Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: A szünet utolsó napja kellemesen telik a négyes számára, ám az elkövetkezõ hetekben már nem megy minden zökkenõmentesen. Ginny és Harry veszekedésének következménye is lesz...

Problémák

Dumbledore somolyogva és elégedetten indult vissza irodája felé. Harry végül ismét vette az akadályt, és az igazgató büszkén gondolt vissza a teljesítményére, gyorsaságára és eltökéltségére.
Úgy tûnt kollégája és Harry gyümölcsözõ együttmûködésükkel még a legmerészebb elképzeléseit és reményeit is felülmúlták. Ezt természetesen annak tudta be, hogy végre hajlandóak voltak megismerni egymást és meglátni azt, ami túlmutatott a nyilvánvalón. Perselus cinizmusa, és Harry szemtelensége – merengett – a kettõ tulajdonképpen ugyan az. Ajaj futott át az agyán amint megfogalmazta. Mindkettõ intelligens, büszke, és erõs jellem. Ebbõl a szempontból talán nem túl jó ötlet õket összeereszteni, mert egyikük sem engedne, ha olyan helyzet adódik.
Mindazonáltal… igen. Harry megtanulta valamelyest tisztelni Perselust, aki szintén elismerte a fiú erõsségeit. Nem lesz itt semmi baj – fejezte be végül elmélkedését az idõs mágus.

Harry nem mondta, hogy nem fáradt, mikor visszaérve a klubhelyiségbe barátai kérdezgetni kezdték. Egyrészt, mert felesleges lett volna magát még ezzel is nyomasztani, holott barátai ezúttal pontosan tudták mit is csinált órákon keresztül, másrészt, mert ezzel maga is könnyebben lazíthat. Így inkább igyekezett minél kényelmesebbé tenni a hátralévõ délutánt és estét, hiszen már csak a holnapi nap volt hátra.
Az utolsó délelõtt, mikor igazán együtt lehettek, és nem utolsósorban nyíltan Ginnyvel. Amíg nem érkeznek meg társaik az otthon töltött szünidõbõl, a két fiatal szinte el sem mozdult egymás mellõl. Ha Harry olvasott, leülve a kandalló elõtti szõnyegre, Ginny kinyújtott lábai közé fészkelte magát, hátát a fiú mellkasának vetve, és úgy beszélgetett Hermionéval.
Majd Harry volt az, aki elfeküdve a kanapén, az ott ücsörgõ lány ölébe hajtotta a fejét, elégedetten felsóhajtva, mikor Ginny cirógatni kezdte kócos tincseit.
- Lenyûgözõ volt az állóképességed – mondta a lány mosolyogva.
- Hát volt is min megedzõdnie, nem? – szólt oda Ron a rengeteg kalandjukra utalva.
- Hagyd már – legyintett Hermione. – Lehet hogy Ginny nem is erre utalt – mondta csalafinta mosollyal.

A vörös hajú lány arca erre azonnal olyan színt öltött, mint tincsei, s még Harryn is kiütött egy kis pír, bár talán õt inkább az a tény nyugtalanította, hogy Ron miként fogja fel, ha nyilvánvalóvá válik, hogy húgával lévõ kapcsolata nem épp plátói. Vajon eszébe jutott már egyáltalán ez a lehetõség?
Barátja bambán Hermionéra meredt.
- Hogy mi van?
A lány nem válaszolt, inkább erõsen tanulmányozni kezdte a kezében lévõ kötetet, de ahogy a lapok fölé hajolt, Harry észrevette, hogy változatlanul mosolyog.
Ron most felváltva tekintett hol húgára, hol pedig barátjára, s igyekezett megemészteni a célzatos megjegyzés jelentését. Ginny idegesen fészkelõdött, ám végül nem tudta megállni, és felnevetett.
Most már Harry is egy kicsit furcsán nézett rá, minek láttán a lány magyarázni kezdett.
- Csak… tényleg elég kétértelmû voltam nem? Lenyûgözõ volt az állóképességed – idézte saját magát.

