Huszadik fejezet
A Zárt Terem
A karácsony elmúltával és az újév beköszöntével egy csapásra kihaltnak tűnt a Prewett-ház. Habár Mr Weasley, és a Rend-tagok a karácsonyi időszak alatt is megállás nélkül dolgoztak, most jóformán alig lehetett látni őket a főhadiszálláson. Harry, Ron, Hermione és Paulina egyedül maradtak a folyton aggodalmaskodó Mrs Weasleyvel, a csendes és visszahúzódó Percyvel, és Muriel nénivel. Az öregasszony jelentette Harryék számára az egyetlen élvezhető társaságot azok után, hogy Ginny január első vasárnapján kelletlenül visszautazott a Roxfortba.
Az öregasszony azonban szokás szerint sokat tartózkodott a Minisztériumban, Harry pedig türelmetlenül várta, mikor adódik olyan alkalom, hogy Scrimgeur tudta nélkül bejuthassanak a Misztériumügyre. Többször is megkérdezte Muriel nénitől az év első hetében, s a másodikban is néha-néha – egyre ritkábban. A válasz mindig ugyanaz volt:
- Szólni fogok Harry, csillapodj, kérlek!
Harry még mindig nem mondta el a néninek, hogy a türelmetlen várakozás nem csak Rose Evans miatt van, de a horcruxok utáni keresés miatt is.
Ahogy a napok múltak a főhadiszálláson, s a bezártság érzete lassan kezdett úrrá lenni Harryn, Ronon és Hermionén, de leginkább a kis Paulinán, a veszélyre fittyet hányva, egyre többször mentek le a közeli mugli faluba sétálni. Mrs Weasley betegre aggódta magát miattuk, Muriel néni azonban megnyugtatta, hogy Land’s End-en rajta kívül nem lakik más mágus, ráadásul a baglyok is éberen őrködnek.
Aztán január harmadik hétfőjének reggelén végre megtört az unalom, ami Harryéket vette körbe – Lupin hosszas távollét után visszatért a főhadiszállásra. Karácsony elmúltával azonnal elrepült Tonks társaságában, s a magukkal vitt Feneketlen Zsákokból ítélve hosszú útra csomagoltak. Indulásuk előtt csak annyit közöltek Harryvel, hogy nyomra bukkantak, és sietnek vissza.
- Mindjárt itt lesz! – jelentette be Lupin, s kabátjáról söpörgette a havat az előszobában. – Remélem, pontosan érkezik…
- Micsoda? – kérdezte Harry és Ron.
- Manópostát rendeltem - felelte Lupin, és csizmájától megszabadulva beljebb jött a nappaliba. – Végre ráakadtunk arra a talárra. Egy varázsló vette meg a feleségének, aztán Indiába költöztek… Köszönöm Molly – magyarázta, s közben lehajtott egy kupa vajsört, amit Mrs Weasley nyomott a kezébe melegítő gyanánt.
Harryben egy csapásra túláradt az öröm. Ronnal együtt vigyorogva összenéztek.
- Megvan a ruha? Ez fantasztikus! – lelkendezett Hermione.
- Ne örüljetek előre – figyelmeztette őket Lupin. – Lehet, hogy nem jártunk sikerrel. Tudjátok…
- Milyen ruháról beszéltek? – kérdezett közbe Mrs Weasley kíváncsian.
- Majd máskor Molly - mondta mosolyogva Mr Weasley, s beljebb terelte Lupint a nappaliba. – Gyere, ülj le! Hosszú utatok volt.
Lupin hálásan bólintott.
- Igen, hosszú volt… Végre! Nem is tudom, mikor ültem utoljára kényelmes kanapén.
Harry, Ron és Hermione is leültek Lupinnal szemben, s szinte égtek a vágytól, hogy minden részletről kifaggassák a horcrux-vadászattal kapcsolatban. Ezt azonban nem tehették meg, nagyon jól tudták, ezért Hermione veszélytelen dolgokra terelte a szót.
- Tonks hogy van?
- Jól – felelte Lupin. – Neki is elege lett a repülésből… Most hazament a szüleihez. Merlin tudja, mikor látták egymást utoljára.
Percy is lesomfordált az emeletről, hogy megnézze ki érkezett, majd egy gyenge kis köszönés után visszament a szobájába.
