21. fejezet: Az Igazság Esszenciája

Natalie halkan szuszogott; az oldalán feküdt, nyakig betakarva. Harry mellette ült a kanapén. Mióta apja ellátta a lány hátán a sebeket, azóta nem is mozdult mellőle.

Keresztapja fel-alá járkált a szobában, néha motyogott magában, néha csak sóhajtott egyet. Piton - mivel valamilyen oknál fogva nem működött a kandalló - elsietett az igazgatóért, hogy értesítse a Natalie-val történtekről.

Egyikük sem árult el semmit arról, mit értenek azon, hogy: „Ő az”

Harry sejtette, hogy nem kapna választ, ezért inkább meg sem kérdezte, csak ült és némán nézte a már nyugodtan alvó lányt. Nagyon aggódott érte. Sérülése nem volt súlyos, így valószínűnek tűnt, hogy titokzatos betegsége miatt nem lett jobban, és a láza is felszökött.

Az ajtó nyitódására Harry felkapta a fejét, Sirius pedig abbahagyta az ideges járkálást és érdeklődve nézett az érkezőkre.

Piton és Dumbledore lépett be sietősen. Az igazgató éppen elmélyülten magyarázott valamit a bájitaltan mesterének, ám amikor meglátta Siriust, félbehagyta az elkezdett mondatot.

- Nem gondoltam volna, Sirius, hogy lemersz jönni engedély nélkül – jegyezte meg komoran, mire Sirius csak lesütötte a szemét.

- Köztudott, hogy Black sosem veszi figyelembe, mit mondanak a felettesei – gúnyolódott Piton, és odalépett Harryhez. – Nem tért még magához, ugye?

Harry csak szomorúan megrázta a fejét, és továbbra is Natalie arcát nézte. Piton nem kérdezett többet, inkább Dumbledore-hoz fordult:

- Albus, tudom, hogy ez lehetetlennek hangzik, de több mint valószínű, hogy Natalie a Kulcs.

Dumbledore komor arccal pillantott a kanapén fekvő lányra, majd kis szünet után, halkan szólalt meg.

- Mindig reménykedtem benne, hogy nem ő lesz az. Még annyira fiatal, és tehetséges boszorkány…

Harryből hirtelen kitört a düh, és talpra ugrott.

- Várjunk már… most ugye nem azt akarja mondani, hogy meg fog... halni? – az utolsó szót már suttogta. – Az nem lehet, hogy ő…

Dumbledore közelebb lépett a fiúhoz, és bíztatóan a vállára tette a kezét. Harry rápillantott az igazgatóra, de az öregember égszínkék szemei csak mély szomorúságról árulkodtak.

- Harry, lehet, hogy nincs igazunk… de valószínű…

- Nem akarom hallani… - motyogta Harry, és visszahuppant a kanapéra Natalie mellé. – Nem akarom, hogy ő is… mint Sirius…

Sirius, aki eddig csak némán járkált, halkan megszólalt:

- Harry, egyáltalán nem biztos, hogy… meghal. Sok feltevés létezik a Titkok Kapujáról. Nincs rá bizonyíték, hogy a Kulcsnak meg kell halnia.

- Ti is tudjátok, hogy az életébe kerülhet, csak előttem nem mondjátok ki! – kiáltott fel Harry, és dühösen nézett a felnőttekre. – Folyton elhallgattok előttem mindent, ne csodálkozzatok, ha dühös vagyok!

- Harry, sok minden van, amiről… - kezdte volna Piton, de Harry félbeszakította.

- Persze, tudjuk, én kiskorú vagyok, vagy miért is ne kíméljük meg inkább szegény árva gyereket? Az igazgató is folyton mindig mindent eltitkol előlem! És te, apa? Mikor szántad rá magad, hogy eláruld az igazságot? Elegem van mindannyitokból, sosem árultok el semmit, mintha semmi közöm se volna hozzá, mi történik! – üvöltötte Harry, nem törődve vele, hogy felébresztheti a kanapén alvó Natalie-t.

Piton, aki eddig nyugodtan viselte Harry dühkitöréseit, most közelebb lépett a fiúhoz.

- Mi felnőttek vagyunk, te pedig még gyerek. Rengeteg dolog van, ami csak a felnőttekre tartozik!

