Az augusztusi estén a Grimmauld téren csendesen esett az eső a szél járta házak között, és nem volt egy lélek sem az utcán. Kivéve egy szakadt ruhás embert, aki a tízes szám felé igyekezett – majd félúton eltűnt. A Black–kúria viszont nem volt ilyen csendes; lakói körében zajlott az élet.

Befelé menet Lupin professzor elégedetten nézte a kép helyét, ahol valaha Sirius anyja rikácsolt. Bent viszont lelkes fogadtatás üdvözölte.

– Szia Remus! – köszönt neki Harry, aki épp varázslósakkot játszott az ebédlőasztalon Ronnal, miközben Hermione a következő „Varázslástan középfokon” című könyvet olvasgatta nagy érdeklődéssel.

– Jó napot, Lupin professzor! – szólt Hermione, miközben kilesett egy pillanatra a tankönyvből.

– Fó naffot tanár úr…– Ront nemigen lehetett érteni, miközben csokibékát evett.

– Sziasztok! – biccentett Lupin, és felakasztotta a kabátját a fogasra. – Merre van Molly?

- Épp a vacsorát főzi… - itt Ron egy újabb csokibékát kapott be – a konyhában.

– Értem – mosolygott rá Lupin, majd elindult a konyha felé, ahol egy mérges Mrs. Weasleyvel találta magát szemben. Ijedten húzódott félre a dühös nő útjából.

– Hányszor mondjam, Ronald! Vacsora előtt nem eszünk édességet! – fenyegetően meglengette a kezében tartott fakanalat. – Már kisgyerekkorod óta próbállak leszoktatni erről!

– Ő... Csak néhány darabot akartam enni, már elég éhes vagyok…– válaszolta az említett.

Harry nem bírta megállni mosolygás nélkül, miközben barátja próbálta a maradékot a zsebébe gyömöszölni.

– Mégis mennyit ettél meg? Na várj csak… – itt ráfogta a pálcáját – Invito csokibékák!

Ekkorra a maradék, amit a fiú megpróbált elrejteni, mind az anyja kezében landolt, pontosabban kettő leesett, mivel elég sok volt belőle.

– Néhány?! – Mrs. Weasley már kapkodta a levegőt. – Ez legalább 10 darab!
Harry most már hangosan nevetett – Lupinnal együtt, Hermione pedig ki sem nézett a könyvéből.

– Most akkor szépen velem jössz – itt megragadta Ron karját –, és segítesz megteríteni! De mágia nélkül!

– De anya! És ha összetörök valamit? – kérdezte Ron reménykedve, és követte anyját a konyha felé.

– Majd kezded elölről az egészet! Ha jól számolom, tizenhárom teríték kell…

– Tizenhárom…? – bukott ki a kérdés Harryből. – De hát miért leszünk ilyen sokan?

Mrs. Weasley megfordult a konyhaajtóban, és mosolyogva ránézett.

– A Rend tagjai is velünk esznek, és ha jól tudom, lesz egy vendégünk is – ezzel bement a konyhába, ahol Ronnal vitatkoztak még egy ideig.

Harry kérdőn tekintett Hermionéra, aki megvonta a vállát, és olvasott tovább. Lupin – mivel Mrs. Weasley eléggé elfoglalt volt –, leült Harry mellé.

– Mi újság, Harry? Jól vagy?

– Köszönöm, Remus, megvagyok… – felelte, miközben próbálta elrakni a bábukat, de azok menekülőre fogták. – És te, Remus?

– Köszönöm, jól vagyok. Egyébként ma este Dumbledore is velünk vacsorázik…

Egy koppanással kiborultak a már elpakolt bábuk, melyeket Harry igyekezett felszedni a földről.

– Dumbledore professzor… is velünk vacsorázik? – nyelt egyet Harry.

– Igen, és még egy páran a Rendből. – Itt fürkészően nézett Harryre. – Talán valami baj van?

– Nem… csak a múlt év végén volt egy nem éppen kellemes beszélgetésünk…

De mihelyst folytatta volna, Ron jött be egy oszlopnyi tányérral, és – egyensúlyozva – sikerült sértetlenül letennie az asztalra.