Erre Harry is elvigyorodott, majd egy óvatos pillantást vetve Ronra, azt mondta.
- Akár még igaz is lehetne mindkét esetre, ha tegnap nem lettem volna túl fáradt az edzés miatt.
Ron szemöldöke felszaladt, és arca csúnyán vöröslött, míg a könyve mögül ki-kilesõ Hermione, aki nagyon is figyelemmel kísérte az eseményeket, jóízûen fel nem nevetett. Erre aztán a fiú figyelme rögtön ráterelõdött.
- Szerinted mi olyan vicces azon, hogy a húgom és a legjobb barátom ki tudja mióta szexe… - itt inkább elharapta, és máshogy fogalmazott – alszanak együtt?!
- Jaj Ron! Egyikük sem gyerek már, és nem is felelõtlenek. Ez a kapcsolat velejárója – válaszolt a lány nyugodtan. – Mindegyiké.
Utolsó megjegyzésére Harryék is felkapták a fejüket, s Ron ismét csak piroslott magában, ahogy barátnõjét nézte.
- És? Szintén tûrhetõ az állóképessége? – nevetett Ginny.
- Látom tetszik ez a kifejezés – bökte meg Harry az oldalát.

Ron végül, talán életében elõször bölcsen hallgatott, és inkább befejezte az átváltoztatástan házijából hiányzó néhány sort, amivel lezárta a kéttekercses elvárást.
Ginny csalódott sóhajjal vette tudomásul, hogy milyen gyorsan elszaladt a délelõtt, mikor nagy zsibongás kíséretében megérkeztek háztársaik, és lelkesen mesélték a szünetben nélkülözött barátaiknak mi minden történt velük ez idõ alatt, és ki milyen remek vagy épp felejthetõ ajándékot kapott, és ily módon töltötte el az ünnepeket.
Ekkor már Harry szokásos foteljében ücsörgött, és vidáman mosolyogva fogadta a sok üdvözletet, és a lelkes DS tagok máris feltámadó érdeklõdését, mikorra várhatják a következõ találkozót.
- Látom, nagyon kipihentétek magatokat – nevetett rájuk a fiú.
- Rólad viszont ez nem igazán mondható el, haver – nézett végig rajta Dean.
Erre Hermione alig hallhatóan, hogy csak barátainak tûnjön fel, megjegyezte.
- Naná, mert Ginny kellõen kifárasztotta.

Mire a vörös hajú lány kicsit közelebb hajolt hozzá.
- Mond csak kedves barátnõm, tulajdonképpen mit ittál?
Harry az ajkába harapott, hogy legalább addig visszatartsa kitörni készülõ nevetését, amíg kinyögi.
- Biztosan jól sült el az este.
Ginny rápillantott, majd egyszerre robbant ki belõlük a nevetés, Hermione tekintete pedig Ronra tévedt, s mindketten elpirultak. Ez természetesen csak még jobb kedvvel töltötte el a hasfájásukkal elfoglalt párost, akik mérhetetlen bajaik ellenére figyelemmel kísérték szavaik hatását.
- Nem is tévedtünk akkorát – vigyorgott Harry, majd ejtve a témát, immár jól érthetõen és hallhatóan magyarázni kezdte a köréje gyûlt évfolyamtársainak, hogy jó volt a megfigyelésük, és valóban nem láblógálással töltötte a szünidõt, hanem rendszeres képzéssel és edzéssel.
Ez természetesen csak még jobban felvillanyozta a többieket, hiszen egyúttal ez azt is jelentette, hogy Harry ismét erõsödött, és hogy õk megtanulhatnak egy sor jobbnál jobb átkot és védekezést. Már megint.

Harry nem panaszkodhatott az elkövetkezendõ három hétben. Nagyon jól haladt a felkészüléssel, Ginnyvel való kapcsolata egyszerûen tökéletes volt, – noha a lányban olykor felszínre tört, hogy mégiscsak olyan hülyén jön ki, mintha bûnt követnének el, s folyton csak bujkálnak - és legnagyobb csodálkozására, még az egyéb feladatai ellátásában sem ütközött különösebb akadályokba. Egyetlen dolog volt, ami problémát okozott neki, bár ez nem túlzottan új keletû, és rosszabban is volt már része roxforti évei során.
Mióta rövid tárgyalások és elbírálás után kicsapták a két mardekárost, a többiek sokkal dühödtebben támadták a griffendéleseket, és ezen belül természetesen Harryt.
Igazán nyílt atrocitásokra nem került sor, többnyire mert tartottak a fiútól, de szóban ahol csak tudták kikezdték.

