9. fejezet: Griffendél és Mardekár

Yan furcsállkodva, összeszűkített szemmel méregette a nagybátyját, aki nem elég, hogy szinte már szívélyesen fogadta az irodájába bemasírozó hat gyereket - és Harryt -, a merengőjét is készségesen a rendelkezésükre bocsátotta.

- Minden rendben, Tom bácsi? – kérdezte végül.

- Úgy tűnik talán, hogy nem? – vonta fel a szemöldökét a férfi megjátszott értetlenséggel.

Harry mostanra jól ismerte ezt az arckifejezést, így tudta, hogy az igazgató remekül mulat. Yan is hasonló következtetésre juthatott, mert ingerült fújással hajtotta le a fejét.

- Csak észrevettük, hogy magához képest ijesztően kedves, Mr. Denem – magyarázta Perselus szemtelen vigyorral.

Tom az asztalra támaszkodva közelebb hajolt a gyerekhez. – Vigyázz a szádra, fiacskám! – javasolta csendesen. – Akárhogy szólítasz is, ez változatlanul egy iskola, az én iskolám, te pedig diák vagy.

Perselus jókedve jottányit se csökkent. Összefonta a karját, és derűs mosollyal dőlt hátra a széken.

Ha akarta, Tom tudott fenyegető lenni – Harry esetében nem is volt szüksége hozzá különösebb erőfeszítésre -, de lerítt róla, hogy pillanatnyilag nem fűtik ilyen ambíciók. Hiába figyelmeztette Pitont, a fiúk ugyanis világosan érezték, hogy a látogatásuk okát nem tekinti „roxforti ügynek”, tehát nagyvonalúan ők is megfeledkeztek arról, hogy az igazgatóval beszélnek. „Nem mintha egyébként befolyásolná őket.”

- Estefelé be kell mennem a Minisztériumba – jelentette be Tom immár a normális hangján. – Veletek csevegni kitűnő gyakorlás. Ha ti nem hoztok ki a sodromból, akkor senki.

- Óóó, ez hízelgő, professzor.

- Különös értékrendje van, Mr. Lupin – válaszolta Tom feleannyira se hűvösen, mint más szituációban tette volna. - Emellett – tért vissza az előző témához – tudom, miket mesélt nektek Harry, és nem szeretnék…

- Cinikus, rideg és fennhéjázó lenni? – vágott közbe Yan élénken.

- Olyasmi – morogta a férfi. Az íróasztalról magához lebegtetett néhány pergament, és összecsavarta őket.

- Tom bácsi… – kezdte Yan suttogva. – Én csak… El akartam mondani… hogy én nem…

Harry érdeklődve várta, az igazgató mikor kegyelmez meg a kisfiúnak.

- Mi se – jelentette ki James eltökélten, amihez a mellette ülők vadul bólogattak.

Tom, aki már épp leállította volna az unokaöccsét feléje fordult. – Mit nem, Potter?

James nagyot nyelt, mikor rájött, hogy a férfi rajta nem könyörül. – Hát, uram… - A fülét vakargatta zavarában. – Nem tartjuk magát elvetemült gyilkosnak.

- Megható – felelte Tom szárazon.

- Illetve… Ott, Harry világában rengeteg borzalmat követett el, undorító bűnöket, de… itt sose ártana a mugliknak meg a mugliszármazásúaknak. És egymásra se haragszunk – pillantott körbe. - Egyáltalán… Maga igazán jó igazgató és…

- Elég lesz, Potter – emelte fel a kezét Tom. - Még a végén valami kompromittálót találnál mondani.

James megkönnyebbülten elmosolyodott. Vallja be, hogy a nyilvánvaló és kiküszöbölhetetlen ellentétek dacára, valahol mélyen, egészen kicsit, jobb napokon, kedveli az igazgatót? „A Gringotts minden aranyáért se, még ha hozzá is csapják Merlin legtitkosabb varázslatainak gyűjteményét.”

- Kezdődhet az első kör? Ezekkel – felmutatta a pergamentekercset – le kell ugranom Flitwick professzorhoz. Mire visszaérek…

Harry a pálcáját a levegőbe emelve szórakozottan követte a merengő oldalába vésett rúnák vonalait. - Én is ismerem a szükséges varázslatokat – mondta mintegy magának. Azok a „mozizások”, melyek során odahaza elsajátította őket, korántsem voltak olyan kellemesek, mint amilyennek ez a mostani ígérkezett.

