5. fejezet - Esküvő
2008.01.06. 13:57
Mire észbe kapott, elszaladt a három hét. Pontosabban, már csak egy nap volt hátra. Nem örült a gondolatnak. Leélni az életét egyetlen nővel. Az eskü pedig kötelezni is fogja ráadásul, tehát esélye sincs a nyugalomra.
A megismerkedés napja óta annyira belehergelte magát a keserűségbe, hogy észre sem vette, mikor kezdte el utálni a lányt. Minden az ő hibája volt, még az is, amit Draco rontott el az utóbbi pár napban.
A kertben javában folyt a készülődés. Narcissa kötelességének érezte olyan színvonalra felhozni a kúria minden szegletét, hogy ne tűnjön annyira szegényesnek a Palota mellett.
Kétségbeesetten járt szobáról szobára, bejárta az eldugottabb folyosókat, és varázslattal díszítette őket hasonlóan impozánssá, a ház többi részéhez.
x x x
Korán ébredt. Nem tudta miért, aztán megérezte a gombócot a torkában és eszébe jutott a mai programja. Esküvő. Helyzetét rossz álma sem javította, aminek a hideg verejtéket köszönhette a hátán. Nem emlékezett pontosan mi történt, de az érzést, tudta, hogy jó ideig nem fogja elfelejteni. Halálfélelme volt. Zaklatottan feküdt vissza. Halálos csend. Ennyi maradt meg álmából. Testét kényszerítette a nyugodt, lassú légzésre, elméjét erőszakkal csitította, hogy vissza tudjon aludni.
Hangzavarra ébredt, valaki kopogott.
– Alszok! – kiabált ki a takaró alól.
– Draco azonnal kellj fel! Egy óra múlva kezdődik a ceremónia. Hogy tudtál eddig aludni? Én az esküvőm napján már hajnalban idegesen járkáltam. – Hallotta apja megrovó hangját az ajtóból.
– Jól van, kelek.
– Fél óra múlva visszajövök. Ha addig nem vagy kész, emlékeztetlek, milyen, amikor haragszom rád.
Az ajtó becsukódott. Draco morgolódva kászálódott ki az ágyból. Miközben tusolt, végig azon gondolkodott, hogy tudott ilyen sokáig aludni.
Amelie határozott mozdulatokkal fésülte húga haját. Miközben a frizurát készítette, végig gondolataiba temetkezett. Alig várta ezt a napot, de ellenállásba ütközött. Már bánta csacskaságát. Imponáló volt számára, hogy a férfit nem érdekelte látszólag a vagyon. Az eddigi kérőit mind lelohasztotta a tény, hogy az esküvő után sem tehetik a kezüket a családi kincsekre. De ő nem nézte a díszeket. Észrevette, de elsiklott felettük.
– Fél. – sóhajtotta Camille, a tükörben nővérére nézve.
– Tessék?
– Fél. Hátsó szándékot keres. Érthető. Ő nem tudja, hogy nálunk nem ritka a rossz ízlés. – Elmosolyodott.
– De így engem is megfélemlít.
– Ha kell, ne add fel. Te megteheted. Mit gondolsz? Ne sodorjuk be elöl? – Váltott hirtelen témát.
– De, úgy jobb lesz. Eyla is így hordta legutoljára.
– Tudom, ebből akarok erőt meríteni. Ha ő képes volt tizenöt-ezer vérszomjas koboldot, és nyolcezer varázslót lemészárolni, én csak férjhez tudok menni méltósággal.
Erre mindketten elmosolyodtak.
– Megtudtál valamit?
– Persze! – mondta Amelie, mintha ez magától értetődő volna. – De ez most nem a megfelelő alkalom.
Végül elkészült a frizura is. Mint minden Almássy lány, Camille is abban a ruhában mondja ki az igent, amiben már ük nagyanyja is. A hófehér álom deréktól bővült enyhén lefelé, az egészet gyémántok, igazgyöngyök, és velencei csipke díszítette. Egyedül a pánt nélküli mellrészen volt szín, sárga és zöld ékkövek. Végül feltették a fátylat is. A menyasszony a tükör előtt állt, és kritikus szemmel nézte magát.
