– Tanár úr… miért viselkedik velem kedvesebben? – Harry szavait két csattanás is követte.

Piton éppen hátat fordított Harrynek, miközben kicsúszott a kezéből az üveg – az egyiket egy gyors mozdulattal sikerült elkapnia – de a másik legurult az asztalon, és a földre esett. Ott persze széttört, és tartalma kopogva szétszóródott. Piton egy gyors bűbájjal begyűjtötte a széthullott fogakat, aztán eltűntette a törött üvegcsét.

Ha így haladunk év végére nem marad egy bájitalnak való üvegcse sem – jegyezte meg Harry magában, és szótlanul meredt Pitonra – aki sazemmel láthatólag azon gondolkodott, mit válaszoljon.

– Potter… – kezdett bele a mondatba, aztán elhallgatott. – Egy elég fontos eseménynek kellett történnie a nyáron ahhoz, hogy rájöjjek milyen ember voltam eddig.

Piton megfordult, és Harryre szegezte tekintetét, ő azonban meg sem mozdult, és állta a hideg pillantást.

– Életemet eddig teljesen egy hazugságban éltem le… de többet nem szeretnék erről beszélni – Piton tovább folytatta a fogak porítását. – Még be kell fejezned az utolsó fázist a bájitalon, aztán elmehetsz.

Harry még kavart hármat balra, és négyet jobbra a főzeten, aztán még beleszórt egy csipetnyi porított fogat. Az üstből ekkor fehér gőz csapott ki, és tovább rotyogott.

– Látom, végre sikerült rendesen megfőznöd ezt a bájitalt – jegyezte meg Piton. –A jövő héten várlak ugyanekkor, ne késs el!

– Nem fogok, uram – felelte Harry, aztán megfogta a táskáját, és elindult az ajtó felé. Piton még utána szólt:

– Ha legközelebb kíváncsi vagy valamire, ne várj vele legalább két hetet. Nyugodtan kérdezd meg.

– Igen, tanár úr… – Nem is figyelt oda rá, szinte ösztönösen tette fel a kérdést. – Miért kell mindig ordibálnia Natalie–val? – bukott ki a kérdés Harryből. Ezt nem kellett volna…

Piton arca vörös árnyalatúvá vált, és láthatóan próbált erőt venni magán – nehogy ordibáljon.

– Lupin kisasszony elég idegesítő tud lenni a folytonos, „legyünk okosabbak a tanárnál” modorával! Elismerem, hogy ért a bájitalfőzéshez, mivel lengyel barátom volt a tanára, de akkor sem beszélhet így órán!

– Bocsánat, nem akartam… – kezdte Harry, de Piton félbeszakította:

– Tudom, hogy kedveled Miss Lupint. De vannak bizonyos határok, melyeket nem kéne átlépnie. Nem kell bocsánatot kérned – menj vacsorázni.

– Még egyszer elnézést tanár úr – mondta Harry, aztán kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.

Lassú léptekkel indult el, mivel nem is volt nagyon éhes – és Piton szavai foglalkoztatták. Már nagyon fáradt volt, főleg a mai nap után.

Már letöltötte a büntetőmunkákat Pitonnál, de egyszer sem ordibált vele, és még csak gúnyosan sem beszélt. Többnyire csendesen dolgoztak, miközben a professzor tanítgatta a különféle módszerek elsajátítására. Ez volt az utolsó alkalom, amit a pincében kellett töltenie. Belül úgy érezte, hiányozni fognak az esti bájitalfőzések.

Már október eleje volt, egész nap esett és borongós maradt az idő – a Roxfort lakói bekényszerültek a nagyterembe, vagy éppen a klubhelyiségben múlatták az időt. Harry nemrég összeállította a csapatot, ami majdnem egy teljes napot vett igénybe. Annyi jelentkező volt, hogy estére végeztek csak a válogatással.

Ami a legmeglepőbb volt: a három hajtó lány lett. Ginny, aki többször bizonyította milyen remekül tud gólt dobni; Katie Bell, aki a régi csapatból megmaradt, és mindenki meglepetésére, a harmadik Natalie lett. Erősködött, hogy ő inkább fogó szeretne lenni – de erre mindenki dühösen nézett rá. Harry nevetve magyarázta el neki, hogy ő maga a fogó.