Lupin felvonta a szemöldökét, Mr Weasley pedig megvonta a vállát.
- Hol késik ez a manó? – nézett Lupin az órájára. – Kilencre kértem ide…
Negyed órás késéssel azonban megérkezett a postás – egy rongyokba bugyolált manó lány. Titulusát mindössze egy zöldes kitűző jelezte, ami egy postabaglyot ábrázolt. A manó a ház előtt jelent meg és illedelmesen kopogtatott.
- Szörnyen restellem a késést uram – szabadkozott a manó, és letette a küldeményt, egy nagy, újságpapírba csomagolt dobozt. – Tiffy igyekezett, uram, de a postaszolgálatnál feltartották. Tiffy természetesen megbünteti magát érte… - s azzal csavargatni kezdte a saját fülét.
- Arra semmi szükség nem lesz – mondta Hermione és gyengéd erőszakkal kiszabadította Tiffy manó hatalmas fülét.
Lupin kifizette a postást, Mr Weasley pedig bontogatni kezdte a csomagot.
- Ne itt – suttogta Harry a férfinek. – Majd fent a tükörben…
- Uramnak is van egy küldemény! – sipította a manó lány, hosszú ujjával Harryre mutatva. – Uram a híres Harry Potter, igaz?
- Igen – felelte Harry.
Tiffy kihúzott rongyos felöltője rejtekéből egy levelet és felé nyújtotta.
- Nincs rajta címzés – állapította meg Harry, mikor átvette a levelet. – Ki küldte?
- Tiffy nem tudja uram – vallotta be a manó. – Tiffynek csak átadta a levelet a főnöke, és az útjára küldte.
Harry meglepetten nézett a manóra, aki teniszlabda méretű ártatlan szemeivel pislogott rá.
Kibontotta a borítékot, abból pedig egy kék tintával telefirkált pergamen került elő. Harry kíváncsian hajtotta szét a lapot. A lapon varázsszavak, rúnák szerepeltek, a közepén pedig egy…
- Harry, ne nézd meg! – kiabálta rémülten Lupin, mikor ráismert a levélre, de már késő volt.
Harry pillantása a papírlap közepére rajzolt szempárra esett – s azon nyomban eltűnt körülötte a világ. Szédülni kezdett, és kavargó, villanásszerű képek sorozata zúgott el a szeme előtt.
Dumbledore zuhan le a toronyból… A barátaival beszélget a temetés után… Körbejárja szülei lerombolt házát… Az árvaház képei… Ampók kést szegez a torkának…
A kavargó képek áradatának égető fájdalom vetett véget. Harry felordított és összeesett, szemei előtt még mindig homályos volt minden.
- Harry, mi történt? – hallatszott Ron rémült hangja.
Paulina ijedten szipogott.
- Remus, csinálj valamit! – kiabálta Mr Weasley.
Harry végre újra magához tért, a földön térdelve. Ujjaiban fájdalom bizsergett.
- Mi… mi történt? – kérdezte, s megégett ujjait nézte.
- A levél átkozott volt – magyarázta Lupin. – Valamit csinálhatott veled, mikor ránéztél. Aztán elégett a kezedben.
Harryből ideges sóhaj tört elő, de hagyta, hogy Hermione bekötözze a kezét.
- Azt… azt hiszem legilimentált… az a levél. Ránéztem, és csak jöttek a képek…
- Legilimentált? – ismételte Hermione, s rögtön Lupinra pillantott. – Jajistenem, ha Voldemort megtudta…
- Nem ő volt az – vágott a szavába Harry. – Ő másként is bejuthatott volna a fejembe, ha nagyon akar…
- Akkor ki más jöhet szóba? – tette fel a kérdést Mr Weasley.
Ron és Lupin felsegítették Harryt és a kanapéhoz kísérték.
- Hová tűnt a manó? – nézett körbe Harry.
- Elmenekült, mikor összeestél – felelte Hermione. Arca még mindig ijedtséget tükrözött, Harry pedig igyekezett nem túl szerencsétlen képet vágni, hogy ne nyugtalanítsa barátait. Bár a kezén lüktető fájdalom nem hagyott alább, újra tudott hideg fejjel gondolkodni, s már arra is magyarázatot talált, ki lehet a támadója.
