15. fejezet: Esélyekről

- Akkor… – Fenrir Greyback elégedett-fáradt nyögéssel süppedt az egyik bőrfotelbe, és úgy helyezkedett, hogy a fejét a háttámlára hajthassa. – Mesélj Harryről!

Tom megtöltött két poharat az áfonyaborral, amit Madam Maxime Rowle Gomoldnak szánt ajándékul. (Az igazgató meg is kísérelte átadni, a nagyapja viszont tajtékozva kijelentette, hogy „mióta az a francia banya egy nyáron keresztül traktálta vele, a látványát se bírja elviselni annak a mosléknak”, és kicsin múlt, hogy nem vágta az üveget a szerencsétlen küldönchöz.) Greyback egy intéssel utasította vissza – egy időre legalábbis – az italt.

Tom lerakta a poharat a palack mellé, aztán ő is leült. – Mit akarsz tudni róla?

- Mindent? – vigyorodott el a másik. – Nem… Amíg itt van, egyedül az ő joga, hogy az életéről beszéljen. Később már mondhatjuk, hogy „képzeld, az időutazó fiú, aki nálunk járt, itthon ezt és azt csinálta”. – Felsóhajtott. Tom mosolyogva hallgatta. – Nem is igazán ez érdekel, hiszen megkérdezhetném tőle magától is, már ha nem menekül el előlem…

- Az első néhány alkalom után leszokik róla – biztosította Tom.

- Arról beszélj, mi a véleményed róla – folytatta Greyback. - Pontosan hogyan csöppent ide, és mit akarsz tenni, hogy hazajuttasd.

Tom még a másik két igazgató érkezésének másnapján adott egy meglehetősen vázlatos összefoglalót a „Harry-problémáról”. Madam Maxime-nak láthatóan elég is volt ennyi, Fenrirnek azonban – ahogy azt már akkor is sejtette – nem. Ivott egy kortyot, és miközben az áfonyabort ízlelgette, összeszedte a gondolatait, hogy röviden és lényegretörően magyarázhassa el a történteket, és azt, szerinte melyik részlet mire utal.

- Nem tudom, mit csináljak – vallotta be végül.

- Nocsak. – Greyback feljebb tornázta magát a fotelben, de csak annyira, hogy elérje az asztalon várakozó poharat.

- Harry esete, a mostani ismereteink szerint, példátlan a mágiatörténetben. – Ezzel persze Fenrir is tisztában volt. – Soha nem feltételeztem, hogy azok az egyszerű bűbájok, amik az idekerülését előidézték, így is hathatnak.

- Sejtelmed sincs, hogy hozd helyre, ugye?

- Ó, ötletem rengeteg vannak – nevetett Tom keserűen. – De ezidáig mind hibásnak bizonyult.

Greyback megdöntötte a poharát, és elmélyülten figyelte a lángok fényének játékát a bor sötétbíbor felszínén. – Harry tudja?

- Azt igen, hogy próbálkozom, viszont egyelőre nem sokat haladtam. Azt nem, hogy ez mennyire idegesít.

Greyback jókedve egy csapásra visszatért a morgolódó tónus hallatán. – Pedig bárki kitalálhatja, hogy úgy van, aki egy kicsit is ismer – jegyezte meg vigyorogva.

- Nem akarom, hogy aggódjon emiatt – folytatta Tom, eleresztve a csipkelődést a füle mellett. – Épp elég a számára az a tudat, hogy magukra hagyta a barátait és a bajtársait.

- Sokat gondol erre?

Tom megrázta a fejét. – Még nem. De idővel fog, és akkora készen akarok állni a megoldással.

- Amit elhatározol, azt véghez is viszed. – Greyback elmosolyodott, ahogy felidézte kettejük diákkorát, és az azt követő sok-sok közösen „átvészelt” évet.

- Többnyire – finomított Tom a megfogalmazáson, aztán elkapta a barátja pillantását, és elszörnyedve hördült fel. – Hé, azért annyira nem vagyunk öregek! Mi az, hogy sok-sok év?!

