8. fejezet: Kapcsolatok

Harryt meglehetősen kínosan érintette, hogy ami Voldemortnak meg a halálfalók „falkájának” minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült, azt négy felbőszült griffendéles gond nélkül véghezvitte. Nevezetesen: sarokba szorították őt. Persze gyakorlottabb és képzettebb volt náluk, de nem szívesen küldött volna átkot egyikükre se. Így pedig nem tehetett mást, leengedett kézzel állt a fiúk gyűrűjében, és várta, hogy benyújtsák a számlát… Miért is?

- Mi a francot mondtál a mardekárosoknak? – bökte mellkason Sirius. A művelet hatását rontotta, hogy több fejjel alacsonyabb volt Harrynél.

- Már Pitonékkal se lehet egy jót balhézni – morogta Peter. Meglepő panasz volt a részéről, mivel Harry valahányszor látta – étkezéseknél, a folyosón sétálva – alig dugta elő az orrát az aktuális olvasmányából.

James hevesen bólogatott. (A szemüvege kis híján lerepült az orráról.) – Az előbb összefutottunk velük, de ahelyett, hogy belénk kötöttek volna, egy hajszálon múlt, hogy Piton a nyakamba ne ugorjon.

- Azt hinnéd, van bennük tartás, erre… - csóválta a fejét Sirius.

- Vagy legalább körültekintőek – folytatta Peter. – Ha az önérzet cserben is hagy, még mindig ott lenne a józanész, ami meggátolja, hogy teszem azt, egy mardekáros griffendéleseket babusgasson a bejárati csarnok közepén.

- Piton visszasüllyedt egy amatőr szintjére – ciccegett James. – Szomorú.

- És itt vissza is kanyarodhatunk az eredeti témánkhoz – jegyezte meg Sirius szigorúan.

Harry kikerülte a gyanakodva figyelő, ugrásra kész Remust, és leült a lépcsőre. – Gyertek közelebb!

Miután a fiúk tejesítették a kérését, elmormolt egy Disaudiót, és suttogva belevágott. (Hiába volt biztos benne, hogy az otthoni Piton bűbája megakadályozza, hogy a mondandója illetéktelen fülekbe jusson, erről - éppen velük - nem volt képes máshogy beszélni.)

***

- Ez… iszonyú – összegezte Remus a véleményét borzongva.

- Rémisztő – bólintott James savanyú arccal.

- Undorító – kontrázott Sirius.

- Szívás – tette hozzá Peter rezignáltan.

Harrynek ötlete se volt, mit felelhetne erre, a négy gyerek azonban megkímélte attól, hogy ezen kelljen töprengenie.

- Rosszul vagyok.

- Szétrobban a fejem.

- Megkeresem az unokatesóimat.

- Hánynom kell.

Sirius pánikszerűen húzódott arrébb.

- Úgy értettem – magyarázta Peter fáradtan -, magamtól, tőle… Mindegy, a lényeg, hogy csak képletesen.

Harry - kissé esetlenül - megszorította a fiú vállát. – Ne rágódj ezen! – Lázasan kutatott olyasvalami után, amivel ha csak csekély mértékben is, de javíthat a négy fiúcska hangulatán. – Ti nyafogtatok amiatt, milyen elviselhetetlenül furcsák a mardekárosok. A nyomdokaikba akartok lépni?

- Azt talán inkább mégse – ingatta a fejét Remus. – De azt hiszem, mindannyiunk nevében szólok, mikor azt mondom, mélységesen együttérzünk velük.

James a padló köveit rugdosta a cipője orrával. - Pláne, hogy mi vagyunk – illetve voltunk - a szenvedő alanyai annak, amit ők műveltek.

- Ez elég morbid – szidta le Remus, aztán felsóhajtott. – Én például élek. Kitaszítva, megbélyegezve, totál egyedül. De jó nekem.

- Már megbocsáss – feleselt Peter -, de ott a feleséged. Sirius unokahúga… Voltaképpen rokonok vagytok.

- Aha – motyogta Sirius. – Nem igazán adódott alkalmunk kiélvezni. Árulónak kiáltottak ki, tizenkét évet húztam le az Azkabanban, bujkáltam, ami csak a börtön újabb formája… aztán Bella megölt. És ki ne felejtsem: utáltam a családomat, ők meg megvetettek. – A falnak döntötte a fejét. – Írok anyunak. Ünnepélyesen megígérem, hogy egy rivallót se kell küldenie, minimum… három hétig.

James csüggedten babrálta a talárja ujját. - Meghaltam nem sokkal azután, hogy megnősültem és megszületett a fiam. Ráadásul meggyilkolták a feleségemet is, rád pedig – pillantott Harryre – tizenhét évnyi szenvedés várt. Jaj, Merlin! – Nyöszörögve a felhúzott térdeire borult. – Házasság? Gyerekvállalás? Ennyi idősen még eszembe se kéne, hogy jusson.

