Másnap már hajnali hétkor kipattantak a szemeim, és egyenesen a fürdőszobát céloztam meg. Kimostam belőlük a reggeli álmot, majd felkaptam magamra a talárom és elindultam a nagyteremhez. A többiek még nagyban horpasztottak, ezért nem akartam felébreszteni őket, de a szobában sem tudtam volna maradni. Mikor leértem a klubhelyiségbe szembetalálkoztam Hermionéval, így együtt mentünk reggelizni.

- Látom, te is korán kelő vagy, mint én – mondta a lány, de azért nem bírt elnyomni egy ásítást.
- Csodálkozol, olyan szülők mellett, mint anya, aki egy boltot vezet, és apa, aki egy tanár?
- Most, hogy mondod, egy csöppet se.
- A te szüleid mit dolgoznak? – kérdeztem, miközben ráléptünk a megfelelő lépcsősorra. – Vigyázz, az a fok valójában nem létezik! – figyelmeztettem, majd átugrottam azt. – Higgy nekem, már kétszer majdnem lezuhantam miatta. Egyetlen szerencsém az volt, hogy apának jók a reflexei, máskülönben…
- Jó, értem! – Kicsit durcásnak látszott, hogy most én tudok többet, mint ő. Végül Hermione is átlépte. – Elképesztő, hogy ezek a képek tényleg mozognak. Olvastam róluk…
- Tudom, a Roxfort történetében.
- Igen, de látni még hihetetlenebb.
- Bizony, érnek majd meglepetések.

- Nem is kevés! – jött egy hang a hátunk mögül, miközben megérintette vállainkat.
- Apa! – Akkorát ugrottam, hogy egy szöcske is megirigyelhette volna. – Nem szép dolog settenkedni.
- Settenkedni, én? – lepődött meg. – Szinte csörtettem a lépcsőn!
- Na persze! – Nem is törődve a megjegyzésemmel Hermionéhoz fordult.
- Hogy tetszik az iskola?
- Eddig minden szuper, professzor!
- Ennek igazán örülök! – Majd kettőnk közé állt, és úgy tessékelt be minket a nagyterembe. Leültünk az asztalunkhoz. Láttam, apa is helyet foglal a tanári asztalnál. Több tanár is megmosolyogta a belépőnket, csak a turbános Mógus professzor arca maradt rezzenéstelen.
- Alig várom már apukád óráját – suttogta Hermione.
- Én is. Állítólag lesz ma velünk órája!
- Tudom, azért mondom!
- És szigorúan megtiltotta, hogy bealudjak rajta.
- Nahát, ez aztán a meglepő hír! – Beszéd közben a fejét rázta. – Borzasztó!
- Rendben, gúnyolódj csak! – Lebiggyesztett szájjal tettem néhány pirítóst a tányéromra, majd megkentem narancslekvárral.
- Jól van Harry, most az egyszer még szemet hunyhatok fölötte – vágódott le mellém Ron.
- Mi fölött? – kérdeztem tele szájjal.
- Gondolom, hogy nélküle jöttél le reggelizni. – A lány eközben egy tál zabpehellyel birkózott.
- Na tessék, ő jobban tudja, mint te!
- Bocs, de még aludtatok. Nem akartalak felébreszteni. Egyébként, milyen az órarendünk?
- Igaz is, te nem voltál benn akkor. Este osztotta ki McGalagony, amikor Perselushoz mentél. – Hermione egy pergament nyújtott át, diadalmas vigyor kíséretében. – Parancsolj!
- Kösz! – vettem ki kezéből, majd teljesen beletemetkeztem. – Nem is olyan vészes. – Ittam egy kortyot sütőtöklevemből, és a tányérom mellé tettem a lapot.
- Mivel kezdünk? – hajolt Ron a pergamen fölé. Mielőtt válaszolhattam volna, Hermione közbeszólt:
- Átváltoztatástan, bűbájtan, dupla kviddics, majd ebéd után dupla bájitaltan. – Válaszát levegővétel nélkül mondta végig, mintha csak felelne. Szemeimmel követtem Hermione sorrendjét.
- Hibátlan! – mosolyodtam el. – Te képes voltál betanulni az egészet?
- Unatkoztam – pirult el.
- Milyen lelkiismeretes! – húzta Ron gúnyos mosolyra ajkait. Mielőtt egy kisebb vita alakulhatott volna ki köztük, felálltam helyemről. Persze nem azért, hogy jobban elérhessék egymást, bár… bevallom, nem akartam én kapni a pofonokat.
- Szerintem ideje felmenni a könyveinkért, nem gondoljátok?
- De – állt fel Hermione is.
- Én csak most jöttem – lepődött meg vörös hajú barátom.
- Így jártál! Inkább ettél volna, ahelyett, hogy folyton beszólsz!
- Harry, állítsd le, vagy kénytelen leszek…
- Nem leszel semmire kénytelen, inkább menjünk.
Ron kelletlenül követett minket a szokásos 4 pirítós helyett eggyel a gyomrában. Ezt hasa hangos korgással adta tudtára McGalagony órája kellős közepén. Éppen azon ügyködtünk, hogy a gyufát tűvé változtassuk.

