- Nem láttál semmit? – kérdezte tőle.

A kobold a fejét rázta. Homlokára tolt szerelő-szemüvege visszacsúszott az arcára.

- De az éktelen lármát csak hallottad, nem? Vagy túl részeg voltál hozzá, kobold? – köpte a szavakat a férfi, s rögtön látszott, hogy cseppet sem kobold-párti.

- Urluk nem iszik – válaszolta határozott nyugalommal a kobold.

- Peersze…! – lehelte gúnyosan a varázsló.

- Bármi aggaszt, a ferrumok gondoskodnak róla – próbálta megnyugtatni a férfit, majd megtörölte izzadt homlokát és a csőkulccsal a kezében visszafordult a páncélhoz.

Bron halkan káromkodva, a fejét csóválta és megindult az ajtó felé, hogy faképnél hagyja a koboldot.

Harry ezt a pillanatot választotta a támadásra. Előugrott a fal mögül és rögtön egy hátráltató rontást küldött a börtönőrre, amitől az felugrott a magasba és hátrarepült a sarokba.

A kobold ijedtében elejtette a szerszámot, de mielőtt bármit tehetett volna, Hermione mozdulatlanná dermesztette, majd Ron elkábította.

Bron előkapta pálcáját, de nem volt alkalma használni. Malfoy egy igen erős lefegyverző bűbájt szórt rá, amitől megint a falnak vágódott.

- Ááá! Titus…!

- Silencio! – intett felé a pálcájával Hermione, s Bron nyomban elnémult.

A következő varázslat a vizsgáló asztalnak taszította, s ekkor nyugton maradt. Négy varázspálca szegeződött a torkának fenyegetően, Bron abbahagyta a néma tátogást.

Harry közelebb lépett hozzá és pálcáját le nem eresztve megragadta az őr ruháját, hogy hatásosabb legyen a fenyegetés.

- Sonorus… - suttogta. - Hol van Lucius Malfoy?

Az őrt azonban úgy tűnt, keményebb fából faragták, mert folyton szabadulni próbált a szorításból, végül leköpte Harry talárját.

- Azt kérdeztem, hol van? – ismételte Harry.

- Fordulj föl! Koszos halálfaló! – acsargott a fogoly.

Harry elengedte a grabancát és hátrébb lépett. A férfi valami megmagyarázhatatlan elszántságtól vezérelve rögtön fel akart pattanni, hogy rávesse magát, de Ron egy könnyed pálcaintéssel a székéhez szögezte a férfit. A varázslattól mozdulni se tudott, de tovább erőlködött.

Harry odafordult a hátul álló két „halálfalóhoz” és intett a magasabbiknak.

- Te jössz – szólt Malfoynak. – Szedd ki belőle egy Imperius átokkal. Értesz hozzá, ugye?

Amaz bólintott, máris a foglyukhoz lépett és a fejének szegezte nyersfa színű pálcáját.

- Imperio! – kiáltotta Malfoy, s a varázslat hatott.

Bron szemei jól láthatóan elhomályosultak, mintha köd borult volna rá, a következő pillanatban azonban újra kitisztult és arca erőlködő fintorba torzult.

- Hová vittétek Lucius Malfoyt? – kérdezte Draco, továbbra is a férfira szegezve pálcáját, amivel uralma alatt próbálta tartani az elméjét.

Harry bizonytalanul állt mellette és meglepődött rajta, milyen erős a torzonborz őr elméje. Kitartóan küzdött az Imperius átok ellen, de Malfoy sem hagyta magát.

- Gyerünk! Hol van? Válaszolj!

- Fe-fe… fent van… - nyögte a férfi, majd erősen beleharapott az ajkába, hogy így próbáljon ellenkezni.

Harry tisztelete egyre nőtt iránta, de nem volt más választásuk.

- Hol? – dörrent rá Malfoy.

- A-a ki… kihallgató… szobában – jött az akadozó válasz.

- Hol van a kihallgató szoba? – kérdezte Harry, de a férfi nem válaszolt.

Malfoy megismételte a kérdést úgy, hogy újból megerősítette a kényszerítő átkot, s ekkor Bron végre beszélt:

- Fent… a legfelső szinten…

Jött az újabb kérdés:

- Miért?

