Sötét van, és hideg. Érzem a hűvös beton érintését a bőrömön, hol lehetek? Bágyadtan feltornázom magam, hogy ülőhelyzetben lehessek. Így sem jobb. Mi történt? Síri csönd van. Próbálok nyelni, de szinte fáj, annyira kiszáradt a torkom, ráadásul kínzó éhségérzet tört rám. Egyik kezemmel megérintem a falat, aminek éppen támaszkodok. Az is hideg, akár csak a levegő, amit beszívok. Úgy tapogatózok, akár egy vak, és ez páni félelemmel tölt el. Még soha nem éreztem ekkora rémületet. Gondolatban már századszorra kiáltottam segítségért, bárkiét szívesen fogadnám, még az övét is. Harry, hol lehetsz most? Már biztos tudsz róla, hogy eltűntem. Kérlek, siess!
Ekkor egy hatalmas vasajtó nyikordulását lehetett hallani. Valaki, vagy inkább valakik léptei visszhangot vertek a falakról. Beszélgettek. Az egyik kinyitotta a cellaajtót, míg a másik fáklyával a kezében fényt biztosított a számára. Mindketten csuklyát viseltek, így nem láthattam az arcukat. Az egyik megragadott, majd erős rántással felhúzott magához.

- A Nagyurunk beszélni kíván veled! – hallom reszelős hangját, és nagyot taszít rajtam, hogy mozgásra ösztönözzön, de ezzel csak azt érte el, hogy majdnem elestem. Szerencsére a másik még időben elkapott.

- Elment az eszed? – morogta. – Azt akarod, hogy elmenjen a gyerek? Az Urunknak még tervei vannak vele – majd egyenesbe támasztott, és kivittek a helyiségből. Sötétség után a hirtelen fény szinte megvakított, percekig nem láttam semmit, csak éreztem, hogy elernyed a testem, és ledobnak valahová. Végre, kezdtem hozzászokni a világossághoz – ami igazából nem sokkal volt nagyobb -, mint odalent, így láthattam a körülöttem álló csuklyás alakokat. Bizony, voltak egy páran, és egyik sem volt túl bizalomgerjesztő, sőt! Annyira tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magom, ahogy körbevesznek, és tudom, hogy bármelyik pillanatba, Uruk egyetlen parancsára végezhetnek velem. Féltem, és még jobban eluralkodott rajtam a rettegés, mikor maga Voldemort közeledett felém. Úgy kúsztam hátra, mint a megsebzett vad a leterítője elől. Szörnyen elszégyelltem magam. Nem is tudom, miért. Talán, mert régen jobban vonzódtam a sötét és kegyetlen oldalhoz vagy, mert a Kis Túlélő szerelmeként inamba száll a bátorságom? Nem, egyáltalán nem a haláltól félek, bár botorság lenne, azt mondanom, hogy nem érdekelne, ha ilyen fiatalon meghalnék, hiszen jóformán nem is éltem. Sokkal inkább attól rettegek, hogy nem vagyok egyedül! Tudom, most hülyén hangzik, hiszen ki félne attól, hogy vannak barátai, de engem pont ez az, ami megijeszt! Félek attól, hogy csalódást okozok nekik, ha feladom, pedig még el sem kezdődött igazán.
Egyre közelebb jön, majd letérdel elém, és megérinti a homlokom, mire ívbe feszülök.

- Fáj, igaz? – kérdezi gúnyosan, és végigsimít a bőrfelületen. – Most már biztos, hogy Potter fattyát hordod magadban!

- Ne beszéljen róla így! – préseltem ki összeszorított fogaim közt.

- Lám, egykor te is olyan voltál, mint én – suttogja negédesen. – Mit tett veled az a semmirekellő?

- Én soha nem hasonlítottam magához! – válaszolok a fájdalomtól erőlködve, míg kissé hátrébb csúszok. – És különben is, mit akar tőlem?