- Azt hinné az ember, hogy legalább a legjobb és legrégebbi cimborája társaságban lazíthat egy kicsit – dohogott Greyback sértődötten. – Nem mondták még neked, hogy udvariatlanság mások gondolataiban vájkálni?

Tom védekezően emelte fel a kezét. – Véletlen volt. – Aztán vidámabban hozzátette: – Esküszöm.

- Tizenhárom éves korom óta képtelen vagyok komolyan venni az efféle fogadkozásaidat.

- Mostanság gyakran használok legilimenciát – komorodott el Tom, ezzel a reakcióval is azt bizonyítva, hogy hiába a Tusa, amire hónapok óta olyan izgatottan készült, és a viszontlátás öröme, ez mind kevés ahhoz, hogy tartósan jó kedvre hangolja. – Ellenőriznem kell Harryt. Nem szabad, hogy elengedje magát, mert az csak a kárára lenne, amikor hazamegy.

- Egy háború kellős közepére… Van esélyük győzni?

- Dumbledore azt mondta, mielőtt itt hagyta az iskolát, hogy megküzdjön Grindelwalddal, hogy esély mindig van, emlékszel? És ki tudja, Harryén, ha hajlandó keményen tanulni, talán javíthatunk is.

Greyback elmerengve bólogatott. – Mit fogsz tanítani neki?

- Mostanáig hihetetlen szerencséje volt, ami bizonyára ezután is kitart majd, de határozottan nem ártana, ha lenne némi fogalma arról, mikor mit csinál, és hogy milyen lehetőségei vannak.

- Azt ugye tudod, mibe tenyereltél bele? Egy másik világ nyűgét veszed a válladra; azt hiszem, jobban is, mint kéne. – Eszébe jutahatott valami, mert helytelenítően összeszűkítette a szemét. – Elég volna a fiú visszaküldésével törődnöd, ha már megígérted neki, de pusztán az, hogy azon a másik helyen az alteregód szerepet játszott az életében, nem kötelez arra, hogy bármit is „jóvá tegyél”…

Tom erre elnevette magát. – Nem is azért csinálom. Nem kell aggódnod. Tisztában vagyok azzal, hol van Voldemort helye, és hol az enyém. Kímélj attól, hogy neked is bizonygatnom kelljen. Amit Harrynek ajánlottam, a különórák… nem vezeklés, mert nincs is miért, és igazán a legkisebb teher.

- Jó – morogta Greyback. – Rendben. De muszáj volt megkérdeznem. – Hogy kezdjen valamit magával, és ne neki kelljen továbbgördíteni a beszélgetést, felhajtotta a bor maradékát.

- Nem szeretném, ha ez az időszak hátráltatná Harryt abban a harcban, amit a maga világában vív. Az egyetlen pedig, amit ennek érdekében tehetek, ha felkészítem.

- Mire?

- Nos… Nagyjából… Mindenre, ami csak jöhet, ha az ellenfele a század, a történelem, vagy a nem is tudom mi, legelvetemültebb feketemágusa. A Kígyók Királya, a „csont, hús és vér”-szertartás meg a horcruxok után, kétlem, hogy lenne, amitől Voldemort visszariadna.

- Talán nincs olyan, ami az ő dimenziójukban létezik, a miénkben viszont nem – mondta Greyback tűnődve.

- És talán van olyan, ami nálunk ismert, náluk nem – egészítette ki Tom. – Az akár ütőkártya is lehetne Harry kezében…

- Elképesztő élete volt. – A szomorú, borús hang, amin kiejtette, egyértelművé tette, hogy nem jó értelemben gondolja.

- Igen. Lehet, hogy még jót is tenne neki, ha inkább köztünk maradna.

Greyback kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Valóban így látod?

- Néha – sóhajtott Tom –, amikor kiderül, hogy megint zsákutcába kerültem a kutatással, eszembe jut.

- Nem volna helyes – mondta a másik figyelmeztetően.

- Én is tudom. Ahhoz a világhoz tartozik. Különben is… előfordulhat, hogy úgy egy évtized múlva megkapjuk a „saját” Harry Potterünket.

- Akkor végre lesz valaki, akiből mi is két változatot ismerhetünk meg.