A két terelő is két jó barát lett: Dean és Neville.

Mikor Neville bemutatta, milyen gyorsan tudja elütni magától az éppen nézőtérre bezuhanó gurkót – Harry megkérte, hogy mindenképpen próbálja meg. Kiderült, nem csak gyógynövénytanban volt jó, hanem végre a kviddicsben is.

Ron pedig maradt őrző, és most sikerült rendesen teljesítenie. A lelátóról rengeteg mardekáros mutogatott, de attól függetlenül Harry elégedetten hagyta el a pályát. Malfoytól még biztosan sokszor fogja hallani, milyen emberekből állította össze a csapatot – de ez pillanatnyilag nem igen érdekelte. Persze még odébb volt a meccs, mivel most a Hugrabug és a Hollóhát nyitotta az évadot.

Hagridnál még mindig nem jártak, ugyanis még nem tért vissza Madam Maxime–től. Harry nem bánta, tudta, a vadőr remekül érzi magát újdonsült barátnőjével.

Szerencsére Natalie nem haragudott meg rá, pedig rengetegszer lett volna rá alkalma. Harry nem egyszer rontotta el a bájitalát. De még ha Neville volt a párja, Natalie akkor is rögtön ott termett az üst mellett, hogy segítsen.

Persze ilyenkor Piton is „véletlenül” arra sétált, és rögtön ki akarta dobni a bájitalt, vagy éppen eltűntetni. Csakhogy Natalie sem hagyta ezt annyiban, aminek következtében szakmai vita folyt óra végéig – így akik már megunták az ácsorgást, ülve hallgatták tovább.

Lupin órái ezzel szemben nagyon jók voltak, mindenféle állatkákkal ismerkedtek meg a pacsekon kívül is. Lupin mindig jókedvűen jött órára, és aki ott volt, szintén mosolyogva távozott.

Harry végre leért a nagyterembe, ahol csak Hermione ült egyedül – a változatosság kedvéért egy könyvet olvasott. Mikor meglátta Harryt, amint bejön a nagyterembe, üdvözölte, majd újra belemerült a kezében tartott kötetbe.

– Szia! – felelte Harry derűsen, de mikor meglátta Hermione rossz kedvét, abbahagyta a vigyorgást.

– Látom, jól telt a büntetőmunka – jegyezte meg Hermione, ki sem nézve a könyvből.

– Igen, jól… de neked miért van ilyen rossz kedved? – érdeklődött Harry.

– Semmi különös… – válaszolt, aztán egy hirtelen mozdulattal lecsapta könyvet az asztalra. – Elegem van Ronból! Mindig ott lebzsel körülöttünk, mikor Natalie–val bármit is csinálnánk!

– De hát miért?

– Gondolom, neked is feltűnt, hogy az utóbbi időben mindig Natalie után mászkál! Legalább hagyná levegőt venni! Most is elkísérte a klubhelyiségbe!

– Nyugi, Hermione, majd beszélek vele – nyugtatta meg.

Hermione nem szólt többet, így Harry nyugodtan megette a vacsoráját. Majd intett neki, hogy felmehetnek. Hermione vonakodva, de végül vele tartott. Szerencsére a klubhelyiségben nem volt ott sem Natalie, sem Ron.

Így Harry megnyugodva indult aludni.

Harry már nagyon megbánta, hogy a mágiatörténetet is bevette a R.A.V.A.SZ.–ra felkészítő tantárgyak közé. Binns szokásos monológja senki érdeklődését sem keltette fel. Dean és Seamus a hugrabugos lányokkal beszélgettek, Hermione és Natalie valamilyen más könyvvel voltak elfoglalva. Harry és Ron egy darab pergamenen rajzolgattak, a csoport többi része pedig halkan beszélgetett mindenféle unaloműző dologról.

A szokásos alapzaj volt a tanteremben, amíg Binns továbbra is csak beszélt, beszélt… és beszélt…

– Tehát, mint mondtam az előbb, befejezzük a múlt század és az idei századról tanultakat – itt megköszörülte a torkát. – A R.A.V.A.SZ.–ra a különféle mítoszokból és legendákból kell felkészülnünk. Mindenképpen az ősi varázslók korára koncentrálunk.