Tom fanyar mosollyal bólintott. – Képes vagy használni egy merengőt, de nem bírsz egy merőkanalat tisztességesen egérré változtatni. Szép.

- Hetek óta gürcölök azért, hogy behozzam a lemaradásom… - vágott bele Harry indulatosan.

Tom csendre intette. - Tudom. Veled és a kollégáimmal is eleget beszélgettünk róla. De néha nem árt a plusz motiváció.

Harry villámló szemekkel meredt a férfira. - Miféle motiváció a piszkálódás? – Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, következő este példaértékű „kanálból egér”-transzformációt mutat be az igazgatónak.

- Hatékony – jelentette ki Tom, válaszul Harry iménti fogadalmára. (A fiú szitkozódva kapta el róla a tekintetét.) – Tilos két méternél távolabb menni az asztaltól! – mondta, ezúttal a gyerekekhez intézve a szavait.

Peter játékosan szalutált, Sirius pedig máris csillogó keselyű-tekintettel fürkészte az iroda berendezését.

- Szerintetek mi történik, hogyha… - vetette fel, mikor az ajtó becsukódott Tom mögött.

- Ne kísérletezz! – szakította félbe Yan komolyan. – Egyszer meg akartam keresni a szülinapi ajándékomat. Ő persze rájött, amint aznap reggel először meglátott, és szólt, hogy még véletlenül se ólálkodjak a szobája közelében. - Úgy pillantott körbe, ahogy a rémtörténet-mesélők szoktak a tábortűznél. – Természetesen első dolgom volt odamenni – folytatta vigyorogva, aztán leolvadt az arcáról a mosoly. – Utána egész hétvégén szappanbuborékokat böfögtem…

- Vállalom! – pattant fel Sirius lelkesen.

Yan elkapta a karját, és visszanyomta a barátját a székre. - De ez a munkahelye, nem az otthona. Én vigyáznék…

Sirius megszívelte a tanácsot, és a továbbiakban - nem kis csalódottsággal - igyekezett minden, tettre sarkalló kíváncsiságát ismét a merengőre korlátozni.

***

A hely, ahová az aktuális kísérőjével, azaz Pitonnal együtt érkezett egyszerre volt ismerős és dühítően megragadhatatlan. „Esetleg ha lennének érzetek, illatok…”

Perselus – talán két-három évvel fiatalabb kiadásban – magas támlájú, kényelmetlennek tűnő széken ücsörgött, fejét az asztalon nyugtatott karjára hajtva, és unottan játszadozott egy névtáblával, aminek Harry így nem tudta kibetűzni a feliratát.

Nekik háttal, a szoba másik végébe állított szekrényeknél magas, feketehajú nő sürgölődött. Mozdulatait üvegek csörömpölése-koppanása kísérte. A kifakult szőnyegre bágyadt, kora tavaszi napsugarak rajzoltak folyton változó mintát.

Harry álmélkodva fordult körbe. - Ez…

- A Szent Mungó – közölte az „útitársa”. – Egész pontosan anyám irodája.

- Miért nem maradhattam otthon? – nyafogta épp a másik Piton.

- Jaj, szívecském! – nyögött fel – Harry így már könnyedén azonosította – Eileen. A padlón térdelt, derékig eltűnve egy alacsony szekrénykében. „Biztos tértágító-bűbáj.” – Apád nem tudna odafigyelni rád. Te is jól ismered. Rettenetes milyen szétszórt, ha valamelyik új ötletén dolgozik. – Feltápászkodott, és a kezét a homlokára szorítva szemügyre vette a keletkezett rumlit.

- Tíz éves vagyok. – Egyenesedett fel az emlék-Perselus sértődötten. – Nem kell pesztrálni.

- Csak leszel tíz éves – javította ki az anyja. – Egyébként, az addig rendben is van, hogy találnál olyasmit, amivel lefoglalhatod magad, de ha szükséged volna valamire? Enned mindenképpen kéne…

- Csinálnék szendvicset.

