18. fejezet: Nem kellett volna…
Harry savanyú képpel lecsapta az újságot a kis asztalkára, majd felhúzta a térdeit a kanapén, és ráhajtotta a fejét.
Az elmúlt két hét egyszerűen szörnyű volt: nem elég, hogy a mardekárosok is, de még a griffendélesek is folyton gúnyolták. Piton továbbra is mindig rengeteg pontot vont le a Griffendéltől, amitől a barátai még jobban haragudtak rá. Nem tudták megérteni, miért Piton fogadta örökbe, miért nem más valaki.
Persze, ezt hitették el a varázslóvilággal, nem mondták meg az igazat, miszerint Piton a vérszerinti apja. Ki tudja mekkora botrány lenne abból, ha kiderülne, hogy egy volt halálfaló gyereke.
Persze Ron, Hermione, és Natalie mindig kiálltak mellette, ha épp gúnyolódtak a mardekárosok. Natalie persze majdnem mindig verekedést robbantott ki, azzal, hogy nem hagyta annyiban a dolgot.
Na persze, Natalie…
Nem is egyszer úgy nézett ki a lány, mint aki menten összeesik, annyira sápadt volt. Pár nappal később pedig már mosolygott, és úgy nézett ki, mintha nem lenni semmi baja nem lett volna.
Mindig érezte, hogy a lány rosszul van. Bár próbált úgy tenni, mint aki nincs rosszul, de mindig sikerült. Többnyire szédülés tört rá, de volt mikor nagyon fáradtnak érezte magát.
Az apjának biztos feltűnt a viselkedése, de nem szólt egy szót sem, biztos arra várva, hogy fia elmondja.
Harry nagyon nem akart neki hazudni, viszont a lány állapotáról nem szólhatott. Sokszor megfordult a fejében, hogy mindent elmond – így talán nem fog meghalni… Sirius viszont azt mondta, gyógyíthatatlan beteg…
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem halotta az ajtó hangját, ahogy Piton belép rajta.
- Történt valami Harry? – kérdezte tőle, majd felakasztotta a fekete köpenyét a fogasra.
Harry nem válaszolt, csak továbbra is összekuporodva ült. Apja lépteit hallotta maga mögött, ahogy közelebb jött.
- Azt hittem, ha reggel elrakom ezt a szemetet, akkor nem kerül a kezedbe egy másik példány – morogta dühösen. – Ne foglalkozz vele, tudod, hogy mindent eltúloznak.
- Igen, tudom – vágta rá Harry. – Csak a híres Potterrel van tele mindig az újság: legyen az a Trimágus Tusán történtek vagy ez.
Az apja mellé lépett, és a két vállára tette a kezét, majd el kezdte masszírozni.
- Nem sokára elfogadják a tényt, hogy a fiam vagy, aztán találnak maguknak valami jobb témát.
- Persze… addigra megint történik velem valami – mondta már kevesebb dühvel. A masszírozástól egy kicsit kevésbé idegesnek érezte magát, apjának biztos ez volta a célja vele.
- Ne mondj ilyeneket – leült Harryvel szembeni fotelre, és fürkészően nézte. – Ugye ettél valamit vacsorára a Nagyteremben?
- Igen, de nem sokat. Különben sem vagyok éhes – vallotta be. – Szeretnék most minél hamarabb aludni menni, fáradt vagyok.
Felállt, hogy bemenjen a szobájába aludni, mivel a hétvégéket mindig apjánál töltötte. Hétköznap persze a Griffendél toronyban töltötte az időt.
- Várj, még ne menj. Beszélgessünk egy kicsit – szólt utána Piton kedvesen.
„Beszélgetni? Mi nem is szoktunk beszélgetni, leszámítva az iskolai dolgokat…” – gondolta magában, aztán visszafordult, és visszaült a kanapéra.
- Miről? – érdeklődött.
- Látom, valami bánt – jegyezte meg halkan, és a fiára nézett.