– Hát igen. A gyémánt és a gyöngy sosem megy ki a divatból.
– Azért a csipke sem semmi. Várj! Valami még hiányzik. – hátrafordult és felnyitott egy régi, faragásos ládikát. A tartalmát a húga nyakához fektette.
– Igen, a végső próba.
Amelie összecsatolta a fiatal nő nyakán a széles, aranyszalagokból összerakott, drágakődíszes nyakéket.
– Most már készen állsz – mosolygott utoljára bíztatóan húgára.
Repült az idő. Draco azon kapta magát, hogy az oltárnál áll, és a nőre vár. Végignézett a vendégeken. Ott volt pár régi háztársa is. Blaise lelket öntve belé, mosolygott, mellette a csinos felesége állt. Draco elmosolyodott az eszébe jutó emléken. Blaise futott hozzá a folyosón és megkönnyebbült hangon mesélte neki, hogy megvolt a találkozó.
– Nem csúnya! Ezt a mákot. Nem lesz professzor, de megvan a magához való esze. Tudtam, hogy anyám szeret engem!
A mosoly elillant, felcsendült a zene és ő lelkiekben a halálra készült. Menyasszonya, apja karján, lassú, de határozott léptekkel közeledett felé. Az arcát nem látta, nem tudta mire gondolhat, de a látvány egy pillanatra így is magával ragadta. Gyönyörű volt.
Vihar tombolt a lelkében. Összeköti az életét visszavonhatatlanul, és végérvényesen ezzel a férfival. Nem értette, mi olyat tudott Lucius Malfoy kínálni, amiért anyja őt választotta. A három hetet szinte végig vitázta vele. Anyja végül előző este azzal zárta a beszélgetést, hogy ez az ő érdeke. Hozzá kell menned. Később rájössz majd, akkor hálás leszel. Végignézett a társaságon. Csupa fekete aurájú ember, kevés volt a kivétel.
Az út elfogyott, Draco egy karnyújtásnyira áll előtte olyan mereven, mintha karót nyelt volna. Apja csókot lehelt lánya homlokára. Ez a menyasszony búcsúztatása volt. A násztánc után kap még egyet, de az nem búcsú, hanem köszöntés lesz. Egy új feleség köszöntése.
Draco kezei automatikusan nyúltak Camille fátyla felé. Felhajtotta, a szemébe nézett, de nem látott semmit, csak eltökéltséget. Saját állapotára ismert fel benne és, titokban elismerte a nő higgadtságát. Lejjebb pillantva meglátta a kulcscsontján és vállán fekvő nyakéket. Ekkor tudatosult benne véglegesen, hogy az ő családja, származása kisinas, a menyasszonyéhoz képest. Újból dühös lett.
Gépiesen mondták el az esküt. Látták egymás szájának mozgását, de nem hallottak semmit. Halálos csend. Felhúzták a gyűrűket. Egyikőjük sem tudta, a másik vajon akar-e csókot?
Végül Camille törte meg a feszült kábulatot, megszorította férje kezét. A léggömb hirtelen kipukkadt. Újra hallották a madarak csicsergését, az eskető beszédét.
– Gyere – súgta a nő –, násztánc.
Elindultak a parkett felé. Draco átkarolta neje derekát, másik kezével a nő jobbját fogta finoman. Camille, a tánchoz illően, a bal kezével a ruhája szoknyarészét csippentette fel.
Felcsendült a zene, elkezdődött a tánc. Eleinte lágy, majd egyre zaklatottabb, aztán szenvedélyes, végül ismét szinte csak egy sóhaj volt a dallam. Ők lépkedtek, szétváltak, majd újra összesimultak. Forogtak, hajladoztak az utolsó akkordig. A dallam lassan elhalt, a vendégek hangos tapssal köszönték meg a bemutatót.
– Ezzel, a házasság a törvény előtt is elfogadott – jelentette be a magyar örömapa. – Gyere kincsem, hadd adjak egy csókot. – Fordult most lányához. Odalépett és homlokához érintette apai ajkait. – Nem lesz semmi baj, gondoskodtunk róla. – súgta neki, hogy csak ő hallja.