Tom ezt a felvetést hallva látványosan megborzongott. – Szegény gyerek! Bízom benne… nem csak remélni merem, hogy James Potternek kivételesen lesz annyi esze, hogy ne traktálja a fiát már idejekorán Harrytől származó mesékkel. Habár… ha megteszi, talán magamat kellene sajnálnom – fűzte tovább a gondolatot töprengve. – Ez az időn- és világokon túli kis kaland felejthetetlen perceket szerez majd nekünk, Harry távozása után is.

Greyback újratöltötte a poharát. – Nem furcsa neked, hogy amikor a fiú történeteit hallgatod, az itteni Morfint, Rodolphust… és a többieket látod?

- Nem őket látom – felelte Tom. – Ismeretleneket képzelek a helyükre. Mert azok is. – Elmosolyodott, ami aggasztóan ritkán esett meg az este folyamán. – Őszintén: el tudod képzelni, mondjuk Bellatrix Blackről, hogy megkínozzon valakit? Vagy Perselus Pitonról meg a Potter-kölyökről, hogy utálják egymást? Bár… őket végül is nem ismered…

Greyback kapott az alkalmon, hogy témát váltson. – Ha már Miss Black került szóba, elégedett vagy a Serleg döntésével?

Tom erre csak bólintott. – Ahogy te is.

- Mi az hogy! Teljes mértékben – vigyorodott el Greyback titokzatosan.

***

A mardekárosok tomboltak. Majd’ egy óra távlatból már rejtély volt, kinek köszönhetően, de a klubhelyiségben dübörgő zene szólt, ami mintha a falakból áradt volna, a kisebb-nagyobb csoportokra oszlott diáksereg pedig igyekezett még azt is túlkiabálni. Joel felállt az egyik asztalra, és fennhangon részletezte, a körülmények miféle szerencsétlen összjátéka jutatta el őt a Tusára való nevezéshez, valamint azt bizonygatta, mennyire megkönnyebbült, hogy mégse neki kell versenybe szállnia.

A hallgatóinak a száma azonban egy idő után látványosan megcsappant, mivel egyre többen gyűltek Harry köré, aki először vonakodva, aztán növekvő lelkesedéssel mesélte, miként is zajlott az ő kiválasztása, és mennyire megrémült, mikor közölték vele, hogy muszáj részt vennie a próbákon. Mikor százszori félbeszakítás után a történet végére ért, néhányan, főleg a fiatalabbak közül unszolni kezdték, hogy mondja el újra, mert lemaradtak az elejéről; a többiek pedig odamerészkedtek az egymást közt pusmogó vendégdiákokhoz, hogy a saját bajnokaikról faggassák őket.

Narcissa és Bellatrix az egyik sarokba húzódtak, és onnan figyelték az önfeledt kavargást.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte Narcissa szemrehányóan.

- Tessék?

- Miért nem… – Megrázta a fejét, aztán előhúzta a pálcáját. – Disaudio!

Bella meghökkenve pislogott. – Ez miféle varázslat volt?

Narcissa mosolya határozottan elvetemültnek tűnt. – Siriustól tanultam, ő pedig Harrytől látta, aki odahaza az ottani Piton bájitalkönyvében bukkant rá. Mit szólsz?

- Bámulatos – felelte a lány őszintén.

- Miért titkoltad el, hogy beneveztél a Tusára?

Bella megvonta a vállát, és semmi pénzért nem nézett volna a húga szemébe, miközben válaszolt: – Nem lehettem biztos a sikerben. És tudod, milyen vagyok: nehezen viselem, ha amibe belevágok, nem úgy alakul, ahogy terveztem. Nem akartam, hogy elterjedjen, hogy bedobtam a nevem a tűzbe, aztán… megszégyenüljek. – Az utolsó szót már csak motyogta.

- Ostobaság! – legyintett Narcissa. – Megszégyenülés… – folytatta dohogva. – Nézd meg Flintet! Így viselkedik az, aki a kudarctól összetörten legszívesebben elbujdosna a röhögve mutogató tömeg elől?

