|
4. Kínos igazság
2007.03.18. 00:46
Szerző megjegyzése:
Lilynek rossz napja van, és egy veszekedés alkalmával valami olyan csúszik ki a száján, aminek segítségével talán elindulhat a... megbékélés (vagy felfedezés?) rögös útján.
A kínos igazság
Nov. 4. (hétfő) 5.10 a gyengélkedőn
Eddig nem nagyon volt kedvem írni, de lassan már kiheverem az októberben történteket. A griffendélesek körében is feledésbe merült az eset, Potter és Black pedig újra visszatért a hétköznapi életbe. A barátnőim sem fújnak már rám, én ettől függetlenül örökké hálás leszek Alice-nek, hogy akkor nem hagyott cserben. Szóval kezd minden visszatérni a rendes kerékvágásba. Már ha a Roxfortban bármit is „rendes”-nek lehet nevezni.
A rendes kerékvágás egyben azt is jelenti, hogy Potter megint egy felfuvalkodott hólyag lett, bár az igaz, hogy az októberben történtek óta még nem kaptam bárbajozáson, sőt, mintha Pitonról is leszállt volna. Bár ugyanezt nem lehetett elmondani a mardekárosokról.
Mióta kiütöttem őket aznap este, szinte már idegesítően sokszor toppannak elém, hogy lesárvérűzzenek, és egyéb szidalmakat szórjanak rám. Rettentően unalmas. Már jobban idegesít, mint Potter.
Apropó, Potter: ekkorát még soha nem égtem előtte. És az volt a legrosszabb, hogy az egész a klubhelyiségben zajlott le, természetesen mindenki füle hallatára. Tegnap ugyanis megint elég furcsa módját választotta a randikérésnek. Egyébként sem voltam valami rózsás hangulatban, mert a mardekárosok megint rámtaláltak, miközben vacsoráztam, és persze ilyenkor nem volt már ott egyik barátnőm sem. Mindegy, a lényeg, hogy rendesen felhúztak, és akkor Potter a klubhelyiségben rátett még egy lapáttal.
A hirdetőtáblán valószínűleg egy roxmortsi kirándulást hirdető szórólap lehetett, mert mindenki ott tömörült előtte. De most ez érdekelt a legkevésbé. Dühösen lepattantam az egyik fotelba és elővettem az aznapi, félig elkészült SVK esszémet, hogy befejezzem. El nem tudtam képzelni, hogy a lányok hol maradtak, de tény, hogy nem voltak a klubhelyiségben. Így egyedül gubbasztottam a fotelomban, mélyen a gondolataimba merülve bámultam a tűzbe, és azon agyaltam, hogy hogyan torolhatnám meg a mardekárosok ellenem elkövetett sérelmeit.
Ekkor valaki leült mellém. Nem néztem oda, szinte fel se fogtam, hogy társaságom akadt, annyira elmerültem borús gondolataimban.
Az a valaki nagyon csendes volt, így fel se merült bennem, hogy Potter lehet az. Azt hittem, Alice, és már vártam, hogy elkezdjen nyavalyogni a rengeteg házi miatt, mikor az a valaki hirtelen egy PUSZIT adott az arcomra! Hitetlenkedve néztem az illetőre, és amikor megláttam Pottert, legszívesebben felképeltem volna, de nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy kiadjam a dühömet, úgyhogy felpattantam a helyemről.
- Potter, te mi a fenét képzelsz magadról?! – Hirtelen mindenki elnémult körülöttünk, és kíváncsian várták a fejleményeket. – Ki engedte ezt meg neked?! Tűnés innen, de rögtön! – Meg se mozdult, csak kajánul nézett rám azokkal a szép szemeivel. (Úristen!) – Szerinted ez csak úgy megengedett?! Mit akarsz tőlem, áruld már el végre!
- Hát… Hogy mit akarok? – nézett rám tűnődve. Láthatóan cseppet sem zavarta a nézőközönség, ellenben velem. Ó, hogy tűntek volna el végre! – Csak egy randit, Evans, semmi többet.