Harry hirtelen az asztalt kezdte el fikszírozni, mert eszébe jutott, hogy apja elég jó okklumentor.
- Nem, leszámítva, hogy mindenki piszkál amiatt, hogy örökbe fogadtál – vágta rá egy idő után.
- Mint ahogy az előbb mondtam is, lassan megoldódik minden – tette hozzá Piton. Viszont nem hagyta annyiban a dolgot. – Szerintem van valami más is, amit nem mondasz el. Napról-napra szomorúbbnak látlak, és nem tudom az okát.
„Hoppá. Most mit mondjon? Szerelmi bánat?”
- Nincs semmi baj. Tényleg. Csak egyszerűen rosszul esik, hogy folyton piszkálnak – pórbált hihető magyarázattal előállni.
- Nem volt túl meggyőző.
- Viszont te is, mint a Mardekár házvezetője, eléggé megnehezíted a dolgomat – csúszott ki a száján a megjegyzés.
Piton felvonta szemöldökét.
- Igen? – kérdezte.
Harry úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot, megmondja kerek –perec, mi a véleménye.
- Igen! Folyton ok nélkül vonsz le pontokat! Az oké, hogy tőlem nem, de minden apróság miatt bünteted Neville-t vagy Ront!
- Szerintem ez a két példa nem volt a legjobb… - szólt közbe, de Harry folytatta.
- Na igen, de a Mardekártól egyáltalán nem vonsz le pontokat, valahányszor Malfoy vagy az idióta haverjai elrontanak valamit!
Piton erre már nem tudott mondani mit, csak sóhajtott egyet.
- Majd megpróbálom az indulataimat visszafogni – mondta végül. – Tisztában vagyok vele, hogy a saját házammal kivételezek, de majd valahogy visszafogom magam.
- Köszönöm.
Az apja elővett egy levelet a zsebéből, és átnyújtotta a fiának.
- Ezt a levelet Hedvig hozta neked, csak addigra már elmentél a Nagyteremből. Csodálkoztam is, hogy aztán odarepül a tanári asztalhoz, hogy átadja nekem a levelet.
- Ja igen… megmondtam neki, hogy ha engem nem talál, adja át neked a levelet – mosolyodott el Harry, miután már valamelyest elszállt a mérge a pontlevonást illetően.
- Elég furcsa látvány volt a Nagyteremben lévőknek: mindenki csodálkozva nézte, mit keres a töklevem mellett egy hóbagoly… - most már Piton is mosolygott.
Harry kibontotta a levelet, és nyomban felismerte az írást.
Szia Harry!
Tudom, hogy írnom kellett volna hamarabb is, kérlek ne haragudj! Szombaton érkezek a Roxfortba, szeretném, ha meglátogatnál majd! Remélem, nem történt semmi baj, és rengeteg jó hírt mesélsz majd nekem!
Üdvözlettel:
Hagrid
- Mit ír? – érdeklődött Piton.
- Holnap ér vissza Franciaországból, és szeretné, ha meglátogatnám – közölte Harry, és összehajtotta a levelet. – Ugye lemehetek hozzá?
Piton csodálkozva nézett rá.
- Persze, hogy lemehetsz! Nem fogom megtiltani, hogy a barátaiddal találkozz – szólt egy kicsit ingerültebben, mint ahogy akarta.
- Bocsánat, hogy feltételeztem ilyet – motyogta Harry. – De most már szeretnék aludni menni, mert már nagyon fáradt vagyok.
Harry felállt, és a folyosó felé vette az irányt. Még visszanézett Pitonra, aki a dolgozóasztalról elrakta a dolgozatokat.
- Jó éjszakát – mondta, majd még hozzá tette: - Apa.
- Neked is. Szerettem volna, ha holnap eljössz velem a Szent Mungóba.
Harrynek hirtelen majd’ kiugrott a szíve rémületében.
„ Jaj ne… el akar vinni, hogy megvizsgáljon…”
- Miért menjek veled? – kérdezte, mikor erőt vett magán, hogy megforduljon.
