|
15. fejezet - Titokzatoserő(1.rész)
2007.08.12. 17:29
Salvador Benevolus
15. fejezet
oO – Titokzatos erő – Oo
Harry bátran követte volna őket, hogy megtudja, milyen lehet a vacsora, de az egész helyszín megváltozott: egy furcsa kis kunyhóban találta magát, ahol egy csuklyás alak állt, és kevert valamit a tűznél.
Tekintete aztán az asztalra esett, ahol megpillantotta a serleget. Az egészben az volt a furcsa, hogy a serleg szélén egyáltalán nem táncoltak az ezüstös lángok. Az idegen aztán megfordult, és a serleghez ment. Mikor Harry megpillantotta az alakot, ijedtében hátrálni kezdett egészen a falig.
Voldemort volt az… igaz most még nem volt annyira fehér és kígyószerű az arca, de ő volt. A kezében lévő bájitalt ráöntötte a serlegre, mire az sisteregni kezdett – de attól független nem oldotta fel. Aztán elővette a pálcáját, és ráfogta az ereklyére.
– Ősi erőket hívom segítségül… jertek, teljesítsétek kérésemet, hozzátok el nekem azt, akit én ide kérek! – mondta vontatottan, és nem messze mellette egy ezüst köd jelent meg, melyből kilépett az a lány, aki az előbb még jókedvűen beszélgetett.
Laetítia először körülnézett, és csak aztán szólalt meg.
– Miért használtál sötét mágiát, hogy engem megidézz? – kérdezte felháborodottan.
Voldemort kajánul elvigyorodott, eltette a pálcáját, aztán elkezdett a lány körül sétálni. Harry rettegett a végkimeneteltől.
– Én csupán szerettem volna találkozni a híres készítővel… – állt meg közvetlen előtte. – Egy roppant bonyolult varázslattal a lelkem egyik darabját elhelyeztem a kehelyben. Csupán ezt szándékoztam megmutatni neked, és felhasználni téged arra, hogy védd a kelyhet.
– Tessék? – kérdezte értetlenül Laetítia. – Ilyenben én nem segédkezem!
– Pedig muszáj lesz… ellenkező esetben kénytelen leszek olyan helyre küldeni téged, ami még megközelítőleg sem lesz kellemes ahhoz képest, ahol eddig voltál.
Laetítia válasz helyett intett a kezeivel, és úgy tűnt, el akar menni, de Voldemort gyorsabb volt: varázslattal blokkolta őt.
– Nem mész innét sehova.
– Nem segítek kisded játékodban! – mondta dühösen a lány. – Még ha az a teljes pusztulásomat is okozza!
– Ahogy gondolod – vont vállat Voldemort.
Harry most először azt kívánta, hogy bárcsak felébredne, és ne kellene végignéznie, hallania azt az egészet, ami a kezdetét vette. Elfordult, csak hogy ne lássa, Laetítia milyen szörnyűségeken megy keresztül, de a hangokat nem tudta kizárni…
Mikor aztán csend lett, óvatosan odafordult, és látta, amint a lány valamiféle ködben áll, és nem tud onnét szabadulni.
– Azt hiszed, ha én már nem leszek, nem lesz más, aki elpusztítson? – kérdezte erőtlenül a lány. – Mert lesz… régi időkben jósolták, hogy vannak különleges emberek, akiknek nagyobb hatalmuk van más varázslókénál, és jól bánnak a fehér mágiával. Nem fogod ezt a halhatatlanságot örökké élvezni, és ha netán feltűnik egy ilyen rendkívüli ember, nem fogok tétovázni, hogy segítsek neki!
– Azt majd meglátjuk! – emelte fel a hangját Voldemort, és felemelte a pálcáját, amivel aztán eltüntette a lányt. A serleg szélén megjelentek az ezüst lángok, mire ő gonoszan elmosolyodott.