- Valami auror parancsára… öh… kifaggatják. Tegnap azt mondta… azt mondta beszélni fog… beszél a többiekről… A főnök megüzente… megüzente a minisztériumba… öh…

Malfoy elengedte a varázslót és egy pálcaintéssel megkötözte, majd megint elnémította, hogy ne kiabálhasson. Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- Ő az – mondta Hermione remegő hangon. - Már itt van.

- Lehet, hogy elkéstünk? – vetette föl Ron.

- Még nem kell kétségbe esni – nyugtatta őket Harry, bár ő maga is ideges volt. Az, hogy felvitték a kihallgató szobába „valami auror” parancsára, az két dolgot jelentett: Nagini megelőzte őket és legalább egy halálfalóval is meg kell küzdeniük.

- Stupor! – szólt Malfoy és a varázsló eszméletét vesztette.

Megint Harry ment elöl, s a műhelyből kilépve a lépcső felé fordult, de Malfoy a liftet célozta meg.

- Mit csinálsz? – ragadta meg Harry a fiú karját.

- A lifthez megyünk…

- Elment az eszed! – csóválta a fejét Harry. – Ha az őrök visszajönnek, nyílt célpont leszünk nekik a liftbe zárva. A lépcsőkön megyünk.

Malfoy nem ellenkezett, Harryt követve és Ronnal és Hermionéval a nyomában futva, de óvatosan mászták meg a lépcsőfokokat, s hamarosan már a tizedik emelet magasságában jártak. Itt nem voltak ferrumok, láthatóan nem voltak annyian, hogy egyszerre minden épületszárnyban őrködhessenek, ezért egyikből a másikba meneteltek. Harrynek szúrt a tüdeje a sok lépcsőzéstől, ráadásul mindezt görnyedezve kellett megtennie, ami igen kényelmetlen volt – sokkal kényelmetlenebb, mint a csatornában mászni.

Út közben egyszer le kellett hasalniuk a lépcsőfokokra, mert a mélység túloldalán, egy emelettel alattuk haladt el a börtönparancsnok nyomában három páncélos katonával.

- Nem láttatok senkit? – kérdezte a ferrumoktól. – Akkor valóban csak egy riasztóbűbáj volt a ludas, Titusnak igaza volt… Titus!

A szárny Harryékkel átellenes oldalán a Titus nevű varázsló rohant be a C-szárny felé vezető boltíves átjáró irányából.

- Itt vannak! – kiabálta a férfi.

- Be ide, gyorsan! - mondta Malfoy, s Harry még épp időben rántotta be az A-szárnyba visszavezető boltív árnyékába az oldalát markoló Hermionét.

Titus megállt a parancsnok előtt.

- Itt vannak, itt vannak…! Halál… halálfalók! – zihálta a férfi és úgy tűnt, teljesen megzavarodott. – Engedd ki őket! Engedd ki!

- Miről beszélsz? – nézett rá rémülten a felettese.

- El… elkábították Bront meg a koboldot. Csak ők lehetnek… Halálfalók.

- Nagy ég! – suttogta a parancsnok úgy, hogy Harry alig hallotta.

Harryék a beálló csöndben tisztán hallották őket. A csalizajgépek elhallgattak.

- Mit tegyünk? – hallatszott egy mély hang az egyik ferrum páncélja mögül. A börtönparancsnok elküldte őket a Harryék alatti átjárón a D-szárnyba, majd a beosztottjához fordult.

- Keresd meg őket, hívd a többi páncélt! Biztos a többieket akarják kiszabadítani.

- Jól hallom, megjöttek a társaim? – zengte az egyik rab hangja az ajtó mögül, majd kis nevetés hallatszott. – Akkor azt hiszem, búcsút veszünk egymástól, Titus barátom.

- Majd adok én neked búcsút, féreg! – morogta a parancsnok. – Jöjjenek csak, én…

Hangját elnyomta egy fémes döngés.

BAMM! – hallatszott Harryék mögül, az A-szárny felől, s ezt nyomban újabb döngés követte. Bamm-bamm-bamm…

Az elvarázsolt páncélok észrevették a négy halálfaló-ruhás egyént és kivont karddal megindultak feléjük.

