nagyon nem volt jó kedvében, mikor összefutottunk a folyosón.
Harry csak sóhajtott.
- Csúnyán összevesztünk, Natalie miatt. Ezért is akartam veled beszélni – tért a tárgyra Harry, majd pillantása a földön heverő régi kódexre siklott. – Ez az a könyv, amit nem tudtatok megfejteni?
- Igen – vágta rá a lány. – Miről veszekedtetek?
- Nem tudom, mennyit tudsz róla, a sorsáról…
- Meg fog halni, tudom – suttogta a lány.
Harry elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Elmondta neked?
- Némi faggatózás után igen, elmondta. Azt is tudom, hogy valószínűleg nyár elején következik be... de nem biztos, hogy meghal! A Kulcsnak nem kell feltétlenül meghalnia...
- Megálmodtam, hogy meghal – mondta Harry rekedten, mire a lány elhallgatott.
- Mégis mit álmodtál? Akármit álmodtál, ez lehetetlen! Utána néztem…
- A fájdalmat, a vért, mindent láttam – motyogta Harry lesütött szemmel. – Hermione, segítesz nekem megtalálni a helyet, ahol mindez megtörténik majd? Nem emlékszem sokra belőle, de úgy érzem, ha megfejtenénk, hol kerül majd sor minderre, közelebb kerülnénk a megoldáshoz. Kérlek, Hermione!
Hermione arca elszántságot tükrözött.
- Mesélj el mindent, és megpróbáljuk kideríteni!
Ms. Weasley szólt, hogy kész a vacsora, így a három jó barát lement az ebédlőbe. Néhányan már az asztalnál ültek. Harry körbenézett, és szomorúan konstatálta, hogy apja nincs a jelenlévők között.
Natalie önfeledten mosolygott Lupinra, éppen magyarázott neki valamit. Ron abban a pillanatban a lány mellett lévő üres székre huppant.
Harry és Hermione összemosolyogtak; Harry végül az asztal végében foglalt helyet. A szemközti oldalon ült Tonks, aki megint Ginnyt szórakoztatta. Mordon és Mr. Weasley elmélyülten beszélgetett; a sarokban jóformán magába roskadva ült Mr. Kingsley.
- Kész a vacsora! – hallatszott a konyhából, majd a Fred és George páros behozta a két nagy kondér levest. Ms. Weasley követte őket, és szigorúan rájuk szólt:
- Csak óvatosan! Nem szeretném, ha kiöntenétek! – Mikor látta, hogy fiainak sikerült letenniük a levest anélkül, hogy akár egy csepp is kilöttyent volna, mosolyogva így szólt: - Jó étvágyat mindenkinek!
Mikor már a második fogás került az asztalra, megemelkedett a zajszint. Tonks tovább szórakoztatta Ginnyt, az ikrek pedig egy régi pergament vizsgáltak tüzetesen.
Harry nem sokat evett, a második fogáshoz szinte hozzá sem nyúlt, nem volt étvágya. Hermione is alig nyúlt az ételhez, és Harry látta, hogy nagyon szomorúan mered maga elé. Később vette csak észre, hogy a lány az ölében lévő könyvet olvassa.
Natalie és Lupin viszont önfeledten beszélgettek; Harry nem értette. Hogy képesek azzal a tudattal élni, hogy Natalie meg fog halni?
A gondolatra összeszorult a szíve.
Épp még egy falatot akart legyűrni a torkán, mikor megpillantotta apját; az emeletre ment. Egy perccel később az igazgató bejött az ebédlőbe, és helyet foglalt. Harry értetlenül nézett az öregemberre, már a nyelvén volt a kérdés, hogy apja miért nem jön le vacsorázni; kisvártatva azonban Piton is megjelent, és leült Harry mellé.
Harry gyorsan elkapta a tekintetét, aztán megtörölte a száját a szalvétával. Piton azonnal a második fogással kezdte; szedett egy adagot a tányérjára, és nekilátott. Már a vacsora felénél tartott, amikor végre pillantásra méltatta a fiát.
- Megint nem eszel egy falatot sem? – kérdezte. Harry továbbra sem nyúlt az ételhez.
- Nem vagyok éhes.