- Ugyan már, nem lehetsz ennyire ostoba! Szerinted mit akarhatok? Mit akarhat egy hatalmát vesztett nagyúr?

- Nem tudom, talán világbékét? – kérdeztem enyhe iróniával, mire megvillantak félelmetes kígyószemei.

- A humorizálással nálam nem mész semmire, főleg, ha ilyen gyenge a poén – sziszegte bele az arcomba.

- Nálam meg ezzel a „Ki, ha én nem!” szöveggel – vetettem oda. Oh te jó ég! Bonnie, azonnal köss csomót a nyelvedre, ez itt maga Voldemort, te meg teljesen védtelen vagy, de még, ha lenne pálcám, akkor is esélytelen a küzdelem. Ráadásul rá a fair play szabályok nem vonatkoznak.

- Nagyon felvágták a nyelvedet, kislány!

- Komolyan azt hiszi, hogy Harry képes lenne egyedül idejönni? Ennyire őrültnek nézi?

- Fogalmad sincs, mennyire forrófejű tud lenni, főleg, ha a szeretteiről van szó. – Csúfondáros mosolya ijesztő kacajba fulladt, ahogy meglátta rémült arcomat. – Látom, már sejted, mire gondolok. Pontosan így terveztem. A te hőn áhított szerelmed ideállít, és azt hiszi, kiszabadíthat téged, de azt hiszem, az összes halálfalóm nevében kijelenthetem, óriási meglepetésben lesz része!

- Nem – motyogom halkan, miközben kezd kitörni rajtam a hisztéria. – Harry sokkal okosabb annál, semmint besétáljon egy ilyen egyértelmű csapdába.

- Pedig így lesz, és te ez ellen nem tehetsz semmit! – Arcára ördögi vigyor ült ki. – És miután elintéztem Pottert, elveszem azt, ami az enyém. – Eddig a padlót bámultam, hogy ne lássa könnyáztatta arcom, de erre a mondatára felkaptam a fejem. – Mit akarhat még elvenni tőlünk?

- Természetesen a magadban hordott kölyköt. Saját fiamként fogom felnevelni, és Potter ezzel a tudattal fog a túlvilágra menni!

- Nem, amíg én élek, SOHA – remegett meg hangom a dühtől és a félelemtől.

- Oh, ne aggódj, a te életed sem fog sokáig tartani, pár hónap múlva követheted a szerelmedet. Én, pedig megkapom jogos jussomat a Világ uraként! – mosolyogja, majd odavakkant a halálfejes maszkot viselő embereinek. – Nott, Avery, vigyétek vissza a cellájába! Még fel kell készülnöm, hogy illő módon fogadhassam vendégünket! – áll fel mellőlem.

Szinte csak érzékeltem, ahogy két erős kar a hónom alá nyúl, majd egy rántással felállítanak, és újra a „magánlakosztályomba” visznek.

- És fiúk – hallom Voldemort sajátos hangját. – Ne feledkezzetek meg a legfontosabbról! – szól, mire a másik kettő egy alig észrevehetőt bólint.
Még akkor is a beszélgetés hatása alatt állok, amikor megérkezünk. Csak a hideg, nyirkos levegő térít magamhoz, és a hirtelen fájdalom, ahogy valaki erőszakosan a falhoz présel, és valamit készül lefolyatni a torkomon.