- Valami problémája van, Mr. Wesaley? – kérdezte Ron felé fordulva. – Talán nem evett eleget?
Én és Hermione próbáltunk elfojtani egy vigyort, ami megjegyzem, elég nehezen ment, és sajnos következményekkel is járt. A gyufámnak ugyanis valahogy farka nőtt.
- Csak emésztek, tanárnő! – válaszolta égővörös arccal.
- Értem, azért koncentráljon a feladatra, és… Mr. Potter, eltüntetné a gyufája farkincáját, miután kinevette magát?
- Elnézést professzor! – Hangom csekély megbánásról árulkodott, majd egy pálcaintésre eltüntettem, és tűvé változtattam. Óra végére mindhármunknak sikerült elvégezni a feladatot, melyet 5-5 ponttal jutalmazott házvezető tanárunk.
A bűbájtant Flitwick professzor egy névsorolvasással kezdte, aki termete miatt felpolcolt könyvek tetején állt. Mikor az én nevemhez ért, sokan megbámultak, még a tanár is sikkantott egyet, de gyanítom, hogy a diákoktól inkább Perselus Piton „megszelídítése” miatt kaptam elismerő pillantásokat, bár inkább anyu érdeme. Ugyanis mióta velünk él, a diákokhoz is teljesen máshogy áll hozzá. Persze még mindig szigorú, de nem agresszív és nem bánt meg mindenkit úton-útfélen. Igaz, még nem tartott nekünk órát, de a felsőbb évesektől nem hallok gúnyolódó megjegyzést róla, és ez már bíztató. Ez az óra szinte csak jegyzetelésből állt, tiszta unalom, de a következő!

A kviddicshez ki kellett menni a kastély udvarához. A mardekárosokkal voltunk egyberakva, meg sem lepődtem. Alig van olyan alkalom, hogy másik csoporttal lennénk. Talán gyógynövénytan és a bűbájtan volt néha-néha kivétel.
Mindenkinek le kellett maga mellé helyezni a seprűt.
- Jól van, most helyezzétek a kezeteket fölé, és határozottan mondjátok ki: Fel! – utasított minket Madam Hooch, a kviddicstanár. Olyan gyakorlott mozdulattal tettem meg, mintha csak a cipőfűzőmet kellene megkötni. Így volt ezzel Ron is és még páran, míg Hermione duzzogva fordult felénk:
- Nekem ez nem megy, hogy csináltátok?
- Gyakorlás! – mosolyogtam, mire ő horkantott egyet és tovább kérlelte engedetlen seprűjét.
- Hermione – kezdte Ron kioktatóan. - talán ne könyörögj annak a tárgynak, hanem parancsolj neki, így: Fel! – Az rögtön engedelmeskedett figyelmetlen gazdájának, mire orrba ütötte. – Au! – dörzsölte fájó testrészét. – Talán mégse egészen így, de…
- Igen, értem! – nevetett a lány, majd követte Ron példáját. – Fel! – Hangja keményen és határozottan csengett. – Kösz! – nézett elismerően a fiúra, seprűvel a kezében.
- Nincs mit!