- Mint az is, hogy te az apám vagy, vagy hogy Sirius ősi varázsló? – morogta Harry. – Persze…

- Harry, sok minden van, amiről nem tudhatsz, saját biztonságod érdekében – jegyezte meg Dumbledore, és szúrós tekintettel nézett Siriusra.

- Magának ahhoz sem volt joga, hogy a jóslatról hallgasson! – üvöltötte vissza Harry, de érezte, hogy ezúttal túl messzire ment. Piton szikrázó szemekkel nézett rá, és jéghideg hangon szólalt meg:

- Harry, légy szíves, menj a szobádba! Mikor úgy érzed, hogy már tudsz viselkedni és nem fogsz tiszteletlenül beszélni, akkor talán majd előjöhetsz!

- De…

- Menj a szobádba! – ordította Piton, de olyan hangon, hogy Harry jobbnak látta, ha nem ellenkezik.

Felkelt a kanapéról, még egy utolsó pillantást vetve Natalie-ra, és kiment a nappaliból. A folyosón nekidőlt a falnak, és szomorúan maga elé meredve elgondolkozott, mi lenne, ha Natalie nem lenne beteg, és nem is ő lenne a Kulcs… Talán tényleg együtt járhatnának, és biztosan boldogok lennének…

Lassan lecsúszott a fal mellett a földre, felhúzva a lábait. Esze ágában sem volt a szobájába menni. Fejét a karjára hajtotta, úgy figyelte a nappaliból kiszűrődő hangokat.

- Albus, végül is mi történt Remussal? – hallotta keresztapja hangját.

- Natalie épp akkor lépett a szobába, mikor átváltozott vérfarkassá. Csak azt nem értem, Remus miért nem vonult vissza, mikor tudta, milyen veszélyes a szállásán maradnia – főleg ha a saját lánya életét veszélyezteti.

- Mert talán ő is olyan felelőtlen, mint Black – vágott közbe Piton. – Pedig időben odaadtam neki a bájitalt, és tudta, hogy mikor történik majd az átváltozás.

Dumbledore, ügyet sem vetve Pitonra, folytatta beszámolóját.

- Natalie a különös hangok ellenére is benyitott a szobába. Lupin pedig már átváltozott…

- Te jó ég… hogyhogy nem esett komoly bántódása Natalie-nak? – kérdezte Sirius.

Harry még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a választ.

- Megemlíteném, Black, hogy Lupin a gyengélkedőn fekszik…

- Akkor hát ezért vagytok benne ilyen biztosak, hogy Natalie az – mondta halkan Sirius; olyan halkan, hogy Harry alig hallotta. – Mi történt Lupinnal?

- Nem tudjuk pontosan – felelt Dumbledore. – Úgy tűnik, mikor rátámadott Natalie-ra, a lány önkéntelenül is használta eddig kordában tartott erejét, és a szekrénynek vágta Remust.

Szék elhúzásának hangja, és tompa puffanás.

- Te jó ég – Sirius csak ennyit tudott kibökni.

Harry nagyon jól tudta, miről van szó. Sirius tud Natalie rejtélyes betegségéről. Keresztapjában valószínűleg most tudatosult, hogy Natalie-nak esélye sincs a gyógyulásra. Halálra van ítélve... és ő a Kulcs.

- Mikor tér magához Lupin? – faggatta tovább Sirius az igazgatót.

- Már magához tért, de csak egy kis időre. Ne aggódj, rendbe fog jönni – válaszolt Dumbledore, aztán még halkan megkérdezte: - Perselus, és Natalie hogy van?

- Egyre jobban emelkedik a láza, pedig nem kéne – hallotta Harry apja válaszát. – A sebeit elláttam, így elvileg reggelre rendbe kell jönnie. Valószínű, hogy csak átmeneti rosszullét.

- Rendben, akkor hát megyek, rengeteg elintéznivalóm van – jelentette ki Dumbledore, és Harry ajtó nyikordulását hallotta. – Sirius, te meg légy szíves, és menj vissza, még mielőtt bajba kerülsz.

- Ennél nagyobb baj nem lehet – morogta Sirius.

- Holnap még beszélünk, Albus – jegyezte meg Piton, és becsukta az igazgató után az ajtót.