– Hú! El fogunk férni itt ennyien? Harry, segítesz?

– Persze – mondta Harry, elvette a tányérokat Rontól, és elkezdte az asztalra rakni őket.

– Harry drágám – hallatszott a konyhából – Ron egyedül is meg tud teríteni!

Harry letette a még nála lévő tányérokat, Ron pedig duzzogva pakolta őket tovább. Mrs. Weasley kijött a konyhából egy nagy edény húslevessel, és egy sóhajjal letette az asztal közepére.

– Remus, mondani akartál valami fontosat? – kérdezte, majd Harryre pillantott – Harry, felvinnéd a szobátokba a varázslósakkot?

– Persze, Mrs. Weasley – azzal felkapta a már összeszedett bábukkal együtt a táblát, és a szobák felé indult.

– Igen… a vendégünkkel kapcsolatosan... – Harry visszafordult, hátha kiderül valami a titokzatos vendégről, de aztán önkéntelenül elindult az ajtó felé.

– Á, szia Perse… vigyázz Harry! – kiáltott fel figyelmeztetően Lupin, de már késő volt.
Harry egyenesen nekiment Pitonnak, aki épp egy tálcánnyi bájitallal egyensúlyozott, de a fiú fellökte. Piton még próbálta elkapni az eső üvegeket, de eredménytelenül. Harry ezzel szemben elkapott kettőt, de a sakk-készlet leesett a földre, miközben a bábuk menekültek az éppen kifolyó bájitalok elől.

– Potter! Mi az ördögöt művel? – Piton magából teljesen kikelve tornyosult Harry fölé – Mégis mit képzel? Nézzen az orra elé!

– Bocsánat tanár úr… nem figyeltem… – azzal odaadta Pitonnak a két üvegcsét. Piton egy lendülettel elvette tőle, majd a maradékot próbálta megmenteni.

– Van róla fogalma, Potter, milyen fontos bájitalok voltak? – ordította Piton, de aztán próbálta visszafogni magát. – Végtelen örömmel tölt el, hogy legalább kettőt megmentett, csak sajnos nem azt, amelyiket kellett volna!

– Perselus! Harry csak nem figyelt oda, nem kell vele ordibálni! – szólt közbe Lupin, és odament segíteni.

Harry eközben végignézett magán – valami zöldes színű lötty éktelenkedett a pulóverén. Majd Pitonra pillantott, ellenőrizve, hogy őt mennyire sikerült leönteni. Egy pillanatra eltátotta a száját… Piton – fekete farmerben? A farmering egész jól áll neki, vagyis állt.

– Néha emlékeztetnem kéne rá Pottert, milyen fontos a bájitalok elkészítése – egy gyors tisztító bűbájjal eltüntette az ingjéről a foltokat –, mivel ezek közül nem is egy főzet két hónap alatt érik meg!

– Mondtam, tanár úr… bocsánat. Nem volt szándékomban – próbálta kimagyarázni magát. – Csak nem vettem észre…

– Akkor gondoskodjunk róla, hogy a jövőben észrevegyen – közölte Piton egy gúnyos mosollyal. – Ha elkezdődik a tanév, egy héten háromszor lejön bájitalt készíteni!

Harry próbált közömbös arcot vágni, de belül már dühöngött, miközben Lupin segítségével felszedte a bábukat. Felállt.

– Igen, tanár úr – felelte. – De ha valamilyen más programom lesz…

– Nem fogadok el semmit kifogás gyanánt, Potter! Semmi kviddicsmeccs, vagy hasonlók!

– Perselus, ne légy már ilyen szigorú! – oktatta ki Lupin. – Ha esetleg én mentem volna neked, engem is büntetőmunkára ítélnél?

– Lupin, ne szólj bele a tanítási módszereimbe!

Mivel már így is elég feszült volt a hangulat, Mrs. Weasley próbálta oldani a feszültséget.

– Mondd, Perselus, mikor jönnek a többiek?

– Mindjárt itt lesznek, és Dumbledore professzor is hamarosan megérkezik. – morogta Piton. – Csak elmennek még valakiért…

– Á, tényleg, Molly. Akartam is mondani, a vendégünk nemsokára megérkezik. – Remus szavait még feszültebb csönd kísérte.