A helyszín aztán megint megváltozott, de most Harry egy nagy fehérség közepén állt. Jobbra, balra nézett, de nem látott semmit… aztán hirtelen megjelent előtte Laetítia.
– Üdvözöllek – biccentett neki, és elmosolyodott. – Régóta figyellek ám.
– Igen… tudom… – mondta bizonytalanul Harry. – Hisz’ láttalak.
– Amiket az előbb mutattam, azok pillanatképek voltak az életemből, amikből biztosan rájöttél egy pár dologra a kilétemet illetően. – Harry bólintott egyet. – Amint láthattad, Voldemort gondoskodott róla, hogy ne térjek vissza oda, ahová tartozom. A serleg fogja vagyok, én őrzöm, és nem engedem, hogy bárki hozzáérjen. A serlegé, amit teljesen más célra készítettem, de a gonosz mágus lelkének menedékeként használja.
– Miért vagyok itt? – kérdezett rá egy idő után.
Laetítia mindkét kezét Harry vállára tette.
– Azért, mert te vagy azon kevesek egyike, aki képes lesz megölni Voldemortot, és elpusztítani a horcruxot, amit a kehely hordoz.
– Miért én?
– Már az én időmben is szóltak legendák különleges varázslókról, akiknek ereje nagyobb volt mindenkiénél, azaz a fehér mágiával nagyon mesterien tudtak bánni – magyarázta a lány. – Te is ezen kevesek közé tartozol, akik nagy dolgokra hivatottak.
Harry lemondóan sóhajtott egyet.
– Miért nem lepődök meg…
– Már akkor tudtam, mikor megpillantottalak. Később pedig már biztos voltam benne, mikor láttál engem. Ez az egyik ismertetőjegye az ilyen varázslóknak, mint te: látnak olyan dolgokat, amit mások nem. Kérlek, figyelj rám! Azt nem tudom pontosan, hogyan lehet elpusztítani a lélekdarabot, de azt elmondhatom, hogy mindenképpen a serleget magát kell teljesen megsemmisíteni. A benne lévő lélekdarabot pedig pusztán azzal a hatalommal, amivel te is rendelkezel.
– De… hogyan? – értetlenkedett Harry, miközben úgy tűnt neki, mintha a lány titkolna valamit.
– Ha sor kerül rá, tudni fogod – mondta mosolyogva, és az egyik kezét Harry szíve fölé helyezte.
Harry még rá akart kérdezni, hogy ez pontosan mit takar, de már nem tudott: hirtelen felpattant a szeme, és ott találta magát a szobában, ahogy az oldalán feküdt.
Megdörzsölte a szemét, aztán felvette a szemüvegét, és megfordult. Szembetalálta magát egy üvegcsét tartó kézzel, majd annak a tulajdonosával.
– Hoppá.
– Bizony, hoppá – gúnyolódott Piton, és meglengette előtte az üvegcsét. – Ma este végtelenül ráérek, tehát kezdheted a magyarázkodást, miért ittad ezt meg.
Harry ijedten ült fel, és nézett körül a szobában, ahol egyetlen egy mécses világította meg az egész helyiséget.
– Este?
Piton egy kicsit előre dőlt.
– Igen, este. Tudod egy nappal később, mint mikor itt hagytalak, hogy lepihenj – mondta dühöngve. – Tehát, mi vett rá, hogy csak úgy elemeld a bájitalt, aztán minden végiggondolás nélkül megidd?
Harry félénken nyelt egyet. Határozottan rossz ötlet mindent a háta mögött tenni, hiszen az apja mindig mindenre rájön.
– Végiggondoltam… csak éppen nem akartam szólni neked – vallotta be halkan. – Tudom, hogy mire való, és mivel meg akartam tudni valamit, ezért megittam.
– Mégis mit, Harry? – kérdezte dühösen Piton.
– A horcruxokkal kapcsolatban… láttam egy szellemet, aki megmutatta nekem a kelyhet, és hát… úgy gondoltam, így többet meg tudok, ha kapcsolatba lépek vele.