- Hogy az a…! – morgolódott Harry és Ron.

Hermione és Malfoy is pálcát szegeztek a ferrumokra, de Harry rájuk szólt:

- Nem! A terv dugába dőlt. Menjetek, keressétek meg az apádat és öljétek meg a kígyót! Mi feltartjuk őket.

- De Harry… - szólt Hermione, de barátja már nem figyelt rá.

Harry Ronnal együtt átlépett az A-szárnyba vezető boltíves átjárón és megcélozták az elvarázsolt páncélokat. Többen voltak, mint Harry sejtette, minden emeletről ideözönlöttek a páncélos katonák. Nem maradhattak sokáig, mert nagy túlerőben volt az azkabani őrség. A szintjükön közeledő két ferrumot Ron gyorsan tántorgó tökfejekké változtatta, másik kettő pedig Harry varázslatától esett darabokra, mely egy megidézett acélgömb formájában csapódott nekik, mint valami ágyúgolyó.

- Ejha! – rikkantotta Ron elismerően, aki a félelmetes helyzet ellenére nem tűnt ijedtnek, s Harry ezért gondolatban megveregette a hátát.

Hátranézett az átjáró irányába, s még látta, hogy Hermione és Malfoy futva elindulnak a lépcsőn felfelé, épp mielőtt a börtönparancsnok egy zöld átka felperzselte volna azt a helyet, ahol eddig álltak. Ennek a fele se tréfa – gondolta Harry, s látva varázslata eredményét gyorsan megidézett három hasonló acélgömböt és megparancsolta nekik, hogy lökjék le a ferrumokat a mélybe. Minél gyorsabban be szerette volna fejezni ezt a csetepatét.

Két emelettel alattuk Titus tovább pánikolt:

- Mindannyiunkat megölnek! – nyögte a férfi. – Mind meg fogunk halni!

- Ez az! Adjatok a rohadt sárvérűeknek! – kiabálta egy férfi a cellája kukucskálójából, mire válaszul a parancsnok egy átkot szórt rá a résen keresztül. A rab hangosan jajgatni kezdett.

- Maradj csöndben! – dörrent rá a parancsnok szigorúan és most a magasba küldött egy halálos átkot, Harry szerint arra, ahol két társa tartózkodhatott.

Megfogta Ron talárját és visszahúzta a B-szárnyba, a barátaik után. Mögöttük felhangzott a ferrumok darabjainak fémes kongása, ahogy az acélgömbök megkezdték pusztító munkájukat.

- Hívd a liftet! – szólt neki Harry, s Ron nyomban úgy is tett.

Kihajolt a korlát fölött és pálcájából kék szikrákat szórt a felvonóra. Az hangosan megnyikordult és csikorogva elindult.

- Ááá! – üvöltött rájuk haragosan a börtönparancsnok, s egy piros fénysugarat bocsátott Ronra. Harry gyorsan félrerántotta a fiút. A vörös fény vakítónak tűnt a sötétségben, akárcsak a zöld fénysugár.

Harry felnézett a magasba – Hermione és Malfoy fölöttük négy emelettel szaladt felfelé a lépcsőkön, Hermione kissé lemaradva. Figyelmét megint a két varázsló vonta magára, mikor újabb átkot küldtek rájuk a mélység túloldaláról. Válaszul Ronnal együtt egy-egy kábító átkot szórtak ki, azonban a C-szárnyba vezető átjáró jó fedezéket nyújtott ellenfeleiknek, így a varázslatok nem hatottak.

A lift egyre közelebb jött, s a börtönparancsnok mellett idegesen járkáló Titus feladta főnöke győzködését, és kezébe vette az irányítást.

- Hová mész, te eszement? – förmedt rá a főnöke.

Titus kiszaladt a fedezékből és Ron átka elől félreugorva átszaladt a túloldalra, a Harryék alatt lévő átjáróhoz, az A-szárnyba.

- Mögénk akar kerülni – ismerte fel Harry a veszélyt. – Ron, menj utána!

Ron visszament az A-szárnyba, hogy felülről megpróbálja elkábítani a Titus nevű varázslót, ekkor azonban egy varázsige hallatszott:

- Alohomora!

