„Új nap, új élet lehetősége” gondolta, miközben kikelt ágyából és a fürdőszoba felé vette az irányt. Nem nyitott be az ajtón, hanem kívülről kulcsra zárta, majd egy csettintéssel kinyitotta. Nem használt pálcát, nem szerette, jobban kedvelte az anélküli eljárásokat, legyen egyszerű fizikai erő vagy csak mágia. Megy neki pálca nélkül is. Benyitott, majd a reggeli toalett (fogmosás, zuhanyzás, stb.) után visszament felöltözni. Nem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel, ezért csak ácsorgott a már háromnegyed részben üres szekrény előtt, végül a fekete farmer és ugyanolyan színű póló mellett döntött. Kulcsát felvéve az asztaláról a hozzá tartozó láncot az övtartójára rögzítette, majd az előbbit a farzsebébe dugta. Hosszú, majd’ derékig érő fekete haját egy ugyanolyan színű hajgumival fogta össze. Elégedetten nézett tükörbe, alakjára, arcberendezéseire örömmel nézett, csak a bőrszínét nem kedvelte. Azzal nem lett volna semmi gond, hogy sápadt, mint egy egynapos hulla, csak a csíkjai… azok az ezüst csíkok halványan zölddel vegyítve ne lettek volna, ahogy a hajában se…

Elhúzta száját, mint minden alkalommal, akárhányszor csak a tükörbe nézett. Végül kiöltötte nyelvét képmására, és lement reggelizni. Még a lépcső tetején megcsapta orrát a szalonnás tojás, a pirítós és a narancslé illata. Megint elfintorodott: utálta a 12%-osat, nem volt se íze, se bűze, csak az édes cukor meg édesítőszerek, főleg az aszpartám. Pedig hányszor kérlelte már a nevelőszüleit, hogy térjenek át inkább az 50 illetve 100%-os gyümölcstartalmúra… „Na mindegy, biztosan van tej is itthon” Majd lesétált a földszintre, elmormolt egy „jó reggelt”-et, és asztalhoz ült.

- Mara, van tej? – Sosem szólította eltartóit apának vagy anyának, az túl bizalmaskodó lett volna szerinte, ezért inkább a keresztnevükön szólította.

- Igen, szolgáld ki magad a hűtőből – válaszolta felesége helyett Jorge, a nevelőapa, fel sem nézve újságjából. Kedvelte fogadott lányát, de igazán közel, mint apa-lánya, sosem kerültek.

Erica túl zárkózott volt ahhoz, hogy ilyen erős bizalmi kapcsolatot kialakítson. A lány fel sem állva a hűtő felé fordult, egy nyitó majd kiemelő mozdulatot imitált. Erre a gép ajtaja kinyílt, és kilebegett belőle a tej. Erica kezét kinyújtva tartotta, és irányította a dobozt, ami közelebb szállt, megbillent a pohár fölött, és kiöntötte a tejet, majd visszalebegtette a hűtőbe.

- Hányszor mondtam már, hogyha varázsolsz, azt pálcával tedd? – Fakadt ki Mara, miközben kitálalta a reggelit, és leült férje mellé.

- Nem tudom, de sokszor, naponta akár többször is – közölte tényszerűen a lány, és nekiállt enni.

- Becsomagoltál mindent? Nem szeretném Hillaryt utánad küldeni bármivel is, pláne nem valamelyik tankönyvedet vagy egyéb elengedhetetlen holmidat! – Jorge nem tűrte a szétszórtságot, de mégsem volt olyan nagyon szigorú. Ericát a négy év alatt egyszer sem büntette meg komolyan, csak ha a lány nagyon elkanászodott, akkor beszélgetett el vele, de ezek az esetek nem voltak olyan gyakoriak. Mara nem nagyon szólt bele a lány nevelésébe, szerinte egy kamaszt már nem lehet nevelni, csak észérvekkel megpróbálni meggyőzni, és finoman koordinálni. Ezért inkább úgy viszonyult hozzá, mint egy bizalmas barátnőhöz és viszont. A férfi az órájára pillantott, majd fölállt és kiment a nappaliba. Mostanában kezdődött a reggeli hírek, de a konyhaajtóban visszaszólt a nőknek:

- Lassan elkezdhetnétek készülődni, a hírek után indulunk.