Hirtelen mindenki felfigyelt, Hermione és Natalie abbahagyták a sugdosást; Dean és Seamus pedig előre fordult a padban. Ron is annyira elcsodálkozott, hogy Harry kezére rajzolt a pergamen helyett.

– Mit mondott, tanár úr? – kérdezte Hermione.

– Jól hallotta, Miss…

– Granger – vágta rá Hermione.

– Szóval, Miss Granger, az ősi varázslók történelmével foglalkozunk a hátralevő két évben.

Binns továbbra is beszélt, és most kivételesen figyelt mindenki. Harry pedig megpróbálta letörölni a tintát a kezéről egy zsebkendővel.

– Tehát, az ősi varázslók kora még az emberek előtti korszakra nyúlik vissza. Persze ugyanúgy néznek ki, mint mi – itt nevetett egyet, mire az osztály vágott egy fintort. – Senki sem tudja, hogy miért tűntek el a bolygóról, és milyen hatalommal bírtak. Sokan úgy gondolják, még mindig figyelnek minket, és ha nagy baj közeledik, beavatkoznak a dolgok történéseibe. De ez csak egy mítosz.

Harry sosem tartotta izgalmasnak Binns óráit, de ez az előadás egyszerűen lekötötte a figyelmét. Hermione szinte mindent lejegyzetelt, és a többiek is írtak néha–néha valamit.

Az óra végeztével – az immár négy – jóbarát vidáman távozott. Másnap Harry kicsit tovább aludt a szokásosnál, mivel szombat volt.

Vidáman gondolt a mai napra, hiszen egy elég hosszú edzést fognak tartani. A Griffendél egész délutánra megkapta a pályát, így most már rendesen készülhetnek a Mardekár elleni meccsre.

Harry a másik oldalára fordult és megint elaludt.

Verőfényes délután volt, a nap még egy kevés meleget is adott a gyakorláshoz. A csapat tagjai mind már kvidiccstalárjaikban várták a kapitányt, aki rövid időn belül meg is érkezett.

– Szép napot mindenkinek! – üdvözölte a köré gyűlteket. – Végre lesz egy egész délutánunk gyakorolni! Először bemelegítéssel kezdjük, aztán megpróbálunk lejátszani egy meccset is.

A csapattagok bólogattak, mindenki arcán lehetett látni az elszántságot. Ron megint Natalie mellett állt, és egyáltalán nem érezte magát rosszul a gyakorlás előtt. „Épp senki sincs a lelátón, de idő kérdése és sokan összegyűlhetnek” – gondolta Harry. Reménykedett benne, hogy nem Malfoy és a haverjai lesznek azok. Mert ha ők kiülnek, akkor jelentősen romlik Ron őrzői teljesítménye.

Mindenki seprűre szállt, és kezdésnek körberepülték a pályát ötször. Aztán Harry intett, hogy menjenek közelebb hozzá. Mikor mindenki odaért, belekezdett a magyarázatba:

– A cikeszt most nem engedjük ki, mert szeretnélek titeket meccs közben látni. Ron, te elfoglalod a helyed a karikák előtt, majd a többiek felkészülten várják, amíg jelt adok! A mai gyakorlaton ma terelőként leszek jelen, hogy ellenőrizzem, milyen szinten vagytok.

A gyakorlás egész jól ment, egészen addig, amíg Ron fontosabbnak tartotta, hogy Natalie körül legyeskedjen, minthogy kivédje a támadó Harryt.

Natalie próbált úgy tenni, mint aki nem vesz észre semmit, de Ron nem vett tudomást róla. Natalie ekkor a karikák felé célzott a kvaffal, és egy nagy lendülettel gyomorba vágta vele Ront, aki ezután ottmaradt a karikáknál, és figyelt a támadásokra.

Katie nagyon büszke volt a terelőkre, nem győzte dicsérni őket az új csapatkapitánynak. Időközben Hermione leült a lelátóra, de szerencsére csak néhány griffendéles kíséretében.

Hozott magával egy könyvet, de aztán mégis a gyakorlást nézte tovább.