Pár másodpercig semmi sem történt, aztán a lift nyikorgásánál sokkal hangosabb, fémes súrlódás hallatszott.

- Harry, ezt nézd meg! – kiáltotta neki Ron, barátja pedig nyomban odaszaladt, még épp időben, mert a börtönparancsnok újabb átka a korlátba csapódott, kiszakítva azt a helyéről.

- Ezt nézd meg! – ismételte Ron a mélybe mutatva.

- Alohomora! – kiáltotta újra Titus, pálcáját az alattuk fekvő vaskapura szegezve.

A varázslattól a kapu életre kelt és hangos, csikorgó hangot hallatva kinyílt, feltárva a medencét.

- Mondom, hogy ne csináld, te eszement idióta! – fröcsögte az igazgató és látva, hogy Harry is elment a helyéről, követte beosztottját.

Titus nem hagyta annyiban.

- Én nem fogok halálfalókkal hadakozni! – kiabálta. – Én nem fogok a Sötét Jegy alatt megdögleni! Eressz!

Azzal kitépte magát a parancsnok markából és rohanvást megindult lefelé. Harry azonban már nem őt figyelte. A korlát fölött kihajolva a megnyílt mélységet látta, ahol a rácsok is kinyíltak, szabaddá téve a medencét, amit a csatornából láttak.

Titus üvöltözve rohant lefelé:

- Gyertek, gyertek már! Segíccsetek, mocskos dögök! – kiabálta a medence felé, s Harry felkészült a legrosszabbra. Fogalma sem volt, miféle szörnyetegek rejtőzhetnek a medencében, de pár pillanat múlva megkapta a választ.

A vízből lassan, nagyon lassan három csuklyás fej emelkedett ki, s felnéztek a magasba. A fejek után pedig jöttek a testek, melyeket szintén fekete lepel borított. Mikor teljesen kiemelkedtek a vízből és kilebegtek a földszinti rácsozatra, ahová visszatértek az elvarázsolt páncélkatonák is, a három dementor hörögve beszívta a levegőt maga körül.

A páncélok pedig megrázkódtak és szét estek, mintha marionett bábuk lennének, melyeknek egyszerre vágták el az összes zsinórját. Harry nem esett kétségbe, meglendítette pálcáját, s a következő pillanatban hangos csattanás kíséretében megjelent egy fénylő oroszlán. Az állat büszke fejtartással megállt megidézője előtt, Harry pedig a lépcső felé küldte.

- Menj, zavard el őket! – szólt, s az oroszlán azonnal engedelmeskedett.

A patrónus vakító fénye végre rendesen megvilágította Harry előtt a börtön belső terét, s látta, hogy a felvonó már meg is érkezett az ő szintjükre. Ron pontosan ide hívta, s most ugyanolyan fülsüketítő csikorgással megállt, mint mikor elindult.

- Gyere, menjünk!

- Nem azt mondtad, hogy a liftben nyílt célpont leszünk? – kérdezte Ron, de azért engedelmeskedett.

- Nem a liftben megyünk, hanem a tetején… - szólt Harry és meglendítette a pálcáját. Az nagyot durrant, mint az imént a patrónus idézésnél, s most nagy varjú csapat röppent ki a végéből. Ezzel egy időben két aranygömböt is varázsolt, amik lassan keringeni kezdtek körülöttük, mint bolygók a nap körül.

- Átkozott halálfalók! – bömbölte a parancsnok és pálcájával vaktában hadonászott, miközben a varjak szárnyaltak körülötte, eltakarva Harryt és Ront a szeme elől.

Felmásztak a lift tetejére a rácsba kapaszkodva, aztán Ron lazán intett egyet a pálcájával, mire a felvonó karja elfordult és emelkedni kezdtek.

- Stupor! – ordibálta a parancsnok elszántan, láthatóan nem érdekelte, hogy beosztottjai nélkül vajmi kevés esélye van. A vörös fénynyaláb a lift aljába csapódott, amitől leszakadt a padlózata és vészesen megremegett.

- Gyorsabban, ez túl lassú – látta át Harry a helyzetet és varázslattal próbált rásegíteni a liftre. Ahogy egymás után hagyták el az emeleteket és a kardjukat lengető ferrumokat, a felvonó nyikorgását és súrlódását lassan egy éledő, egyre erősebb zaj kezdte elnyomni: rémült kiabálás, jajveszékelés, hátborzongató visítozás.