– Mindezt annak ellenére, hogy világosan a tudtodra adtam, mennyire veszélyes, hogy ennyi bájitalt iszol, erre még egy valóban veszélyessel rá is teszel egy lapáttal? – kérdezte felháborodottan Piton, miközben láthatóan igyekezte visszafogni magát. – Legalább érdemes volt kockára tenned az egészséged?
– Igen… a szellem, akit láttam, az Laetítia volt a kehely készítője. Megmutatott egy pár emléket – itt egészen suttogóra vette a hangját –, és azt mondta, én vagyok csak képes rá, hogy elpusztítsam a kelyhet.
– Ismered erre vonatkozóan a véleményemet – mondta Piton kegyetlenül. – És ez vonatkozik a többi horcruxra is, amiket később felkutatunk.
Harry csodálkozva meredt apjára.
– Később?
– Igen később… tudod, jelenleg a minisztérium védelme a legfontosabb egy bizonyos jóslat miatt.
– Teljesen kiment a fejemből… – Harry jobban megnézte apját, és olyan érzése volt, mintha titkolna valamit. – Eddig nem meséltél semmit a horcruxokról… hogy egyáltalán mit találtál meg, és mit nem. Miért nem?
Piton összevonta a szemöldökét.
– Majd ha itt lesz az ideje, akkor megbeszélünk mindent. Azaz elmesélek mindent, amit tudok. De most nem vagyok hajlandó, csak majd nyugodt körülmények között, és ha a nagynénéd is itt lesz. Előbb biztosítanunk kell a minisztériumot, és ha az megvan, akkor tudunk erre koncentrálni – magyarázta kimerülten. – Most ez a legfontosabb, aztán kitaláljuk, hogy legyen.
– Rendben…
– Legszívesebben azt mondanám, hogy a roxforti raktárt is pakold ki, hogy végre észhez térj, és ne ténykedj a hátam mögött, de eltartana egy darabig – mondta gunyorosan. – Viszont Harry, ha legközelebb rajtakaplak valami hasonló magánakción, hidd el a pakolás semmi sem lesz ahhoz képest, amit abban az esetben találnék ki számodra.
Harry ásított egyet, és ledőlt az ágyra.
– Ez most fenyegetés volt?
A bájitalmester erre pusztán felvonta a szemöldökét.
– Veheted akár annak is – közölte hűvösen, és felkelt az ágy széléről.
– Pedig már felnőtt vagyok, elvileg már azt tehetek, ami nekem tetszik – morogta Harry.
– Igen? – kérdezett rá gúnyosan Piton. – Mégis hány éves vagy? Mert tudtommal nemrég töltötted be a tizenhetet.
– De hát az már nagykorúság!
Piton lemondóan sóhajtott.
– Nem, Harry. Ahonnét jöttél, biztosan… de itt a törvények szerint tizennyolc évesen leszel felnőtt korú – világosította fel.
– Remek… én meg azt hittem, nyelvbotlás volt, mikor azt mondtad, hogy kiskorúnak számítok.
– Nem vicceltem, amint látod – erősítette meg Piton, és közben az ágyához ment. – Az utóbbi években találták ezt ki, mert túl sok iskolás élt vissza vele. De már az egész teljesen fölösleges, mert minden kiskorú varázsolhat, hisz halálfalók vannak szinte mindenhol. És most… ha megbocsátasz, késő este van, és fáradt vagyok, úgyhogy jó éjszakát.
– Én egyáltalán nem vagyok álmos! – mondta Harry szinte könyörögve, mikor Piton eloltotta a fényt. – Nem olvashatok addig, amíg el nem alszok?
Hallotta, ahogy Piton bebújik az ágyába, és megigazítja magán a takarót.
– Jó éjt, Harry.
– De.. ki tudja, meddig nem tudok majd elaludni!
