Megkövültem az elhangzott kérdéstől, mintha eltalált volna egy petrificus totalus átok. Nem tudtam, hogy feleljek rá. Tiltakozzak, vagy valljak be mindent? Inkább leültem a bársonyos fotelbe, és kezeimbe temettem az arcom. Fáradtan simítottam végig rajta, majd félve Harry szemeibe néztem, de rögtön utána le is sütöttem a kérdő tekintete láttán.

- Ki mondta ezt neked? – kérdeztem kissé remegő hangon.

- Az most nem érdekes. – Terelte el a szót. – A lényeg az, hogy igen, vagy nem?

- De igenis, érdekes! – förmedtem rá. Észre sem vettem, mikor pattantam föl a helyemről.

- Nem lényeges, a kérdésre válaszolj! – kiabált vissza Harry is.

- Számomra nagyon is fontos! – léptem elé, míg végig a szikrázó szemeibe néztem.

- Még te teszel föl kérdéseket? Akinek itt joga van kiakadni, az én vagyok! – bökött magára. – Szóval leszel szíves végre válaszolni erre a rohadt egyszerű kérdésre? – Nem mertem ellenkezni. Kinyögtem egy igent erre a rohadt egyszerű kérdésre, majd lezutyantam a neki háttal lévő fotelbe. Felhúztam a térdeimet, úgy néztem magam elé.

- És most mi lesz? – kérdeztem halkan. – Szóba állsz még velem ezek után?
Nem válaszolt. Olyan óvatosan közeledett felém, hogy nem is hallottam, mikor ért elém. Gyengéden megfogta a vállam, mire ráemeltem tekintetem. Szemeiből milliónyi miértet lehetett kiolvasni, azonban egyet sem tett föl közülük. Még legalábbis nem. Én viszont kérdések nélkül is tudtam, mire kíváncsi. Sírással küszködve kezdetem bele:

- Sajnálom, én… el akartam mondani, de még nem éreztem magam elég bátornak hozzá. Attól féltem, ha megtudod…

- Mit? Ha megtudom, hogy gyerekünk lesz?

- Igen, akkor majd elhagysz, mert…

- Mi? Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – Őszinte döbbenet ült ki az arcára.

- Ne próbáld megjátszani magad, te is hallhattad, hogy Piton az apám. Felfogod, hogy mit is jelent ez?

- Mi, hogy jön ez most ide? Ez a dolog, csak kettőnkre tartozik.

- Piton vér is fog az ereiben csörgedezni, így is vállalod?

- Persze, meg Potter és Silent vér is! – erősködött továbbra is.

- Lehetetlen alak vagy, Harry! – hördültem föl.

- Most az a bajod, hogy vállalom a babát? Komolyan mondom, nem értelek!

- Nem, az a bajom, hogy még mi is gyerekek vagyunk! – kiáltottam, majd sírásba torkolt hangom. – Hogy fogjuk felnevelni, milyen gyerekkora lesz?

- Cssss – próbált nyugtatni. – Nem lesz semmi baj. Ugye, még csak meg se fordult a fejedben, hogy elvetesd? – kérdezte rémült arccal.

- Szó mi szó, egyszer egy kósza gondolatomban, de azonnal el is feledtem. Ez nem megoldás, én szeretném a kisbabánkat… - néztem fel Harryre, míg végigsimítottam pocakomon. – de félek. Itt a háború a nyakunkon, nem akarom, hogy még értünk is aggódnod kelljen, épp elég problémád van így is. Többek között ezért sem akartam még elmondani – hajtottam le fejem. – Minden okod meg van rá, hogy haragudj!

- Most csak viccelsz, ugye? Megértem az álláspontodat, és én is ezt tettem volna a helyedbe, de jól esett volna, ha egy kicsit megbízol bennem – térdelt le elém, és átkarolta a derekamat. – A mi gyerekünkkel vagy várandós, ami azt jelenti, hogy én is felelősséggel tartozom értetek. Nem számít, kinek a vére folyik a testében, csak az irántatok érzett szeretem a lényeg. Vigyázni akarok rátok, amíg csak élek – szólt, majd egy csókot nyomott a hasfalamra. – Még egyszer eszedbe ne jusson, hogy csak azért nem mondasz el valamit, mert félsz, hogy mit szólok hozzá! – dorgált meg játékosan. – Ha kiakadok érte, majd leüvöltjük egymás haját, és megy tovább az élet!