- Nee – üvölteném, de tudom, semmi értelme. Hiába csapkodok, és igyekszem eltolni magamtól az izmos férfitestet, az töretlenül állja ütéseimet. Mintha satuba fogták volna az arcom, képtelenség szabadulni. Már szinte patakokban folynak könnyeim, mire sikerül tervüket véghezvinniük, megitatták velem a bájitalt. A főzetet, mely mindkettőnk sorsát megpecsételte.
- Sajnálom, Harry, szeretlek, ne haragudj rám! – zokogom el magam, mikor hallótávolságon kívülre tudom a két morózus férfit. Lassan lecsúszok a fal mentén, míg kezeimmel kényszeresen takarom fejem, annyira fájt, úgy szerettem volna, ha fizikai fájdalom lenne, de sajnos erre a fajtára nem lehetett bájitalt alkalmazni. Eddig szerettem volna, ha Harryék sietnek, de most azt kívánom, ne is keressenek. Nem fogom túlélni, muszáj leküzdenem a hatását, nem lehet vége így, egyszerűen nem! A legszörnyűbb az egészben, hogy végig tudatomnál leszek, ott lesz bennem az igazi Bonnie, aki tiszta szívéből szereti Harryt, mégis szemrebbenés nélkül a szemébe mondja, hogy ő a legnagyobb hiba az életébe. Nem, ezt NEM! Mért teszi ezt velünk, miért? Már úgy viselkedek, mint egy félőrült, ringatom magam, míg fojtott szipogások törnek fel belőlem.
- Édesem, ha okos vagy, egy szavamat se hiszed el – suttogom magam elé.

- Ne félj, Potter olyan típus, akit kivághatsz az ajtón, és bejön az ablakon! – hallok egy csípős megjegyzést. Valahogy nagyon ismerős.

- Apa! – Még sosem örültem senkinek ennyire. – Hogy kerülsz ide? – lépek azonnal a rácsokhoz, de a heves mozdulattól nyilallást érzek a hasamban.

- Nyugodj le, már itt vagyunk – int óvatosságra, majd egyetlen pálcaintéssel kitárja az ajtót, és hozzám siet.

- Apa! – ölelem magamhoz jó szorosan, szinte belefulladok a fekete köpenybe. – Úgy örülök, hogy látlak!

- Én is téged, Bonnie! – ölel, bár lehetett érezni, hogy meg van illetődve. Nem számított erre a fogadtatásra, én viszont képtelen vagyok magam visszatartani. Ő most az egyetlen kapaszkodom az érzéseim vízesésén. Attól tartok, ha elengedem, lezuhanok. Fenn akarok maradni, mellettük akarok maradni!

- Mi a baj? – Most veszi észre, hogy csupa könny az arcom.

- Félek. Félek, hogy nem leszek elég erős uralni a gondolataimat – vallottam be érzéseimet, mire kissé mosolyra húzta ajkait. Ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy nem gúnyos, hanem igazi mosoly bujkált szája szegéletében.

- Bonnie, nem vetted még észre? Nincs rád hatással a főzet, különben már rég ugyanazzá a kemény és érzelemmentes lánnyá változtál volna. Akkor nem bőgnél itt a vállamon, akár egy gyerek!

- Ezt ma hallom másodjára, és kijelentem, nem vagyok gyerek! – próbálom hitelesen előadni, bár már én is mosolygok.

- Perselus Piton – zavarja meg egy hideg hang kibontakozóban lévő beszélgetésünket, mire az eddig háttal ülő apám megfordul.

- Lucius Malfoy! – válaszol ugyanolyan hanghordozással.

- Elárulnád, mit keresel itt? – kérdezte enyhe meglepettséggel a másik fél.

- Már rég nem tartozom közétek, és ezt te is tudod.

- Akkor te is meghalsz ezzel a szánalmas bagázzsal együtt! – vágja oda dühösen, míg pálcáját ránk szegezi. – Álljatok fel, gyerünk! – parancsol ránk. – Ne akarjátok, hogy használjam! – vicsorogta, majd lefagyott az arca.

- Nem fogsz te semmit használni, apám! – lépett elő az ifjabbik Malfoy apja háta mögül, míg pálcáját a hátának nyomta.

- Mire véljem ezt? – kérdezte hitetlenkedve.

- Hidd annak, aminek látszik, árulásnak! Nem akarok a nyomdokaidba lépni, én nem ilyen vagyok! – Látszott, hogy minden mondat egy késszúrás Lucius szívébe, már ha van neki egyáltalán.

- Hogy mersz így beszélni velem? Ezzel a családunk ősi hagyományát mocskolod be! – kiabált rá.