Harry nem mozdult. Tudta, hogy a folyosó nem esik útjába a távozónak, a nappaliból egyenesen is ki tud menni.

- Tudod, Piton... rendben van, hogy Harryt a fiadnak tekinted, de mi lesz, ha egyszer... meggyűlöl majd? – kérdezte kíváncsian Sirius.

Harry erre felkapta a fejét. Szíve majd’ kiugrott a helyéről. Mi oka lenne rá, hogy meggyűlölje az apját?

- Ezt meg hogy érted, Black? – kérdezte ingerülten Perselus.

- Fogalmazzunk úgy, hogy túl hamar kedvelt meg, nem gondolod?

- Nem értem, mire célzol – sziszegte Piton a fogai között.

- Nagyon is jól tudod, mire gondolok. Harry nagyon hamar megszeretett téged... szinte egyik pillanatról a másikra a bizalmába fogadott. Miből gondolod… - a mondat félbeszakadt, Harry egy tompa puffanást hallott.

Már arra készült, közbelép, és elejét veszi egy esetleges konfliktusnak, de visszariadt a gondolattól, hogy ezzel leleplezné a hallgatózását.

- Attól, hogy a falnak szögezel, még nagyon is tudod a lelked mélyén, hogy igazam van, Pipogyusz.

- Elég legyen, Black, nem találsz jó kedvemben – mondta hidegen Piton. – Hidd el, nekem is megfordult a fejemben, hogy talán kissé hirtelen állt be a fordult köztem és a fiam között. Most pedig, ha megbocsátasz, vár rám egy beteg.

- Ahogy gondolod – hallotta Harry Sirius válaszát.

Keresztapja távozhatott, mert a beszélgetés nem folytatódott. Harry rászánta magát, hogy feltápászkodjon, és a szobájába menjen. A lábait alig tudta megemelni, olyan ólmos fáradtság telepedett rá. Valószínűleg azért érzi magát ilyen ramatyul, mert Natalie sincs jól, futott át az agyán a gondolat.

Mikor beért a szobájába, hason fekve elterült az ágyon, és úgy ahogy volt, iskolai talárban álomba szenderült.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Arra ébredt, hogy nagyon melege van. Álmosan körülnézett, és rápillantott a gyertyára az éjjeliszekrényen. Már majdnem teljesen leégett.

Lassan feltápászkodott, és halkan kinyitotta szobája ajtaját. Apja szemközti hálószobájából egyáltalán nem szűrődött ki fény. Apja valószínűleg aludt.

Hangtalanul becsukta maga mögött a szoba ajtaját, és a nappaliba osont. Natalie még mindig ott feküdt a kanapén. Leült mellé, és a lány haját a füle mögé simította. Ahogy keze hozzáért Natalie arcához, érezte, hogy nagyon forró.

Tudta, hogy apja, bár nem kedveli Natalie-t, mindent megtesz, hogy meggyógyuljon.

Ha túl is éli Natalie a Voldemorttal való találkozást, akkor is ott van a titokzatos betegség, amit talán már nem fog túlélni…

Harry vett egy mély levegőt, nem gondolva a jövőre, és megigazította Natalie nyaka körül a takarót. Önkéntelenül is megfogta a lány kezét, éreztetve vele, hogy mellette van.

Mikor elengedte Natalie kezét, csillogásra lett figyelmes a lány csuklójánál. A kandalló fényében nem tudta kivenni, mi az, de mikor közelebb hajolt, már tisztán látta.

Egy pillanatra elállt a lélegzete.

Egy karkötő volt.

De nem akármilyen. Ugyanolyan, mint amit apjától kapott.

„Ez nem lehet. Biztosan elhagytam a sajátomat, és ő találta meg.” Harry egy percig görcsösen próbálta elhitetni magával, hogy téved, de egyre erősebb lett számára a bizonyosság. Felemelte a kezét, hogy megnézze, megvan-e a karkötője.

Talárja ujjából elő is került az ezüstszínű holmi. A Natalie csuklóján csillogó ékszerhez emelte, és ekkor tudatosult belőle, hogy valóban kettő van a különös tárgyból.

„Ez azt jelenti, hogy… mégis mit jelenthet?” Harry értetlenül nézett maga elé.