- Az aztán a szakácsművészet csúcsa! – csúfolódott Eileen.

- Van olyan jó, mint amit az itteni konyhán tukmálnak az emberre. – A tenyerébe támasztotta a homlokát. – Ebben már valódi szakértőnek számítok – morogta.

- Ugyan, kincsem. – A nő odasétált hozzá, és vigasztalóan megsimogatta a hátát. - Nem hurcoltalak ide olyan gyakran.

Perselus szkeptikusan felhorkant.

- Elhiszem, hogy szívesebben lennél például Yanéknál – folytatta az anyja -, de mit tegyünk, ha egyszer el kellett utazniuk… Merope nem rajong Franciaországért, de egy ilyen meghívást mégsem lehet visszautasítani…

Perselusnak történetesen megvolt a maga baja, így nem kívánt osztozni a Merope Denem feletti szánakozásban. – Egész nap itt kell kuksolnom? – Elgyötört pillantást vetett a sakktáblára, amit az ő áldásos tevékenysége folytán fekete és fehér bábuk szilánkjai borítottak. (Ugyanis a szabályszerű, de magányos játék helyett inkább egymásra uszította a figurákat.)

Eileen az ajtóhoz lépett. - Gyere velem vizitelni!

Perselus mérsékelt lelkesedéssel csusszant le a székről, hogy csatlakozzon az anyjához.

- Láthatsz egy csomó érdekes esetet.

- Hurrá… - Hagyta, hogy az asszony kiterelgesse a folyosóra. – Mondd csak, a betegeid mit szólnának, ha a fülükbe jutna, hogy látványosságként emlegeted őket?

A tér megkavarodott körülöttük, és az elmosódott massza lassan – hogy Harrynek legyen ideje egy kiadós rosszullétre – új helyszínt formázott.

A kórteremben mindössze egyetlen foglalt ágy volt. A kócos fiúcska a takarója csücskét markolászta, és beharapta az ajkát, hogy ne nyüszítsen a kíntól. Mellette két nő meg egy férfi toporgott.

- Jó reggelt mindannyiuknak! – köszönt Eileen vidáman, miközben sietősen keresztülvágott a helyiségen. – Ki a kis betegünk?

Perselus kaján vigyorral figyelte Jameset. - Ezen nagyon felháborodott volna, ha nem köti le annyira a nyavalygás.

Harry megütközve bámult rá. - Nem hiszed, hogy tényleg fájt neki?

- Dehogynem. Csak közönség előtt mindig rátesz egy lapáttal. Ez valami kényszer nála. – Megrántotta a vállát. - Anyám biztos ajánlhatna olyat, aki kikezeli belőle.

- Te se vagy különb – jelentette ki a másik dorgálóan.

- Ragályos. – Perselusról sütött, hogy ez a tény nem aggasztja túlzottan.

James apja – „A nagyapám!” kapott észbe Harry, és a továbbiakban nagyobb figyelmet szentelt a fiú kísérőinek – épp kezet fogott Eileennel. – Örvendek. Leonard Potter.

A mellette álló nő követte a példáját. - Dana Potter. Hogy elkerüljük a kínos félreértéseket, a nagynéni.

Az asszony Harryt – bár nem tudta volna megfogalmazni, pontosan milyen tekintetben – Ginnyre emlékeztette. „Milyen régen gondoltam rá… És Ronra meg Hermionéra is” – eszmélt rá bűnbánóan.

James anyja az ujjait tördelve lépett Eilienhez. – Patricia Potter. - Félrevonta a gyógyítót, és suttogva folytatta. – Leesett a seprűről. Nagyon ronda a sérülése. Nem is mertük kandallón át idehozni.

Eileen felemelte a takarót, majd – Perselusszal együtt – belesett alá.

A kisfiú arcából kifutott a vér. – Basszus! – A tenyerét villámgyorsan a szájára tapasztotta, és riadtan nézett a három idegen felnőttre. – Bocsánat.

- Végre egy őszinte ember – jegyezte meg az ágyban fekvő savanyúan. – Tényleg olyan szörnyű? Eddig azzal hitegettek – éles pillantást vetett a szüleire és a nagynénjére -, hogy nem vészes.

