Takaró

Láss! Lásd meg, mit meg kell látnod, hogy teljesíthess.

Töprengj! A látottakon, hogy ne, mint agyatlan zombi teljesíts.

Érezz! Vigyél érzelmeket a teljesítménybe, hogy ne vesztődj el a lelketlenség betondzsungelében.

Hallj meg, hogy az eszmék, melyeket éreztél, fölemésztették lelkedet. A lélek nélküli életnél még a halál is jobb.

Figyelj! Vedd észre halálod, mikor lelked eltűnik. Könnyelműség lenne elpazarolni az időt, mely bár előtted s utánad végtelen, de közben igencsak kevés, élj akármeddig. Húsz vagy százhúsz, nap, év? Igazán kevés, a végtelen szöveten csak egy nagyon apró minta, és annak is egy kis részlete.

Fájdalom ilyen kicsinek lenni. Szeretnél nagy lenni, nagy minta abban a bizonyos szövetben, de felesleges. A sok apró elnyomja, észrevétlenné teszi, végül megfojtja.

Lehetetlent kérnél az égiektől, ha jól látható szeretnél lenni. Ekkora hatalmuk nekik sincs, ők is részei a szövetnek.

És ki a szövő? Ki fonja a szálakat, és  illeszti mintába? Sokféleképpen nevezik, Isten, Allah, Sors, Karma… Rengeteg neve van.

Igaz, hogy ő szövi a szálakat, a nagy takarót. De néha mi is kifogunk rajta, amikor megszakad, becsomósodik, elszíneződik egy-egy szál. Ők az erős akaratú emberek. Nagyon kevesen vannak, és ahogy a szövő mind jobban figyel, úgy lesznek még kevesebben.

De nem kell erősnek lenned. Rövid életed alatt nem tudsz túl sok bosszúságot okozni.

Hogy jövök én ahhoz, hogy felforgatom-e a világot? Tény és való, hogy megváltoztatok ezt-azt, de a világsors szálainak szövését nem én végzem...