A karkötő eredetileg az édesanyjáé volt, aztán kapta meg apjától ajándékba. Senki sem említette, hogy kettő lenne belőle. Elhatározta, hogy ha Natalie felébred, megkérdezi a lányt, hogyan jutott hozzá, és utánajár a karkötő rejtélyének.

Érezte, hogy nagyon fáradt, de nem akart felkelni Natalie mellől. A lány mellett akart lenni, mikor az magához tér.

Már ki tudja, mennyi ideje ült ott, mikor halkan kinyílt a bejárati ajtó. Harry hátrafordult. Az apja volt az, üvegcsékkel a kezében; esetlen mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót.

- Harry, ilyen későn már aludnod kéne – jegyezte meg Piton, de hangjában egyáltalán nem volt düh.

- Tudom- felelte Harry. - Nem tudtam aludni.

Piton letette a dolgozóasztalára az üvegcséket, aztán Harry mellé lépett.

- Ugye, még mindig nem tért magához? – kérdezte, s mikor Harry felemelte a fejét, Piton egy darabig összeszűkült szemmel nézte a fiát.

- Nem – motyogta Harry, és újra Natalie felé fordult.

- Menj és próbálj meg aludni. Ha bármilyen változás áll be az állapotában, rögtön szólok.

- Szeretnék inkább itt maradni – makacskodott Harry, mikor Piton a kezét a homlokára tette.

- Hidd el, tényleg jobb lenne, ha lepihennél. Kimerült vagy te is, és úgy látom, lázad van.

- De szeretnék inkább…

- Harry! – szólt rá ingerülten Piton, mire Harry lassan felállt, és vonakodva elindult.

Piton megfogta a karját, így vezette vissza a szobájába.

- Nem vagyok gyerek, hogy folyton pátyolgatni kelljen – morogta Harry.

- Ebben nem vagyok biztos – vágta rá Piton kimérten. – Abban viszont igen, hogy egyáltalán nem vagy jól. De te sosem kérsz segítséget senkitől. Inkább tűröd a fájdalmat.

- Ez nem igaz – ellenkezett Harry. Mikor a szobájához értek, Piton kinyitotta az ajtót, és betessékelte.

Harry, mit sem törődve vele, hogy még mindig talárban van, ledőlt az ágyra, és magára rángatta a takarót. Piton leült mellé, és szomorúan nézett a fiára.

- Hiába fogsz vigasztalni, nem fog menni – közölte tárgyilagosan Harry, és apjára sandított.

- Tisztában vagyok vele, így csak adok egy Lélekgyógyító italt – sóhajtott Piton, és a zsebéből elővett egy üvegcsét.

Harry hátat fordított.

- Attól még, hogy megiszom azt a löttyöt, semmi nem lesz jobb – motyogta dühösen. – Holnapra ugyanolyan vacakul fogom érezni magam a gondolattól, hogy Natalie…

Nem tudta folytatni. Elcsuklott a hangja, ahogy Natalie esetleges elvesztésére gondolt.

- Egyáltalán nem biztos, hogy az életébe kerül. Nem tudjunk, hogy valójában mi a Kulcs szerepe.

„Ha Voldemort nem öli meg, akkor a betegség végez vele.” A gondolatra elszorult Harry szíve.

Elkeseredetten szorongatta a takarót, és lehunyta a szemét. Próbált nem gondolkozni, erősnek lenni. Végre van egy lány, akit szerethet, de a sors úgy hozza, hogy nem lehetnek együtt.

Piton sóhajtott egyet.

- Légy szíves, idd meg.

- Mondtam, hogy nem szeretném…

- Harry…

Harry visszafordult fektében. Apja kidugaszolta az üveget és odanyújtotta. Harry felült. Elvette az üvegcsét, de nem itta meg.

- Megtudhatom, mennyi időnk van még, amíg feltárul az a bizonyos Kapu? – kérdezte rekedten.

Piton a lehetőségeket latolgathatta, mert nem szólalt meg azonnal.

- Nem tudjuk pontosan. A legközelebbi napfogyatkozásig valószínűleg bekövetkezik, de ez is csak feltevés. – Harry értetlen arckifejezését látva hozzátette: - Valamikor nyár elején.

Harry arcán egy könnycsepp gördült le. Piton szorosan magához ölelte fiát.