- Én küldtelek a halálba – motyogta Peter keserűen -, miattam került Sirius a dementorok közé, én viseltem kígyós-koponyás tetoválást, én vágtam le a kezem, és vettem el Harry vérét, hogy az a szörnyeteg újra testet ölthessen… Szívesen cserélnék akármelyikőtökkel.

Remus közelebb csúszott hozzá, és megpaskolta a hátát. - Nem érdemes emiatt gyötörni magad.

- Te más vagy. Az ottani Petert nem érdekelte, milyen következményekkel jár, amit művel – mondta Sirius, megnyugtatónak szánt hangon.

- Szeretném azt hinni, hogy kicsit mégis. Az azt jelentené, hogy gyenge volt, nem a velejéig romlott.

James megérezte, mire van szüksége a barátjának. – Tudjuk, hogy itt nem tennéd meg – suttogta Peterhöz hajolva, szokatlanul meleg és komoly hangon. – Az egész történelmet kéne átformálni, hogy egyáltalán esély legyen rá.

Sirius buzgón helyeselt. – Épp így, Bella se bántana engem. Mármint nem rossz szándékkal – pontosított, mikor bevillant neki egy emlék arról, hogy a lány végigkergeti a Grimmauld téri házon valami buta nyaklánc miatt. – És nem is tagadnának ki. Azt meg nem hagynám, hogy Regulus bármi hülyeséget csináljon. Vigyázok rá, még ha foggal-körömmel tiltakozik is ellene, hogy elfogadja. – A végére elhalt a hangja.

- Mesélnél valami vidámabbat? – fordult Remus Harryhez félénken.

***

Harry gondolatban hálát rebegett annak a segítő kedvében lévő hatalomnak, aminek a jóvoltából végre nyitott ajtóra bukkant. Bemenekült a terembe, majd a homlokát a hűvös tölgyfalapnak támasztva, kimerülten fújta ki magát, miközben a távolodó léptek dobogását hallgatta. A „Srác a másik világbeli jövőnkből” – újság futótüzet megszégyenítő sebességgel terjedt el a Roxfortban. Aznap délután épp Barty Kupor üldözte végig a fél kastélyon, az „életrajzát” követelve, de ugyanezt megtette már Philippe Yaxley, Frank Longbottom és Emmeline Vance is, sőt, Binns professzor – aki odahaza tudomást se vett róla, hogy Harry (vagy bármelyik diák) a világon van - kilátásba helyezett egy amolyan „történelmi eszmecserét”. Harry már bánta, hogy nem kérdezte meg Tomtól, pontosan milyen eseménytől várja, hogy eltereli róla a figyelmet.

Úgy tervezte marad egy-két órát, és átolvassa az átváltoztatástan-könyv első fejezeteit. Megfordult, hogy keressen egy széket, és megvalósítsa a szándékát – Tom, Hermione meg még jónéhány tanulás-imádó ismerőse büszke lett volna rá -, de amivel szembetalálta magát egycsapásra eltörölte minden szorgalomról és kötelezettségtudatról szóló gondolatát.

Áldotta a szerencséjét, hogy még mindig az ajtóba kapaszkodik. Remélte – kívánta -, hogy ez a világ ne tartogasson számára több, nagy horderejű – következésképp mindent felborító – meglepetést, de mint általában, a kérése nem talált meghallgatásra.

A terem nem hogy üres nem volt, már-már túlzsúfoltnak tűnt a benn tartózkodók személye miatt. „Vagyis annak kéne lennie. De… Mi ütött beléjük?” Piton és James egy-egy padon ülve robbantós snapszlit játszott, Sirius az egyik ablakmélyedésbe telepedve egy magazint forgatott, míg Yan, Peter és Remus óriási pergamen fölé görnyedtek, azon a feladaton dolgozva, ami felett Yan előző éjjel gubbasztott. …

„Lehetetlen. Se egy ingerült szó, se egy átok.” Harry ellökte magát az ajtótól, és feléjük indult. – Ti meg…

- Ez nem az, aminek látszik – sietett leszögezni Sirius, amint észrevette a fiút.

Perselus lustán elvigyorodott. - Miért, Sirius, mit gondolsz, szerinte minek látszik?

A griffendéles homlokráncolva tátogta el újra a mondatot, igyekezve kibogozni az értelmét.

- Nyilvánvaló, nem? - kérdezte végül, majd fontoskodó arcot vágva folytatta: - Úgy gondolom, szerinte ez egy a szereplőkhöz képest túlságosan idilli jelenet.

Perselus mérlegelte a magyarázatot. – Harry – sóhajtott lemondóan -, meg tudunk győzni, hogy csak képzelődsz, és valójában nem is azt látod, amit látsz? – A megszólított elkerekedett szemekkel meredt rá. – Sejtettem.