Harry összehúzta magán a talárt, mert a hideg egyre áthatóbb lett, a keze majd’ hozzá fagyott a vaskerethez, amit markolt, s lassan jött rá, mi is az oka.

A fény kihunyt alattuk, ismét teljes sötétségbe borult az Azkaban, még a földszinti fáklyák is kialudtak. Két pislákoló csillagot lehetett látni tíz-húsz emelettel Harryék alatt, mikor a felvonó megérkezett a legfelső szintre. Az a két csillagocska a Titus nevű varázsló és a börtönparancsnok égő pálcája volt.

- Hermione, hol vagy? – suttogta Ron, ösztönösen lehalkítva a hangját.

Pár pillanatig semmi, aztán újabb suttogás ütötte meg Harry fülét.

- Itt vagyok, ne zajongjatok – szólt a lány.

Harry és Ron lekászálódtak a felvonó tetejéről, ami hangos nyikorgásokkal járt és a mélységből hallatszó sikolyokkal együtt félelmetes hatása volt. A hideggel együtt borzolta a négyes idegeit, s Harry karja libabőrös lett.

- Malfoy? – kérdezett bele a sötétbe.

- Én is itt vagyok – szólt a fiú. - Fel kell mennünk…

- Azt hittem, már fent vagyunk – dünnyögte Ron. – És miért suttogunk? Lent sikítoznak a dementoroktól…

Hermione lepisszegte, de Harry is nyugtalan volt. Egyrészt a sötétségtől, hogy semmit se látott két méternél távolabb, másrészt a tény, hogy a dementorok még mindig itt vannak, mintha a patrónus nem használt volna semmit.

- Lucius… merre vagy?

A hang ugyanolyan hatással volt Harryre, mint a dementorok hidege – borsódzott tőle a háta.

- Hallottátok?

- Mit? – kérdezett vissza Malfoy.

- Sziszegés – szólt Hermione. – Ugye, Harry?

Harry tovább fülelt, de nem hallotta újból Nagini hangját.

- Igen – válaszolt nagy sokára a lánynak. – Fentről jön.

Ezzel megerősítette Malfoy véleményét, s barátaival együtt a bal kéz felé tátongó sötétség irányába indult, ahol hamarosan kiderült, hogy egy lépcső nyílik felfelé.

- Erre vannak a kihallgató szobák – mondta Malfoy. – Perselus elmagyarázta nekem… Afölött pedig egy zsupszkulcs indító hely, kint a tetőn. Arra kell majd elmennünk – tette hozzá.

- Helyes – jegyezte meg Ron. – Semmi kedvem visszamenni a dementorok felé. Egyre hidegebb van, érzitek?

Harry érezte. Szabad kezével a másik karját dörzsölgette, hogy ne fagyjon össze és látta, hogy Hermione is reszket a hidegtől, fogai kocogása is hallatszott. Lenézett a korlát fölött a mélységbe és látta, hogy a korábban pislákoló pálcák fénye is kialudt már, a sikoltozás viszont egyre erősödött.

- Potter! Indulnunk kell! – Malfoy hangja idegesen, türelmetlenül csengett és Harry nem hibáztatta ezért.

- Ez miattunk van… - motyogta elszoruló torokkal. – Miattunk engedték ki őket. És most mindenkit…

- Potter! – ragadta meg a talárját Malfoy. – Nem tudom, mit törődsz velük, amikor szerinted úgyis mind ezt érdemelnénk! De nem fogom a te ostoba lelkiismereted miatt elveszteni az apámat! Indulás!

Harry kénytelen volt egyetérteni vele, de ez cseppet sem javított a hangulatán. A sikolyok máris kísérteni kezdték, mert tudta, hogy most minden ember a börtönben a legborzalmasabb emlékeit éli át újra meg újra…

Malfoy már faképnél hagyta őket és felment a sötét lépcsőkön.

A hideg lassan feljebb kúszott a falakon, mint valami szörnyeteg. A himbálózó, törött felvonó rácsai deresen csillogtak a sötétben, s ez végre mozdulásra bírta Harryt. Ám mikor elszakította tekintetét a mélység felől és Malfoy után indult volna felfelé a lépcsőkön, meglátott valamit.