- Mindig fáradt vagy, és nem is egyszer lettél már rosszul. Mivel holnap tanulni is szeretnél, és Hagridhoz is mész látogatóba, így majd jössz máskor.
- Csak egyszerűen kimerít a sok tanulás – magyarázkodott eltökélten. – Meg nem is ettem sokat az elmúlt napokban…
- Próbálj meg rendesen enni, és pihenj is sokat. Holnap aludhatsz sokáig, hiszen szombat lesz. De ha legközelebb rosszul érzed magad, szólsz nekem, rendben?
- Rendben – mondta végül. – Akkor jó éjt.
- Jó éjszakát, fiam.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry hármat kopogott az ajtón, és perceken belül meghallották Agyar ugatását a kunyhóból.
- Jövök már, jövök – hallatszott Hagrid hangja túlkiabálva a kutyaugatást.
Kattant a zár, és megjelent az ajtóban a vadőr, rongyos köpenyében, amit sebtében magára terített.
- Á, sziasztok! Gyertek beljebb, odakint elég hideg van!
A három jó barát bejött a házikóba, Hagrid pedig becsukta az ajtót.
- Gyertek közelebb a tűzhöz, főztem teát! – az asztalra tett négy csészét. – Na meséljetek, mi történt, addig amíg nem voltam itt.
- Elég sok minden, Hagrid – válaszolt Ron. - Van egy új osztálytársunk, és Harrynek van apja…
- Igen, az igazgató mondta. Örülök neki, hogy Piton professzor lett az apád.
- Örülsz neki? – szólt közbe Ron meglepetten.
- Igen, örülök neki – felelte Hagrid, és a csészékbe kiöntötte a teát. – Piton professzor jó ember. Elkövetett egy hibát, amit nem kellett volna, de attól függetlenül mindig rendes ember volt. Később mikor átállt a mi oldalunkra, nem is egyszer mentette meg ártatlanok életét, és ráadásul nagyon képzett varázsló. Mellette biztonságban leszel, ő vigyázni fog rá.
- Akkor jó – motyogta Harry. – Viszont az új osztálytársunk nem tudott eljönni, pedig jó lett volna, ha megismered.
- Lupin lányáról beszélsz, ugye?
- Igen róla. Most Lupinnal tölti az időt, azért nem jött le velünk – magyarázkodott Hermione.
- Azt hallottam, nagyon jó barátnők vagytok Natalie-val – jegyezte meg cinkosan Hagrid.
- Igen, azok vagyunk – vallotta be a lány, és kortyolt egyet a teájából.
Ron felnevetett, és próbált nem megfulladni a teától.
- De még mennyire, hogy azok! Látnád őket! Csak olvasnak, tanulnak, olvasnak, tanulnak…
- Ron! – szólt rá figyelmeztetően Hermione.
- Bocs.
Harry miután megitta teáját, kíváncsian nézett a vadőre.
- És veled mi újság? Mesélj valamit!
- Nagyon jól éreztem magam: rengeteg időt töltöttünk együtt Olympe-vel. Persze a Rendnek is dolgoztam, mivel most is keressük azt a helyet, ahol…
- Micsodát? – kapta fel a fejét Harry, barátainak arcán szintén élénk érdeklődés tükröződött.
- Vegyétek úgy, hogy nem mondtam semmit! – kiáltott fel ijedten a vadőr.
- Hagrid… - kezdett bele Harry, de az félbeszakította.
- Ez egy szigorúan titkos ügy, amiről nem beszélhetek! Kész, téma lezárva!
Hagrid kissé remegő kézzel elvette az asztalról a csészéket, és elvitte a kunyhó másik végébe, ahol csörömpölés kísérte a csészék további sorsát.
- Hagrid, remélem, nem baj, hogy a te tantárgyadból nem teszünk R.A.V.A.SZ. –t? – érdeklődött Hermione, miután Hagrid visszaért a mosogatásból.
- Nem haragszok, csak hiányozni fogtok nekem – mondta szomorú hangon.