James kihúzta a lapokat a mardekáros kezéből – füstölögve konstatálta, hogy csúnyán kikapott volna -, és elrakta a paklit. – Furcsa… Nem is, inkább sértő, hogy senki nem szólt neked.

Yan a pergamen összecsavarásával bajlódott, de erre felkapta a fejét, és a küzdelmet szüneteltetve megjegyezte: - Bárhogy is fáj, nem te… - mikor Remus az oldalába könyökölt, vigyorogva korrigálta - mi vagyunk az egyetlen beszédtéma.

- Ah, dicső múlt! – érintette a kezét a homlokához James színpadiasan. – Tavaly még heves gyűlölködésünk hírétől zengett a kastély, levont ékkövek pergése kísérte minden léptünket, de mára levetett cipő lettünk, elhajított játék, megunt kedvenc… - Áthajolt a padok közti rés felett, és Piton vállára borult. – Ölelj át! – „zokogta”.

A fiú azonban vigasztalás helyett lefejtette James ujjait a talárjáról. – Ripacs.

- Szívtelen dög – szipogta a másik a szemeit törölgetve.

- Javasoltam már, hogy lépjetek fel ezzel? – „tűnődött” Remus.

- Alig milliószor.

- Sajnos a kreativitás morzsája sincs meg benned – közölte a diagnózist Perselus.

Harry diszkréten köhintett. (Egyéb hangadásra – vagy akár intenzívebbre – úgyse volt képes.)

- Óh, Harry! – csapott a homlokára Peter. – Rólad teljesen…

- Feltűnt neki – fojtotta belé a szót Remus. – Percek óta arra vár, hogy egyikünk kimondja, amit már amúgy is tud. Rémesen fárasztó lehet helyette „hat taknyos komolytalan vitáját” hallgatni.

- Ezt kikérem magamnak – fortyant fel James. – Akkor is, ha Harry feltételezhető véleménye.

- Miért? – érdeklődött Remus ártatlanul. – Kicsi vagy – élvezettel figyelte, ahogy a másik kezei ökölbe szorulnak -, és egyértelmű, hogy egyetlen megnyilatkozásodat se lehet másként felfogni, mint pocsék viccnek.

- Szeretnéd, ha olyan…

- Jó – vágott közbe Harry bosszúsan. Mindannyian feléje fordultak, és mintha újfent meglepődtek volna azon, hogy még mindig ott van. – Hacsak ez nem valami bizarr kísérlet…

Yan és Sirius alig észrevehetően megrázta a fejét.

- … akkor ti…

- Barátok vagyunk – bólogatott Yan büszke mosollyal.

Harry magához rángatta a legközelebbi széket – a másik hat megborzongott az éles, csikorduló hangra -, és lerogyott rá.

„Nem, nem, nem! Szerezni fogok egy útmutatót, valami „ki kicsoda” – gyűjteményt ehhez a világhoz. Elegem van.”

A fiúk elhelyezkedtek körülötte a padokon.

- Amilyen meghökkentő neked, hogy ők nem az ellenségeim, ugyanolyan fura nekünk, hogy a te világodban gyűlöltük egymást – magyarázta Perselus kedvesen. (Ha szükségesnek érezte, viszonylag könnyedén előrángatta a szolidáris és megértő énjét.)

- Elhiszed, hogy feleennyire se lett volna megrázó, ha az első pillanatban szembesülök vele? - Harry megsemmisülten bámulta az ablakon át az ég szürke szeletét. - Illetve, az lett volna, de akkor a többi élmény legalább elnyomja a hatást. Különben is, folyamatosan szapultátok és támadtátok egymást. Én nem szoktam megátkozni a barátaimat.

- Te egészen más közegből érkeztél – vetette ellen Yan. – Más múlttal és más kötöttségekkel.

- És mi a helyzet a DS-sel? – kérdezte Remus.

- Az gyakorlás volt – hangsúlyozta Harry.

- Ez is az – jelentette ki Sirius.

Az idősebb fiú összeráncolta a homlokát. – Már hogy volna…

- Nem akarok ártani neki – kezdte sorolni Peter, példaként Yan felé intve, és az ujján számolva a jellemzőket -, ezzel ő is tisztában van, és lehetőséget kap mind kivédeni, mind viszonozni. Nem használunk órán még nem tanult varázslatokat… Mindössze annyi az eltérés, hogy nem zárkózunk a Szükség Szobájába.

- És megfűszerezzük egy kis szócsatával – fűzte hozzá Remus.