- Jó lenne, ha mindent ilyen egyszerűen el lehetne intézni! – mosolyodtam el, majd kisimítottam egy tincset szemeiből.

- Mért ne lehetne ilyen egyszerűen?

- Mert vannak bizonyos problémák, amit… - De nem engedte, hogy végigmondjam, helyette inkább megcsókolt. Még sosem kaptam tőle ilyen hosszú és szenvedélyes csókot.

- Csakis tőlünk függ! Ha mindent megbeszélünk, legyen akármilyen kis dolog is, akkor nem lesz problémánk. Igaz, kisfiam? – hajolt közelebb pocakomhoz.

- Máris itt egy probléma. Szerintem lány lesz!

- Nincs mit vitáznunk rajta! Határozottan fiú lesz, és kész!

- Ha te mondod! – sóhajtottam. Inkább rá hagytam a dolgot, had örüljön magának. Most százszor felhőtlenebb voltam a megkönnyebbüléstől, hogy tud róla, ráadásul boldog is tőle. Egy valami azonban nem hagyott nyugodni: Honnan tudta meg Harry az igazat? A kérdés hamar ki is bukott belőlem:

- Most válaszolnál az én kérdésemre is?

- Melyikre? – Széles mosolya azonban hamar lehervad a válaszomtól.

- Kitől tudtad meg az igazat?

- Nézd, hogy szalad az idő! – pillantott nem létező órájára. Zavartan motyogott valami papírra nem vetendőt, hogy éppen most hagyta a szobájában, majd találkozott a tekintetünk.

- Mondanád végre?

- Hosszú történet! – vágta ki magát gyorsan.

- Nem baj, van időnk! – fontam mellkasom elé karjaimat. Pár pillanatig tétován tekingetett jobbra-balra, majd arca megkeményedett.

- Most mit kerteljek! Malfoy volt az! – Hangja határozottan csengett. Mintha újabb dermesztő átok talált volna el. Sok mindenkire számítottam, de őrá nem. Hogy tudhatta meg, hiszen sosem beszéltünk róla nyilvános helyen? Kivéve egyszer, amikor a könyvtárban csücsültünk, de akkor is csak suttogtunk. Lehet, hogy akkor hallhatta meg? De azt sem értem, hogyha tényleg tud róla, akkor már a fél iskolának erről kellene beszélnie! A fenébe, a kérdések csak újabb kérdésekhez vezetnek, szétrobban a fejem! Elég!

- Édesem, jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel Harry.

- Hogy szólítottál? – lepődtem meg. – Megismételnéd újra a kedvemért!

- Persze – mosolyodott el. – Jól érzed magad, édesem? – Hatalmas smaragdzöld szemeit belefúrta az én kékeszöld íriszeimbe. Már jó ideje vagyunk együtt, de mindig megborzongok, ha így néz rám. Malfoy soha nem lenne képes ilyet kiváltani belőlem. Azt hiszem, megőrülnék, ha elhagyna.

- Jól… kedvesem! – válaszoltam a figyelmes gesztusra, majd megöleltem. Mélyen belecsókoltam a nyakába, mire halkan felsóhajtott. - Szeretek veled együtt lenni! – suttogtam halkan.

- Én is veled! – Bár nem láttam, de tudom, hogy meghatódott. Még soha nem mondtam neki, hogy szeretem, de mindig éreztettem vele, és ő nem is kételkedett benne. Tudta, hogy milyen nehéz időszakon megyek keresztül, ráadásul a természetemet is ismerte, így nem is várt el tőlem hasonló vallomást. Most biztos meglepődhetett.

- Harry, én szeretlek! – Keze megállt a hajam babrálása közben.

- Tessék, lehet, hogy rosszul hallok mostanában!

- Tudom, hogy nem mondtam még, de mindig készültem rá, hogy bevalljam: Szeretlek! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, persze – a családommal történt eseményeket kivéve -, de életem legjobb döntése volt, hogy elfogadtam a kihívást. És a tapasztalatlanságod ellenére is te viszed a pálmát az ágyban. Habár, még csak veled és Malfoyjal voltam együtt, így nem merem átadni neked a legjobbnak járó díjat, ezért…

- Bonnie, még csak eszedbe se jusson! – szólt rám élesen. – A gyerekünkkel vagy terhes!