- Mindig lejövünk hozzád, ne aggódj! – vágta rá Harry, és Hagrid mellé lépett.
- Mindig… mondjuk szombaton lejövünk, úgy jó lesz? – kérdezte Ron.
- Persze, hogy jó lesz – felelte, és Harryt egy csontroppantós ölelésben részesítette. – Most már megyünk, mert még tanulni is kéne valamikor…
- Menjetek csak, és Harry üdvözlöm Piton professzor urat!
- Átadom neki. Legközelebb inkább vele üzenj, minthogy Hedviggel – vigyorodott el a levél kézbesítését illetően.
- Jó! Na sziasztok! Legyetek jók!
- Azok leszünk Hagrid… - tette hozzá Ron, még mielőtt kiléptek a kunyhóból.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Este miután végeztek a tanulnivalóval a toronyban, lementek a Nagyterembe vacsorázni, ahol már nem sokan ettek. Hermione szokás szerint egy kancsónak támasztott könyvet olvasott nagy érdeklődéssel, míg Ron és Harry beszélgettek a következő Hollóhát – Griffendél találkozóról.
- Ha mondjuk, akkor kapod el a cikeszt, mikor már vezetnek harminc ponttal, akkor még mi nyerünk…
- Viszont ha addigra a apád levon megint egy rakás pontot, az sem lesz elég…
- Szerintem pedig igen – makacskodott Harry - , és különben is, már beszéltem vele ez ügyben.
- Hm… majd meglátjuk – morogta Ron, aztán Harry válla fölé nézett. – Nézzétek ki van itt!
Natalie mosolyogva közeledett az asztal vége felől, a kezében legalább öt könyvvel. Ron mellé leült, a könyveket pedig a székre pakolta maga mellé.
- Sziasztok! – mondta lihegve, és rögtön a töklé felé nyúlt, de előtte még Hermione elvette a könyvet, amit olvasott.
- Szia! Hol voltál ennyi ideig? – érdeklődött Ron mosolyogva.
- Apámmal töltöttem az időt. Rengeteg mindent csináltunk ma! Segített a házi feladatok elkészítésében, és még délután voltunk Londonban is.
- Te még nem igen voltál Londonban, ugye? – kérdezte Harry, aztán eltolta magától a tányért.
- Nem, csak a… Tudjátok melyik részen – az utolsó szavakat már suttogva mondta.
- Pedig én szívesen megmutattam volna – kínálkozott Ron, aztán ő is befejezte az étkezést.
Natalie a tányérjára tett háromféle ennivalót, és neki látott az evésnek.
- Jó étvágyat – mondta Harry. – Viszont én megyek, mert megígértem Pi… apámnak, hogy hamar aludni megyek.
- Menj csak, én megvárom Natalie-t. Ja, most sem a toronyban alszol – jött rá Ron. – Majd holnap lejössz, ugye?
- Igen, majd délután. Délelőtt még tanulni fogok bájitaltant – morogta az orra alatt. – Na sziasztok!
Egykedvűen felkapta a táskáját, és végigment az asztaloknál. A tanári asztalra nézett, ahol senki sem volt, pedig apja megígérte, hogy akkortájt eszik, mikor ő.
Mikor leért apja lakosztályába, csodálkozva nézett körül. A kandallóban nem lobogott a tűz, az egész helységben hideg volt, a félhomályban pedig jól látható volt a dolgozó asztalon álló pergamen halom.
A kandallóban felszította a tűzet egy varázslattal, majd a szobájába ment. Először persze körülnézett valamiféle üzenet után kutatva, de nem talált. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy valami nagy baj történt, de aztán elhessegette a dolgot.
Miután átöltözött, bebújt az ágyba. Még elővette az egyik érdekesnek tűnő könyvet, és olvasni kezdett.
Nem sokkal később pukkanás hallatszott, és megjelent Dobby csíkos zokniban, amit még ő adott nei.
- Elnézést, hogy zavarom, Harry Potter uram! – sipította a manó, és meghajolt Harry előtt.
