Mindig azt gondolták rólam, hogy oda vagyok a sötét varázslatokért, ami részben igaz volt, hiszen érdekesebb dolgot elképzelni sem tudtam volna, de a mai napig nem értem, miért skatulyázzák be a gonosz szerepébe azokat, akik egy kicsit másként gondolkodnak.

Egész életemben értek sérelmek, néha olyanoktól, akiktől a legkevésbé vártam volna. Félre ismertek. Sajnos nem csak ők…

Mikor végeztem a Roxfortban, csak egy vágyam volt, ami sokak álma. Egy normális élet, egy nyugodt élet, ha merészebb hangulatomban voltam, akkor még a boldog élet utáni vágy is megfogant bennem… Egyiket sem kaphattam meg. Egyik este, mikor éppen egy újabb sikertelen állásinterjúról mentem haza felé, megleptek. Voldemort emberei lefegyvereztek, és én semmit nem tehettem. Átkoztam is magam, hiszen még az én szeretett fekete mágiám sem segített rajtam.

Volt velük egy férfi, először fel sem ismertem, két halálfaló fogta közre, hogy össze ne essen, úgy tűnt, valami súlyos átok találhatta el. Valószínűleg őt még előttem kapták el. Lassan felemelte a fejét és rám nézett. Fekete haja félre hullott az arcából, és ekkor megfagyott bennem a vér. Egy házba tartoztunk, ugyanakkor végzett, amikor én, és mégis gyűlöltük egymást. Az az átkozott Piton… Minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon. Azt hiszem, mostanra rájöttem az okára. Ellenfelet látott bennem. Erősnek hitte magát, hiszen tudtommal őt is érdekelték a sötét tudományok. Sosem gondoltam volna, hogy őt kényszerrel kell majd a Sötét Nagyúr elé vinni.

Mikor azonban a szemembe nézett, a megtört tekintetet más váltotta fel… A jól ismert gúny, és megvetés. Ha nem fegyvereztek volna le, rávetettem volna magam, annyira feldühített. Még akkor is képes volt felidegesíteni, mikor már alig állt a lábán.

És most őt készülök megmenteni. Azt az embert, aki annyi fájdalmat okozott. Akivel együtt szenvedtünk Voldemort börtönében. Akivel egymást támogattuk, és a végén cserbenhagyott… Sosem bocsátom meg neki, hogy akkor majdnem meghaltam miatta, pedig addig javulni látszott a kettőnk közti kapcsolat. Mikor kijutottunk, Voldemort ismét választás elé állított, és ő megtörve, a lábai elé vetette magát. Én hetekig szenvedtem a kínzásoktól, mígnem sikerült megtennem az addig lehetetlennek tűnő feladatot. Megszöktem.

Tudom, mit vár tőlem Dumbledore. Segítséget kért, ami csak azt jelentheti, hogy Piton és az a Potter fiú, olyan helyre került, ahonnan még Perselus Piton sem tud egykönnyen kikeveredni. Pont most, mikor az életem jóra fordulhatott volna. Még az óráim is elmaradtak, csak hogy megbizonyosodhassak a hollétükről. – Felnézett az égre és megszaporázta lépteit. Amilyen gyorsan csak tudott, átvágott a parkon. Belökte a hatalmas tölgyfa ajtót, és az igazgatói felé sietett.

Kezdte feladni a reményt. Mostanra az időérzékét is elvesztette. Nem tudta, hogy pontosan hány napja bolyonganak a völgyben, de azt egyre tisztábban érezte, hogy ereje fogytán van. Nehéz teher volt a vállán. Óvnia kellett Pottert, nehogy feladja, és közben, saját gyengeségét is el kellett rejtenie. - „Ugyan már, hiszen egész életedben ezt tetted. Nem hagyhatod magad” - szólt magára gondolatban.

Időről időre hátra pillantott a válla felett, hogy ellenőrizze a fiút, de már okklumencia képességei sem voltak a régiek. - „Olyan, mintha a sötétben tapogatóznék” - mondta magában ingerülten. Agyát szüntelenül ostromolták, az egyre agresszívabb, önvádaskodó gondolatok. Tudta, hogy nem érdemli meg, hogy túl élje, csak a fiút akarta kijuttatni épségben.