- Elegem van a hagyományokból is! – ordított vissza. Úgy veszekedtek, mintha mi jelen se lennénk.

- Lucius, gond van? – lépett be hirtelen egy másik maszkos férfi. – Láttam, hogy Nottot és Averyt elintéz…

- Stupor! – kaptam ki apa kezéből a pálcáját, majd kimondtam az első átkot, ami az eszembe jutott. Egy vacak kábító-átok? Ennyire futja? Pedig annyi harag dúl most bennem, kész szégyen! – Harryék hol vannak? – térek magamhoz.

- Draco, ne tökölj már annyit, hanem intézd el! – pillant Dracóról apjára a bájitalok mestere. – Mi addig megkeressük a többieket! – Majd kihátráltunk a sötét börtönből.

Sietve végigfutottunk a folyosókon, egészen a katakomba bejáratáig. Hallani lehetett a csatazajokat. Belegondolni is szörnyű, vajon, milyen látvány fog a szemem elé tárulni, ha kiteszem a lábam ebből a veremből? Vajon hány barátom vesztette már életét? Remélem, egy se. Mély levegőt veszek, várok, hátha minden magától jobbra fordul.

- Ez a háború, Bonnie. Nincs helye habozásnak – hallom apa hangját magam mellől. Igaza van, most nem riadhatok vissza. Kitárom az ajtót, de kezdeti önbizalmam hamar lelankad. Vörös, sárga, kék, és néhol fel-felvillanó zöld csóvák jelzik a csata állását. A búvóhelyet körbevevő erdősség lángokban áll. Mindenütt vér, és elhalló sikolyok. Tényleg ezt az oldalt pártoltam régen? Ezt, amelyik most annyi halál okozója? Arcomból kifut a szín is, ahogy meglátom Catherine-t és Hermionét Bellával küzdeni.

- Lányok! – kiáltom, de a zaj elnyomja hangomat. Oda akarok futni, azonban erős kezek kulcsolódnak a karjaimra. – Nee, engedjen el! – igyekszem szabadulni Lucius szorításából, de mind hiába. Éreztem, hogy hiba lesz Dracóra bízni az apját. Igaz, hogy mellettünk áll, amit becsülök benne, de hozzá képest még gyenge. Lendületes mozdulatokkal rángatott el az eszméletlenül fekvő apám mellől, majd visszavitt Voldemort elé. A nagyúr az ideiglenesnek kikiáltott trónszékén ült, a hatalmas körcsarnok méretű helyiség közepén. Hűséges talpnyalói, köztük is a legundorítóbb, Féregfark, ott álltak körülötte, akár a testőrök.

- Nahát, de jó a viszontlátás! – szól szarkasztikus hangon. – Gyere ide! – utasított cseppet sem kedvesen. Malfoy erre elengedett, én pedig összeszorított fogakkal bár, de megtettem. Muszáj eljátszanom, hogy a bájital hatása alatt vagyok, különben mindennek vége. Ő még nem tud semmit az egészről, Lucius pedig nem hinném, hogy elmondja. Ő is fél ura haragjától, ráadásul alkalma sincs rá. A meglepetés ereje lesz a mi fegyverünk. – Örülsz, hogy páholyból nézheted végig Potter halálát? – Legszívesebben minden teketória nélkül rá mondanék egy Adava Kedavrát! Nyugalom, Bonnie, gondolj arra, hogy hamarosan vége!

- Természetesen, hiszen nincs is annál szebb látvány, Uram! – mosolygok negédesen. A francba, remélem, nem játszom túl a szerepem! Lucius arca egy pillanatra elhalványul, majd visszanyeri eredeti színét. Akkor tehát mégis túlzásba estem, mindegy, egy darabig megteszi.