- Nem akarom elveszíteni őt – suttogta Harry, és apja fekete talárjába temette az arcát. – Több időt akarok. Nem néhány hónapot. Végre valaki, akit szerethetek, még ha te utálod is... – itt keserűen felnevetett, aztán rekedten folytatta. - Bárki, akit megkedvelek, meghal, vagy…

- Harry, nyugodj már meg. Kell lennie megoldásnak, és Dumbledore meg is fogja találni.

- Persze, az igazgató…

- Harry! – szólt rá figyelmeztetően Piton. – Idd meg a bájitalt, légy szíves, és próbálj aludni.

Harry kibontakozott apja öleléséből. Kelletlenül nyelte le az üveg tatalmát, majd visszaadta apjának az üres üvegcsét. Visszadőlt az ágyra, magára húzta a takarót, és érezte, hogy már hat a bájital.

- Holnap ugye nem mész sehova?

- Persze, de aludj már – szólt rá kedvesen Piton. – Holnapra meglátod, jobban leszel.

Lehunyta a szemét, és próbált nem gondolni a jövőre. Végül a bájital megtette hatását, és Harry lassan álomba merült.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Reggel, mikor felkelt, első útja a nappaliba vezetett. Natalie-t már nem találta ott, és apja sem volt a laboratóriumában.

Már épp azon töprengett, hogy a keresésükre indul, amikor a kandallóból hirtelen szikrák törtek elő, és megjelent Piton. Leporolta a vállát, és mosolyogva köszöntötte a fiát.

- Ne aggódj, Natalie már Lupinnál van a gyengélkedőn.

- Jobban vannak? – érdeklődött Harry, és tekintetével követte apját, amint felakasztja köpenyét a fogasra.

- Igen, mindketten jól vannak. – Piton Harry szemébe nézett. – És te hogy érzed magad?

- Jól – hazudta Harry, de rögtön meg is bánta, hiszen apja könnyen kiolvashatta tekintetéből az igazságot.

Piton felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett fiára.

- Harry, tisztában vagyok vele, min mész most keresztül.

Harry nem szólt semmit, inkább jobbnak látta más témára terelni a szót; úgy érezte, a puszta gondolattal sem tud most megbirkózni.

- Délután edzés lesz, ugye nem gond, ha elmegyek?

- Nem, egyáltalán nem. Tudod, hogy nekem a Szent Mungóba kell mennem, és még megbeszélés is lesz este – felelt Piton. Látta, hogy Harry nem akar az érzéseiről beszélni.

- Tudom. Akkor én most mennék is… azt hiszem – mondta esetlenül Harry, és a táskáját a vállára vetette. – Akkor holnap délután találkozunk az okklumencia órán.

- Rendben, fiam. Vigyázz magadra – búcsúzott Piton. Hangjába aggodalom vegyült - mintha valami nagy bajtól tartott volna.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lassan beköszöntött a tavasz, a diákok egyre több időt töltöttek a szabadban. Elérkezett a tavaszi szünet ideje is, amitől Harrynek egy kicsit jobb kedve lett; felvidította a gondolat, hogy barátaival ellátogathatnak a főhadiszállásra.

Igaz, hogy eleinte nagyon nem szerette azt a házat, de mióta kiderült, hogy keresztapja bizonyos értelemben él, a főhadiszálláshoz fűződő emlékei is elviselhetőbbek lettek.

Rengeteg időt töltött a barátaival, amire szüksége is volt, mert nagyon megerőltetőek voltak az edzések, és a tanulás is sok energiát követelt. Hétvégente pedig apja tartott neki okklumencia órákat, s ez szintén elvette minden erejét.

Továbbra is jó barátság fűzte Natalie-hoz. Harryben néha kétségek merültek fel, hogy érezhet-e egyáltalán valamit a lány iránt, szabad-e bármit is éreznie – amióta megtalálta a karkötőt, egészen különös elméletek forogtak a fejében kettejüket illetően...

Binns megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem mintha bárki is figyelt volna valaki az előadására; csak annyit sikerült elérnie, hogy Seamus felébredt, és pislogva nézett körül.

Hermione és Natalie elmélyülten beszélgettek valamiről, Ron pedig épp azon munkálkodott, hogy a mágiatörténet könyvet minél szebben kidekorálja.