- Rendben Jorge! – Válaszolta egyszerre a két érintett, majd gyorsított tempóban befejezték a reggelit. Mara összeszedte az edényeket, Erica meg felrobogott a szobájába. Fent bepakolta a maradék kint maradt holmiját – néhány ceruza, pár penna, a pálcája, különböző ruhadarabok – és a ládát lebegtetve lement a lépcsőn.

Befűzte bakancsát, majd vállára vetette tértágító bűbájjal kezelt táskáját, és leült Jorge mellé a kanapéra. A tévében még mindig a hídleszakadást meg a hurrikánt tárgyalták. „Ezek a muglik semmire sem jönnek rá, az orruknál fogva lehet őket vezetni” gondolatának végül hangot adott egy mordulás kíséretében. Tíz perccel később végett ért a műsor, és az ajtóban állt Mara, mondhatni teljes harci díszben, azaz viselt egy több helyen kiszakított szürke farmert, rikító sárga színű pólót, rajta felirattal: Kurvára megy a pénz! – mondta apám is, anyám is, csak más-más hangsúllyal… Haja milliófelé állt, rövid lévén csak húzás a zselés kézzel, és máris egy sündisznó díszeleg a fején, cipője meg egy kiszuperált tornacipő.

Erica vigyorgott, Jorge meg a fejét csóválta. Ha mugli öltözködésről volt szó, akkor Mara mindenen túltett, még egy punk is megirigyelhetné.

- Ö… szerintem vigyük ki a holmimat a kocsihoz. – Törte meg a rosszindulatú csendet a lány, és elindult, hogy ládáját kivigye az említett járműhöz. Kivételesen nem használt bűbájt, a szomszédok miatt. Nem volt könnyű a kavicsos lejárón végigvonszolni, de azért sikerült. Nehezen beemelte az előzőleg már kinyitott csomagtartóba, majd beült a hátsó ülésre, és várt. Nem sokára megjelentek az ajtóban, teljesen nyugodtan. Erica egészen biztos volt benne, hogy fél perce még veszekedtek.

„Már megint veszekedtek, érezni a szagukon” Lemondóan sóhajtott, de nem szólt semmit. Hiszen pár óra, és vége, ő ott fog ülni a Roxfort Expresszen, és aztán annyit veszekednek, amennyit akarnak. Mihelyst a felnőttek beszálltak, azonnal megfagyott a levegő.

Az út néma csendben telt a King’s Cross-ig, majd a parkolás után a 9 ¾ vágányra érkezéskor sem volt több szó, mint hogy szia, meg légy jó, és vigyázz magadra és ehhez hasonlók.

Miután Erica felszállt, hirtelen kényelmetlen érzése lett, mintha bámulnák. Hátrafordult, és egy szőke fiúval találta magát szembe, aki gúnyosan végigmérte, majd csak ennyit szólt:

- Szörnyeket nem szokás személyszállító vonattal Roxfortba utaztatni, azok ketrecben jönnek. – Hangja csöpögött a megvetéstől és a gúnytól.

 Erica felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, inkább hátrafordult és keresett egy üres fülkét, ahova behúzta a ládát és az ajtót maga után. A fiú nem hagyta annyiban, utánament, nyitotta volna az ajtót, mire egy lány hangja szólalt meg a háta mögött:

- Malfoy, ne a kisebbeket szívasd, inkább gyere a prefektusi kocsiba megbeszélésre!

- Ez neked kicsi?! – Ujjával a fülke ajtaja felé bök, ahol Erica éppen áll, és azt sem tudja, hogy mit csináljon. Nagyon régen érezte már a megvetés szagát.

– Legalább 175 magas! Életemben nem láttam még itt, úgyhogy erősen kétlem, hogy elsős lenne. – Karját mellkasa előtt keresztbe rakta.

Hallotta, hogy a lány odamegy a fülkéhez, elég bosszúsan „Nehogy már, hogy ez is haragszik” Erica szerette volna magát összébb húzni, hogy ne is lássák, elbújt volna a föld alá. A lány végül odaért, benézett, és szemeit tágra nyitotta a csodálkozástól.

- Ennyire szokatlan jelenség a színezett bőr? – Kérdezte óvatosan Erica, majd megtalálta a hangját.