- Legalább egy-két falatot – utasította Piton, miközben sütőtöklevet töltött magának. – Ha jól emlékszem, nem reggeliztél, és Molly mondta, hogy ebédelni sem voltatok hajlandók. Kérdem én, a tavaszi szünet első napját már tanulással töltitek? Bele sem merek gondolni, mit talált ki Granger már megint. Vagy esetleg ma is nyomoztatok?
Harry szeme előtt felvillant a kép: saját, véres keze. Lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.
- Nem egészen. Csak beszélgettünk – magyarázkodott, és hátradőlt. Az étel látványától is rosszul lett.
Piton majdnem átdöfte a tekintetével. Harry tudta, hogy el kell mondania apjának, mit álmodott. Idővel magától is rájönne.
- Értem – mondta Piton, de a tekintetéből csak úgy sütött a gyanakvás. – Legalább a desszertből egyél.
Harry csak megrázta a fejét.
- Inkább felmegyek aludni – mondta gyorsan, és biccentett Hermionénak. A lány szomorúan biccentett vissza.
- Rendben – egyezett bele Piton. – Nemsokára megyek én is. Még beszélnem kell Kingsley-vel és Dumbledore-ral.
Harry köszönés nélkül osont ki az ebédlőből, olyan észrevétlenül, ahogy csak tudott. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel a hiánya. Lassú léptekkel, szinte vánszorogva ment fel a szobába.
Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyra roskadt. Mélázásából halk kopogás zökkentette ki.
Natalie mosolyogva lépett be.
- Ugye nem baj, ha bejövök? – kérdezte félénken.
- Nem, gyere csak nyugodtan – mondta Harry, mire Natalie helyet foglalt mellette az ágyon.
A lány egy darabig szótlanul ücsörgött.
- Tudod, valahol sejtettem, hogy rokonok vagyunk. Habár volt egy pillanat, mikor azt hittem, lehet köztünk valami más is – fogott bele Natalie, és elpirult. – De mindettől függetlenül örülök, hogy van egy testvérem. Még akkor is, ha már nincs sok időnk...
- Naty! – szólt rá ingerülten Harry. – Légy szíves, ne mondj ilyeneket.
Natalie lesütötte a szemét, és motyogva hozzátette:
- Kérlek, ne haragudj.
- Semmi baj. – Harry bíztatóan rámosolygott a lányra, és megszorította a kezét. – Majd csak megoldjuk… tudod, a megmentési kényszerem. Mondd, Natalie, tényleg nem akarod megmondani Pitonnak az igazat? Apád előbb vagy utóbb úgyis elárulja neki.
Natalie arcát hirtelen elöntötte a düh.
- Nem akarom! Nem akarom, hogy az apám legyen! Egy undok, goromba…
- Pedig jó ember, csak kivételez – vágott közbe Harry. – Nem is tudod, milyen jó ember. Igaz, néha goromba. De ő is ősi varázsló, akárcsak mi. Nem lehet rossz ember.
- Harry, nem erre céloztam – legyintett Natalie, és mélyen Harry szemébe nézett. – Apáddal az a baj, hogy utál engem, kifejezetten utál. De nem érdekel.
- Vettem észre. Na jó, beszéljünk másról, nincs kedvem veszekedni. Holnap tanulsz velünk?
- Hát az attól függ… például, ha ott lesz Ron…
Harry akaratlanul is felkuncogott, de Natalie megsemmisítő pillantása lehervasztotta arcáról a mosolyt.
- Nem lesz ott, nyugi. A szüleivel elugranak Charlie-hoz.
- Akkor jó. Na várjunk… tanulni fogunk? – csodálkozott Natalie. – Még csak most kezdődött a szünet!
- Jaj dehogy. De valamit mondanunk kell. Nem közölhetjük mindenkivel, hogy éppen a Kapu holléte után nyomozunk...
Natalie elszomorodott. Harry kedvesen átkarolta vállát; a lány Harry vállára hajtotta a fejét. Csendben ültek egy darabig, aztán Natalie suttogva megszólalt.
- Félek. Félek ettől az egésztől.
- Tudom. De ne aggódj, mindenre van megoldás. Én még hiszek a csodákban.
Pedig mikor az álmában átélt szörnyű fájdalomra gondolt, Harry egyáltalán nem reménykedett semmiféle csodában...
- Jó, hogy itt vagy velem. Így könnyebb elviselni a gondolatot...