- Ülj ide mellém! – mutat a másik székre, mely pontosan mellette helyezkedett el. – Hamarosan megérkezik a mi kis díszvendégünk! – Alighogy kimondta, megjelent pár halálfaló, akik közrefogták Lupint, apát és Harryt. Mindhármukat összekötözve a földre dobták. A látvány majdnem könnyet fakasztott a szemeimből, de erősnek kellett látszanom, még ha belül nagyon fájt is. Éreztem, hogy megmozdul bennem a babánk.
- Kitartás, kicsim – suttogtam. – Hamarosan visszakapjuk a papát!

- Engedd el! – Harry mindig kedves és lágy hangja, most kegyetlen volt és ijesztő! – Velem van elintéznivalód, őket hagyd békén!

- Tévedsz! – állt fel az érintett fél. – Bonnie, a kedvesed mostantól hozzám tartozik! – A jelenlévők közül kivétel nélkül mindenki ledöbbent. „Mit jelentsen ez?”, tették fel sokan a kérdést, csupán a tekintetükkel, mert megszólalni képtelenek voltak. A bájitalról kevesen tudtak ezek szerint, vagy ők is olyan jó színészek, mint én!

- HAZUDSZ! – visszhangzik Harry dühös üvöltése. – Soha nem tenne ilyet!

- Oh, te is olyan naiv vagy, mint minden szerelmes – Minden egyes szavával egyre közelebb kerül Harryékhez. Míg beszél, int a közelben álló két sötétköpenyes alaknak, hogy távolítsák el Lupint és apát. – Azt hiszed, hogy valaha is érzett valamit irántad? Komolyan el tudod hinni, hogy ő, aki mindig is a rosszfiúkat szerette, majd leáll egy olyan pojácával, mint te? Te tényleg hiszékeny vagy, Harry!

- Kérlek, Harry, ha csak egy kicsit is bízol bennem, akkor nem veszed komolyan! – gondoltam, miközben lehunytam a szemem.

- Bonnie igen is szeret engem – néz bele a sötéten vibráló jéghideg hüllőszemekbe. – És ezt onnan tudom, mert én is szeretem őt, úgy ahogy téged sosem fognak! – Fordult a kocka. Most a Sötét Nagyúr érezte magát vesztésre.

- Oh, szóval nem hiszed? Akkor mit szólnál egy kis bemutatóhoz? – húzta gúnyos mosolyra szinte csíkszerű ajkait. – Bonnie, megtisztelnél minket a jelenléteddel? – kérdezte, mire felálltam, majd lassú léptekkel elindultam. – Elárulnád, kérlek, ennek a hősködő kisfiúnak, mit is gondolsz róla igazán? – fordult felém. Először ránéztem, majd a földön gúzsba kötött Harryre, végül inkább a falakat pásztáztam. Tudtam, ha a szemébe nézek, képtelen leszek hazudni.

- Igaza van a Nagyúrnak, Potter, sosem kedveltelek! – böktem ki az első értelmesnek tűnő gondolatot. Ne haragudj, édesem, a te érdekedben teszem! – Nem is tudom, miért gondoltad, hogy valaha együtt leszünk!

- Mért mondod ezt? – Olyan hitetlen és egyben szívszorító arcot vág. Türtőztetni kell magam, hogy ne öleljem magamhoz és csókoljam kifulladásig.

- Mert ez az igazság! – közöltem szárazan. Elképesztő, mennyi arroganciát és hidegvért örököltem apámtól. – Mégis, kinek kellene egy ilyen hősködő alak, mint te? – Láttam, hogy kezd törni a jég, hamarosan elérem a célom. – Te már a múlté vagy, Potter, törődj bele a sorsodba! – adtam meg a végszót. A körülöttünk állók mind hallgattak. Lupinék azért, mert nem számítottak erre a fordulatra, a halálfalók, pedig várták uruk következő mozzanatát. Harry viszont csak szobormereven ült, és bámult maga elé. Nem ezt vártam tőle, ilyen hamar feladná?