Először nem fogta fel mi áll tőle alig három méterre, mert csak a feketeség lett még feketébb azon a helyen, de a szívébe markoló félelem azonnal megadta a választ.

- A fenébe…! Expecto Patronum! – kiáltotta pálcáját a dementorra szegezve, s azonnal megjelent az oroszlán alakú patrónus.

A hórihorgas, fekete csuklyás alak hátrébb suhant a fényes lény elől, mely annyira elvakította Harryt, Ront és Hermionét, hogy egy pillanatig semmit se láttak. Mikor kitisztult a kép, Harry látta, hogy az oroszlán vicsorog és karmaival a dementor felé kap, s a dermesztő hideg egy kicsit valóban visszavonult. A dementor hátrálni kényszerült, hangtalanul suhant, majd hátravetette csuklyás fejét és túlvilági hangon felvisított.

- Au…! – nyögte Hermione és Ron, s Harrynek is a fülére kellett szorítania a kezét az éles hangtól.

A visításra kettő másik válaszolt a lépcsők irányából – a másik két dementor társa segítségére sietett, aki a magasba emelkedett a patrónus ereje elől. A fénynél Harryék tisztán látták, ahogy a két dementor hörögve beszívja a levegőt maguk körül, ez azonban a patrónusra semmilyen hatással nem volt – valami másra azonban igen.

A falak és a korlát annyira megfagyott körülöttük, hogy szinte égette Harry kezét. Gyorsan eltépte, mielőtt végleg hozzá fagyott volna, de ekkor olyasmi történt, amit még sosem tapasztalt. A fagyott falak, a padló és a korlát megrepedezett és szilánkok töredeztek le róla. Az épület rohamosan porladni kezdett körülöttük, a három dementor pedig borzalmas hörgéssel és éhes visítással szívta be a derűt, a fényt, mindent. A mélyből megint felharsant a kétségbeesett sikítozás, s az egész a nyikorgással, a recsegéssel, a hörgéssel együtt egy halálos koncertet zengett Azkabanban. A falak remegtek és megtöredeztek, mintha a világ omlana le a három jó barát körül, akik most egymásba kapaszkodva nézték az eseményeket.

- Uramisten… - kapkodta a levegőt Hermione a rémülettől, pedig a dementorok ereje nem érhette el, a patrónus még mindig kitartott és fényesen ragyogott.

Harry nem tudta, mit tehetne, ezért megpróbálkozott ugyanazzal, amivel a dementorok is: pálcájával suhintott az egyik korlát darabja felé, mire az szikrát szórva, recsegve kiszakadt a helyéről és az egyik sötét teremtmény felé repült.

A dementor gyorsan reagált, csak a fejét fordította oldalt, s a repülő korlátdarab egyetlen pillanat alatt irányt változtatott és az oroszlán-patrónus anyagtalan valóján átsuhanva a hármasnak vágódott.

- Ááá! – kiáltotta fájdalmasan Hermione és két barátjával együtt elesett.

Súlyos árat fizettek a meggondolatlanságukért: ahol a földre estek, az elporladt, meggyengült padló beszakadt, feltárva a harmincemeletnyi mélységet. Ron a lépcsőre esett és sikerült elkapnia Hermione karját, de Harry már nem volt ilyen szerencsés. A korlát nem tartotta meg, hanem jeges porrá hullott, mikor nekiütközött. Csak jó reflexeinek köszönhette, hogy az utolsó pillanatban megragadta a felvonó rácsát, s most a mélység fölött lógott, tőle alig pár méterre három ősöreg dementorral, akik még mindig hörögve lélegezték be a világot. A patrónus időközben végzetesen gyengülni kezdett, ahogy a varázslat szűnni kezdett, s Harry a rácson lógva nem értette, hogyan lehetséges a három dementor hihetetlen kitartása.

- Harry, kapaszkodj! – kiabálta Hermione és Ronnal együtt megsuhintották pálcájukat. – Expecto Patronum!

Egy fénylő vidra és egy kiskutya csatlakozott az oroszlán mellé, de a dementorok, mintha észre sem vették volna. Továbbra is tartották a jó tíz méter távolságot tőlük és a mélység túloldalán végezték borzalmas varázslatukat.