- Ki ne mondd! Nem akarok rá gondolni! – tört ki az indulat Harryből. Mindkét kezét Natalie vállára tette. - Többet ne beszéljünk erről! Ha eljön az ideje, szembeszállunk vele, és győzni fogunk!
Natalie könnyes szemmel bólintott.
Nyikorogva kinyílt az ajtó; Piton állt a küszöbön.
- Megtudhatnám, mit keres itt a kisasszony ilyen késői órán? – kérdezte gúnyosan. Harry jól ismerte ezt a hangnemet...
- Az ég világon semmi köze hozzá – vágta rá Natalie szemtelenül.
- Fékezze a nyelvét, kisasszony! – morgott Piton, s mikor tekintete a két összefonódó kézre siklott, szeme fenyegetően megvillant.
Natalie hirtelen felpattant, megkerülte Piton, majd még az ajtóból visszapillantott.
- Jó éjt, Harry – mondta kedvesen, majd dühös tekintetet vetett Pitonra. – Magának is, uram.
- Jó éjszakát, Natalie – köszönt el Harry.
Piton gondosan becsukta a szobaajtót, aztán a gyors hangszigetelő varázslatok után fenyegetően fordult Harry felé.
- Nem szeretném még egyszer itt találni Lupint – mondta kimérten.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott fel Harry. Nem fordult Piton felé; előszedte a szekrényből a pizsamáját, és dühösen dobta az ágyra. – Miért akarsz tőle eltiltani? Attól még, hogy Lupin lánya, meg hogy órán folyton szembeszegül veled...
- Ellenzem ezt a kapcsolatot – jelentette ki Piton, és levette a talárját.
- Tudom, hogy utálod… hogy mi? – Harry későn kapcsolt. Igyekezett nem elvörösödni. – Nem járunk!
Piton elővett egy törülközőt, és a fürdőszoba felé indult.
- Pedig nem úgy néz ki. Csak azt nem értem, miért hazudsz nekem – mondta fagyosan, aztán ügyet sem vetve Harry zavart arckifejezésére, még hozzátette: - Mire visszaérek, szeretném, ha aludnál.
Harry lefeküdt. Próbált elaludni, de sehogyan sem jött álom a szemére. Forgolódott még egy darabig, aztán végre álomba szenderült.
Az éjszaka közepén riadt fel egy rémálomból. Sokszor álmodott Natalie-val, és mindig rosszat; ott volt, hogy elkapja a lány kezét, de képtelen volt rá, Natalie pedig csak zuhant, zuhant lefelé a sötétségbe...
Felült az ágyban, és arcát a kezébe temette.
A félhomályban apja ágya felé nézett; nem látott sokat, csak hallotta Perselus nyugodt szuszogását. Vajon milyen volna az élete, ha nem lenne mellette ez az ember, aki minden undoksága ellenére mégiscsak törődik vele? S most kiderült, hogy van egy testvére is. Most ébredt csak rá, mennyire hasonlít Natalie Pitonra; mindkettő makacs, önfejű, és rendkívüli mágikus képességekkel rendelkezik.
Felállt, és kibotladozott a félhomályban a fürdőszobába. Megmosta az arcát, és a törölközőbe temette.
- Rémálmok? – hallott egy aggódó hangot a háta mögül.
Harry a tükörbe nézve látta, hogy apja a háta mögött áll. Nem akart róla tudomást sem venni. Hanyagul visszatette a törölközőt. Mikor ki akarta kerülni, Piton elállta az utat.
- Nincs semmi baj, csak nem tudtam aludni – magyarázkodott Harry. Egy pillanatig sem gondolta, hogy Piton hisz neki.
- Harry, nem eszel, nem is alszol. Mi bánt? – kérdezte a férfi; hangjában most nem volt düh, csak aggodalom.
Harry előtt hirtelen megvilágosodott a helyzet; szinte felnevetett. Apja azt hiszi, azért nem eszik, és azért nem tud aludni, mert összevesztek. Egy mosolyt erőltetett az arcára – már megint bevillant a szeme elé az álmában látott halottak képe.
- Tényleg nincs semmi baj, apa, csak nem tudtam aludni – felelte. Piton beletörődve félreállt, és Harry visszament a szobába.
Bebújt a takaró alá, szemüvegét letette az éjjeliszekrényre.