- Bravó, bravó, nagyszerű és élvezetes beszámoló volt, nem gondolod, Harry? – kérdezte kis gúnnyal a hangjában. – Íme, a ti nagyszerű hősötök, a Kis Túlélő, úgy látszik, egy lány szerelmét nem éli túl! – nevetett. – Mit szólnál… - hajolt egészen az arcához. -… ha most ez a lány venné el az életedet is? – Voldemort ördögi kacaja betöltötte az egész helyiséget. Senki nem mert vele nevetni. Ez már olyan morbidul hangzott, hogy még a csatlósai is elképedtek az ötlettől, főleg én. - Kedvesem, most, hogy elbúcsúztál tőle, itt az ideje, hogy meg tedd az utolsó simításokat – nyújtotta felém a pálcáját, amit én remegő kézzel elfogadtam. – Ezzel mondd ki rá a halálos átkot – mosolygott. – Az élet iróniája, hogy pont a testvérpálcája lesz a gyilkosa!

Végig néztem a társaságon, és mindenhol rémült vagy maszkos arcok tekintettek vissza rám. Féltem, de ugyanakkor elszántam magam. Harry most a legcsüggedtebb, most kell cselekednem! Tudatni akartam vele, hogy minden, amit ebben a teremben kiejtettem a számon, merő hazugság. Tudom, hogy tudja. A szíve legmélyén ő is tisztában van vele, ezért kell, hogy a felszínre hozzam, egészen pontosan a bőrébe. Remélem, sikerül meggyőznöm, különben örök sötétség köszönt az esős Angliára.
Pár lépéssel elé léptem, majd leereszkedtem hozzá, de közben ügyeltem, hogy a pálcát végig rászegezzem.

- Mit csinálsz? – kérdezte gyanúsan Tudodki.

- Csak a szemébe akarok nézni, miközben megölöm! – vágtam ki magam gyorsan a félreérthető szituációból. Egészen közel hajoltam hozzá, hogy meghallja a suttogásom:
- Harry, te is tudod, hogy szeretlek. Mindenkinél többet érsz számomra, soha nem hagynálak el! Családot és boldog életet szeretnék, és tudom, hogy ezt csak te tudod biztosítani a számunkra! – csókoltam meg. Mintha visszatért volna belé az élet. Szétfeszítette a varázslat okozta béklyókat.

- Potter, te ragyogsz? – ült ki őszinte döbbenet Voldemort arcára. Harry körül valóban aranyfényű burok sugárzott, mely szinte minden halálfalót – akik esetleg botor módon -, rá akartak támadni, taszítót. Sőt, akik túl közel kerültek a fényhez, szénné égtek. A halálfalókkal való hadakozás teljesen elvonta Harry figyelmét, így Voldemortnak sikerült magához ragadnia a pálcát, és vele együtt engem is.

- Azt hiszed, megijeszthetsz? – üvöltötte. – Másodszorra nem fogok ugyanabba a hibába esni! – hátrált, miközben a nyakamnak szegezte a varázseszközt. – Tisztában vagy vele, hogy egy óvatlan mozdulat, és a kedvesed halott! – vakkantotta Harrynek, aki már csak pár méterre állt tőlünk. Nem hallgatott rá, mintha nem is önmaga lenne. Csak rendületlenül haladt felénk vakító fényességet árasztva testéből. – Többször nem mondom, érted? – remegett meg a Nagyúr hangja, félt. Sosem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot, de rettegett. Hallottam, ahogy egyre sűrűbben veszi a levegőt. Elég lett volna egyetlen mozdulat, és ártalmatlanítom, de ezt a nemes feladatot inkább apa vállalta helyettem. Merő véletlenből útban hagyta a lábát a folyamatosan hátráló Voldemortnak, aki hanyatt vágódott a kövezeten. (Mondanom se kell, minden tekintélyét elvesztette!) Engem szerencsére még elkapott az esés előtt.

- Tiéd a pálya, Po… Harry! – adta át apa a szabad prédát.

Utoljára még próbálták védeni hű csatlósai, aztán mindent elnyelt a fényesség.