- Piton volt az – jelentette ki Harry, s újabb döbbent arcokat látott maga körül. – Mikor okklumenciát tanított nekem… akkor éreztem magam hasonlóan… Valamire kíváncsi volt – mondta, és ásított egyet. – Olyan álmos vagyok…
Lupin azonnal megragadta a vállát.
- Nem szabad aludnod! – figyelmeztette. – Ha alszol, feltárod az elmédet előtte! Ne aludj el!
- Próbálom, de nagyon álmos vagyok…
Csak tompán érezte, ahogy oldalra dől a kényelmes kanapén, és végleg úrrá lesz rajta az álmosság. Már nem hallott nem látott semmit, csak az álmait maga körül. Mindent, ami azóta történt vele, hogy Dumbledore lezuhant a toronyból. Mindent a horcruxokról, Ampókról, a nagymamájáról…
*
Harry úgy ébredt fel, hogy zúgott a feje, mintha fejbe verte volna valaki. A szobájában volt, nyakig betakarózva, mindkét kezén vastag kötéssel. Az ablakon a reggeli nap fénye sütött be, egyetlen felhő sem úszott az égen.
Harry kimászott az ágyból, de csak lassan tudott felkelni, mert mikor ránehezedett a kötésre, ujjaiba azonnal visszatért a fájdalom. Felvette szemüvegét, belebújt köpenyébe és papucsába, és a lépcsőház felé vette az irányt. Félúton járt, mikor kezdte összeszedni a gondolatait a történtekről, s magyarázatot talált a furcsa déjá vu érzésre, mely azóta kerülgette, hogy kitámolygott a szobájából. Néhány hete ugyanilyen kábán tántorgott a lépcsőházban, s most már sejtette, hogy a karácsonyi rosszul létnek nem az elfogyasztott whisky mennyiség volt az oka. Sőt, talán Ron rosszulléte mögött is ugyanaz áll – legilimencia. Valaki legilimentálhatta… - gondolta Harry. Talán Piton, talán nem, talán mindkét alkalommal ő volt… De hogyan jutott be a főhadiszállásra? A vonalnak vissza kellett volna vetnie őt…
Harry leért a földszintre, s a nappaliban megtalálta Percyt, Ront, Hermionét, Paulinát és Mrs Weasleyt. Az asszony kötögetett, a z előtte formálódó valami láttán épp egy csinos Weasley-pulcsit kötött a kis Paulinának, aki Hermione ölében ücsörgött és azt mutatta, milyen hosszúra tudja nyújtani az orrát. Ron magával sakkozott, Percy pedig egy könyvet olvasott, s úgy nézett ki, mint régen, mikor Hermione mellett ő volt a Griffendél-torony másik okostojása.
Mind Harry felé fordultak, mikor meghallották, hogy jön.
- Mennyit aludtam? – kérdezte Harry, s közben némán káromkodott, amiért nem sikerült ellenállnia a rázúduló álmosságnak, Piton varázserejének… Most már biztos, hogy mindent tud.
- Két napot – válaszolta Ron, és segített Harrynek eljutni egy karosszékig.
- Nagyon aggódtunk miattad – panaszolta Hermione, s úgy nézett Harryre, mintha azt várná, hogy mindjárt megint összeesik.
- Semmi bajom… most már – tette hozzá Harry. Szemügyre vette a kezén lévő kötést, és újabb kérdés villant az agyába.
- Hogy-hogy nem gyógyult még be?
- Az egy elátkozott seb, Harry – magyarázta Mrs Weasley, s egy bögre forró kakaót nyújtott felé. Hermione vette át, és Harry szájához emelte, de ő mérgesen felcsattant:
- Nem vagyok rokkant, tudok inni! – morgolódott Harry, s nem törődve a kezébe nyilalló fájdalommal, átvette a bögrét és inni kezdett.
- Köszönöm, Mrs Weasley – motyogta az első korty után. – Szóval most már ez is örökre ott lesz a kezemen, igaz? – kérdezte tovább.
Mrs Weasley fájdalmas arccal bólintott.
- Remélem, azért a fájdalom múlni fog… - jegyezte meg Harry. – Még néhány ilyen, és úgy fogok kinézni, mint Rémszem.