- Nem zavarsz, Dobby, örülök, hogy látlak! Miért vagy itt ilyen késői órán?
Dobby felugrott az ágyára, így feje egy vonalban volt Harryével.
- Dobbynak meg kell mondania az üzenetet, amit Piton professzor mondott neki. Azt üzeni, hogy Harry Potter uram menjen nyugodtan aludni, mert csak későn jön.
- Nem tudod, mit történhetett? – kérdezte Harry, miközben jobban összehúzta maga körül a takarót.
- Nem tudom, uram. Csak azt, hogy valami támadás történt, és mindenki elindult az igazgatóval… de ennél többet nem tud Dobby…
- Támadás? Remélem, nem történik semmi baj…
- Piton professzor úr nagyon erős varázsló, ne aggódjon érte, uram! – mondta boldogan Dobby. – De most már nem zavarom Harry Pottert, aludjon csak!
Harry sóhajtva letette a könyvet az asztalra, és oldalára feküdt az ágyban.
- Akkor jó éjt, Dobby! De máskor is gyere le, ne csak akkor, mikor üzenetet adsz át!
- Igen! Dobby, úgy tesz, ahogy Harry Potter parancsolja! Jó éjszakát, uram! – mondta vidáman, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt.
Harry fejében egymást kergették az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.
„Piton tud magára vigyázni… nem fogok egyedül maradni már megint… Jaj, vajon milyen támadás volt? Biztos Voldemort támadt meg családokat…”
Lehunyta a szemét, majd lassan elszenderedett…
… egy sötét helyen találta magát, ahol nem volt semmi, csak falak. A négy falat nézvén rájött, hogy nem menekülhet, ajtó és ablak sincs a helységben…
- Tudod, azt hittem, ilyen messzire nem fogsz merészkedni… - a hang olyan ismerősnek tűnt.
Harry még jobban próbálta kivenni az alakot a sötétből, de aztán hirtelen elé lépett maga Voldemort.
- Ez nem lehet… - a hangja megremegett, mikor meglátta a vörösen izzó szempárt.
- Hm… Nem lehet? – kérdezte indulatosan, majd elkapta Harryt, és magához szorította, aki alig kapott levegőt. – Meg mondom, mi nem lehet! Én fogom előbb megtalálni a Kulcsot, nem te! A bolond vénember azt hiszi, hogy túljárhat az eszemen, ha meg kér téged erre a feladatra!
- Eresszen már el… - sziszegte a fogai között Harry.
- Most, hogy azaz áruló a védelmedre kelt, nehogy azt idd, hogy nem foglak tudni megölni! Ha kinyitom a Kaput, te leszel a következő, aki meg fog halni! – kiabálta Harry fülébe, majd hangosan felnevetett.
- Azt sem tudom, miről beszél! – vágott vissza Harry.
- Nem-e? Én fogok minden lénynek parancsolni, és végre hallhatatlan leszek, úgy mint egy ősi varázsló! – üvöltötte Voldemort.
- Az nem lehet… - Harry a homlokához kapott a sebéből előtörő fájdalomtól. – Az ősi varázslók nem is…
A mondatot már nem tudta befejezni, mert valaki erősen rázta a vállát.
- Harry! Kelj már fel! – kiáltott fel Piton.
Harry kinyitotta a szemét, és meglátta apját, aki elsápadt a rémülettől. A kezét még mindig a homlokára szorította fájdalmában.
- Éget – mondta rekedten. – A sebhelyem…
- Mindjárt elmúlik – vigasztalta az apja. – Mit történt?
- Nem tudom… Voldemort… Annyira valóságos volt – válaszolta, a hangja még mindig elég rekedt volt. – Te… úgy volt, hogy később jössz haza, nem?
- Már három óra van, Harry. Én éjfélkor értem haza – jegyezte meg Piton. – Aludtam, de a Figyelőbűbájok jelezték, hogy baj van…
- Figyelőbűbájokat vontál a szobám köré?
