16. fejezet: Magyarázatok
- Biztos félrebeszél a láztól – vélekedett Lupin. – Jobb lenne, ha adnál valamilyen altató bájitalt, már nagyon kimerült.
A bájitalok mestere letette az üres üvegcsét az éjjeliszekrényre, és sóhajtott egyet.
- Amit adtam neki, attól mindjárt aludni fog…
- Miért titkoltad el… Sirius elmondta… - motyogta Harry, miközben jobban reszketett. – Megmondta nekem az igazat…
- Harry, próbálj meg aludni. A bájital mindjárt kifejti hatását, és jobban fogod érezni magad – mondta halkan az apja, miközben még egy takarót rávarázsolt a közeli szekrényből.
Lupin a nedves kendőt, amit magával hozott odaadta Pitonnak, aki egy egyszerű jégbűbájjal ellátta.
- Beszéltem vele… még mindig él…
- Nagyon rosszul érezheti magát, ha már azt sem tudja, mit beszél – mondta halkan Lupin.
- Nem csoda, nagyon magas láza van – tette hozzá hűvösen Piton, és a fia homlokára helyezte a hideg kendőt. – Viszont nem kéne ennyire rossz állapotban lennie… Lupin menj a lányodhoz, mert ő is rosszul lehet. Tudod, miből gondolom.
- Tudom, Perselus – vallotta be Lupin. – Megyek is, megnézem, milyen állapotba van. Még később visszajövök.
- Várj. Ezt vidd magaddal, lehet, hogy kelleni fog – A bájitalok mestere két üvegcsét nyújtott oda a professzornak.
- Köszönöm – mondta Lupin, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A bájitalok mestere szomorúan nézett a láztól szenvedő fiára, akit továbbra is értelmetlenül motyogott.
- Apa… Sirius mondta nekem…
- Remélem, holnapra jobban leszel – sóhajtotta Piton, és újabb jégbűbájt bocsátott a kendőre.
Harry abbahagyta a motyogást, és végre elaludt. Az apja még egy ideig nézte fia már nyugodt arcát – remélve, hogy tényleg csak félrebeszélt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor reggel kinyitotta a szemét, a mosolygó apja köszöntötte az ágy szélén ülve.
- Jó reggelt – aztán újra jéghideg kendőt tett a homlokára.
- Szia… Mi történt? Nem emlékszem – mondta értetlenül. – Még arra igen, hogy megtaláltatok, aztán arra…
Hirtelen elhallgatott, mikor az apjára nézett. „Biztos nem álom volt, tényleg találkoztam Siriussal…”
- Tegnap este nagyon rosszul érezted magad. Nagyon magas volt a lázad, és félre beszéltél – válaszolt Piton. – Nagy nehezen el tudtál aludni. Éjszaka nem egyszer felriadtál, és értelmetlenül beszéltél Blacről. Már azon voltam, hogy beviszlek a Szent Mungóba…
- Nem emlékszem rá. Viszont most már jól érzem magam – Tette hozzá Harry, és felült az ágyban.
A bájitalok mestere szigorú pillantással nézett Harryre, aki visszafeküdt.
- Ha jobban meggondolom, még maradok egy kicsit…
- Én is úgy gondoltam – jegyezte meg az apja hidegen. – Este indulunk vissza a Roxfortba, addig pedig pihenj.
Harry értetlenül nézett az apjára.
- De tanítás csak a jövő héten lesz! Akkor miért megyünk már most?
- A tanárok mindig egy héttel előbb mennek, a megbeszélések miatt a következő félévvel kapcsolatban. Úgy gondolom, mint a fiamnak, velem kell jönnöd – magyarázta Piton, aztán az ajtó felé indult.
- Értem. És… a Griffendél toronyban fogok egyedül lenni? – bukott ki a kérdés Harryből.
- Nem Harry. A lakosztályomban fogsz addig lakni – fordult vissza az ajtóból. – Miből gondoltad, hogy egyedül leszel?