Harry csak akkor vette észre a lapokon heverő papírgalacsint, mikor be akarta csukni a könyvet. Érdeklődve bontotta ki.

Harry!

Légy szíves, ha vége a mágiatörténet órának, gyere le a pincébe a kettesszámú raktár elé!

Natalie

Harry Natalie-ra nézett; a lány nem fordult felé, továbbra is Hermionénak magyarázott. Nem sokkal később megszólalt a csengő, jelezve, hogy az órának vége. A két barátnő sietősen távozott, Harry pedig odavetette Ronnak, hogy még dolga van a pincében. Végülis is nem hazudott nagyot .

Mikor a folyosón elváltak, Harry lesietett a pincébe vezető lépcsőn. Egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, hogy apja esetleg itt van valamelyik tanteremben, de aztán rájött, hogy bizonyára vacsorázik.

Mikor megtalálta a kettesszámú raktárat, idegesen kémlelt jobbra-balra, de a lányt nem látta sehol. Kíváncsi volt, mit akarhat Natalie. Nem beszéltek soha sem arról, hogy ő volna a Kulcs, sem arról a fura érzelmi kötelékről, ami összefűzte őket. Lehet, hogy Dumbledore beszélt Natalie-val, és elmondta neki az igazat?

Harry elhatározta, hogy ha kell, ő mondja el neki. Joga van tudnia.

Az elmélkedésből sietős léptek zökkentették ki: Natalie lihegve, mosolyogva szaladt Harryhez; megállt a fiú mellett, és a falnak támaszkodott.

- Ne haragudj, hogy késtem, de Ron feltartott – mentegetőzött.

- Gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett – mosolygott a lányra. – Nos, miért hívtál ide?

- Egy nagyon fontos dologról kell beszélnem veled – felelt elkomorodva Natalie. – Apád a Nagyteremben eszik, ugye?

- Igen… na álljon meg a menet! Miért kérded? – kérdezte gyanakvóan Harry, és követte a lányt, aki az egyik ritkán használt labor felé indult. – Remélem, tisztában vagy vele, ha apám rájön, hogy valami bájitalkészítésen töröd a fejed, meg fog ölni!

- Ugyan már! Nem készítünk semmit. Csupán csak kipróbálunk valamit – válaszolta sejtelmesen a lány, és kitárta Harry előtt az ajtót.

- Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét Harry, és belépett a laboratóriumba. A helyiség elhagyatottnak tűnt, a hozzávalók szanaszét hevertek a munkaasztalon.

Natalie gondosan bezárta az ajtót maguk után, aztán lelkesen nézett körbe.

- Ha jól számolom fél óra alatt kész leszek – jelentette ki határozottan.

- Mégis mivel?

- Nemsokára elmondom. De neked is segítened kell. – Natalie kinyitotta a sarokban álló szekrény ajtaját, és a kezébe vett egy pár hozzávalót. – Tegyél fel egy közepes üstöt a tűzre egy kevés vízzel.

Mikor felkerült az üst a tűzre, Harry és Natalie beleaprította a főzetbe a hozzávalókat, végül Natalie elégedetten húzta ki magát.

- Ha mindent jól csináltunk, akkor aranysárga színűnek kell lennie. – Natalie a fortyogó bájital fölé hajolt, és elvigyorodott. – Na, mégsem vagyok olyan ügyetlen, mint gondoltam.

- Natalie, elárulnád, mégis miről van szó? – kérdezte Harry, félig bosszúsan, félig kíváncsian.

- Ez az Igazság Esszenciája.

- Hogy mi? – értetlenkedett Harry.

Gondolkodott, hol hallotta ezt a nevet, de nem jutott eszébe semmi. Hiába, sosem jó volt bájitaltanból.

- Harry, ez egy olyan esszencia, ami megmutatja az igazságot.

- Erre én is rájöttem! – morogta Harry ingerülten. – Lehetne egy kicsit bővebben?

Natalie-nak szemmel láthatólag nehezére esett bevallani az igazat, de aztán erőt vett magán, és kibökte.