Bellatrix a válla felett a fiúra pillantott, aki igazán elemében volt ezen az estén. Valóban harsányan nevettek rajta, füttyögtek, és még mutogattak is rá… de mivel az egyszemélyes előadás célja pontosan ez volt, Flint csak úgy sütkérezett ebben a figyelemben. – Joel esete teljesen más.

- Ha nem választanak ki valakit, az nem azt jelenti, hogy ő nem jó, csak annyit, hogy van nála alkalmasabb jelölt… – magyarázta Narcissa, aztán elkapta a nővére dacos, „Na látod, éppen ez az!”-pillantását, és mindentudóan bólintott. – Óh, értem már.

- Bár… talán rossz ötlet volt úgy dönteni, hogy részt veszek a Tusán – jegyezte meg Bellatrix komoran. – Nem hiszem, hogy örülnek nekem, mint bajnoknak…

A húga erre kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Ezt mégis honnan veszed? Denemnek például, úgy tűnt, kellemes meglepetést okoztál.

- Na, persze – szusszantott Bella elégedetlenül. – Én nem is a tanárokra gondoltam.

- Kyra és Stephen addig üvöltöttek míg be nem rekedtek mindketten, sőt valami fura törzsi táncot is kreáltak hozzá – sorolta tovább Narcissa győzködőn.

- Boldogok, mert abban bíznak, hogy így kevesebbet fogok foglalkozni a csaptattal – kacagott a másik örömtelenül –, de majd meglátják…

Narcissa somolyogva nyugtázta, hogy a lány apránként kezd magára találni. Épp azon morfondírozott javasoljon-e egy kiadós alvást, ami – véleménye szerint – majd végképp kigyógyítja a nővérét a hirtelen rászakadt felelősség okozta kétkedéstől és önsajnálatból, mikor nem messze tőlük mozgolódás támadt. Néhányan feltápászkodtak a padlóról és a fotelokból, de helyükre rögtön új bámészkodók telepedtek, köztük egy-két durmstrangos és beauxbatons-os diákkal.

- Ne menjünk oda a többiekhez? Ahogy elnézem – Narcissa kihúzta magát, és a nyakát nyújtogatva kereste a kandalló előtti ülőhelyekre zsúfolódott társaság középpontját – kikönyörögtek Harrytől egy izgalmas esti mesét…

Bella körbefutatta a tekintetét a klubhelyiségen. – Nem is tudom. Nem nagyon hiányolnak. Mintha nem is az én bulim volna.

- Mert nem is az – kuncogott Narcissa. – Flinté, mert megúszta. Harryé, mert ezúttal kimaradhat belőle, ahogy mindig is akarta. A kisebbeké, mert ti prefektusok még soha nem hagytátok nekik, hogy ilyen sokáig fenn legyenek és eddig a vajsört meg a mézesfalásos édességeket se kóstolták… Láthatod, hogy te mindössze az egyik ürügy vagy. – Megragadta Bella kezét, és felhúzta a lányt a puffról. – Gyere! Legalább egy üveg vajsört szerezzünk, mielőtt mindet megisszák.

***

- … és még Ron se hitte el, hogy nem te cselezted ki valahogy a korhatárvonalat? – kérdezte Regulus rosszalló álmélkodással.

- Eddig csak ötször ismételte el, hogy nem – fújtatott Petunia.

Mindketten a szőnyegen ültek, egy alacsony, általában lábtartónak használt asztal két oldalán, az állukat az öklükre támasztva, és valahányszor egymásra néztek fintorogtak vagy grimaszoltak – úgy tűnt, mindkettőből kifogyhatatlan gyűjteménnyel rendelkeznek. (Iustus és Robert legalábbis kizárólag azért szorongtak még a Harry melletti fotel karfáin, hogy őket tanulmányozzák.)

Regulus nyelvet öltött a lányra. Meglehetősen gyenge teljesítmény volt tőle, főleg mivel Petunia ezt már a „játékuk” elején elsütötte. – Én csak most jöttem ide – jegyezte meg védekezően. – Tudjátok, mit tudtam meg arról a durmstrangos csaj…

- Azért olyan kitűzőt nem hordott, ugye? – vágott közbe egy másodéves lány.