- Én csak…
- Mondtam, hogy vigyázok rád, és nem hagylak egyedül – mosolygott az apja -, most inkább pihenj. Később még visszajövök.
A professzor kinyitotta az ajtót, hogy kilépjen rajta, de egy szokatlan kérdés maradásra kényszeríttette, ami így szólt:
- Miért nem mondtad el, hogy van nagybátyám?
A professzor lassan megfordult, és a fiúra nézett közömbös arccal.
- Honnan…
- Csak egyszerűen kíváncsi vagyok rá, miért nem mondtad el az igazságot – Harry kitartóan állta apja hideg tekintetét, nem gondolva Sirius találkozására.
- Harry… erről nem olyan könnyű beszélni – mondta az apja, majd újra az ágy szélére ült.
- Nem vártam el. Csak szeretném tudni, miért titkoltad el – fűzte tovább a szót Harry.
A bájitalok mestere nem szólt, csak a takarót igazgatta a fiún. Aztán végül sóhajtott egyet, és halkan mesélni kezdett.
- Tudod, apádat már a Roxfortban utáltam. Mind a négyen nagyon rosszul bántak velem, mint azt ahogy a merengőben is láttad. Mikor Lily hozzáment, akkor betelt pohár – itt a fiára nézett. – Az igazságot nemrég a halála előtt tudtam meg, az előtt a szörnyű éjszaka előtt. Az én apám tudott róla, hiszen még ő választott szét minket kis korunkban. Végül kiderült, hogy James is tudott a dologról.
- Te még mindig nem bocsátasz meg neki, ugye? – kérdezte halkan Harry.
- Azt hiszem, nem – választolt bizonytalanul Piton.
- Mesélnél arról, hogy mi történt azon a bizonyos estén? – faggatózott tovább, de erre a kérdésre az apja felpattant.
- Mondtam Harry, sietek a Szent Mungóba. Majd délután érted jövök – mondta közömbösen. – Ígérd meg, hogy ágyban maradsz addig, és nem faggatózol erről többet.
- Igen, apa – motyogta lesütött szemmel. – Ígérem.
- Gondolom, nem árulod el, honnan jutott tudomásodra ez a dolog, ugye? – kérdezte Piton, miközben Harry továbbra is a takarót fikszírozta.
- Csak egyszerűen tudom…
A bájitalok mestere köszönés nélkül távozott, magára hagyva a gondolkodó fiút.
„Nem kellett volna így kérdeznem… talán elmondta volna…” – értett egyet magával. Levette a jéghideg kendőt a homlokáról, és fejére húzta a takarót.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hermione és Ron nevetve érkeztek látogatóba a délután folyamán. Harry csodálkozva nézett a barátaira, és szomorúan látta, hogy Natalie nem tartott velük.
- Látom, jó kedvetek van – jegyezte meg komoran. – Natalie nem tartott veletek?
- Nem. Állítólag nincs valami jól – felelt a lány immár komolyan. – Lupin nem engedett be hozzá minket. Nem értem, neki nincs semmi baja.
- Pedig jól érzem magam – tette hozzá halkan Harry.
- Mit mondtál? – kérdezte a barátja csodálkozva.
- Semmit. Viszont nekem van egy rossz hírem – tért el a témától. – Én már ma visszamegyek a Roxfortba.
A bejelentést döbbent csend követte. Hermione viszont rögtön előállt a magyarázattal.
- Gondoltam, Harry. Hiszen Pi… apádnak vissza kell mennie a tanári gyűlések miatt…
- ’Mione! Attól még itt maradhatna Harry! Itt biztonságban van továbbra is – szólt közbe Ron.
- Lehet, veled akarja tölteni az időt, vagy csak egyszerűen félt téged – fejezte be a magyarázatot a lány.
- Igazad lehet – vágta rá Harry, miközben a halántékát kezdte el maszírozni.
A lány átható pillantással nézett rá.
- Fáj a fejed? – kérdezte aggódva.