- Szeretném tudni, milyen kapcsolat van köztünk. Arra gondolok – tette hozzá gyorsan Harry riadalmát látva -, hogy miért érezzük meg, ha a másik rosszul van, vagy veszélyben forog. És arra is szeretnék választ kapni, hogy miért van ugyanolyan karkötőm, mint neked.

Harry lerogyott a legközelebbi, ócska székre. Most kiderülhet minden, amire eddig nem volt válasz.

- Rendben, legyen – egyezett bele. – Mit kell még tennünk?

- Az esszenciából már csak néhány vércsepp hiányzik: a mi vérünk – mondta Natalie, és elővett egy tűt az előzőleg fertőtlenített készletből.

Először megszúrta a saját ujját, és az üst fölé tartotta. Kevés vért csepegtetett bele, aztán a másik tűvel megszúrta Harry ujját is.

- Biztosan tudni akarod az igazságot?

Harry bólintott, felkészülve bármilyen szörnyű vagy akár örömteli dologra; az üst fölé tartotta a kezét, és figyelte, ahogy a vércseppek az üst tartalmába keverednek.

- És most? – kérdezte Harry, miután elvette a kezét az üst fölül.

Natalie sóhajtott egyet, és Harryt kissé hátrább rántotta.

- Mindjárt kiderül. Az esszencia most azonosítja a vérünket. Kép formájában fogjuk látni...

- Kép formájában? Ne viccelj… - Mihelyst Harry hangot adott kétkedésének, fénynyaláb tört elő az üstből.

Natalie lassan közelebb lépett az üsthöz, magával húzva Harryt. A bájital hullámzani kezdett, vadul kavargott; végül jól kivehető kép jelent meg a felszínén: egy előszoba képe.

Harry pislogott egyet, aztán még egyet, de a látomás nem tűnt el. Natalie arca elszántságot tükrözött.

- Tudtam, én, hogy sikerül! – mondta diadalmasan, aztán elhallgatott, mikor megpillantotta az üst felszínén remegő képben a mozgó alakot.

A nőnek feltűnően vörös haja volt, világoszöld talárt viselt. Harry nem hitt a szemének.

- De hisz… ő az anyám!

- Nagyon szép nő – jegyezte meg halkan Natalie, és csendre intette Harryt.

Lily Evans sietősen rohant az ajtóhoz, és egy gyors mozdulattal felrántotta. Az ajtóban nem más állt, mint Remus.

Most Natalie-n volt a csodálkozás sora.

- Szia, Lily! – köszönt vidáman Lupin, és biccentett.

- Már azt hittem sosem jössz! Gyere be gyorsan! – sürgette a férfit Lilyt. Még mielőtt becsukta volna az ajtót, idegesen kikémlelt az utcára.

- Tudom, hogy ez nagyon fontos számodra, Lily – fogott bele Lupin. - De mondd, jól meggondoltad? Utána már nem léphetsz vissza, főleg ha már több ezer mérföldre leszünk Londontól!

- Tiszában vagyok vele, Remus. De muszáj lesz most elvinned, az idő sürget. Voldemort már gyanút fogott. Félek.

A két felnőtt bement a nappaliba; a folyadék felszínén remegő kép most kettejüket mutatta, ahogy egymás szemébe nézve, halkan és sietősen beszélgetnek.

- Lily, ezt nem tehetjük meg csak úgy, következmények nélkül… Gondolj Perselusra! Ha rájön, mégis, mit csinálsz majd? Mivel védekezel?

- Nem érdekel. Ha neki fontosabb a küldetés, meg az, hogy beáll halálfalónak, és nem törődik a családja biztonságával, hát legyen. Jamesről ne is beszéljünk… Majd én megvédem a kicsiket, pontosabban te fogod. És ideje cselekednünk.

- Micsoda? – kiáltott fel Lupin. – Megbeszéltünk mindent, nagy nehezen rá is bólintottam, de arról nem volt szó, hogy most rögtön elhagyjuk Angliát!

- Pedig muszáj lesz! Már mindent előkészítettem – mondta Lily, és három nagy csomagot varázsolt elő a semmiből.

Lupin szemmel láthatólag habozott.

- Mégis mit gondolsz, mit mondok neki, ha felnő? Na és Perselus? Meg fog ölni, remélem tisztában vagy vele! Ha megtudja, hogy ő a kislány vér szerinti apja...