- Jól van, jól van, nyugodj meg, csak vicceltem! – nevettem el magam. – Gondolod, hogy ilyen vallomás után, majd képes leszek más fiú nyakába ugrani?

- Ki tudja? Mondjuk, 6 hónapos terhesen már elég nehéz lenne ugrálnod!

- Hahaha, nagyon vicces vagy! – morogtam, majd sértődötten fölkepesztettem a földről, és magamra rángattam a gatyát.

- Csak amennyire te is! – vágott vissza Kedvesem, majd ő is öltözködni kezdett.

- Egyvalamit azért nem értek, ha tényleg Malfoytól hallottál a dologról, akkor mért nem tud róla már a fél iskola? Ő nem az a fajta, aki magában tartana egy ilyen titkot!

- Lehet, hogy féltékenységből! – szólt közbe Harry.

- Tessék, már mért lenne Malfoy féltékeny?

- Mondjuk, mert érez valamit irántad?
- Na neem, szerintem, csak azért nem mondta el senkinek, mert félt, hogy kicikizik azért, hogy tőled van gyerekem, és nem tőle, akivel több, mint egy évig jártam.

- Ez is egy lehetőség, de én inkább a kettő keverékére gondolok!

- Jaj, Harry, hagyjál már ezzel, Malfoy pont olyan, mint én régen. Nem szeret ő senkit!

- Mint te régen? Ezt kifejtenéd bővebben is? – Fáradtan sóhajtottam egyet, mikor ezzel együtt ötvenedszerre mondatta ki velem azt a bizonyos szót. Szemeibe nézve fordultam felé:

- Szerelmem, édesem, kedvesem, én nagyon szeretlek téged, mert te vagy a legédesebb és legszexibb fickó, akit valaha ismertem.

- Most tudom, hogy az őrületbe kergetlek vele, de olyan jó hallani tőled ezt a mondatot! – vallotta be huncut vigyor közben. Beszélgetésünket a feltáruló portrélyuk zavarta meg. A Griffendél klubhelyiségében ücsörögtünk éppen, mikor lehuppant mellénk Hermione és Cathrine a kissé morcos Ronnal.

- Hogy vagytok? – kérdezte Mione. Bizonyára neki is feltűnt Harry tartózkodó viselkedése. Most viszont azt látja, hogy összebújva üldögélünk a pattogó tűznél.

- Kösz jól, és ti? – utaltam az ide-oda tekingető Ronra, aki tisztes távolságból figyeli kommunikálásunkat.

- Mi is, bár mostanában morcos a drága! – nézett a vörös hajú srácra.

- Oh, az rossz! És ti Neville-lel? – fordultam Cathrine felé.

- Nagyon, Neville rendkívül figyelmes!

- Ennek örülök, tényleg, ő most hol van?

- Figyelmes, bár azt hiszem, nekem is növénynek kellett volna születnem, hogy legalább annyit foglalkozzon velem, mint velük! – morogta, mire halkan felnevettünk. Beszélgettünk pár mondatot, bár mindkettő szeméből sütött a kíváncsiság. Tudtam, hogy majd kifúrja az oldalukat. Ez akkor mutatkozott meg, mikor Mióne elvesztve türelmét, felküldte Ront néhány könyvéért, megfeledkezve arról, hogy fiúk nem léphetnek a női hálókörletbe. Minden esetre Hermione olyan szúrós szemeket meresztett Ronra, hogy minden tiltakozása ellenére kénytelen volt próbát tenni. Végre hallótávolságon kívülre jutott, így azonnal faggatni kezdtek:

- Szóval, elmondtad neki? – csapott le Mio az alkalomra.

- Mit? – játszottam a tudatlant.

- Hát azt, hogy gyereket vársz tőle? – vágott közbe Cathrine.

- Hé, lányok, nem veszitek észre, hogy ő is itt ül? – förmedtem rájuk, majd ijedt tekintettel Harry felé fordultam. – Ne is hallgass rájuk, csak össze-vissza beszélnek! – legyintettem, majd úgy, hogy csak ő vegye észre kacsintottam egyet, jelezve neki a játékra.

- Mégis, elárulnád, hogy miről hablatyolnak? – nézett rám vészjósló tekintettel. Olyan hitelesen adta elő, hogy kezdtem megrémülni.