Harry kábán nézte őket. „Tulajdonképpen voltak jelek” – ismerte el kelletlenül. Örülnie kellett volna, hogy Piton és a griffendélesek itt nem marják egymást valami rég feledésbe merült sérelemért, de ő már azzal is elégedett volt, hogy a dolog ebben a világban valószínűsíthetően egyik félnek sem okoz visszafordíthatatlan károkat. Most viszont ismét úgy érezte, hogy ami körülveszi az az igazi élete megcsúfolása. „Vagy paródia az én nézőpontomból, vagy ez a minta, és a mi sorsunk rémdráma.”

- Miért? – nyögte ki elkeseredetten.

Yan felhorkant, ahogy a tekintete összevillant Perseluséval. Gyorsan a szája elé kapta még mindig tintától maszatos kezét.

James hozott magának egy széket, és vigyorogva lehuppant Harry mellé. – A te eseted bizonyítja, hogy egy Alapító-leszármazott kerülhet máshová is, nem kizárólag az őse házába. Mi is tervezgettük, „mi lenne, ha”, de valószínűnek tűnt, hogy hiába rimánkodunk a Süvegnek a Mardekárért vagy a Griffendélért, a nekünk járó helyet foglaljuk majd el.

- Nem vagyok róla meggyőződve – mormolta Harry, aki már ismerte valamennyire az említett fejfedő humorérzékét.

Yan megrántotta a vállát. – Mindegy. A beosztáskor nem voltunk olyan állapotban, hogy egyezkedni kezdjünk. Bármennyit tud is az ember a varázslóvilágról, ott, azon az estén nem tehet mást, mint megilletődve tűri, hogy történjen vele, aminek kell – mesélte ábrándosan, az állát az öklére támasztva.

- Nos – vette át a szót James -, úgy döntöttünk, ha már adott ez a Mardekár-Griffendél dolog, rájátszunk egy picit, ahelyett hogy kimutatnánk, milyen nagyszerűen kijövünk egymással.

- A második héten Denem az irodájába hívatta Yant és engem – kuncogott Perselus. – Ugyanazt kérdezte, mint te az előbb.

- Nem fért a fejébe, miért küldene valaki rontást a barátaira – tette hozzá Yan.

- Nála is az edzésre hivatkoztatok?

- Dehogy. Az egyébként is csak máz. Az igazi indok…

- … az elméletünk – folytatta Perselus -, miszerint…

- … ezer éve azért gürcöl mindenki, hogy pontokat gyűjtsön…

- … ami már unalmas.

- Ellenben elveszíteni őket…

- … poén.

Érdekes elgondolás volt, de Harry eddigi tapasztalatai alapján a többi diák nem osztotta Pitonék nézetét. - Azzal szórakoztok, hogy lenullázzátok a házatok pontjait? – pillantott körbe megrökönyödve.

- Hé, ne ilyen fitymálóan! – pirított rá Sirius. - Ez kérlek, nemes versengés.

- Népszerűek lehettek – mosolyodott el Harry fanyarul. – Tehát… - Magában végigfutott a beszélgetésükön. - A Roxfort előttről ismertétek egymást – következetett.

- James, Perselus, Remus meg én, igen. - Yan az arcbőrét dörgölte, hogy legalább elhalványítsa a tintafoltokat. Remus megszánta, és néhány irányított Suvickusszal megoldotta a problémáját.

- Siriust is, látásból – egészítette ki James.

Remus a munkájával elégedetten mászott vissza a padra, amin korábban ücsörgött. - Én pedig Petert – jegyezte meg.

- Ki jött még rá, az igazgatón kívül, hogy csak játszotok? – vallatta őket tovább Harry.

- A rokonaim – vont vállat Sirius. – Elég árulkodó jel volt, mikor az állítólagos ellenségeim felbukkantak a küszöbünkön azzal, hogy töltsem velük a nyári szünet következő két hetét.

- Ne becsüld le őket! – tanácsolta Perselus. – Szerintem az se kerülte a figyelmüket, hogy karácsonykor egyik este mi is nálatok vacsoráztunk.

Harry igyekezett előhívni a fantáziájából a képet, ahogy Piton, Sirius és James együtt ülnek az ünnepi asztal körül, jókedvűen, békében, de nem ment. A gyerekeké helyett felnőtt másuk arca jelent meg, a feldíszített, fényárban úszó étkezőt pedig kiszorította a homályos, puritán pincekonyha emléke.

- Kíváncsi vagy rá, hogyan alakult ki. – James inkább kijelentette, mint kérdezte.

- A nagybátyámnak van merengője – kapott az ötleten Yan. – Neked, azt hiszem, meg is engedné, hogy használd. – Belegyömöszölte a pergament a táskájába, és mellé dobálta a tintásüveget meg a pennákat.

Harry döbbenten figyelte, hogy a másik öt is szedelőzködni kezd. - Most?

- Nincs más dolgunk – tápászkodott fel James izgatottan.

- Illetve nekem lenne, de ráér – legyintett Yan nagylelkűen. – Látogassuk meg a bácsikámat! Odáig lesz a gyönyörűségtől…