- Mondtam, nem érdekel, Remus. Elhagyott engem, csak mert az hitte… - Lily szemmel láthatólag a könnyeivel küszködött, de megemberelte magát. - Ezt hagyjuk. Mindegy, hova viszed, de minél messzebb Angliától. Nem akarom, hogy valami baja essen. Ha csak rágondolok, hogy Voldemort esetleg rájön, milyen szerepet szánt neki a sors... – Lily arcán lefolyt egy könnycsepp.

- Rendben, vállalok minden kockázatot. James tud a dologról?

Lily bizonytalanul bólintott egyet, és a kiságyhoz fordult. Karjaiba vette az alvó kisbabát, majd erősen magához szorította. Lupinnak kezdett elhomályosodni a tekintete – Harry látta, hogy majd’ megszakad a szíve.

- Jobbnak látod, ha őt viszem el, és nem Harryt? – kérdezte, mikor Lily átadta a kisbabát.

- Harryt nem féltem annyira, Natalie-ra jelenleg nagyobb veszély leselkedik. Harryről csak egy ködös jóslat szól, de Natalie-val kapcsolatban bizonyosságot szereztünk. – Lily megcsókolta a kisbaba homlokát, miközben továbbra is potyogtak a könnyei. – Kérlek, nagyon vigyázz rá!

- Úgy lesz, Lily. Ne aggódj. Az édes lányomként fogom nevelni, de mikor eljön az idő, elmondom neki az igazságot.

Lily fáradtan bólintott. Kisétáltak az előszobába; az asszony lemondóan nyitotta ki a bejárati ajtót Lupin előtt.

- Várj még egy picit! – mondta rekedten, és odahajolt a kicsihez.

Elővett a zsebéből egy ezüst karkötőt, és a gyermek csuklójára tette, majd még egy puszit nyomott a homlokára.

- Jó utat, kislányom – suttogta.

Lupin elindult. Egyszer még hátrafordult, könnyes szemmel;, aztán eltűnt a sötét utcán. Lily becsukta az ajtót.

A kép eltűnt; a bájital felszíne újra aranysárga színt öltött, és nyugodtan bugyogott.

- Azt hiszem, le kell ülnöm – nyögte Harry, és visszahuppant a székre.

Natalie csak állt, könnyes szemmel meredt az üstre.

- Evapores! –kiáltott fel hirtelen, mire az üst tartalma eltűnt.

A lány a földre rogyott és szótlanul meredt maga elé. Harry odament hozzá, lekucorodott mellé, és átölelte.

- Naty, kérlek nyugodj meg – suttogta a lány fülébe.

- Mikor ez az ötletem támadt, nem gondoltam volna, hogy… ez lesz a vége… - szipogta Natalie. - Lily Evans volt az anyukám…

- Én örülök, hogy a testvéred lehetek – vigasztalta kedvesen Harry. Natalie csöndben zokogott.

- Tudod, mit jelent ez? Nem Remus az apám, hanem Piton…

- Hidd el, nem fogja rosszul fogadni a hírt… - kezdte Harry, de Natalie dühösen félbeszakította.

- Nem fogom neki elárulni! Remus az apám, és kész! Piton utál, engem és szerintem jobb is, ha nem tudja meg… úgyis meghalok nemsokára.

- Nem mondj ilyeneket! Nem fogsz meghalni! Meg foglak menteni, vagy…

Natalie keservesen felnevetett.

- Hallottam a megmentési kényszeredről, de engem már nem lehet… - itt elcsuklott a hangja.

Harry türelmesen hagyta, hogy Natalie kisírja magát. Elszoruló szívvel gondolt rá, milyen nehéz döntést kellett hoznia az édesanyjának annak idején.

Már ki tudja, mióta ültek a földön, mikor hirtelen kivágódott az ajtó.

Harry rémülten vette tudomásul, hogy apja áll az ajtóban.

Piton szeme villámokat szikrákat szórt.

- Apa, ez nem az, aminek tűnik… - kezdte volna Harry a magyarázkodást, de Piton üvöltése félbeszakította.

- Miss Lupin, takarodjon a klubhelységbe, te pedig, Harry, velem jössz!

Harry nem mozdult. Piton ráordított:

- Most rögtön!

Következő fejezet