A felélénkült tömeg az asztalok felé indult.
A lakomán egyikük sem szólt. Mindketten fellélegeztek, mikor ez is véget ért. Már csak a bált kell kibírnom.
Perselus kényelmesen üldögélt az egyik asztalnál. Elege volt az egész napból. Még pár órát kell kibírnia, és végre eltűnhet ebből a magamutogató társaságból. Nagyon elege lett az esküvőkből, főként, hogy ez már a ki-tudja-hanyadik ünnepségvolt. Lassan neki kell következnie, tudta. Már csak öt hónapja maradt, de még bele sem fogott. Hirtelen egy karcsú női alak állt meg előtte.
– Megtisztel egy tánccal?
Angyali hang.
Amelie próbált nyugalmat erőltetni magára. Magában bíztató szavakat kántált, egyáltalán nem volt magabiztosnak mondható. Összeszedte minden bátorságát és a férfi elé állt.
– Megtisztel egy tánccal? – Elégedetten nyugtázta, hogy egy picit sikerült uralkodnia hangján. A férfi felnézett, szeme meglepődést tükrözött. A lányt elkapta a félsz. Már fordult volna, hogy minél gyorsabban elhagyja a kínos helyzet színterét, mikor a férfi végre megszólalt
– Enyém a megtiszteltetés. – Felállt, és a parkettre vezette Amelie-t. Tánc közben csendben voltak, végül a nő tette fel a kérdést, ami régóta foglalkoztatta.
– Megbántottam valamivel?
Perselus a szemébe nézett.
– Nem. De nem áll messze magától. – Maga is meglepődött, milyen gúnyosra sikeredett a hangja. Elégedetten nyugtázta.
– Miből gondolja?
– Minden nő egyforma.
Amelie ledermedt, lábai mintha gyökeret vertek volna. Perselus rájött, mit is mondott pontosan, de már késő volt. A nő arca megkeményedett, tekintete hideggé vált. Színtelen hangon csak ennyit mondott.
– Többé nem kívánok beszélni Önnel. Lekötelezne, ha ezt minden körülmény között tiszteletben tartaná. – Eltávolodott a férfitól, hátat fordított, majd beleveszett a tömegbe.
– Mit mondtál neki, hogy így berágott? – A hang tulajdonosa Draco volt, igencsak spiccesen. Perselus hátrafordult.
– Olyat, hogy többé ne jöjjön a közelembe.
– Miért? Félsz tőle?
– Nem. – Félek tőle?
– Most jó?
– Tökéletes. – Nem basszus, még rosszabb. – Válaszolt, miközben már távozóban volt.
– És a nők a kiismerhetetlenek – morogta epésen Draco az orra alatt.
Mire véget ért a ünneplés, mindenki fáradt volt. A vendégek lassan elszállingóztak. Kora hajnalban, mikor eljött a pihenés ideje, Draco azt hitte, összeesik. Új közös szobájukat nézte. Vitathatatlanul otthonosabb színei voltak, mint a gyerekkori szobájának. Ebben nagy szerepet játszott a nő, akit a szomszédos helyiségben érzékelt. Hallotta a víz csobogását. Álmosító volt. Zsákként dőlt végig az ágyon, közben elkezdett számot vetni a mai napján. Rémálma volt, elvette a nőt, aki a rémálmát okozza, látta, hogyan csinál magából hülyét keresztapja. Persze ezt csak az vette volna észre, aki tudja, mitől hallgatag Perselus Piton.
Fáradtan jött ki a fürdőszobából. Ránézett újdonsült férjére, és rögtön átlátta a helyzetet.
Ujjai finom mozdulatával hosszába fektette az ágyon és betakarta. Végül úgy döntött, hogy át is öltözteti. Szája gúnyos mosolyra húzódott, mikor megpillantotta Dracón a kis, lufit tartó macikat.
Befeküdt ő is a közös ágyba. Amint lehajtotta a fejét párnájára, nyomban elaludt.
|