- Hát azt lesheted! Elegem van abból, hogy állandóan itt kerülgetsz, és nem hagysz élni! Black-kel egyetemben! – néztem rá hirtelen a szoba másik végében ülő fiúra. – Miattatok történt minden!
Potter értetlenül nézett rám, de nem hagytam megszólalni. A párbaj óta felgyülemlett dühöm kitörni készült.
- Októberben is: hogyha kibírtátok volna egy kis párbaj nélkül, ha nem féltettétek volna annyira a büszkeségeteket, semmi nem történt volna! Semmi az égvilágon!
A tömeg „Úúúú”-zott és „Áááá” –zott, Potternek pedig elsötétült a tekintete. Hoppá, lehet, hogy túl messzire mentem?
- Senki nem kérte, Evans, hogy gyere utánunk! – mondta dühösen. Ő is felállt a kanapéról. – Hányszor mondtam neked, hogy ne avatkozz bele, mert ezt nem értheted?!
A tömeg feszülten figyelte a fejleményeket. Valószínűleg szívesen meghallgatták volna, hogy mi is történt azon az estén.
- Érdekes, akkor nem ezt mondtad, amikor elkábítottam Blacket – itt a tömeg hirtelen Siriusra nézett – valószínűleg azt hitték, hogy róla beszélek -, meg Lestrange-t! Akkor nem szóltál, hogy hagyjalak békén titeket, vagy ne avatkozzak közbe!
- Itt most nem ez a lényeg! – vágott vissza. Már ő is kiabált. – Állandóan akárhová mennénk, te mindig követsz, megpróbálsz lebeszélni, aztán minket okolsz azért, mert pontot veszített a ház! – A következő szavakat már szinte a fogai között szűrve mondta ki. – Miért jössz utánunk állandóan?
- Talán azért, mert féltelek…!
Elhallgattam. Akkor jutott csak el a tudatomig, hogy mit is mondtam. Az arcom hirtelen céklavörösbe váltott át, a tömeg pedig felmorajlott. Erre a fordulatra valószínűleg nem számítottak. Mit ne mondjak, én se. Ahogy Potter hitetlenkedő arcát elnéztem, hát… ő is erre a válaszra számíthatott legutoljára.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. A dühe egy csapásra elapadni látszott. – Hogy te… Mi?
- Igen – feleltem dacosan, még mindig pirulva, bár dühöm nem párolgott el teljesen. – Képzeld el…
Nem voltam képes újra kimondani ott mindenki előtt, inkább sarkon fordultam és a pletykára éhes tekintetektől kísérve kimásztam portrélyukon. Az most eszembe se jutott, hogy este tíz óra van, és ilyenkor már tilos a folyosókon mászkálni. Egyszerűen egyedül szerettem volna lenni. Csak annyit akartam, hogy békén hagyjanak és felejtsék el a dolgot. Potterrel együtt. Fogalmam sincs, hogy fogok így a szeme elé kerülni…
Ráadásul borzalmasan éreztem magam. Potterrel még soha nem vesztem össze ennyire. Persze tavaly, meg azelőtt sokszor kiabáltam vele, de azokat szinte fel se vette. Soha nem vágott vissza. Legalábbis nem ennyire hevesen és mérgesen.
És már megint bőgtem. Ez a második eset, hogy Potter miatt sírok. De miért?! Egy ilyen idióta miatt nem érdemes könnyeket hullatni!
Csak mentem, mentem és mentem, nem is figyeltem, hogy merre. Mire észbekaptam, már kint szaladtam a szakadó esőben. Még mindig nem figyeltem, hová megyek. Mikor megálltam, hogy kifújjam magam, körülnéztem. A sötétben nem igazán tudtam beazonosítani, hogy hová is kerültem, de megijedtem.