Ron és Hermione aggódva összenéztek, erre Harry egy legorombító pillantást küldött feléjük. Őt csak ne sajnálja senki!
- Mi történt az elmúlt két napban? – terelte másra a beszélgetést és a kis asztalon heverő négy újságra pillantott. Hermione arckifejezése rögtön változott, ahogy felkapta a fejét. Harry felé nyújtotta az első újságot.
– És mi van a küldeménnyel? – kérdezte Harry, mikor eszébe jutott, miért is jött a manóposta.
Ron megrázta a fejét, de Harrynek nem volt ideje válaszolni a gesztusra, mely számára egyértelműen azt jelentette: újabb kudarcot vallottak.
- Ez a cikk érdekelni fog! – mondta a lány, miután megmutatta a címoldal egyik tudósítását. Harry olvasni kezdett:
Folytatódnak az eltűnések
- Leonard? Ő volt ott Vernon bácsiéknál! – hüledezett Harry. – Miattam ment oda, kémkedett utánam Scrimgeur parancsára… te jó ég!
Hermione sötéten bólogatott, Ron és Paulina nem szólt egy szót sem, csendben figyeltek. Mrs Weasley elsősorban Harry egészségi állapotával volt elfoglalva, s Harry jóformán észre sem vette, hogy miközben kezével hadonászik, az asszony birkatürelemmel próbálja kicserélni a kötését.
- Azt hiszem, kezd összeállni a kép – mondta Harry, s egykedvűen figyelte, ahogy Mrs Weasley letekeri kezéről a vértől elbarnult géztekercset. – Scrimgeur parancsára valamelyik aurorja legilimentált, miközben aludtam… Ron ezt észreveszi, erre elkábítják és berakják a kádba…
Ron szemöldöke látványosan megemelkedett, ahogy Harry teóriáját hallgatta. Mrs Weasley közben fura, sárgás port szórt Harry cafatokra égett tenyerére, Paulina pedig eltakarta a szemét, hogy ne lássa.
- Törölték az emlékeid, ezért nem emlékeztél semmire… Az auror – talán épp ez a Leonard – bejuthatott valahogy a házba. Talán McGalagonyt is legilimentálta vagy…
- Nem Harry, tévedsz – szólt közbe Hermione. – A házat a Fidelius-bűbáj védi, és azt csak önként adhatja ki a titokgazda. Legilimenciával, vagy Veritaserummal se lehet rákényszeríteni, hogy mondja el.
Harry összevonta a szemöldökét, úgy gondolkozott.
- Kényszeríthettek is valakit a Rendből… talán Imperius-átokkal.
- Gondolod, hogy ennyit megérne Scrimgeournak, hogy tudja, mi van a fejedben? – kételkedett Hermione.
- Miért ne? – vetette ellen Harry. – Ha Voldemortnak dolgozik… AÚ!
Mrs Weasley felsikkantott és eldobta a gyógyporos üvegcsét, az olló, ami a géztekercs végét akarta elvágni, pedig látványosan beleszaladt Harry kezébe.
- Jaj, bocsáss meg, kis drágám… - szabadkozott Mrs Weasley és kihúzta az olló hegyét Harry kezéből, a vérzést pedig elállította a pálcájával.
- Már úgyis mindegy neki… - hagyta rá Harry és összeszorította a fogát.
Hermione megrázta a fejét.
- Kizárt, hogy V… hogy az ő embere legyen – jelentette ki. – Kizárt…
- Ugyan már, Hermione, nem hallottad, miket mondott róla? – kardoskodott Ron, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést. – A koboldokra akarják terelni az emberek figyelmét, hogy a halálfalók szőhessék a tervüket! Szerinted mért nem kaptak el egyetlen egyet sem június óta?
Hermione megvonta a vállát, de az arcán látszott, hogy már nem olyan biztos a dolgában.
- A miniszter úr jót akar nekünk Ron! – mondta Mrs Weasley, miután befejezte Harry kezének bekötözését.
- Csak azért mondod ezt, mert előléptette apát! – vágta rá Ron.