- Igen. Erős varázslatok sora védi a lakosztályomat, és persze Figyelőbűbájokat is helyeztem el. Elmesélnéd, mi volt az álomban? Habár szerintem illúzió volt.
- Én is ere gondoltam… Annyira valóságos volt – nyelt egyet -, közölte, hogy meg akar ölni, hiába védesz te, és és…
- Igen?
- Halhatatlan lesz – fejezte be az értetlen makogást.
- Halhatatlan – ismételte a szót Piton. – Hogy értve?
- A Kapu kinyitásával lesz az – pontosított Harry, és levette a homlokáról a kezét, mivel már nem fájt a sebhely.
Piton nem válaszolt, csak töprengő arckifejezéssel nézte Harryt.
- Azt hiszem a z okklumencia gyakorlását minél hamarabb el kell kezdenünk – mondta végül.
- De hát Voldemort nem mászik többet bele a fejembe, nem? Legalábbis az igazgató ezt mondta…
- Jól mondta – felelte, és sóhajtott egyet. - Te jártál az ő elméjében.
- Na ne… Az nem… lehet? – hitetlenkedve nézett az apjára, aki egy melegítő bűbájt vetett a takarójára.
- Igen, lehet. Habár csak egy embernek sikerült eddig az elméjében járnia. Ugye, egy sötét, és zárt helyen jártál?
- Igen, a négy fal közt, így is lehet mondani. Ki volt az, aki már járt ott? – kérdezte kíváncsian.
Piton egy darabig nézte Harryt, latolgatva, hogy elmondja neki vagy sem, de aztán mégis elárulta.
- Én voltam az. Egyszer sikerült betörnöm az elméjébe, egy fontos információt keresve – mondta halkan, de tovább nem folytatta, mit történt. – Még senkinek sem sikerült rajtam kívül…
- Nem is akarom, hogy legközelebb sikerüljön – morogta, majd magára húzta a takarót. – Mikor fogjuk elkezdeni a gyakorlást?
- Talán holnap délelőtt. Fáj még a sebhelyed?
- Már egyáltalán nem – végighúzta az ujját a sebhelyen, majd magára húzta a takarót. – Ugyanolyan rosszak lesznek az okklumencia órák?
- Nem, Harry. Akkor csak egyszerűen nem tudtam félre tenni az indulataimat James miatt. Holnap egy kicsit másképp lesz, ígérem.
- Rendben – tette hozzá álmosan Harry. – Azt hiszem már le tudok aludni, nem kell mellettem virrasztani…
- Nem is fogok, csak addig, amíg nem alszol el – mondta bársonyos hangon, amitől Harry érezte, hogy biztonságban van.
- Akkor jó éjszakát.
- Jó éjt, Harry.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Próbálj meg ellazulni, és semmire se gondolni – mondta Piton.
A nappali szőnyegén ültek egy mással szemben törökülésben. Harry lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.
- Könnyű mondani, hogy ne gondoljak semmire… Elmondanád, hogy kell a semmire gondolni?
- Egy tájat vagy egy tavat képzelsz magad elé, semmi mást. Megvan?
- Azt hiszem, igen. De én csak patakra tudok gondolni…
- Az is jó, csak ne erős sodrású legyen. A lényeg, hogy nyugodt hangulatot ébresszen benned – magyarázta Piton.
- Értem… És most?
- Most belépek az elmédbe, először próbálj meg rájönni, hogy hol vagyok.
- Megpróbálom.
A patak csobogását nézte továbbra is, a lágy szellőt érezte az arcán. A patakban halak úszkáltak, a parton pedig madarak csicseregtek. Az egyik madár odarepült a patak partján egy kőre, majd Harryre nézett.
Egy pillanatra elcsodálkozott a madár viselkedése láttán, de aztán rájött.
- Látlak! Ott vagy a parton – mondta ki hangosan, majd kinyitotta a szemét.
Piton ránézett, és elmosolyodott.