- Ugyan már Potter. Te is tudod, hova és meddig fogsz eljutni – vigyorgott Malfoy rosszindulatúan. - A Nagyúr elé megkínzottan könyörögve az életedért.
- Majd akkor is ekkora legyen a szád, mikor halálfaló öltözetben bújsz meg az árnyékában, magalázottan és rettegve mikor büntet meg újra, ha elszúrod a „nagy terveit” – vágott vissza Ginny dühösen.
- Neked mi közöd hozzá te kis véráruló?! – sziszegte Parkinson megvetõen.
- Harry két kilóméteres nyomába sem érhettek – felelte Ginny azonnal. – Ti fel sem foghatjátok mi az a bátorság, becsület és kitartás, amivel veletek ellentétben, õ szembeszegül azzal a szemétládával.
A közelben ülõ griffendéles társaik feszülten figyelték a vitatkozókat. Persze hogy csak most mertek idejönni ezek a ravaszkodó gyáva férgek is, mikor a tanárok közül egy sincs lent, hogy közbeavatkozzon. Ron dühösen vöröslõ fejjel méregette õket, míg Hermione megvetõen nézte a szõke mardekárost.
- Tudod mit Weasley? Valóban ott leszek, és röhögve nézem majd, ahogy a porban csúszik a ti nagy hõsötök a Nagyúr lábai elõtt – mondta erre Malfoy.

Harry nem tudta meddig képes még elfojtani az indulatait, de önkéntelenül is felállt.
- Ebbõl is látszik mennyire nem ismersz Malfoy – mondta olyan hideg hangon, amitõl még az elõttük lévõ víz is megfagyhatott volna a pohárban. – Kínzott is, és próbált már megtörni. Arról nem is beszélve hányszor vallott kudarcot a megölésemmel. És tudod mit? Egyszer sem sikerült még csak megaláznia sem, nem hogy azt hallani hogy könyörgöm neki – majd kissé közelebb lépett a szõke fiúhoz, aki erre mintha hátrébb csúsztatta volna a lábát, hogy amint szükségét látja távolabb léphessen. – Jól jegyezd meg, amit most mondok: Neked sem lesz ott mindig apuci, akinek a pénze és kegyetlen hírneve elrejtsen és megóvjon. A te Nagyurad elõtt pedig végképp nem. Akkor fogsz csak igazán elgondolkodni, hogy milyen utat is választottál. De már késõ lesz – fejezte be Harry komor suttogással.

Az asztalukhoz gyûlt mardekárosok mintha nem tudták volna, mit vágjanak erre vissza. Csak hallgattak, és mereven, gyûlölködve nézték a fekete hajú fiú arcát, és rájuk villanó szemeit.
- Ezzel be is ismertétek az igazamat – jelentette ki Harry rövid idõ után. – És most, ha megbocsátotok, csak rontjátok a levegõt, márpedig mi reggelizni szeretnénk.
- Majd meglátjuk Potter. Majd meglátjuk – sziszegte Malfoy, azzal megfordult, és otthagyták õket.
Néhány fültanú még érdeklõdve figyelte Ginny és Harry kettõsét, ahogy egymás mellett állva néznek a távolodó mardekárosok után, majd elgondolkodva tértek vissza a tányérjaikhoz.
- Ginny kijönnél velem? – kérdezte Harry halkan, ahogy a kedvese felé fordult, ahelyett, hogy valóban visszaültek volna reggelizni.
A lány kicsit furcsállón nézte, de rábólintott.
- Persze.