Harry meg volt elégedve a jövendő Griffendél csapattal, de csalódott Ronban. Mikor –szünetet tartva – a seprűjén lebegve nézte a meccset, Ronra megint rájött a vagánykodás. Persze, miután látta, hogy a lányok nevetnek rajta, ahogy különféle pózokban kivédi a gólokat, felhagyott vele.

Harry leszállt a fűre és intett a többieknek, hogy kövessék a példáját. Miután földet értek, lihegve és vigyorogva néztek Harryre.

– Nagyon jók voltatok! – dicsérte meg őket. – Ha továbbra is így edzünk, lesöpörjük novemberben a Mardekárt a pályáról!

– Köszönjük, Harry! – mosolygott Ginny, ahogy a többiek elmotyogtak valami hasonlót.

– Persze, a jövő héten még egy pár dolgon javítanunk kell, és néhány támadást is meg kell tanulnotok. És te, Neville, ezek után egész jól helyt állsz majd a pályán.

Az említett elvörösödött, és alig bírt megszólalni.

– Kösz, Harry. Hidd el, igyekezni fogok! Deannel majd gyakoroljuk még az alulról való támadást is.

Harry bólintott, majd elindult az öltöző felé a többiekkel. Útközben nem bírta megállni, hogy ki ne mondja, amit gondol.

– És persze nem fogunk jövő héten divatbemutatót rendezni… – Kijelentését egy elég hangos „hm” követte.

Átöltöztek, majd a klubhelyiségbe vonultak az eső elől. Mindenki elfoglalta magát a rossz idő ellenére, voltak, akik kártyáztak, vagy varázslósakkot játszottak.

Hermione és Natalie valószínűleg a könyvtárban voltak, mivel Harry a klubhelyiségben nem találta őket. Ron lemaradt, de még később sem került elő.

Így Harry elővette azt a könyvet, melyet Pitontól kapott – a „Valami értelmes dologgal foglald el magad, Potter” megjegyzés kíséretében.

A klubhelyiség kezdett kiürülni, lassan mindenki nyugovóra tért. Harry csak várt – de egyik barátja sem került elő.

Úgy két órával később – mialatt Harry egész érdekesnek tartotta a könyvet – felcsapódott a portré, és egy feltűnően rosszkedvű Ron lépett be a klubhelyiségbe. Leült a Harryvel szemben lévő fotelbe, végül megszólalt:

– Szeretném, ha legközelebb nem égetnél le a csapat előtt.

Harry azt hitte, rosszul hall. Először szóhoz sem jutott, de aztán…

– Ha ezt a parádét folytatod, amit ma műveltél, Ron, akkor kirúglak a csapatból – közölte szárazon.

– Mégis, hogy gondolod? Az égvilágon semmit sem csináltam! – Ron már szinte ordított.

Harry erre lecsapta a bájitaltan könyvet az asztalra, és próbált nem kikelni magából.

– Ezt hogy érted? Van róla fogalmad, hogy illegetted magad a pályán, mint egy gerle? – üvöltötte. – Nem tudnál leszállni Natalie–ról?

Ron hirtelen felpattant a fotelből, és – a közben szintén talpon termő – Harryhez lépett, miközben farkasszemet néztek egymással.

– Én nem vagyok rajta Natalie–n, én csak egyszerűen kedvelem…

– Igen? – fűzte tovább a szót Harry. – Akkor minek neveznéd azt, ahogy utána rohangálsz minden kis ürüggyel?

– Egyszerűen csak kedvelem! Te viszont – itt elvigyorodott –, foglalkozhatnál Hermionéval! Mivel neki te tetszel!

– Látod! Most vallottad be, hogy tetszik neked! – Harry kicsit későn kapott észbe. – Micsoda?

– Ezek szerint te észre sem vetted!

– Mint ahogy te sem, hogy milyen idiótán viselkedsz! – vágott vissza.

Ron hátat fordított a portrénak, és úgy üvöltött tovább – Harry képébe.

– Jó hogy nem veszed észre Hermionét, mikor Natalie tetszik neked! – Ron szeme már szikrákat szórt.

– Nekem nem tetszik Natalie! – ez persze hazugság volt, de jól esett Ronnak mondani. – Különben is, mi közöd hozzá, hogy ki tetszik és ki nem! Másrészt Hermione is panaszkodott, hogy folyton a nyakukon lógsz!