Perselus arca aggasztóan zöldes árnyalatot öltött. - Ezt hogy hoztad össze? - mutatott felelet helyett James sebesült lába felé.

- Kviddics-baleset. – Úgy tűnt, a játék emléke átmenetileg kiveri a másik fejéből a fájdalom gondolatát. – Kergettem a cikeszt, sajnos csak egyedül, mert tudod… Á! – Felnyögött, mikor Eilien megkocogtatta a térdét.

- Szilánkos törés. – A nő az állát ütögette a pennájával. – A legegyszerűbb megoldás az volna – kezdte tűnődve -, ha eltüntetném a csontjaidat. – James riadtan meresztette rá a szemeit. - Iszonyúan fájna, ha így forrasztanám össze – magyarázta a nő együttérzően. – Aztán begyógyítom a vágásokat, beveszed a Pótcsont Rapidot, és este már haza is mehetsz. – Igyekezett lelkesen előadni, de a kisfiú továbbra is fancsali képet vágott.

- Anya? Apa? – pillantott kérdőn a szüleire.

- Tényleg így lesz a legjobb, drágám – bólintott Mrs. Potter.

James ingerülten fújt egyet. – Remek. Ücsöröghetek itt egész délután, irtózatos kínok közt fetrengve…

- Akkor fekszel vagy ülsz? – vágott közbe a nagynénje gonoszkodva.

- Perselus itt marad veled – jelentette ki Eileen a másik nővel egyidőben. Megragadta a fia vállát, és maga elé tuszkolta. – Ő majd szórakoztat.

Az emlék-Piton nagy kegyesen kierőszakolt magából egy futó, „persze, naná!” - típusú vigyort, Harry pedig elszégyellte magát, mert kis híján felröhögött Eileen szavait hallva.

- Azt hittem, unatkoztál egyedül – jegyezte meg, elhessegetve az otthoni Piton képét.

- Igen – helyeselt a fiú buzgón -, és tulajdonképpen örültem, hogy lesz társaságom… Tudom, nem látszik - legyintett, mikor Harry válaszra nyitotta a száját. – De volt már szerencsém ahhoz a bájitalhoz…

- Nekem is – mormolta a másik.

- … és semmi kedvem nem volt órákig a vinnyogását meg visítozását hallgatni.

James undorodva hörpintette fel a Pótcsont Rapidot, majd búcsút intett a szüleinek és a nagynénjének, akik Eileennel együtt távoztak. Perselus félrehajtotta a takaró egyik sarkát, aztán letelepedett az ágyra. – Tehát… Potter. Griffendél-ivadékkal még nem találkoztam.

James a homlokát ráncolva, lázasan törte a fejét, hogy valami hasonló feleletet adhasson. - Piton, Piton… - A vállai megereszkedtek csalódottságában. - Nem hallottam rólatok.

- Apa mugli – közölte Perselus. – Amúgy, ha varázslóősöket akarsz: Prince.

- Á! – James fellelkesült, hogy mégiscsak tud valamit. – A családod Griffendél Godrik vazallusa volt, az egyik ük-ük… szóval üknagyapád testvére pedig Hollóháti Hedvig unokáját vette feleségül.

- Aha – bólintott Perselus jóval csekélyebb beleéléssel -, de azért kösz a törileckét. Hé! – vidult fel hirtelen. – Az egyik barátom Mardekár leszármazottja.

James persze azonnal rájött, mire akar utalni a másik. – Bár találkozhatnánk! – sóhajtott elragadtatva. – Szívesen kipróbálnám, hogy működik ez a Mardekár-Griffendél-ellenszenv. Mostanáig úgy tűnt, kénytelen leszek várni a Roxfortig, hogy majd az igazgatón teszteljem.

Perselus komoly arccal hajolt oda hozzá. - Vele légy óvatos! – suttogta, aztán James izgatottan ragyogó tekintetét és ádáz vigyorát látva mind ő, mind jövőbeli mása csak lemondóan legyintett.

- Persze, én beszélhetek – fonta össze a karját az idősebb Piton dohogva. – James, James! – zendített rá elváltoztatott hangon. - Egy óriás kószál a Tiltott Rengetegben! Már rohan is, hogy bemutatkozzon neki. Ne egyél abból a sütiből, mert Frank Rabastannak szánta, és tudod, hogy ő minden mágikus vacak elsőszámú megrendelője… Naná, hogy duplán vesz belőle. Ne húzz újat Tom Denemmel! Erre… Nézd meg!