– Amit megfőztél, edd is meg – közölte Piton, aztán csend borult a szobára.
Harry valóban nem tudott elaludni, csak órák múltán, és az éjszaka még számtalanszor felébredt.
oO{~S~}Oo
Másnap – habár Piton azt mondta nem bünteti meg –, kuksolhatott egész végig a szobában, és unatkozott. A könyvek továbbra is meg voltak bűvölve, mondván, hogy így legalább kétszer is meggondolja, mit tesz apja háta mögött.
Piton azt is mondta, hogy mostanában nagyon elhanyagolta a gyakorlást a párbaj terén, így jobb is, ha arra gyűjti az erőit. Estefelé közölte, hogy úgy tűnik, nem ártott meg a sok bájital, amiket az utóbbi időben szedett; miután délelőtt megszúrta az ujját, és vett tőle pár csepp vért, hogy ezt megállapíthassa.
Harry végre kiszabadulhatott az ideiglenes fogságból, és lemehetett vacsorázni. Örült, mert a szendvicsekért nem igen volt oda, és hiányzott már neki Mrs. Weasley finom főztje, amit kihagyott egyszer, mert egy napot átaludt, az előtt pedig elmaradt egy rendkívüli gyűlés miatt.
Piton még valami fontos Rend ügyre hivatkozva eltűnt egy időre, így Harry lesietett nélküle az ebédlőbe.
Vidáman ült le az asztalhoz, hogy végre egyen valami finomat. Piton még nem érkezett meg, így Harry leült Roanne mellé, miközben Mrs. Weasley feltálalta a szokásos levest.
– Jó étvágyat mindenkinek! – mondta vidáman az asszony, és ő is leült enni.
Alig telt el néhány perc, az ebédlőbe hirtelen egy tucat ember tódult be, az asztalnál ülők pedig lelkesen üdvözölték őket. Harry kínosan evett néhány kanállal a levesből, aztán úgy gondolta, inkább felmegy, mert nem akar láb alatt lenni.
– Jaj de örülök Frank, hogy újra itt vagy! – mondta lelkesen Tonks, és odament, hogy üdvözölje.
Harry épp távozni akart volna, de erre a névre megtorpant. Oldalra nézett, és meglátta azokat az arcokat, akiket Mordon mutatott régen a fényképen. De a legmegdöbbentőbb az volt, aki Harry elé lépett, és elállta az útját…
– Áh, szia Harry! Nem is üdvözölsz?
Harry teljesen lebénult, ahogy megpillantotta az oly ismerős arcot… Neville apjáét. Egy hang sem jött ki a torkán, hanem egyszerűen otthagyta a csodálkozó férfit, és elindult az ajtó felé, de egy csodálkozó Sirius elállta az útját. Még mielőtt megszólalt volna a keresztapja, Harry kimenekült az ebédlőből.
Lerogyott a lépcső utolsó előtti fokára, hogy a lába kicsit kinyújtva a földön legyen, ne az utolsó lépcsőn. Bentről jókedvű hangok hallatszottak – egyáltalán nem lett volna nyomasztó ott maradnia.
Mikor erre gondolt, nem az jutott eszébe, hogy milyen jó, hogy ezeket az embereket látja élve, hanem az: ahogy Mordon elmutogatja neki, ki hogyan halt meg… De különben is, miért akarta olyan kedvesen üdvözölni? Hisz Pottert senki sem kedvelte…
Remegő kézzel túrt bele a hajába, és teljesen elcsodálkozott, mikor meglátta, mennyire is remeg valójában. Az utóbbi időben már másodjára. Csodás… emiatt ennyire felzaklatta magát… Pedig örülnie kellene, hisz Neville apja legalább él, és gondoskodik róla.
Halk léptekre lett figyelmes, valahonnét a feje fölül. Ültében megfordult, és felnézett az éppen érkező apjára, aki csodálkozva torpant meg, mikor meglátta őt.