Harry, aki már végképp fel akart menni a szobába, megint megtorpant, Hermione pedig – aki eddig idegesen figyelte a jelenetet –, szintén Lupinra tekintett.

– És ki az? – kérdezte csevegő hangon Mrs. Weasley. – Egy újabb rendtag?

– Jaj nem, Molly. Harryék új iskolatársa lesz szeptembertől. – Ekkor Piton is felkapta a fejét, mivel eddig a bájitalok maradványait próbálta összeszedni, nem túl nagy sikerrel. – Tudod, meséltem neked Natalie-ről.

Mindenki kérdőn nézett Lupinra, csak Mrs. Weasley nem, aki már szinte kiugrott a bőréből.

– Natalie? El fog ide jönni? De jó lesz! Majd megismeritek, Ron, nagyon aranyos lány!

– Na de anyu, ki az a Natalie? – érdeklődött a fiú, és kíváncsian anyjára nézett.

– Ja igen, ti nem tudhatjátok… Nos, Natalie Lupin professzor lánya.

Harry megint eltátotta a száját, Ron és Hermione csodálkozva néztek Lupinra. Piton szólalt meg először a kijelentést követően.

– Lupin, neked van egy… lányod? – próbálta kipréselni magából a szavakat. – De hát mi nem is tudtunk róla!

– Persze, hogy nem, Perselus. Titokban kellett tartanom. – Remus még mindig mosolygott. – És most szeptembertől ide fog járni a Roxfortba…

Lupin valószínű folytatta volna a mesélést, de ekkor nagy robaj kíséretében Dumbledore lépett ki a kandallóból. Leporolta égszínkék talárját, és körülnézett. Piton – kezében a megmentett bájitalokkal –Harry mellett állt, aki épp a zöld mocskot próbálta leszedni magáról. Hermione az ebédlőasztalnál ült Ronnal, és mindenki Lupinra szegezte a tekintetét.

– Szép jó estét, hölgyeim és uraim – köszöntötte őket Dumbledore.– Látom, még nem érkezett meg mindenki… mi történt?

– Lupin közölte, hogy van egy lánya, akit eddig eltitkolt mindenki elől – válaszolt Piton enyhe gúnnyal a hangjában.

– Ó, igen. Mindjárt megérkezik a többiekkel, mivel ők zsupszkulccsal jönnek, csak én közlekedtem a Hopp-hálózaton keresztül – ezzel közelebb lépett, de rögtön hátrahőkölt a Pitonból kirobbanó indulattól.

– Maga! Maga tudta! – üvöltötte Piton. – Maga mindig mindent tud! Miért nem mondta el!?

– Perselus, ez rám és Remusra tartozik….

– Gondolhattam volna! – vágott közbe Piton, és vigyorogva hozzátette: – Mit szólt hozzá a többi vérfarkas?

– Semmi közöd hozzá, Perselus – válaszolta nyugodtan Lupin. – Különben, a következő tanévre visszamegyek tanítani a Roxfortba.

– Micsoda? – kérdezték egyszerre hárman is, de talán Piton hangja volt a leghangosabb.

– Ezt mégis hogy gondolja, Albus?

– Perselus, majd később megbeszéljük, most inkább arra koncentrálj, amiről legutóbb beszéltünk.

Piton láthatóan visszafogta magát, és elindult a Rend újonnan kinevezett laborja felé, de még visszaszólt:

– Albus, ami a kért bájitalokat illeti, még várnia kell rájuk körülbelül egy hónapot, mivel, khm… valaki eltörte őket.

Harry próbált apróra zsugorodni, és kerülni a feltűnést, miközben már el is vörösödött, de Dumbledore egyáltalán nem szidta le.

– Semmi baj, Harry, más is eltörhette volna véletlenül. Nézd el Perselusnak, hogy ilyen hirtelen haragú – nézett a bájitalok mestere után, aki közben eltűnt a lépcső felé vezető úton.