– Régóta ismerem Rufus Scrimgeourt, és gyűlöli a fekete mágiát – folytatta Mrs Weasley. - Méghogy összeállna Tudodkivel…! Ez egyszerűen nevetséges. Bocsáss meg, Harry drágám, de szerintem most tévedsz…
Harry gondolatai azonban már máshol jártak. Újra átolvasta a cikk elejét, s szöget ütött a fejébe a gyerekek eltűnése. Abban biztos volt, hogy nem Ampók parancsára vittek el négy diákot. Ampók felkészültebb annál, mintsem hogy ilyen olcsó trükkel próbálkozzon. De ha nem ő volt, akkor kicsoda? Természetesen Voldemort járt az eszében, és torz rémképei kezdtek megint előjönni valamiféle borzalmas varázslatról, amihez négy gyereket kell holdtöltekor feláldozni egy ezüst késsel, vagy valami hasonló bizarr művelet…
Harry elhessegette ezeket a gondolatokat és felpattant a fotelből. A szobájába akart indulni, s hívta barátait is, hogy a ruháról érdeklődjön tőlük – ekkor azonban döngő léptek hallatszottak az előszoba felől, s a következő pillanatban belépett Mordon, majd mögötte Lupin.
- Felébredtél végre? – recsegte köszönés helyett Mordon, Lupin pedig Harryhez sietett, hogy megkérdezze, hogy van.
- Remekül vagyok – hazudta Harry. – Ma délután folytathatnánk a tanulást – nézett Mordon felé jelzés képpen, mert valahogy nagyon tettre késznek érezte magát.
- Talán nem kellene már most… - kezdte Molly, de Harry magabiztos mosolyával meggyőzte az ellenkezőjéről. – Jó, ahogy gondolod.
A délelőtt nagy részét a megszokott szalonban töltötték, ahol Mordon kényelmesen elhelyezkedett egy széken és onnan osztotta tanácsait, utasításait a három jó barátnak a Metamorphus nevű bűbájról. Muriel néni tervét követve az érzelem alapú varázslatokkal foglalkoztak, s ezek közül az első a sorban a Metamorphus volt. Harry gondolatai közben el-elkalandoztak, ezért nem nyújtott olyan kiemelkedő teljesítményt, mint ahogy azt az auror elvárta volna tőle – azonban még így is messze túlszárnyalta Ront és Hermionét az átváltoztató-rontás gyakorlásában.
Leginkább az újságban olvasottakon járt az esze, ezt próbálta összeilleszteni a legilimántálásával, s hogy miféle titkokat tudott meg az illető – Piton, vagy Leonard – s legfőképp: eljutottak-e ezek a titkok Voldemort fülébe? Választ nem is remélhetett, semmi konkrétumot nem tudott, csak találgathatott. De még ez is jobb volt, mint legyinteni az egészre, és hagyni, hogy a dolgok elrendeződjenek körülötte.
Dél felé járt az idő, mikor Harry annyira előrehaladt az új varázslatban, és az újabbnál újabb elméletek kiagyalásában, hogy gyakorlatilag már nem is figyelt arra, amit csinál. Szórakozottsága annyira elhatalmasodott rajta, hogy csak ekkor vette észre, még mindig pizsamában, köpenyben és papucsban van.
Mordon véget vetett a gyakorlásnak.
- Ti menjetek. Mollynak kell egy kis segítség – fordult az öreg Ron és Hermione felé.
- De hát… - Ron már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mégis honnan veszi Mordon, hogy Mrs Weasleynek bármiben is segíteni kell, ha végig itt volt velük, de az auror nem adott időt kérdezősködésekre.
- Gyerünk! – reccsent rájuk az auror, mire Hermione összerezzent. Ron intett a fejével és beletörődve távoztak.
Harry tétován nézett Mordonra, sejtelme sem volt, miért küldte ki a barátait. Mordon is csak állt egy darabig, mágikus, és normális szeme Harryt fürkészte. Sebhelyes arcának rángatózásából Harry arra következtetett, hogy az öreg rágódik valamin. Már készült, hogy szólásra bírja Mordont, mikor az rekedtes hangon felsóhajtott és az ajtóhoz lépett. Becsukta, majd visszasietett Harryhez és megragadta a vállát. Harry most már biztos volt benne, hogy az öregnél valami nem stimmel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