– Miért nem vagy a többiekkel a vacsorán?
Harry erre csak búsan sóhajtott egyet, és visszafordította a tekintetét a földre.
– Nem igazán vagyok éhes… és hát itt csöndesebb egy kicsit – mondta végül.
Piton elindult lefelé, de aztán ahelyett, hogy lement volna, leült mellé a lépcsőre.
– Pedig elég éhes voltál már délután, nekem úgy tűnt – állapította meg, és könyökölve megtámaszkodott a térdén. – Tehát, mi történt?
– Semmi az égvilágon – felelte, de egyáltalán nem volt meggyőző a hangja.
– Harry, látom, hogy valami felzaklatott.
Harrynek be kellett vallania, egyre kevésbé tud Pitonnak hazudni, mert az minél jobban ismeri őt, annál jobban jön rá, ha valami baj van.
– Tényleg semmiség csak… – itt elhallgatott egy percre, és megpróbálta összeszedni magát –, megérkeztek azok a Rend tagok, akik külföldön voltak.
– Igen, értesültem róla, hogy ma érkeznek – bólintott Piton. – Frank ideszólt előre. És mi történt?
– Odajött Neville apja és üdvözölt, mert régen látott, és még vagy egy tucat ismeretlen tűnt fel… – fejezte be a magyarázkodást Harry, amit teljesen értelmetlen habogásnak hatott.
Piton csodálkozva húzta fel a szemöldökét, mikor ránézett.
– Nem egészen értem.
Harry szomorúan nézett fel Pitonra.
– Tudod, hol láttam őket utoljára? – kérdezte halkan, mire Piton megrázta a fejét, ő pedig egészen lehalkította a hangját. – Egy fényképen, amit Mordon mutatott a régi Rend tagokról… azokról, akik meghaltak.
– Jaj, Harry – mondta halkan Piton, átkarolta a vállát, és magához húzta. – Mindenre gondoltam, csak erre nem. Ne haragudj.
Harry elfogadta az ölelést, és nekidőlt apjának – pedig elég kellemetlenül érezte magát, hogy pont a lépcsőn vigasztalja őt.
– Tudod, néha olyan rossz… nem azért, mert látom, hogy itt élnek azok, akik ott jóformán nem – magyarázkodott halkan. – Hanem… nagyon hiányzik a régi életem, attól függetlenül, hogy itt jobb veled… De a barátaim is nagyon hiányoznak.
Piton nem szólt semmit, csak várta, hogy ő elmondja, mi nyomasztja.
– Hidd el, ha végre vége lesz a háborúnak, nem csak veszteségeink lesznek – mondta végül. – Weasley biztosan észhez tér, és rájön, mibe keveredett.
– Nagyon remélem.
– Na gyere, menjünk vacsorázni – unszolta Piton, de ő sem mozdult.
Harry ásított egyet, és semmi kedve sem volt visszamenni az ebédlőbe, inkább hamarabb aludni akart, hisz holnap gyakorolni fognak.
– Eszem ágában sincs. Mondd azt, hogy fáradt voltam, és aludni mentem… nem voltam éhes sem – rögtönzött Harry.
Piton elengedte őt, és meglepődve figyelte, ahogy feltápászkodik.
– Hova lett az a griffendéles bátorság? – kérdezte, miközben ő is felállt a lépcsőről.
– Van az is… csak éppen nem akar előbújni.
– Inkább megmutatkoznak a mardekáros génjeid, amit az apádtól örököltél – mondta mosolyogva Piton. – Ettél egyáltalán valamit?
Harry elindult a lépcsőn felfelé, és félúton visszafordult.
– Igen, egy keveset a szokásos esti levesből… De nem kérek semmit.
– Rendben, akkor jó éjszakát, ha esetleg nem lennél már fent, mikor megérkezem – közölte Piton, és még mielőtt Harry eltűnt volna a lépcsőkanyarban, hallotta, ahogy valaki megköszörüli a torkát.