- Igen… egy kicsit – vallotta be. – Hermione, ugye kölcsön adod a jegyzeteidet az ősi varázslókról? El szeretném készíteni rendesen a dolgozatot Binnsnek.
- Odaadom, ne aggódj. Nem lesz olyan rossz az a néhány nap az apáddal…
- Persze, hogy nem! Kedvelem őt, csak furcsa lesz egyedül – vallotta be halkan. – Örülök neki, hidd el, Hermione.
- Én is örülök, hogy végre van egy apád – mosolygott a lány. – Beszéltetek már arról, hogy mi lesz a neved a továbbiakban?
„Nem, mert épp másról volt szó: kiderült, van nagybátyám” – akarta volna mondani.
- Nem, még nem beszéltünk róla.
- Biztos arról is fogtok – mondta a lány, aztán felálltak, hogy menni készülnek.
- Már mentek is? – nézett ijedten a barátaira.
- Igen, mert anya befogott minket a konyhán. Különben is, Piton most érkezett meg, szerintem hamarosan indultok.
A két barátja még szomorúan Harryre nézett, aztán halk köszönés kíséretében távoztak. Harry sehogyan sem értette, miért viselkednek vele így, hiszen csak néhány percre jöttek le.
A csendet megtörte néhány halk hang az ajtó iránya felől, Harry próbált volna hallgatózni, de nem hallott semmit.
Lassan felkelt az ágyból, és mezítláb közelebb lépett az ajtóhoz. Rémülten jött rá, hogy elég mély hangot hall, aki valószínűleg az apja az.
Mire észbekapott, már szembetalálta magát egy elég dühös bájitaltan tanárral.
- Nem megmondtam, hogy maradj az ágyban? – kiáltott rá.
- Végig ott voltam, csak most keltem fel egy pillanatra…
- Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled. Csak az a bolond Lupin nem szólt róla, hogy a lánya rosszul van – itt jelentősen a fiára nézett. – Te hogy érzed magad?
- Csak fáj a fejem, de nem vészes. Inkább menjünk már el innen – közölte hűvösen. – Hogy megyünk? Ugye nem hoppanálva…
- Nem, a kandallón keresztül megyünk, ne aggódj – leült a fia mellé, még egyszer ellenőrizve a lázát. – Felöltöztél, akkor mehetünk is. Ne adjak Fájdalomcsillapító főzetet?
Harry felkelt, és a ládájába kezdte pakolni a még nem elrakott ruhákat. A tankönyveket pedig a láda aljára rakta.
- Nem kell, köszönöm… - hirtelen elhallgatott, mert meglátta a tükör törött maradványait.
Egy gyors mozdulattal letakarta, hogy még véletlenül se gondoljon keresztapjára. Pitonnak viszont a mozdulat túl ismerős volt.
- Van valami, amit esetleg el akarsz mondani nekem? – kérdezte.
- Nem, nincs…
- Harry…
- Tényleg nincs. Most már indulhatunk – jelentette ki, mikor végzett a pakolással, és a felöltözéssel.
A bájitalok mestere hümmögött egyet, aztán kinyitotta az ajtót a fia előtt. Harry megfogta a ládát, de Piton rászólt.
- Hagyjad. Majd este visszajövök érte, mivel még Lupin kisasszonyt meglátogatom mindenképpen.
- Ja, jó.
Az ebédlőbe belépve Harry megpillantotta két barátját, amint a zöldségeket aprították valószínű a közelgő vacsorához.
- Szia Harry! Már mész is? – kérdezte Hermione, mikor látta, hogy a kandalló felé nyúl Piton a Hopp –porért.
- Igen, megyek – sóhajtotta Harry. – Akkor ide tudod adni a jegyzeteket?
A lány odasietett a fiúhoz jó pár pergamennel a kezében. Piton nem szólt egy szót sem a rengeteg pergament látva.
- Tessék. Minden itt van róla, amit kértél. Majd hétfőn találkozunk! – mosolygott Harryre.
- Persze! Addig is jó krumpli pucolást!
- Köszönjük Harry – morgott Ron.