A fiú kisétált a folyosóra a nagyterembõl, kihasználva, hogy mindenki a reggelijével van elfoglalva, Ginny pedig követte.
- Nézd – fordult felé Harry, amint kellõ távolságba értek az ajtótól, és elvégzett maguk körül egy némító bûbájt. – Tényleg nagyon jól esik, hogy azonnal a pártomat fogod, és így védelmezel az ostoba vádakkal szemben, de ezek engem nem érdekelnek. A többieket és fõleg a mardekárosokat viszont annál inkább, hogy miért védesz ennyire.
- Nem csak szeretlek, de a barátom is vagy. Utálom, hogy azok vágnak mindenféle baromságot a fejedhez, akik a legkevésbé sem ismernek, csak azt a hazug Profétát olvassák, és attól már azt hiszik tudnak mindent – felelte indulatosan Ginny. – Természetes, ha ezt nem nézem jó szemmel.

Harry sóhajtott.
- Ez rendben is van Ginny, de lassan már elárulsz minket a szenvedélyes kitöréseiddel.
A lánynak kezdett rosszul esni, hogy még ilyen szinten sem állhat ki Harry mellett, holott a kapcsolatukat így is titkolniuk kell.
- Hermione is megtette már ezerszer érted! Néha már nálam is jobban védelmez. Arról szerinted nem gondolhatnak többet? Néha még én is azt hiszem, hogy nem is Ronba, hanem beléd szerelmes – tette hozzá kis kesernyés gúnnyal.
- Ezt te sem gondolhatod – nézett rá Harry komolyan. – Itt az a fontos, hogy ne juthasson el Voldemort fülébe még a közelebbi kapcsolatunk gyanúja sem.
- Mondtam már, hogy engem nem érdekel! – vágta rá dühösen a lány.
- A francba Ginny, pedig érdekelhetne! – mondta most már Harry is ingerültebben. – Mert bárhonnan is nézed, az életeddel játszol, ha velem vagy.
- Ez sem igaz! Eddig is csak azért vagyok még itt, mert mindig a közelemben voltál, és megakadályoztad, hogy elvigyenek.

Harry megrázta a fejét.
- De miért akarnak elvinni?! – emelte fel a hangját a fiú. – Mert közel állsz hozzám. Jól tudod, mit mondtak Notték.
- Ó, szóval még így is örülhetek, hogy egyáltalán velem maradtál, igaz? – kérdezte Ginny, s már nem sok híja volt, hogy elsírja magát.
Harry elõrébb lépett.
- Nem mondtam ilyet, és soha nem is tenném! Csupán azt kérem, hogy legyünk óvatosabbak!
Ginny indulatosan bólintott.
- Tehát ne védjelek meg, ha igazságtalanul vádolnak, ne érjek hozzád még véletlenül sem, legjobb, ha meg sem szólalok, mert még az is sok hogy egyáltalán Ronék tudják, mi van közöttünk – sorolta maró gúnnyal. – Tényleg, egyáltalán mi van közöttünk? – nézett fel egyenesen a zöld szemekbe keserû könnyein át.
- Én nem bántani akarlak Ginny! Miért nem lehet ezt megérteni?! – lépett oda hozzá Harry, és megfogta a vállait. – Nagyon szeretlek, az istenit! – tört ki belõle. – Azt akarom, hogy ne essen bajod, nem pedig azt, hogy ezentúl úgy viselkedj velem mint egy idegennel!

Ginny csak nézett rá, majd gyorsan megölelte, és azt suttogta.
- Értelek – aztán elengedte. – Azt hiszem, megyek, sétálok egy kicsit.
Elindult a folyosón, amikor is Harry utána szólt.
- Ez nem túl jó ötlet. Ne felejtsd, nem maradhatsz egyedül.
A lány megtorpant egy pillanatra, végül mégis szótlanul tovább indult.
Harry szomorúan felsóhajtott, majd besietett a nagyterembe barátaihoz.
- Hermione – fordult a lányhoz – kérlek, kísérd el Ginnyt, nehogy baja essen. Jobb lenne, ha most nem én mennék vele.
Hermione fürkészõn nézett fel rá, de már mozdult is.
- Persze Harry, nem lesz semmi baj.
- Köszönöm – bólintott a fiú, s elmondta, merre induljon Ginny után.