– Épp téged kerestelek, a többiek már várnak – hallotta Sirius hangját. – Bocsánat, hogy megszakítottam a családi idillt.
– Nem szakítottál meg semmit, Black – jött az ugyanolyan gúnyos válasz, de Piton ebben jóval gyakorlottabb volt.
– Persze. Csak a fiú teljesen úgy nézett ki, mint aki szellemet látott – folytatta a keresztapja –, netán megijedt valamitől?
– Harry teljesen kimerült a mai nap után, ezért hamarabb elment aludni – válaszolt erre hidegen Piton. – Most pedig, ha megbocsátasz… mint mondtad, már várnak rám.
Harry hallotta, ahogy nyílik az ebédlő ajtaja, és becsukódik utánuk. Még hallgatta a bentről kiszűrődő zajokat, aztán felsietett a lépcsőn, és ahogyan elhatározta, tényleg hamarabb elment aludni.
Órákkal később sem jött álom a szemére, csak feküdt az ágyában, bámult ki az ablakon, és figyelte, ahogy nagy pelyhekben esik a hó a téren.
Nyugtalanította Sirius viselkedése. Ahogy nézett rá az ebédlőben… kirázta tőle a hideg. Talán keresztapjának most kezd feltűnni a dolog…
Megfordult az ágyon – immáron legalább ötödjére –, magához szorította a kispárnát, és próbálta kiverni a fejéből ezt az egészet. Mikor lehunyta a szemét, pont megérkezett Piton.
Halkan, mint egy macska, lepakolt az asztalra, aztán eltűnt a fürdőszobában. Nem sokkal később meg is érkezett, és úgy tűnt, még nem megy aludni. Harry kinyitotta a szemét, majd megfordult.
Piton csodálkozva pillantott fel az olvasnivalójából, mikor észrevette őt.
– Azt hittem, alszol.
– Akartam, csak nem tudtam – felelt halkan Harry.
– Rémálmok? – kérdezett rá rögtön Piton.
Harry erre csak a fejét rázta.
– Nem, egyáltalán nem… Csak nyugtalanított Sirius viselkedése.
– Áh, értem már – bólintott az apja, és becsukta a könyvet. – Nem csodálom, hogy nyugtalanít a dolog, hisz Black valóban furcsán viselkedik. Pontosítok: úgy, mint aki végre meglátta az erdőt a fától.
– Arra célzol, hogy kezd rájönni, ki vagyok?
A bájitalmester erre csak sóhajtott.
– Ilyesmire nem jöhet rá, hisz mindenki számára lehetetlen még csak feltételezni is, hogy mi az igazság. Roanne is látod, mit hitt? Azt, hogy Százfűlé főzetet ivott valaki más, és eljátszott téged. Neki csak az tűnt fel, hogy kedvesen és tisztelettudóan viselkedsz másokkal.
Harry nyűgösen felült, és megdörzsölte a szemét. Persze Pitonból még most is csak egy elég nagy foltot látott.
– Az a minimum, hogy a felnőttekkel rendesen viselkedek.
– A testvéred nem ilyen volt. Ahol tudott, sértegetett mindenkit, és tiszteletlen volt velem szemben… erre te tegnap könyörögtél nekem, hogy ne keljen pakolnod – magyarázta Piton, miközben letette a könyvet az éjjeliszekrényre.
– Most jobb lenne, ha kiabálnék és ordítanék veled? – kérdezte szemtelenül Harry.
– Nem mondtam ilyet – pontosított Piton. – A dolog pofonegyszerű: azzal, hogy kedvesebben viselkedsz az emberekkel, legalább magyarázatot adunk azoknak, akik tudják, milyen varázslatokkal gyakorolunk.
Harry visszadőlt az ágyára, és jobban magára húzta a takarót.
– Mardekárosság…
– Ami általában több életet ment, mint a griffendéles bátorság.