– Albus, épp most lett kész a vacsora, de nem lesz itt az összes Weasley – azzal Ron felé fordult: – Légy szíves, hozd be a többi evőeszközt, és a szalvétákat. És Harry, te öltözz át.

– Jó, hozom – követte Ron Mrs. Weasleyt a konyhába, Harry pedig elindult a szobába.

– Szerintem foglaljunk helyet – szólt Dumbledore, és leült az asztal hosszú végéhez. – Granger kisasszony, hogy van?

Harry már nem hallotta a választ, hanem felment az emeletre, ahol a bájitallal borított sakk-készletet letette a szekrényre. Majd a ládájából elővett egy sötét farmert, és átöltözött. Mire leért az konyhába, már szinte mindenki megérkezett.
Elég nagy zsivaj volt. Az asztalnál már ott ült Kingsley, Mr. és Mrs. Weasley, Mordon, Tonks pedig éppen Ginnyt, Hermionét, és egy idegent szórakoztatott, akit nem ismert. De rájött, hogy ő Lupin lánya, mivel mellette ült, és a férfire mosolygott.

Gyorsan helyet foglalt ő is Ron és Dumbledore között, ahol még két szabad hely volt. Vele szemben ültek a lányok, akik már nagyon hangosan nevettek Tonkson, amint a haját változtatgatja hol csíkosra, hol kockásra. Harry most jobban szemügyre vette Natalie-t. Szép volt: fekete haja leomlott a vállán, és barna szeme csillogott. Így, hogy mosolyog, egész csinos – állapította meg.

De álmodozásából egy suhogó talár zökkentette ki – melynek gazdája mellette foglalt helyet. Rémülten vette észre, hogy aki mellé ült, nem más, mint Piton, immár a fekete talárjában. Ron is ijedten nézett az éppen helyet foglaló tanárra, de ő nem vett róluk tudomást. Dumbledore megköszörülte a torkát.

– Üdvözlök minden jelenlevőt! – végignézett az asztalnál ülőkön/jelenlévőkön, és ismét megköszörülte a torkát. – Most, hogy már mindenki itt van, lássunk hozzá a vacsorához! Jó étvágyat kívánok!

– Jó étvágyat! – válaszolta mindenki kórusban, és már csak az evőeszközök csörömpölését lehetett hallani. Aztán az első fogás után lassan elkezdett emelkedni a zajszint.

Harry kissé oldalra nézett: bal kéz felől ült Piton, az ételre meredve. A tanár nem tűnt jó kedvűnek, szinte csak turkált az ételben, és a leveshez sem igen nyúlt az előbb. Ezzel szemben Ron csakúgy tömte magába a krumplit.

– Harry, szerinted mitől van ilyen rossz hangulata Pitonnak? – kérdezte szinte alig hallhatóan Ron, aztán bekapott egy falat húst is.

– Szerintem mindig ilyen rossz kedve van. Vagy tényleg felidegesítettem ma – súgta vissza.

– Állítólag történt valami, de senki sem beszél róla. Eddig nem is láttuk Pitont egész nyáron, most meg itt vacsorázik – Ron bekapott egy újabb falatot. – A rendtagoktól hallok néhány szót, de semmi fontosat. És Dumbledore is nagyon titokzatos Pitonnal kapcsolatban.

– Tényleg? Én nem vettem ész… – elhallgatott, mert Piton – mintha hallaná – ránézett. De a tekintetében nem volt semmi harag, inkább csak szomorúság. Harry zavarában elkezdte felszeletelni a húst, és igyekezett úgy tenni, mint aki eddig nem őt figyelte.

Miután mindenki végzett a vacsorával, a rendtagok a szokott módon kizavarták őket a konyhából, így Harry, Hermione, Ginny, Ron, és Natalie felmentek a fiúk szobájába, beszélgetni egy kicsit. Mikor felértek, Hermione odaállt Harry elé.

– Mivel ti még nem ismeritek egymást – kezdte, és intett Natalie-nak –, ő Harry Potter, ő pedig Natalie Lupin.

– Örvendek – szólt Natalie, és kezet nyújtott.

– Szia – Harry kezet fogott Natalie-val, de furcsa érzés kerítette hatalmába, és gyorsan visszahúzta a kezét.