- Milyen kitűzőt? – Bellatrix arrébb hessegette Yant és Perselust, hogy Narcissa meg ő a kanapéra ülhessenek.

- Potter a bénák bajnoka, szurkolj Cedric Diggorynak, a Roxfort igazi bajnokának – felelte Lucius szinte unottan, aztán Narcissához fordult, és elvigyorodott. – A „fiunk” csinálta. Meg kellett volna nevelnünk – csóválta a fejét.

Harry más esetben rávágta volna, hogy az a Lucius és Narcissa kifejezetten elégedettek lettek volna Draco tréfájával (és szó, ami szó tényleg ügyes gyártmány volt az az átokverte kitűző, az évfolyamukból talán csak Hermione lett volna képes hasonlót készíteni). Azonban tudta, hogy a tőle egy karnyújtásnyira ülő fiú is tökéletesen tisztában van ezzel, és a körülöttük felcsapó vidám nevetés bizonyította, hogy felesleges és ünneprontó lenne minden további megjegyzés.

- Jaj, Bella – csapott a homlokára Regulus –, Sirius üzent neked.

Bellatrix érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Igazán? – Ismerve az unokaöccsét nem sok jóra számított.

- Jah – szólt közbe Yan –, a majmocska – mutatott Regulusra – odajött vacsora után, hogy kicsúfolja a bátyját a tökleves attrakciója miatt…

Narcissa a tenyerét a szájára tapasztva próbálta elfojtani a nevetést.

- Miután leállítottuk… mindkettőt, Sirius kérte, mondja meg neked…

- … hogy ha valamelyik próbán felfalna egy bestia… Tudod, Peter említette neki, hogy régen előszeretettel használtak akromantulákat, kimérákat… egyszer még a kezdet kezdetén állítólag egy vak baziliszkuszt is… szóval megtartaná emlékbe a seprűdet. Úgyis te tanítottad repülni…

- De nem a mostanin – vitatkozott Bella dühösen. – Különben is nyáron új széria jön ki a Jólsep-R-ből. Egy szavába kerül, és…

- Sok szavába – szúrta közbe Regulus.

- … és megkapja.

- Tárgyald meg vele – fordult el tőle a kisfiú, elutasító legyintéssel –, én csak a bagoly voltam.

Lucius megköszörülte a torkát, és előrehajolt, hogy lássa Bellatrixot. – Lefordítva… – kezdte vontatottan – Sirius szerint nincs esélyed megnyerni a Tusát?

Regulus lendületesen megrázta a fejét. – A bátyám nem így működik. Nagyon is büszke a mi Bellánkra, de inkább leharapná a nyelvét, minthogy ezt bárkinek is beismerje, azért beszél így.

Narcissa csípőre tette a kezét, és harciasan hordozta körbe a pillantását a többieken. – Miért, ti úgy látjátok, a nővérem nem győzhet? – kérdezte számonkérően.

- Ellenkezőleg – tiltakozott azonnal Lucius. – Hiszen erős…

- Elszánt – kontrázott Stephen, aki a kviddicscsapat tagjaként igencsak sok tapasztalatot szerzett ezen a téren. (És akinek a szájából az előbbi jelző korábban legfeljebb panaszként hangzott el.)

- Ravasz – rántotta meg a vállát Perselus –, elvégre mardekárosok vagyunk.

Bellatrix behúzta a nyakát, és pirulva hallgatta a felsorolást.

- De nekünk persze fogalmunk sincs, milyen egy igazi bajnok – sóhajtott Kyra. – Közülünk valaki viszont az volt, és ismert másik hármat.

Iutus vidáman – és erőteljesen – hátba vágta a gyanútlan Harryt. – Úgy van.

Lucius szórakozottan bólogatott, majd mikor már mindenki a feszengő hetedévest figyelte, feltette a kérdést: – Mit gondolsz, Harry?

Bellatrix kissé előredőlt, és a tekintetét aggodalmasan a fiúra függesztette.

Harry szótlanul nézte őt egy darabig, aztán elmosolyodott. – Jobb bajnokot nem is kívánhatnánk.