– Mert ha igen, bocs, de nem tudom megváltoztatni, kénytelenek vagytok megszokni. – Megvonta vállát, majd behúzta a fülke ajtaját és a függönyt is, jelezvén, hogy hagyják békén.

Végül a két prefektus úgy is tett. Kibámult az ablakon, és közben azon morfondírozott, hogy vajon tényleg olyan szörnyszülött-e, mint azt a fiú mondta, vagy szimplán szembetűnő személyiség? Jó lenne ismerni a családfát, de ez képtelenség, bár a vezetéknevéből kiindulhatna. Lestrange. Nem tűnik túl gyakorinak, hacsak ez nem valami adományozott név, és nem is így hívták valamelyik szülőjét.

Gondolatai hosszan elkalandoztak, mikor észrevett egy kastélyt, hatalmast, ódont. Rengeteg torony és ablak, meg sem bírta számolni. A Roxfort. „Lassan ideje átöltözni.” Kivette ládájából a fekete talárt, magára öltötte. Mire végzett, a vonat is befutott Roxmortsba, és azonnal tülekedés kezdődött a folyósón. Erica szorongva nyitotta ki az ajtót, félt, hogy összefut valami kellemetlenkedő alakkal, és még a pálcája sincs nála, hanem valahol a ládája mélyén, annyira nem szokta használni. Fejét nem dugta ki, inkább beleszagolt a levegőbe, de nem érzett semmi érdemlegeset. Végül hátrafordult, és a ládáját magához véve leszállt a vonatról. Mikor a csomagját letette a földre, hogy szusszanjon egyet, fölnézett, és egy mosolygósan kék szempárba tekintett.

- Jó estét Dumbledore professzor! – Köszöntötte az idős varázslót. Egyszer látta eddig, még Maráéknál. Személyesen hozta el neki a roxforti meghívót, így volt alkalma megismerni az igazgatót.

- Üdvözlöm iskolánkban Miss Lestrange, remélem kellemesen telt az útja. Ha nem bánja, személyesen kísérem fel a kastélyba. Tartok tőle, lenne pár kellemetlen útitársa.

- Ööö… köszönöm professzor úr! – A lány nem tudta hova tenni a férfit, olyan furcsának találta, mintha folyton elhallgatna dolgokat. Mást mond, mint amit a szaga elárul róla. Egyáltalán nem tudott benne megbízni, de jelenleg ő volt a legbarátságosabb személy Londonig és vissza.

- Nagyszerű, akkor mehetünk is! – Majd könnyed léptekkel elindult egy üres fiáker felé.

- Professzor úr! És a csomagjaimmal mi lesz? – Kérdése bizonytalanul hangzott, és talárja szélét kezdte gyűrögetni.

- Ne aggódjon érte kisasszony, mire a szobájába ér, már a holmija is ott lesz. – Mosolyodott el Dumbledore, majd a zsebében kotorászva egy idő után kivett belőle egy fiolát, és a lány felé fordította.

– Egy kis citromport? - Köszönöm, nem kérek, nem igazán vagyok odáig érte.

– „Citromport?! Ez szenilis!” arcára szerencsére nem ültek ki gondolatai. Végül a fiáker felé vette ő is az irányt, és beszállt az igazgató mellé.

- Miss Lestrange, elmondanám, hogy a nyitóünnepségen mi fog történni. Ön csatlakozik a Nagyterem előtt váró kisdiákokhoz, majd bemennek, hogy beosszák a megfelelő házakba, és ön marad utoljára. Utána már nem kell aggódnia. – Ismételten rámosolygott a lányra, aki most még bizonytalanabbul érezte magát, mint valaha.

Az út csendben telt el, egyikük sem kezdeményezett beszélgetést. Mikor kiszálltak Dumbledore megmutatta az utat a Nagyterem felé, és egy kedélyes mosollyal távozott is, magára hagyva Ericát. Sóhajtott egyet, és elindult a mutatott irányba, ahol már nyüzsgést hallott, végül meglátott egy csoport tizenegy-tizenkét éves forma gyereket. Azok kíváncsian méregették, nem tudták hova tenni az idegent, de a susmus azonnal megindult.

„Ez meg ki? Szerintetek egy diák? Vagy talán tanár?” Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket lehetett hallani. Egy idő után megjelent egy szigorú és szikár boszorkányt, aki úgy járt, mint aki karót nyelt. A hangja is arra emlékeztette Ericát.