Az egyikük, akit Harry megpróbált ledönteni a korlát darabbal, most lassan felemelte a fejét és láthatatlan szemeit a liftre függesztette. Amerre tekintetének ereje esett, ott azonnal porrá fagyott minden és törni kezdett, Harry súlyát pedig nem bírta el a meggyengült felvonó függesztése.

- Ron! – sikította Hermione, de a fiú szerencsére már felfigyelt a veszélyre.

Mielőtt Harry a mélybe zuhant volna, egy elég durva erejű bűbájt bocsátott rá, amitől Harry egy hirtelen rántást érzett a derekánál és a szilárd talajra esett a lépcső előtt, talárja azonban hangos reccsenést hallatott – elszakadt a zsebe. Mikor kezével odakapott, azt is tudta, hogy valami kiesett belőle.

- Invito… – nyögte erőtlenül, miközben Ron talpra állította. Hermione közben tehetetlenül szemlélte, hogy a másik két patrónus is elgyengült, az oroszlán pedig teljesen elenyészett.

- Menjetek fel az emeletre – szólt nekik Harry. – Malfoy már biztosan…

- Harry!

- Én is mindjárt… - Harry meg se hallotta Ron szavait, csak pálcáját előre szegezve új patrónust varázsolt.

S ezzel együtt egy másik fény is villant, közvetlenül az oroszlán mellett. Egy hosszúkás testű patrónus alakja bontakozott ki mellette. Az állat kitekeredett teste hosszú gyűrűiből és háromszögletű fejét a dementorokra szegezte az oroszlánnal együtt.

Harry kicsit leeresztette pálcáját és elképedve nézte, hogy a csuklyáját kitáró hatalmas kobra és a nem kevésbé fenyegető oroszlán együttes fénye végre visszaszorítja a sötétséget és a hideget. A dementorok visítottak és befejezték a hörgést. A túlerőt látva abbahagyták a falak bomlasztását, melyek már úgy néztek ki, mint egy több tíz éve elhagyatott épület romja és pár helyen beomlottak, feltárva egy-egy cellát. Az egyikben egy didergő, megtébolyodott rab gubbasztott a sarokban, térdét átölelve, előre-hátra dülöngélve. A három ősöreg lény távozott, vissza a hideg mélységbe, hogy tovább szipolyozzák a többi fogoly elméjét, Harry pedig fellélegzett.

- Köszi, Malfoy… - sóhajtott egy nagyot és megfordult.

A lépcső első, második fokán Ron és Hermione álltak, s az előttük álló fekete taláros embert nézték. Az azonban nem Draco Malfoy volt. Csuklyája alól egy ismerős arc nézett le Harryre. Egy olyan ismerős arc, ami minden nap visszatekintett rá a tükörből.

Önmagával nézett farkasszemet.

Harry az első meghökkenésen túltéve magát, lassan azt is felfedezte, hogy alteregója nem visel szemüveget és idősebbnek is látszik a félhomályban. Zöld szemei ugyanúgy csillogtak, de volt bennük valami megmagyarázhatatlan fény, ami fenyegető erővel érte a három jó barátot és ez késztethette rá Ront és Hermionét, hogy pálcát szegezzenek az ismeretlenre.

- Végre ismét találkoztunk – szólt Harry alteregója egy ugyancsak ismerős, magas hangon, mely olyan hideg volt, mint a falak körülöttük. – Régen láttuk egymást, Harry Potter…

Az oroszlán és a kobra semmivé foszlott és a sötétség rájuk borult, mint egy sűrű selyem lepel.

- H-Harry… ki ez az alak? – kérdezte Ron dadogva, pálcáját továbbra is szilárdan tartva.

Hermione pálcája hegyén fény gyúlt.

Harry behunyta a szemét és nagyot sóhajtott.

- Ő az, Ron… - válaszolta csendesen. – Ő Voldemort.

A döbbenet néma másodperceiben egy másik varázsló hangja szólt, akiről szinte meg is feledkeztek a bénító rémület miatt.

- Elhoztam őket, nagyúr – jelentette be büszkén Draco Malfoy és levette álarcát.