Harry szíve szerint újra előhozakodott volna Piton ilyen szempontból szintén elítélendő viselkedésével, de az immár régi ismerősként köszöntött hányinger meggátolta benne.

Néhány órával később járhattak. „Valószínűleg átugrottuk a vinnyogós-visítós részt, amit Perselus emlegetett.” A szoba egyetlen fényforrása a James ágya felett lustán lebegő gömböcske volt. A fiú az anyja és az álmossággal hősies küzdelmet vívó Perselus közt szorongott.

- Legközelebb helyszínt is váltunk – jelentette be Piton, vidáman oldalba bökve Harryt.

Patricia James nedves, zilált haját igyekezett rendbetenni. A kisfiú arca még mindig verítékben fürdött, hiába jutott túl a „kezelés” legkellemetlenebb szakaszán.

- És arra gondoltam… - Az egész teste megfeszült, mikor rátört az utolsó fájdalomhullámok egyike. – Anya, figyelsz?

Patricia ledobta a törölközőt, amivel addig bajlódott, hogy a feladat további részét varázspálcával végezze el. - Ne kímélj! Mi az a nagyszerű ötlet?

- Hétvégén partit adtok, ugye? – vágott bele James óvatosan.

- Mintha nem is te nyaggatnál hetek óta azért, hogy az orrodat se kelljen kidugni a szobádból.

- Könnyebben viselném, ha nem volnék egyedül – pendítette meg James ravasz mosollyal. – Perselus esetleg eljöhetne…

- Semmi akadálya. Úgyis szeretném jobban megismerni Eileent és persze a férjét. Perselus, szerinted…

- Naaa! – James durcásan fonta össze a karját. - Most arról van szó, hogy én barátkozom. - Patricia intésére a frizurája ismét száraz és reménytelenül torzonborz lett.

- Bocsáss meg! – kérte az anyja nevetéssel küszködve. - Ott tartottál, hogy Perselus esetleg eljöhetne…

- … és talán magával hozhatna… még valakit.

- Amennyiben a „még valaki” nem egy sárkányt, akromantulát vagy kimérát takar, őt is szívesen látjuk.

James és Perselus győzedelmesen vigyorogtak egymásra. Harry pedig elkönyvelte, hogy ő a „nagyanyja” helyében alaposabban utánanézett volna, kit akarnak a házába vinni.

- Így utólag különös, hogy a koboldot nem tette hozzá – morfondírozott Piton.

- Egy kínos kimenetelű középkori lázadás? – tippelt Harry szórakozottan.

A fiú megrázta a fejét. - Neeem. Bár lehet, hogy olyan is volt. Kérdezd „Ismerem a Griffendél-dinasztia történetét Godrik dédszüleitől magamig, és bármilyen helyzetben képes vagyok idézni egyet a temérdek utánozhatatlan bölcsesség közül, ami elhagyta nemes őseim ajkát” Pottert!

- Hogy?

- A tömör verzió, hogy kizárólag az „esti mesék” jóvoltából konyít egy kicsit a mágiatörténethez, mégis állandóan a „fene nagy szakértelmével” kérkedik.

Perselus fejtegetése elterelte Harry figyelmét az utazás áldatlan hatásairól.

- Ami a koboldokat illeti… Patricia néni egyszer, még gyerekkorában, bennragadt a családja széfjében. – Harry tátott szájjal bámult rá. - Nem vették észre, hogy bemászott az egyik csillébe. – Perselus megvonta a vállát. - Ki akarta deríteni, tényleg sárkányok őrzik-e a kincseket. Egyszóval… ha a bajkeverő-gének eredete érdekel, nála keresd.

- Nem hittem volna… - fogott bele Harry, továbbra is sokkoltan.

- James átka, hogy a természete mellé nehezen fegyelmezhető vonásokat kapott – jelentette ki Piton kárörvendve. – Szőke fürtökkel és ártatlan tekintettel könnyebb lenne kisangyalnak látszania… Mint az egyik igazi unokatestvére. Ő valódi profi. Amúgy meg alamuszi dög…

- Másra számítottál? – Az emlék-Yan végigsimított a ruháján, mintha attól tartana, azzal nem stimmel valami. Ragyogó fekete, zölddel hímzett dísztalárt viselt, és – mint azt Harry első pillantásra megállapította – nagyon utálta.