- Én… izé… Most boldogok vagytok?

- Még nem mondtad el neki? – döbbentek le szinte egyszerre.

- Mit nem mondott el? – tekintett a lányokra, akik nem győztek szabadkozni.

- Mi csak…

- Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Bonnie terhes tőlem?

- Nos… szóval, mi…

- Igen, az vagyok! – húztam ki magam. – És ígérem, a Világ legbüszkébb apjává teszlek!

- Remélem is! – mosolyodott el, majd megcsókolt.

A lányok arcára kiülő hitetlenség minden galleont megért volna. Nem győztük visszafogni a feltörni készülő nevetésünket. Ha szemmel ölni lehetne, mi Harryvel már alulról szagolhatnánk az ibolyát.

- Ti csak megjátszottátok? – mordult fel Mióne és Cathrine.

- Bocs, de nem hagyhattuk ki! – védekeztem.
Harry már épp készült kinyilvánítani a véleményét, de a mellénk huppanó Neville megelőzte.

- Sziasztok! – köszönt mindenkinek, majd egy csókkal üdvözölte Cathrine-t.

- Fúj édes, te meg mi a fenét ültettél? Nem ártana egy zuhanyzás!

- Igazad van, viszont szükségem volna egy kis segítségre! – És mielőtt reagálhatott volna rá, fölrángatta a fiúk hálókörletéhez.

- Hát, Neville is kezd felnőni! – Ennyi volt Mio és Harry reakciója a történtekre. Eközben Ron is visszatért – üres kézzel -, amin senki se csodálkozott.
Nem hinném, hogy Ron ne tudna az elküldésének okáról. Bár nem mutatja, de száz százalék, hogy nem töklé csörgedezik az agyában ész gyanánt. Ezt onnan tudom, hogy sokszor jobban átlátott a szitán, mint Harry. Szeretem az én Drágaságomat, de gyakran túl naiv.

A hétfői bájitaltan ugyanolyannak ígérkezett, mint a többi is. Biztos a mai órán is levon 30 pontot a házunktól, mert hangosan veszem a levegőt. Sosem értettem, hogy minden házunk béli diákkal kivételezik, míg engem porig aláz. Ha éppen nem tudott kivetnivalót találni a munkámban, vagy sikerült nem elkésnem az órájáról, akkor Harryt vette elő. Harryt és engem előszeretettel kínzott. Fel nem foghattam, mi oka rá, hogy bántson, egészen mostanáig.
Egy kerek hét telt el azóta, hogy meghallottam azt a beszélgetést Harryvel. Egy hete úgy kell tennem, mintha semmit nem tudnák a dologról, miközben gondolataimban már vagy ezredszerre átkoztam darabokra. Mikor elkap egy-egy ilyen dühroham, mindig lenyugtatom magam azzal, hogy édesebb lesz a jól megérlelődött bosszú. De tényleg bosszút akarok állni rajta, hiszen az olyan kicsinyes! Nem tudom, nem erre tanítottak. Bár azt hihették, semmit nem értettem meg az okításukból, nagyon is sokat tanultam tőlük. Többek között, hogy az embernek tudnia kell megbocsátani, akármilyen nehezére is esik. De én nem érzem magam elég elszántnak hozzá, még úgy se, hogy tudom a döntésének okát. Védeni akart, mégis folyton lealázott! Milyen apa az ilyen, aki képes „védelmi” célból ilyenre vetemedni? Legyen akármilyen is, én köszönöm, de nem kérek belőle!
Már óra vége felé járhatott az idő, de még egy rám nézve gúnyos megjegyzést sem tett. Még Harryt is kihagyta a listájáról, sőt, ma senkit nem állított pellengérre. Épp azon elmélkedtem, hogy ezt az embert meg mi lelte, amikor megszólalt az óra végét jelző csöngő. Sokan megkönnyebbülve lélegeztek fel, én mégse éreztem magam jól. Mi történhetett, amiért így viselkedik? Lehet, hogy megtudta a dolgot? Áh, az kizárt! Harry maga vitt fel a gyengélkedőre. Madam Pomfrey szerint is a tanárok csak másnap értesültek a történtekről. Akkor mégis, mi lehet az oka?
Gondolataimból egy mély hang zökkentett ki:

- Beszédem van magával, Miss. Silent!