- Tulajdonképpen miért alszol velem egy szobában? – kérdezte ingerülten.
- Aggódom. Nem kizárt, hogy a Black-házat támadás éri. – Mikor meglátta Harry csodálkozó arckifejezését, Perselus gyorsan hozzáfűzte: - Persze Albus hatalmas varázsló, de engem ez nem nyugtat meg teljesen. Különben is, sokan vagyunk, nem jut mindenkinek külön szoba. Aludj inkább.
Harry a fejére húzta a takarót.
- Jó éjszakát – hallatszott a takaró alól.
- Aludj jól – válaszolt Piton, aztán eloltotta a varázspálcája végén derengő fényt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry már a tizedik könyvet lapozta át, nézegetve a kastélyok, várak képeit. Natalie kitartóan bizonygatta, hogy a következőben benne lesz a titokzatos hely, nemsokára megtalálják, amit keresnek. Hermione eközben a régi kéziratok között kutatott.
Harryt valamiért nyugtalanította, hogy ott hever Natalie előtt a vaskos, régi könyv, amit még mindig nem fejtettek meg. Hermione jegyzetei lógtak ki belőle.
- Hermione, jutottatok már valamire a kódexet illetően? – érdeklődött, aztán lecsapta a kopott könyvet, amit a kezében tartott. – Ebben sincs semmi utalás.
Hermione felsóhajtott.
- Nem, még azt sem tudom, miről szól. Pedig szerintem fontos információkkal szolgálhat.
Natalie elgondolkodva kopogtatta ceruzájával az előtte heverő könyv fedelét.
- Harry, nem találtál semmit?
- Nem. Csak arról ír, hogy az ősi varázslók milyen szertartásokat végeztek. De egyik sem említ olyasmit, amit mi keresünk. Add már ide, Hermione, azt a rejtélyes kódexet – mondta Harry, és felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait. – Még nem is volt a kezemben.
- Mindjárt Harry, egy pillanat – motyogta Hermione.
- Hagyd, Harry. Úgysem értesz belőle semmit – vágta rá hirtelen Natalie.
Piton és Lupin lépett be a szobába; elkerekedett szemekkel néztek körbe.
- Nem azt mondtátok, hogy tanultok? – nézett végig Piton a könyveken.
- Lehet, hogy azt csinálják, csak egy kicsit magasabb szinten, mint hittük – vigyorgott Lupin.
Az érkezők láttán mindenki feltápászkodott a szőnyegről. Hermione gyorsan elrendezte a jegyzeteit, aztán kihúzta magát.
- Már be is fejeztük. Afféle kutató munka volt, egy házi feladathoz... – hadarta egy szuszra.
- Granger, ne nézzen minket idiótának! – csattant fel Piton, aztán felvett egy könyvet a szőnyegről. – Megmondaná, mégis mire kell maguknak a „Milyen ismeretekkel rendelkeznek az ősi varázslók?” című könyv?
- Hát, Binnsnek…
- Hagyd, Hermione - szólt közbe Harry. – Fölösleges tagadni. Éppen próbáljuk megtalálni a helyet, ahol…
Elcsuklott a hangja, és megköszörülte a torkát.
- Na mindegy. Megyünk is vacsorázni – mondta Natalie gyorsan, mintha attól tartott volna, hogy újra ő lesz a téma.
- Azért előtte még pakoljatok össze – intette őket Lupin. – Perselus, egy kis kutatómunka még nem ártalmas.
Piton nem szólt, csak dühösen tekintett Lupinra. Natalie és Hermione egy kupacba gyűjtötték a földön heverő, szétszórt jegyzeteket.
Harry még meg akarta nézni a megfejthetetlen kódexet. Lassan lehajolt a könyvért. Natalie felüvöltött.
- Harry! Ne nyúlj hozzá!
Már késő volt. Mihelyst Harry felemelte a kötetet, abban a pillanatban arany szikrák pattantak ki a lapok közül, és a fiú egyszerűen eltűnt. A kódex hangos puffanással esett a földre, és bezárult.
A jelenlévők elkerekedett szemmel nézték a jelenetet. Egy percig megkövülten álltak, aztán Piton megragadta Natalie vállát, és megrázta.
- Miért nem szólt, hogy magánál van?! Hogy lehet ilyen felelőtlen? – üvöltötte a megrökönyödött lány arcába.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