– Ez egyáltalán nem igaz!

– Én nem vennék rá mérget…

– De úgyis mindegy, mert teszek róla, hogy ne legyenek ilyen jó barátnők!

– Ron… – próbált közbe szólni Harry.

– Most már várdd meg, amíg végigmondom! Elegem van belőle, hogy folyton elráncigálja a könyvtárba, és mindig ott gubbasztanak!

– Ron… – de Harry nem tudta befejezni, mert Ron félbeszakította.

– Mindig együtt vannak, már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg…

Ez volt az a pont, mikor Ron kapcsolt és hátrafordult. Épp szembetalálta magát egy igen dühös Hermionéval, és a háttérben ácsorgó Natalie–val.

– Ezt azért nem képzeltem volna rólad, Ron! – ordított Hermione. – Hogy gondolhatsz ilyet?

De még mielőtt Hermione folytatta volna, Natalie is odalépett Ron elé.

– Tudod, egész rendes fiú lennél! Még el is néztem, hogy mindig kelleted magad a lányok előtt – de hogy minket szétválassz Hermionéval, az már túlzás! Mégis hogy juthat ilyen az eszedbe?

Harry oda akart állni a lányok és Ron közé, de már késő volt. Egy pofont csattant Ron arcán. Natalie csak nézett, és már készült egy újabb pofont adni – de ekkor Harry közéjük lépett.

– Ezt most itt fejezzétek be! – szólt rájuk. – Kérjetek egymástól bocsánatot!

– Én nem szándékozok tőle bocsánatot kérni! – üvöltötte Ron Harry arcába.

– Nem is vártam el tőled! Egy ilyen nem normálistól! – vágott vissza Natalie, majd sarkon fordult, és a lányok szobája felé rohant – egy nagy csattanással bevágta az ajtót maga mögött.

Harry azt hitte, mindjárt kijönnek a többiek, a nagy lárma miatt – de nem így történt. Hermione levágta a könyveket az asztalra, majd még mielőtt ő is elrohant volna, odaszólt Harrynek:

– Harry, én nem haragszok rád – sziszegte a fogai közt. – Te igazán nem tehetsz róla, hogy ilyen idióta barátod van!

– Már nincs – vágott közbe az említett.

– Annál jobb nekünk! – szólt Hermione, aztán ő is felment a hálószobába. Ron csak bámult utána.

Harryben fortyogott a düh, de próbálta visszanyelni. Ron nem szólt egy szót sem, és szintén nyugovóra tért.

Harry még bámult egy darabig a lángokba, aztán elővette a könyvet, amit Pitontól kapott, és visszaült olvasni.

Lassan kezdett leragadni a szeme, ezért becsukta könyvet. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy lehet Ron ennyire idióta. Ha csak rágondolt, már ideges lett. De be kellett látnia, nem csak azért haragszik Ronra, mert bunkó módon viselkedett a lányokkal... is. „Natalie miatt vagyok rá ilyen dühös” – döbbent rá.

Álmosan és kótyagosan indult el a lépcsőn a fiúk hálószobája felé. Aztán halkan becsukta az ajtót maga mögött.

Éjfél körül a klubhelyiségben csend honolt, csak a kialvó parázs pattogott néhányat. A félhomályban minden tárgy körvonala sötéten látszódott.

De egyszer csak – a lelógó lámpa alatt – pattogó, arany szikrák tűntek fel a levegőben, és egy aranyszínű ködfelhőbe burkolózott kódex bontakozott ki a sötétből. Hirtelen felragyogott, mint a Nap, majd libegve elindult.

Óvatosan kikerülte a fotelt, és egy kanyarral megállapodott az asztal fölött. Ott időzött egy kicsit, majd halk puffanással ráesett az ott lévő könyvekre.

Aztán az arany ragyogás lassan kihunyt, és már csak egy kopott, régi kötetnek látszott.

Még utoljára, aranyló fénnyel világították be a félhomályt a következő, a borítóján álló szavak: „A Titkok Kapuja”

Majd az írás kihunyt, és a klubhelyiségben már csak a parázs volt az egyetlen fényforrás.

Következő fejezet