James nem igazán tudta eldönteni, vigyorogjon vagy komoly maradjon, a szája azonban, a hezitálás ellenére makacsul felfelé görbült. – Nem. Vagyis… Ez irtó fura. Annyit hallottam a családodról, de azok mind évszázados történetek voltak, és persze… most is léteztek, de mindig úgy képzeltem el a Denemeket, mint Mardekár hasonmásait. Te viszont gyerek vagy, mint én.

- Oh! – Yan ajka megkönnyebbült, féloldalas mosolyra rándult. – Örülök, hogy nem nekem kellett összefoglalni, Griffendél. Nos, van egy szabad, rém egyhangú délutánunk. – A ház sarka felé sandított, ahol a felnőttek nevetgéltek, cseverésztek. - Mivel töltsük el?

- Tekintettel a vadonatúj, méregdrága és pokolian kényelmetlen talárjainkra… Semmi olyan nem jut eszembe, amivel feldobhatnánk – huppant le James a cseresznyefa tövébe elszontyolodva.

Perselus és Yan összenéztek, majd csatlakoztak hozzá.

***

James, Perselus és Yan továbbra is a fűben ücsörögtek, de a jövőbeli Piton elmondása szerint túlvoltak már egy bősz, kviddics-központú dispután, fejenként három szelet túró- és csokoládétortán, egy kis családtörténeten, Tom kitárgyalásán, valamint a Roxforthoz fűződő reményeik megbeszélésén.

James a tenyerébe támasztott állal figyelte az árvacsalánok közt zümmögő, apró méheket. - Utálsz? – kérdezte váratlanul Yantól.

A fiú végiggondolta a dolgot, alaposan kielemezve az érzéseit. - Nem.

- Meg akarsz átkozni?

- Nem tudnálak.

- Megverni?

- Nem lehet. Dísztalár…

- Ütni?

- Elemében van – kommentálta az idősebb Perselus Harrynek.

- Nem.

- Rúgni?

- Nem.

- Csípni? Harapni?

- Minek nézel?! Nem.

- Legalább idegesítelek?

- Most már igen – vágta rá Yan, aztán elvigyorodott. – Nem.

- Ne búsulj! – tanácsolta Perselus Jamesnek. – Alig néhány óra telt el. Egyébként is… Nem csoda, hogy egy érzelem ezer év alatt veszít az erejéből.

- Te ezt nem értheted – húzta ki magát James fontoskodva. – Amiről szó van, az örökség, a… lényünk része, ahogy nagyapa mondja.

Yan a fűszálakat tépkedte. - Habár, néhány esetben elég furcsa megnyilvánulásai vannak – mondta tűnődve. – Az 1500-as években Sarah Gomold és Henry Griffendél össze is házasodtak…

- Legendásan pocsék és botrányos kapcsolat volt – bólogatott James.

- Amikor épp elegük lett egymásból – fejezte be a másik. – Tudod – kezdte sóhajtva, rövid hallgatás után – engem nem is zavar, hogy nincs kedvem rád támadni, meg hogy te sem üvöltözöl velem… Talán… - elmosolyodott, Jamesre pillantva - jobb is különcnek lenni.

***

Perselus boldogan „üdvözölte” a visszaszolgáltatott emlékeit. - Innentől már történelem, ahogy a muglik mondanák – jelentette ki.

- Mehet tovább? – érdeklődött James csillogó szemekkel. – Mert akkor – dobpergés – bemutatom neked…

- Előbb – szakította félbe Harry halkan – láthatnám az apádat?

Perselus először meghökkent a kérésen, aztán felidézte, mit hallott a fiútól a szülő-témát illetően, és bólintott. – De aztán tényleg ugorjunk Jamesre, mert rémes ez a bűbáj. Olyan… üresnek és butának érzed magad, mikor hirtelen kiszippantják a fejedből azt, amire egy perccel korábban még mindenáron emlékezni akartál – magyarázta a többieknek.