Beszélgetésünket Madam Hooch kiabálása zavarta meg:
- Gyere le, fiam! – Neville tehetetlenül és remegve emelkedett egyre feljebb. Végül a kastély tornyainál kötött ki, ahol legalább háromszor körberepülte azokat, egy rakéta gyorsaságával. Még el is ámultam volna, ha a seprűn marad, a baj csak az volt, hogy fél kézzel kapaszkodott a nyélbe. A seprű mindenféle irányítás nélkül, egyenesen a kastély falának repült, hol nyéllel előre, hol ágakkal. Szegény Neville már nem sokáig bírta volna, ha nem segítek neki. Tudom, hogy nagy felelőtlenség volt a részemről, de a barátomról volt szó. Mielőtt Madam Hooch reagálhatott volna, ráültem a seprűmre és mellé szálltam.
- Potter, azonnal gyere le! – kiabálta, de nem figyeltem rá.
- Neville, nyugodj meg! – szóltam a kapálódzó fiúnak.
- Harry – nyögte. – Segíts!
- Azon vagyok! – Ezután minden olyan gyorsan történt. Neville eleresztette a seprűjét és egyenesen a föld felé száguldott. Hogy most mennyire szeretheti a gravitációt, nem tudhatom, de az utolsó pillanatban sikerült alárepülnöm, és megfognia a seprűmet. Lassan leereszkedtünk, majd rögtön el is ájult. Madam Hooch holtra vált arccal szaladt oda hozzánk.
- Potter, ezt még egyszer ne merészelje megtenni! – oktatott ki, mire én elmotyogtam egy értemet. – Most felviszem a gyengélkedőbe, addig senki ne merjen seprűre szállni, különben repülni fog… az iskolából!

- Harry, ez állat volt! – jött oda hozzám Ron.
- Miket beszélsz, óriási felelőtlenség! – vágta rá Hermione habozás nélkül.
- Jaj, te folyton ilyen ünneprontó vagy?
- Sajnálom, ha nem tetszik, de akkor is…
- Gyerekek, semmi értelme veszekedni! Mindkettőtöknek igaza van!
- Szerinted is állat voltál? – kérdezte Hermione olyan arccal, mintha a világ legbeképzeltebb alakjára nézne.
- Igen… - vigyorogtam. – meg felelőtlen, de nem tehettem mást. Ha nem segítek, Neville-t most kiskanállal kaparhattuk volna össze.
Hermione megenyhült tekintettel nézett ránk, de válaszát elnyomta egy gúnyos közbevágás:
- Igazán megérdemelte volna az a rakás szerencsétlenség. Aki nem tud repülni, az ne is próbálkozzon, nem igaz? – nézett a két melákra, mire bután heherészni kezdtek. Beszéde közben egy üveggömböt dobált a levegőbe.
- Az nem Neville nefeleddgömbje? – suttogta Ron a fülembe. Mintha nekem is rémlene, hogy reggel mutogatta a szobába, miközben a könyveinket szedtük össze.
- Malfoy, add ide! – szóltam határozottan, mire tetű lassan megfordult, és rám nézett.
- Te ebbe ne szólj bele, lelenc!
- Nem érdekel, milyen névvel illetsz, de a gömb nem a tiéd!
- Igazad van, engem se érdekelne, ha…
- Ha mi? – vágott közbe Ron.
- Weasley, hozzád meg ki szólt? – fintorgott.
- Mit akartál mondani Harryről? – lépett mellénk Seamus, majd többen is a fiú mögé álltak. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyien kiállnak mellettem. – Szóval? – fonta össze mellkasa előtt fenyegetően karjait.
- Nektek meg mi bajotok? – hápogott a szőke mardekáros. Bizonyára érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül. – Talán a gömb kell? – húzta mosolyra ajkait. – Gyere és vedd el!

Malfoy a magasba röppent, én pedig utána. Hiába kiabálta Hermione a szabályokat. Félóra alatt kétszer kötök ki engedély nélkül a levegőben, nem semmi.
- Add ide! – parancsoltam rá, mikor elé értem.
- Akkor kapd el! – Malfoy olyan messzire dobta magától, amennyire csak lehetett. Azonnal utána repültem, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy tökéletes műbukást is bemutatva közbe. Mindenki tapsolt, majd…
- HARRY POTTER!
A hang meglehetősen kiábrándító volt. McGalagony közeledett felém az apám utána.
- Minerva… - kaptam el az egyik mondatfoszlányt. – azért ez mégis felelőtlenség, még csak elsős, ráadásul az első napja!
- Tisztában vagyok vele, Perselus! – fordult apám felé.

Mikor elém értek McGalagony sugárzó arccal mosolygott, apa viszont már kevésbé.
- Potter, jöjjön velem!
- Harry, ha kérhetném – jött apa hangja a másik oldalamról. A tanárnő csúnyán összehúzott szemmel ránézett, majd visszaindult a kastélyhoz. Félúton szembetalálkoztunk az érkező Madam Hooch-csal is. Egyetlen kérdés nélkül, szemmel kommunikált az előttünk haladó professzorral.