- Üdvözlöm önöket a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolában, ahol tanulmányaikat mintegy hét évig fogják folytatni, és ez lesz az otthonuk is. Nem sokára bemegyünk ezen az ajtón – mutatott a Nagyterem bejárata felé –, ahol beosztják magukat a Hollóhátba, a Hugrabugba, a Griffendélbe, illetve a Mardekárba. – Mondta a nő, és elindult a terem bejárata felé. A többiek mentek utána, és mikor beléptek, rengeteg kíváncsi szempár fordult feléjük, bár legtöbbjük azonnal Ericára szegeződött, aki kicsit kényelmetlenül érezte magát. Szorongó gondolatai közül a nő hangja rázta ki.

- Mikor olvasom valakinek a nevét, kijön, fejére helyezi a Teszlek Süveget, ami beosztja a házába. Utána helyet foglal a háza asztalánál.

A lányhoz eljutottak a szavak, de nem igazán fogta fel, jobban zavarta a szag, amely az asztalnál ülőktől jött. Nem tudta meghatározni, hogy pontosan mi az, de érezte, hogy semmi pozitívum nincs benne. Zavarában a plafont kezdte bámulni, mely a kinti időjárást tükrözte: vörös és narancs csíkok, azaz naplemente.

- Az idei tanév kicsit szokatlanul fog kezdődni, ugyanis a hagyományokkal ellentétben nem egy elsőst avatunk, hanem egy hatodévest, Erica Lestrange-ot. Kérem, foglaljon helyet. – Állt fel az igazgató, miközben szavait a teremben lévők felé intézte.

Erica felriadva nézett körbe, rémlett neki, mintha a nevét mondták volna, majd meglátva az igazgató mozdulatát szinte automatikusan megindult a szék felé, mely nem az ő méreteire lett tervezve. Leült, és azonnal a fejébe kapta a Süveget. Egy hang szólalt meg a fülében:

„Á, egy felsőbbéves… aham… van benne ész is, tehetség, meg mintha… hasonlít egy régi diákra, egy bizonyos Tom Rowle Denemre, talán nem rokonod?” kérdezte a Süveg Ericától, aki köpni-nyelni nem tudott az iménti kijelentéstől, de azért válaszolt.

„Nem hiszem, egyáltalán nem ismerem a nevet. De mi volt az a mintha?” „Lényegtelen, talán csak az, hogy szokatlanul nagy a varázserőd. Jobb helyed is lesz a Mardekárban, mint bárhol másutt, szóval MARDEKÁR!”

Az utolsó szót a Teszlek süveg már kiáltva mondta, de bejelentését nem követte üdvrivalgás, csak sugdolódzás, leginkább a Mardekár asztalától. A lány bizonytalanul ment oda, nem tudta, hogy hogyan fogadják majd új osztálytársai. Leült az egyedüli üres helyre, egy hozzá hasonló korú lány mellé, aki mellett viszont az a szőke fiú, Malfoy ült. Próbált nem rájuk nézni, nem akarta felhívni magára a figyelmet a szokottnál is jobban.

Dumbledore bejelentését követően („Együnk!”) azonnal felséges lakoma jelent meg az asztalokon. Erica azt sem tudta, hogy merre kapja a kezét, mit vegyen először. Ekkor döbbent rá, hogy reggel óta semmit sem evett. Végül a választása a sült csirkecombokra esett, amit követett egy gúnyos hang.

- Lám lám, a szörnyeteg ragadozó, de vajon eszik-e embert? – Malfoy volt. Erica gyomra egy pillanatra összeszűkült, ahogy a frászt hozták rá, a fiú felé fordította tekintetét, és egy még gúnyosabb vigyorral találkozott, meg az önelégültség tömény szagával. „Felfuvalkodott hólyag” gondolta, de a válasza csak ennyi volt:

- Embert csak akkor, ha az jóízű, de neked jól láthatóan rothadt a húsod, csak elcsapnám veled a gyomromat. – Hangja új tónust vett fel, mintha egy szintetizátor hangszórójából és egy vadállat morgó torkából szólt volna, egyszerre volt fenyegető és tekintélyt parancsoló. A fiú azonnal más felé fordult.

Ugrás a következő fejezetre