Ott voltam kint az udvaron este negyed tizenegykor a zuhogó esőben! És körülöttem hatalmas csönd. Csak a fák susogása és az eső zaja hallatszott, tehát nem messze lehettem az erdőtől. Erre még jobban bepánikoltam. Hiszen a Rengetegben egy csomó sötét teremtmény él! Most féltem csak igazán…
Hirtelen mindenféle lényeket láttam kibontakozni a sötétből, amik csak arra várnak, hogy nekem támadhassanak. Még jobban megijedtem, már ha ez lehetséges volt. Éreztem, hogy elkezd remegni a lábam, és a szívem is hevesen kalapált.
Gondolkodás nélkül elindultam vissza a kastély felé. Legalábbis reméltem, hogy arra szaladok, mert fényeket láttam valahol arrafele, és bíztam benne, hogy a Roxfort fáklyáinak a lángjait követem.
Félúton hirtelen nekiütköztem valaminek, mire úgy megijedtem, hogy felsikítottam. A következő pillanatban valaki átkarolt és befogta a számat. Először azt hittem, hogy valami vadállat akart leteperni, aztán mikor lassan felismertem az alakot, olyan határtalan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy nem valami szőrös fenevadnak ütköztem, amitől legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Akkor fel se fogtam, mi volt az az érzés, ami magába kerített, csak annyi volt biztos, hogy nem akartam megválni az erős karok biztonságot nyújtó szorításától. Aztán ez az érzés átadta a helyét a szégyennek és rémületnek. Ijedten kiszakítottam magam Potter karjaiból, és tovább futottam a kastély felé.
Az eső olyan sűrűn esett, hogy már alig láttam valamit, de nem álltam meg, csak amikor már végre a bejárati csarnokban voltam. Nagyon kifulladtam a futástól, nem bírtam volna tovább menni, minden porcikámban remegtem, így a hátamat nekivetettem a falnak, és úgy próbáltam megnyugodni.
A hajamból, ruhámból facsarni lehetett volna a vizet, teljesen átfagytam a kinti hidegben. Azt se tudtam megkülönböztetni, hogy melyik csepp hullik a hajamból és melyik a szememből. Odabotorkáltam az egyik fáklya közelébe, hogy legalább egy kicsit felmelegedjek. Az persze a sokktól eszembe se jutott, hogy varázslattal szárítsam meg magam…
Lépteket hallottam közeledni, majd feltűnt Potter szintén csurom vizes ábrázata. Elég dühösnek tűnt, de amint meglátott, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és odajött hozzám.
Még mindig égtem a szégyentől a klubhelyiségben történtek miatt, ezért újra el akartam menekülni, de már állni is alig bírtam, ráadásul megfogta a karom, hogy ne tudjak elmenni.
- Elárulnád, hogy mi volt ez az egész? – nézett rám. Még mindig dühösnek tűnt, még ha nem is annyira, mint fent a toronyban.
- Micsoda? – kérdeztem vissza remegve. Rettentően fáztam, és féltem is, bár fogalmam se volt, mitől. Ezt láthatóan észrevette, mert megenyhülve váltott témát.
- Fel kell menned a gyengélkedőre – mondta miközben végignézett rajtam. – Tiszta víz vagy. (Ja, mintha ő nem lett volna az.)
Én csak bólintottam. Az egyik karomat átvetette a nyakán, a sajátjával pedig átkarolta a derekamat. Valahogy nyugtatólag hatott rám a közelsége. Nagyon jól éreztem magam a karjaiban. Közelebb húzódtam hozzá, amitől érezhetően meglepődött, de nem tolt el magától. Így battyogtunk fel a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey majdnem szívbajt kapott, amikor meglátott minket.
Miután a javasasszony megszárított mindkettőnket, nekem odadobott egy pizsamát, majd elhúzta a paravánt, hogy átöltözhessek. Mikor elkészültem és befektetett az ágyba, majd Potter meggyőzte róla, hogy neki nincs semmi baja, elment bájitalokért. Mikor visszajött felparancsolta a fiút a toronyba, aki még távoztában odasúgta nekem:
- Ezzel még nincs vége.
Azóta még nem találkoztam vele…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