- Most hová megyünk? – kérdeztem apát.
- Te kisfiam, a végzetedbe, ha csak ketten leszünk! – morogta. Hát, ez nem jelent túl sok jót, csak nem kicsapnak? Már éppen mentegetőzni akartam, amikor McGalagony megállt, és megkért, hogy várjak itt, apát pedig „diszkréten” elküldte.
- Perselus, nem kéne órán lenned?
- De a fiamról van szó… nem tehetitek vele!
- Nem lesz semmi baja! – próbálta nyugtatni.
- De…
- Perselus! – csattant föl, majd a tanításra való tekintettel halkabbra fogta. – A fiad egy őstehetség, nem eshet baja!
Apa bizonyára érezte, hogy veszett ügyért harcol, ezért visszavonult, de még figyelmeztetően a fülembe súgta:
- El ne merd fogadni!

- Hallottuk, mi történt! – ültek le mellém az ikrek. – Na és, mit mondtál?
Miután lenyeltem az utolsó falat krumplimat is, válaszoltam:
- Természetesen elfogadtam!
- Ez szuper! – rikkantották egyszerre. – Veled már biztos megnyerjük a kviddicskupát!
- Annyira azért mégse szuper – sóhajtottam, és tekintetem a tanári asztalhoz vándorolt.
- Aggályoskodik a fater? – kérdezte George követve pillantásomat.
- Mondd meg Perselusnak, hogy vigyázni fogunk rád! – szólt közbe Fred, aki a csapat másik terelője volt.
- Majd megmondom, miután levette a fejemet, és a kezembe nyomta – motyogtam az italomba.
- Azért nem olyan vészes a helyzet – szólt közbe Ron is, aki elégedetten nyugtázta, hogy tele a tank.
- Nem olyan vészes? – hüledeztem. – Éreztétek már ti az APÁM haragját? – Olyan hangosra sikeredett, hogy még ő is meghallotta. Hirtelen felé kaptam a fejem, közben számra szorítottam a kezem. Arca nem árult el semmit, csak valami olyasmit, hogy „Reszkess fiam.”
- Halkabban! – Hermione visszaterelte figyelmemet a körülöttem ülőkre.
- Oda se neki, legalább csatlakozhatsz a Fejvesztett Futamhoz!
- Kösz Ron, te mindig meg tudsz nyugtatni!

Amikor elértük a bájitaltan termet az alagsorban, legalább 10 fokkal lehűlt a hőmérséklet. Szerencse, hogy előrelátó voltam, és hoztam magammal pulóvert. De volt egy olyan érzésem, nem csak hőmérsékletcsökkenés a fázásom oka. Eddig vártam az apával közös óránkat, de most…

Mindenki nagy lelkesedéssel ült le a padokba, hiszen annyi jó hírt hallottak mostanában a bájitaltan órákról. Én is reménykedtem, és nem is kellett csalódnom. Nagyon kellemesen zajlott. Bemelegítőként elmondta tömören, mi is a bájitalkészítés lényege, majd feltett néhány kérdést az Ezer bűvös fű és gomba című tankönyvünkből.
- Mit kapunk, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverünk? – tette fel az első kérdést, miközben a padok között sétált. Páran jelentkeztek, közülük én is, végül Ront szólította föl:
- Igen, Mr. Weasley?
- Az élő halál eszenciáját, professzor! – felelte meg.
- Úgy van! – majd jött a következő kérdés. – Ha szereznünk kéne egy bezoárt, hol keresnénk?
Hermione olyan hirtelen tette fel a kezét, hogy félő volt, apa ma fél szemmel távozik az óránkról. Áldhatja azt a szuper jó reflexét. Hermione pedig még Ront is túlszárnyalva vörösödött el.
- Sajnálom! – szabadkozott, majd igyekezett könyvnek álcázni magát, feltételezem ezt a maga elé kirakott tárgyból. Apa ellenben mégis felszólította, velem mit sem törődve.
- Nos, Miss. Granger, maga hol keresné?
- Hát, nos… - hirtelen zavarban érezte magát, de pillanatokkal később, már úgy mondta, mintha könyvből olvasná. – a bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben.
- Helyes! – mondta apa, majd megjutalmazta egy ritka ajándékkal: mosollyal. – Mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között?
Erre a kérdésre Malfoy válaszolt, pedig most is jelentkeztem. Mintha szánt szándékkal nem akarna rólam tudomást venni. Rendben, ha harc, hát legyen harc! Sorjáztak a kérdések, nekem pedig lassan lebukott a fejem padom tetejére. Békésen szuszogtam, amikor hirtelen valaki rácsapott az asztalomra. Egyből haptákba vágtam magam, és szembetalálkoztam a legsötétebb szemű emberrel, akit valaha láttam, az apámmal.
- Mr. Potter, mondja meg, kérem, mire való a százfülé-főzet?
Először azt sem tudtam, hol vagyok, majd lassan eszmélni kezdtem. Bájitaltanon ülök, és éppen apámon próbálok bosszút állni, ellenben beleestem a saját csapdámba. Lázasan kutatni kezdetem emlékeim közt a főzetről, majd hirtelen, mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben. Közben hallom, hogy Ron súgni próbál.
- Nos Mr. Potter, megtudhatjuk még ma a választ? – kérdezi újfent.
Mért kell ilyen undoknak lennie velem, gondoltam keserűen, majd szólásra nyitottam ajkam:
- A főzet segítségével magunkra tudjuk ölteni más alakját, csupán az illető egyes testrésze kell hozzá. Pl.: körömdarab, vagy hajszál. Az elkészítési ideje kb. 2 hónap a hozzávalók beszerzése miatt. A kinézetét is mondjam el? – kérdeztem egy kis gúnnyal a hangomban. Reménykedtem, hátha ezzel magához térítem. Ő csak megvillantotta szemét, majd a többiekhez fordult:
- Jól van, most pedig jegyzeteljenek! – Ron erre félve felnyújtotta a kezét. – Igen, Mr. Weasley?
- Használhatunk purlicer pennát? – A kérdés úgy ledöbbentette, hogy fél percig meg se bírt szólalni. – Nem, egy kis írásba még senki nem halt bele!
Az óra innentől kezdve írással telt. Alig vártam már, hogy kicsöngessenek. Ha tudtam volna, hogy ennyire kiborul, mert bekerültem a kviddics csapatba, akkor talán… De miket beszélek, én szeretem ezt a sportot! Nem, én akkor is így döntöttem volna!