- Harry, először én megyek, aztán ha átértem, jöhetsz utánam – mondta Piton. – De pontosan mond a címet!
Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy egykor már rosszul mondta címet, amivel nem épp barátságos helyen kötött ki.
- Igen, apa. És mi a cím pontosan?
- Perselus Piton lakosztálya – válaszolt az apja, majd a markába vett egy adag port. – Ne keveredjenek bajba Miss Granger, és szóljanak, ha valami változás áll be Lupin kisasszony állapotában.
A két barát bólintott, majd a professzor bemondta a címet, és eltűnt a zöld lángokban.
- Hermione, majd ha visszajössz, fontos dologról kell beszélnünk. Na mennem kell, sziasztok! – köszönt el a barátaitól, majd bemondva címet ő is eltűnt a lángok között.
Pörögve esett ki a kandallóból, majdnem elesve. Apja rögtön elkapta, nehogy tényleg elessen.
- Már azt hittem, nem jössz – jegyezte meg. – Volt valami gond?
- Nem, csak elköszöntem – válaszolt, és leporolta a talárját. – Amíg nem kezdődik el a tanítás, addig is iskolai talárban kell lennem?
- Mint a bájitaltan tanár fia, szerintem illene. Megyek, szólok Albusnak, hogy megérkeztünk. Addig nézd meg a saját szobád.
Harry viszont nem mozdult, csak földbegyökerezett lábbal bámult apjára; aki felakasztotta köpenyét az ajtó mellett álló fogasra,
- Mi baj? – kérdezte, mikor már a keze a kilincsen volt.
- Csak még… nekem… nem volt saját szobám… - bökte ki halkan.
- Na, akkor épp itt az ideje! Igyekszem vissza, addig nézd meg, hogy tetszik-e – mosolygott bíztatóan, majd még visszaszólt a válla fölött: - Vacsorára itt leszek, addig írd meg a dolgozatod!
- Rendben, neki is kezdek – válaszolta a már csukott ajtónak.
Sóhajtott egyet, aztán Piton szobája felé indult. Egy pillanatra megtorpant, mert nem kérdezte meg, merre találja szobát. A kis folyosóra lépve rögtön meglátta a nyitott ajtót, ami egy másik ajtóval szemben volt.
Óvatosan kinyitotta, és belépve elállt a lélegzete. A szoba persze meglehetősen kicsi volt, és csupa barna árnyalatban pompázott minden. Letette a Hermionétól kapott jegyzeteket az ágyra, ami az ajtó mellett állt.
Leült a kis ágyra, és jobban szemügyre vette a szemben elhelyezett szekrényt. A polcokon nem volt semmi, valószínű azért, hogy az ő dolgainak legyen hely.
„Hisz nekem nincs is ennyi mindenem, amit a szekrényre rakhatnék” – nézett körül bánatosan. Még egyszer felállt, hogy becsukja az ajtót.
Lerúgta cipőjét, majd az ágyra feküdt hassal. Széttekerte a pergameneket, és kezébe vette az elsőt. Az ősi varázslókról szóló fejezeteket mindig is szerette, de ez most valahogy nem tudta lekötni.
A szeme lassan kezdett leragadni a fáradtságtól, amit eddig nem is vett észre – aztán elaludt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Romos épület kellős közepén találta magát, ahol mindenféle testek voltak szanaszét. Rémülten vette észre, hogy az egyik ember nagyon is ismerős… Kingsley – jött rá.
Lassan lépkedett előre, lába alatt ropogtak a törmelékek. Egy közeli helységből elfojtott sikoltásokat hallott, és robajt. Megszaporázta lépteit, és berohant a terembe, ahol az izzószemű Voldemorttal találta magát szembe.
Egy trónszék mellett ácsorgott vigyorogva, mikor Harry közelebb ért, megszólalt:
- Na igen… ez történik, ha nem vigyázol… - üvöltötte egy félelmetes kacaj kíséretében. – Ha te nem vagy… akkor talán sose találom meg a Kulcsot…
- De hisz… - tiltakozott volna, de Voldemort hirtelen átváltozott Natalie-vá. Piton ebédlőjében voltak, ami másképp nézett ki, de azonos volt a mostanival.