- Ez könnyű feladat volt Harry. Ennél még bonyolultabb a dolog. De majd legközelebb folytatjuk az órát. Már elég volt ennyi.
- De hát nem is csináltunk szinte semmit! – ellenkezett Harry, de Piton közbeszólt.
- Apránként kell haladnunk. Meg próbállak felvértezni a Sötét Nagyúr ellen, de ehhez türelem kell – felállt, majd felsegítette Harryt.
- Különben is, délután akartál felmenni a toronyba a barátaidhoz. Nekem még dolgom van a Szent Mungóban.
- Persze… Ne haragudj. Azt hittem, nem ez nem lesz olyan fárasztó – ismerte el, mert mikor felállt, már akkor érezte, hogy alig áll a lábán.
Piton gyorsan magára terítette a köpenyt, és az ajtó felé fordult.
- Még este lejössz ugye?
- Igen. Majd kilenc körül megyek fel a toronyba aludni – mondta Harry és leült a kanapéra.
- Majd együtt megvacsorázunk. Remélhetőleg most már nem jön közbe semmi – tette hozzá dühösen, majd elhagyta a nappalit.
Harry miután apja távozott, a dolgozóasztala mellé lépett, hogy elvegye a kijavított pergametn, amit délelőtt írt, de valami megakadt a szeme.
A szekrény ami az asztal mellet volt, gyenge fényt bocsátott ki. Harry közelebb lépett, és kinyitotta. A szekrényben nem volt más, mint egy merengő. Nem úgy nézett ki, mint Dumbledoré, ez kisebb volt, és a formája teljesen máshogy nézett ki.
Harry visszacsukta a szekrényajtót. Viszont nem mozdult előle. Nem akart még egy incidenst, amiért Piton megharagudjon rá, de ez itt most más volt.
Talán egy lényeges információ, amiről nem tudhat… de lehet hogy Voldemortal kapcsolatos…
Sóhajtott egyet, és újra kinyitotta az ajtót. Óvatosan a merengő fölé hajolt, hátha valamilyen szörnyűségre derül fény… de ott nem volt se lényeges információ, sem Voldemort…
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor Piton újra kihúzta merengőből, Harry hátralépett, nehogy olyan durván bánjon vele, mint tavaly… Tisztában volt vele, most is milyen hülyén viselkedett…
Falfehéren nézett az apjára, akinek a szeme szikrázott a dühtől.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy még egyszer meg mered kísérelni…
- Nem akartam… sajnálom…
- Ne magyarázkodj itt nekem! Eszedbe sem jutott, hogy miért nem mutattam meg neked?
- Én nem…
Piton becsapta a szekrényajtót olyan erővel, hogy az majdnem beszakadt. Harry megtámaszkodott az asztal szélében, és próbált mélyeket lélegezni. Sokkolóan hatottak rá a történtek, ami a merengőben érte.
- Azt hittem a tavaly történtek után okulsz! De nem…
- Mondtam már, hogy sajnálom! Többet nem fog…
- Most pedig menj a szobádba, és ne is gyere elő onnan, amíg este fel nem kell menned a Griffendél toronyba! – ujjával mutatta az irányt. – Addig legalább elgondolkodsz azon, mit illik és mit nem!
- Délután kellett volna felmennem a barátaimhoz… - próbálkozott Harry.
- Nem érdekel, ahogyan téged sem az, hogy belenézel a merengőbe! Tudhatnád, mi a tisztelet! – vicsorogta Piton.
- Ha elmesélted volna, akkor talán nem lettem volna ilyen kíváncsi! – vágott vissza Harry dühösen, miután visszanyerte lélekjelenlétét.
- Lassan a testtel! Az apád vagyok! Hogy neked mit mondok el, és mikor, az csak is rám tartozik! Most viszont kotródj a szobádba! MOST! – üvöltötte Piton.
„Kotródj – ez fájt. Nem beszélt vele csúnyán soha, de most…”
Harry dühösen a folyosóra rohant, majd egy csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Levágódott az ágyra, majd magára húzta takarót.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