– Na, meséljetek! Ti sem tudtátok, hogy Remus visszajön tanítani? – kérdezte Harry.

– Persze, hogy nem tudtuk – szögezte le Hermione –, de legalább nem kell aggódnunk amiatt, hogy a sötét varázslatok kivédése tanárunk nem lesz normális.

– De ott van Piton – szólt közbe Ron. – Lehet, hogy ezek megölik egymást a tanév végére.

– Nem hiszem. Annak a… Piton tanár úrnak bájitalt kell főznie apámnak. Szerintem jól meglesznek.

Mindenki hitetlenkedve nézett Natalie-ra. Hermione szólalt meg a döbbent csöndet követően.

– Ezek szerint te még nem ismered Pitont. Nem tartozik a kedves tanárok közé…

– Igaz, még nem tudhatok semmit sem a tanáraimról.

– Majd meglátod - dünnyögte Ron. – Harry, még mielőtt lefekszünk aludni, le kéne zuhanyoznod. Khm… érdekes szagot árasztasz…

– Persze. Nem kell elviselned a szagomat – vigyorgott vissza Harry. Felkapta a törölközőjét, és elindult a fürdőszobába, de Mrs. Weasley elállta az utat.

– Ti még nem vagytok ágyban? – hápogta. – Lányok, kifelé a fiúk szobájából, és mars mindenki aludni! Natalie, neked szintén a lányok szobájában vetettem ágyat.

– Köszönöm, Mrs. Weasley – bólintott Natalie, és a többiekkel együtt nyugovóra indult.

Ron bebújt az ágyba, de még nem aludt el, mert meg akarta várni barátját. Harry, miután végzett a zuhanyzással, pizsamában ballagott fel a lépcsőn. De aztán megtorpant, mivel hangokat hallott a lépcső aljából.

Ment volna tovább, ha nem Dumbledore és Piton beszélgettek volna fojtott hangon. Kíváncsian fülelt, és lejjebb lépett egy lépcsőfokot. Levette a papucsot, nehogy zajt csapjon.

– Már mondtam Albus, nem fog nekem soha megbocsátani… – hallatszott Piton szomorú hangja.

Harry lélegzet visszafojtva várta, hátha kiderül, kiről van szó.

– Perselus, hidd el, egyszer minden seb begyógyul.

– Nem fog! Ha egyszer kiderül, soha többet nem áll velem szóba! – vágott vissza ingerülten a bájitalok mestere.

– Pedig – meg kell mondjam – most sem sokat beszélgettek. Próbáld meg, meg fogja érteni. Te sem tudtad az igazat, és te is dühös voltál…

– De én magamra voltam dühös, Albus! Hogy lehettem ilyen idióta! Ha nem állok Voldemort szolgálatába, minden máshogy alakult volna! – Piton hangja már inkább keserű volt, tele bánattal, mintsem dühvel.

Érdekes, még sosem hallottam így beszélni – gondolkodott el Harry. Még egy lépcsőfokot lépett lefelé, hogy jobban lássa őket.

– Vannak dolgok, melyeknek meg kellett történnie ahhoz – folytatta Dumbledore, de Piton suttogva félbeszakította.

– Tudod, Albus, nem vagyok több, mint egy rakás szerencsétlenség! Ha ezt tudom előre! Hogy él valaki, aki… – na talán most kiderül, reménykedett Harry.

De Pitonnak elcsuklott a hangja, és gyors léptekkel elhagyta a Black kúriát. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Dumbledore csak megkövülten állt. Harry látta, hogy még ácsorog néhány percig, majd a kandallón keresztül – zöld szikrák kíséretében – távozik.

Harry sóhajtott egyet, leült a lépcsőre, és elgondolkodott a hallottakon. Piton iránti gyűlölete helyét átvette valami más, egészen más. Döbbenten vette észre, hogy sajnálja Pitont, aki – úgy látszik –, mégis ember.

Harry még ült ott egy darabig, hallgatta az eső kopogását. Majd felvette a papucsát, és felment a szobába – ahol Ron már rég aludt. 

Következő fejezetre