Az óra végén készültem a többiekkel együtt kimenni, de egy éles hang megállásra késztetett:
- Harry, Ron, gyertek ide! – Sóhajtások közepette visszafordultunk, és a tanári asztalhoz sétáltunk. – Fiúk, mi volt ez az órai viselkedés?
- De, mit csináltunk? – kérdeztük egyszerre.
- Ne tegyetek úgy, mintha magatoktól nem tudnátok! Harry, te elaludtál az órán, Ron, te pedig, hogy kérdezhetsz ilyet? Ti is tudjátok, hogy senkivel sem kivételezek, és mintha ezt említettem volna neked este, fiatalúr! – bökött pennájával a mellkasomnak.
- Sajnálom Perselus – szabadkozott Ron. – Többet nem fordul elő!
- Ajánlom is – fenyegette meg ujjával. – Egyébként nagyon szépen válaszoltál.
- Köszönöm, jó tanárom volt!
- Mindjárt gondoltam – válaszolta mosolyogva. – De most beszélhetnék a fiammal négyszemközt?
- Persze. – Már elindult, mikor félúton visszafordult. – Majd találkozunk a klubhelyiségbe! Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk mi is.
- Szóval… megmagyaráznád az órai viselkedésedet? – Mivel apának is ez volt a mai utolsó órája, nyugodtan beszélgethettünk, senki sem fog zavarni.
- Sajnálom, apa – hajtottam le fejem. – Tudom, hogy haragszol rám, amiért beálltam a csapatba, de én szeretem ezt a játékot. Tényleg nem lesz bajom, Fred és George is garantálja! – Ekkorra már lenyugodtam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy csak félt. Valószínűleg én is így óvnám a fiamat. Apát megdöbbenthette ez a fajta reakcióm, mert éreztem, ahogy megölel. Annyira jól esik. Leguggolt elém, úgy beszélt hozzám:
- Te se haragudj rám. Elkövettem egy nagy hibát: belekevertem a családi problémáinkat az iskolai életbe, sajnálom. Többet nem fordul elő!
- Akkor, ez azt is jelenti, hogy megengeded a kviddicset? – kérdeztem reménykedve, hogy meggyőzzem, még egy elragadó mosolyt is varázsoltam az arcomra.
- Azt én nem mondtam! – Egyből le is hervadtam.
- Naaaaaaaaa, légysziiiiiiiii! – könyörögtem.
- Nem… csak akkor…
- Igen?
- Ha az elején én is ott lehetek az edzéseken!
- De apa, az milyen…
- Csak semmi, de apa! Ott leszek és punktum! – Ez olyan határozottan hangzott, hogy képtelenség volt neki ellenszegülni. De legalább már megengedte. Majd még egy kört futhatok nála, ha versenyünk lesz. Oh, csak attól mentsen meg az ég! Addigra kérni fogok anyától egy írásos engedélyt!