-         Á, Miss. Ray! – köszöntötte a nőt, megkönnyebbülve Dumbledore.

-         Igazgató úr – biccentett a nő.

-         Gondolom, sejti, miért hivattam.

-         Igen.

-         Nos, ez esetben, köszönöm, hogy ide fáradt – mondta az igazgató, egy szomorú mosoly kíséretében.

-         Ez csak természetes.

-         Örülök, ha így látja. Akkor talán térjünk a lényegre…

-         Hogyne… Beszéltem az informátorommal. Potterék valóban ott vannak… A Nyugtalanság völgyében.

-         Ez biztos? – kérdezte a férfi, s úgy tűnt, kedves arca, mintha éveket öregedett volna.

-         Attól tartok. A barátom, megbízható ember.

-         Mit gondol, van remény?

-         Remény mindig van, uram.

-         Köszönöm, hogy képes félre tenni a Perselus iránt érzett ellenszenvét.

-         Ilyen esetben, muszáj túllépni a sérelmeken. Mellesleg, nem Piton az, akiért ezt teszem.

-         Biztos voltam benne. Mindazonáltal, tudnia kell, Perselus igencsak megváltozott az utóbbi években, még ha ezt nem is mutatta ki soha. – szólt Dumbledore, majd körbe nézett a szobában – Jaj, nézze el a modortalanságomat, kérem… - szólt, és az íróasztala előtti székekre mutatott, jelezvén, hogy foglaljon helyet.

-         Köszönöm – mondta a nő, és leült a karosszékek egyikébe.

-         Kér esetleg valamit?

-         Nem, köszönöm.

-         Ez esetben kérem, mondja el, hogy hogyan tervezi a mentést, és azt, hogy én, hogyan tudnám önt segíteni.

-         Ron! – hallatszott egy suttogásszerű hang, a sötétben – Ron, alszol?

-         Most már nem, Hermione – morogta a fiú, és elhúzta az ágyát körbe ölelő baldachint.

-         Ne haragudj, de megőrjít ez a tehetetlenség… Nem tudtam aludni. – mondta bocsánatkérően a lány.

-         Nem haragszom, de, ha beszélni szeretnél, inkább menjünk le a klubhelységbe – suttogta a fiú, és a szobatársai felé mutatott, akik az igazak álmát aludták.

-         Igazad van… - szólt, majd felállt és kiosont az ajtón.

Ron nyújtózott egy nagyot és csak utána követte a lányt. Kényelmesen elhelyezkedtek a kandalló mellett, és egymásra néztek. Pár pillanatig csak fürkészték egymást, mire Hermione megszólalt.

-         Mit tegyünk?

-         Ezen már én is sokat gondolkoztam, de nem jutottam semmire – mondta, nagyot sóhajtva Ron.

-         Meg kéne kérdeznünk Dumbledore – t, hogy nincsenek e új fejlemények.

-         Igaz, de nem hiszem, hogy örülne, ha az éjszaka közepén rárontanánk.

-         Ha alszik… Igaz, az sem biztos, hogy a kastélyban tartózkodik…

-         De megtudhatnánk – mondta a fiú, miközben felpattant

-         Mi a… - kérdezte volna Hermione, de Ron már ott sem volt.

Felrohant a hálószobába, és Harry ágyára meredt, majd tekintete lassan lecsúszott az utazóládájára.

-         Mit hoztál? – nézett a fiú kezében szorongatott pergamenre.

-         Egy igen hasznos holmit – vigyorgott büszkén a fiú.

-         És elmondod, hogy mi az? – sürgette a lány.

-         Ja, persze – mondta elvörösödve Ron. – Ez a tekergők térképe.

-         Á! – szólt, jelezvén, hogy érti – És tudod, hogy működik?

-         Persze – mondta, mintha még a feltételezés is sértené, majd kiterítette a pergament az asztalra. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – szólt fontoskodva, és varázspálcájával megérintette a térképet.

-         Nagy vagy Ron! – szólt csillogó szemekkel a lány.

Arca azonban elkomorult, mikor ránézett az asztalon heverő pergamenre.

-         Nos, azt már tudjuk, hogy Dumbledore itt van, és ahogy látom, nincs egyedül…

-         Látom.

-         Menjünk – ugrott talpra Hermione, és a portrélyuk felé indult.