Úgy tűnt, a jellemzés egyáltalán nem riasztja el a hátralévőket.

- Áldását adta – mutatott James Perselusra sürgetően. – Sietnél, Harry?

***

A szoba tágas lehetett – Harry erre az elsötétített ablakok távolságából következtetett -, de telepakolták mindenféle kacattal. (Ennyit sikerült megállapítania a kanapé mellett zümmögő, narancsszínben fel-felvillanó holminak hála.)

- Ha szilárd tested lenne, már beszereztél volna valami sérülést – jegyezte meg Perselus. – Csak figyelj! Van, aki nem ússza meg…

Nem messze tőlük, hangtalanul kinyílt a magas ajtó, és a gyér fényben két pöttöm alak jelent meg a küszöbön, aztán az egyik el is tűnt, tompa csattanás kíséretében.

- Áú!

A narancsos derengésű tárgynál ügyködő férfi a dühös-méltatlankodó kiáltásra feltápászkodott, és bukdácsolva a „vendégekhez” sietett. Felkapcsolta a lámpát, majd leguggolt a földön térdelő fiúcska mellé, aki valószínűleg okosabbnak ítélte nem mocorogni, míg nem javulnak a látási viszonyok.

Tobias megszorította a fia vállát. – Perselus, jól vagy?

Az emlék-Piton bólintott, és arrébb rugdosta az üres szerszámosdobozt, amiben elbotlott.

- Ő, Yan – intette a társa felé, miután az apja segítségével talpra állt.

- Nahát, a híres Denem úrfi. – Tobias az orrára biggyesztette az addig a homlokára tolva viselt szemüveget, és vizslatóan mérte végig a látogatót.

Yan kedvetlenül húzta el a száját. – Valami rendkívülit kell majd tennem, hogy dicsőséget szerezzek a Bynes-névnek. – Töprengve ráncolta a homlokát. - Nekem is kell egy suli. Vagy inkább egy ország. Azzal lekörözhetem Tom bácsit.

- Cirka negyven év múlva – csapott a hátára Perselus vidáman.

- Teljesen lelomboztad – csóválta a fejét Harry megjátszott rosszallással.

- Min dolgozol, apa? – Az emlék-Piton az akadályukat kerülgetve keresztülvágott a szobán, hogy szemügyre vegye Tobias legújabb masináját.

- Igazán izgalmas kísérlet. - A férfi Yannal a nyomában szlalomozva visszasétált a találmányához, és lázas hévvel kezdte ecsetelni, milyen jelenségnek is szeretne a végére járni, és azt pontosan hogyan tervezi.

Perselus megállt az emlékbeli énje mögött, és éppolyan érdeklődve hallgatta a magyarázatot, mint a fiatalabb mása meg Yan, aki – akkor még - alig konyított a mugli technológiához.

Harry nem az előadást, hanem Tobiast figyelte. Eddig meggyőződése volt, hogy az olyan típusú haj, ami a Piton-család tagjainak jutott, képtelen összekócolódni, a mellette térdeplő férfi azonban gond nélkül elhitethette volna bárkivel, hogy rokoni kapcsolat fűzi James Potterhez.

A ruhája kopott volt és kinyúlt, mégis inkább otthonias, mint ápolatlan benyomást keltett. Nehezére esett ezt a Tobiast ahhoz az emberhez kapcsolni, akit egyszer régen, véletlenül, Piton elméjébe hatolva látott.

Perselus megérintette Harry karját. - Nagyon más? – kérdezte szinte suttogva.

Harry csak bólintott.

- Örülök, hogy itt élek. Nem tudom, mi lenne velem nélküle, meg anya és James és Yan és… a többiek nélkül. Illetve… - Nagyot nyelt. – Tudom, de azt nem akarom.

***

- Nos? – Harry is érezte, hogy egy kissé művire sikeredett, de görcsösen igyekezett elűzni a merengőben rátört borús hangulatot. - Kivel is akarsz megismertetni? – fordult Jameshez.

- Ó, hát… - a kisfiú alattomos vigyorral sandított körbe – Őfőundokságával.

Harry érdeklődve nézett végig Siriuson, Peterön és Remuson, azt latolgatva, vajon kié lehet a „megtisztelő” cím.