Hermione az eligazítás szerint gyorsan beérte barátnõjét, aki láthatóan azzal volt elfoglalva, hogy rájöjjön merre is jut ki a parkba, mert szemeit elhomályosították a könnyei.
- Ginny, minden rendben? – lépett oda mellé.
A lány erre erõltetetten felnevetett.
- Ó igen. Minden tökéletes – csupán el kellene tüntetnie egy szemétláda fekete mágust, hogy Harry végre ne féljen szeretni. Semmiség.
Hermione megfogta a kezét, és vezette az elõcsarnok vége felé a tölgyfaajtóhoz.
- Úgy értem, te jól vagy e?
Ginny felsóhajtott.
- Mivel Harry téged küldött utánam, és nem maga jött, már egyre kevésbé.
- Azt mondta, szerinte jobb lenne, ha most én lennék melletted.

A vörös hajú lány megint sóhajtott.
- Azt hiszem, tényleg jól gondolta – mondta, miközben már a park vizes füvét taposták.
- Összevesztetek? – kérdezte Hermione, és figyelmesen hallgatta barátnõje minden szavát.
- Azt nem tudom. De veszekedtünk – felelte a lány. – Még mindig fél. Azt akarja, hogy óvatosabban viselkedjek vele kapcsolatban, ne védelmezzem annyira, mert gyanút foghatnak. Lassan már hozzá sem merek majd érni társaságban. És ez nem normális! – fakadt ki. – Mindennél jobban szeretem, és ezt nem, hogy nem mondhatom el a világnak, de még minden erõmmel tagadnom is kell!
Hermione bátorítóan megszorította a kezét.
- Sajnálom, de az óvatossággal valahol tényleg igaza van. Viszont nézd onnan a dolgot, hogy ez a mérhetetlen aggodalma abból ered, hogy mennyire szeret téged – vigasztalta barátnõjét.
- Igen, ezt tudom – sóhajtotta Ginny. – Most is mondta. De én… én nagyon szeretném, ha nem kellene féltenie, ha pusztán kiállhatnánk a Roxfort elé azzal, hogy mit érzünk egymás iránt.

Hermione bólintott, hogy ezt teljesen megérti.
- Harryvel semmi sem ilyen egyszerû. Kezdve a vele való barátságot. Valójában sosem õ irányította az életét, hanem a körülmények, és a sorsán nem igazán tud változtatni, bármennyire is szeretné.
Ginny megtorpant és szembefordult barátnõjével.
- Most nehogy egy önzõ csitrinek gondolj. Tudom, hogy õ szenved a legjobban ettõl az egésztõl, és sosem kergetném Tudjukki karjaiba, csak hogy vége legyen ennek. Csak borzasztó nehéz ezt elviselni, mert annyira igazságtalan. Harrynél jobb, erõsebb és kivételesebb emberrel még nem találkoztam. De még Dumbledore sem, erre tessék! – tárta szét a karjait sokatmondóan.
Hermione szomorúan nézett el a sötétlõ tó felé.
- Ha tudnád ezt már hányszor végiggondoltam én is. Sokkal jobbat érdemelne. Úgy szeretem õt, mint a testvéremet, és ezért is fogom mindenben segíteni, amíg csak megtehetem.

Ginny hosszan nézte barátnõjét.
- Neked legalább megengedi. Engem meg majd bezár, s retteghetek mikor hallok felõle olyan hírt, hogy megsérült.
- Minket is rengeteget gyõzködött Ronnal, hogy ne tartsunk vele, ha már elvégeztük a Roxfortot. Szerintem még most sem fogadta el teljesen. Ha igazán a felkészülésérõl, a háború alakulásáról és terveikrõl van szó, csak Dumbledore-ral beszél. Ugyanis minél többet tudunk, annál inkább aggódhat.
- Úgy szeretnék segíteni neki – csóválta a fejét Ginny.
- Azzal hogy mellette vagy és szereted, nagyon sokat segítesz neki. Ebben teljesen biztos vagyok – felelte Hermione.
Barátnõje hálásan rámosolygott.