- Megmondtam, ne merészeld elmondani! Főleg neki! Az életem hátralevő részét azzal töltené, hogy meg próbálja megmenteni az életem! – Natalie arcán már folytak a könnyek. – Nem kérek a szánalmatokból!
Az utolsó szavakat már torkaszakadtából üvöltötte, Harry pedig csak értetlenül nézett rá. Aztán Natalie átváltozott a keresztapjává, aki szomorúan nézett a fiúra.
Megint arany talárját viselte, ami még ebben a sötét helyen is nagyon csillogott.
- Muszáj volt megmutatnom – mondta halkan, és közelebb lépett Harryhez.
- Ez nem lehet… - suttogta Harry. – Ő nem… Voldemort szerint az én hibám? Ugye ez nem a jővő volt?
Sirius szótlanul nézett keresztfiára, aki már remegett az indulattól.
- Csak nem azt akarod mutatni, hogy minden én miattam lesz? – üvöltötte.
- Nem, Harry. A Voldemortról szóló látomás csak lehetőség. Viszont, ami Natalie-t illeti…
- Meg fog halni? – kiáltott fel rémülten. – Na nem… az nem lehet…
- De igen. Egyedül csak Remus tudja – Sirius odalépett a fiúhoz, és átölelte. – Tudom, hogy szereted őt, de el kell majd engedned, ha eljött az…
- Nem! Nem! Nem fogom! Biztos van gyógymód! – Harry eltolta magától a keresztapját. – A varázslók között nincs is halálos betegség!
- Rosszul tudod…
- Ha már ennyire mindenható vagy, akkor igazán tehetnél érte valamit! – kiáltott rá Siriusra.
- Gondoltam rá, de nem megy. Ez még a mi hatalmunkat is felülmúlja egy bizonyos szinten.
- Tudom már! Te is közéjük tartozol! Az ősi varázslókhoz! – jött rá hirtelen.
A keresztapja sóhajtott egyet, és a fiú szemébe nézett.
- Igen, és is közéjük tartozom. De erről nem beszélhetsz senkinek, különben sem hinnének neked – itt elmosolyodott. – Titokban találkozok most is veled, mint a legutóbbi alkalomkor. Mindenképpen meg akartam mutatni a lehetséges jövőt, amire visszagondolván rengeteg ötletet fog adni.
- Remek. Én mentsem meg Natalie-t is? A világot is? Ti minek vagytok! – üvöltött Harry. – Minden az én felelősségem?
- Nem, csak mi nem szólhatunk bele a dolgokba. Neked kell véghez vinned a feladatot, amit a sors neked szánt, ezek szerint Natalie életét is te fogod megmenteni…
- Többet ne jelenj meg nekem! Elegem van belőle, hogy mindig én miattam múlik minden! Nem és nem!
- De…
- Harry!
- Neeem! – üvöltötte fájó torokkal, majd kinyitotta a szemét.
- Harry! Nyugodj már meg! Csak rémálom volt! – nyugtatta az apja.
A bájitalok mestere, miután felrázta a fiát a rémálomból, elengedte. Harry egész testében remegett, és szaporán szedte a levegőt.
- Elmondod, mit álmodtál? – kérdezte aggódóan.
- Nem. Akarok. Róla. Beszélni – sziszegte, miközben még jobban ideges lett.
- Hozok nyugtató főzetet, attól jobban fogod magad érezni – jelentette ki Piton.
- Nem kell, jól vagyok – nyelt egyet.
- Nekem nem úgy tűnik. Nagyon rossz volt?
Harry nem szólalt meg, csak még jobban remegett az idegességtől. Az apja közelebb ült, és átölelte az ideges fiút.
- Amíg itt vagyok, nem lesz semmi baj – mondta halkan.
- Nem hiszek neked – válaszolt Harry, és apja talárjába fúrta az arcát.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