– Nem minden esetben… – kötözködött Harry, de Piton rögtön félbeszakította.
– Holnap egy elég fárasztó nap elé nézel, ajánlom, térj nyugovóra… Nox!
A fények kihunytak, és csupán az ablakon beszűrődő fény maradt, ahol még mindig lehetett látni a hópelyheket.
– De nem csak…
– Jó éjt.
– Szóval nem csak gyakorolni fogunk, hanem más dolgod is van?
– Aludj már, Harry.
Harry erre morgott valamit, aztán lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni.
oO{~S~}Oo
– Elég nyúzottnak látszol. Nem aludtál jól az éjszaka? – vette szemügyre Piton, mikor felvették a kezdőpozíciót, természetesen pálca nélkül.
Harry szintén így tett, de Piton nem támadta, pedig ilyenkor már rég szórni kezdte az átkokat, mikor ő még nem igazán figyel.
– Nem olyan sokat – vallotta be vonakodva.
Piton homlokráncolva lépett vissza, felhagyva a párbaj pozícióval.
– Miért nem szólsz, hogy fáradt vagy? – kérdezte dühösen. – Így nem lehet egy elég nagy koncentrálást igénylő párbajt levezetni.
– Akkor csináljuk pálcával.
– Szerinted bölcs dolog lenne, ha így állnánk neki a dolgokhoz? – kérdezte gúnyosan. – Azért gyakorolunk pálca nélkül, mert neked megvan a képességed ahhoz, hogy sokkal erősebb és hatásosabb varázslatokat alkalmazz, amit Voldemort szinte egyáltalán nem ismer. Érted már?
Harry beletörődve bólintott egyet.
– Igen, értem.
– Reméltem is. Ha ilyen lelkiállapotban indulsz neki, nem lesz jó vége, és még véletlenül megsebezlek, mikor teljesen eloszlik a figyelmed – magyarázta Piton. – Azt pedig nem szeretném.
Piton azzal odament hozzá, és még mondani akart valamit, de hirtelen kivágódott az ajtó, és Mordon jelent meg arcán jól látható ijedtséggel.
– Perselus, azonnal jönnöd kell. Baj van!
– Mindjárt megyek, Alastor – mondta nyugodtan Piton, és mikor az öreg auror távozott, megfogta Harryt mindkét vállánál, és komolyan nézett rá. – Ha bármi történik, vagy bárki azt állítja, történt velünk valami, semmiképpen se menj ki a házból! Semmiképp! Megértetted?
– Me… meg – mondta bizonytalanul Harry, és érezte, hogy a jeges rémület átjárja már csupán attól a gondolattól is, hogy Pitonnal bármi történhet.
Azzal már Piton sietett is az ajtóhoz, maga előtt terelve Harryt. Odakint sokan összegyűltek, és a legtöbb ember arcán aggodalom tükröződött; néhányan idegesen járkáltak fel, s alá.
– Menj fel a lakosztályba, és csak akkor gyere le, ha fontos – súgta oda Harrynek, aki elindult a lépcsőhöz, miközben hallotta, ahogy apja odafordul hozzájuk: – Mi történt?
Harry a lépcső felénél megállt, mert tudni akarta, mi folyik itt. Mr. Weasley és Mr. Longbottom odaléptek Pitonhoz, mintegy kört alkotva, miközben Roanne is odasietett.
– Áldozatok számáról eddig nem tudunk… – kezdte Mr. Weasley –, őszintén nem is tudom, mit keresnek… valami teremről beszéltek…
Piton fürgén elkapta a Mordon által dobott láthatatlanná tévő köpenyt, és visszafordult feléjük.
– Én tudom, mit keresnek – közölte ingerülten. – De nem gondoltam volna, hogy nyílt támadásba kezdenek miatta.
Roanne magára rángatta a kabátját, és ő is elfogadott Mordontól egy láthatatlanná tévő köpenyt.
– Sietnünk kell… Mikor nemrég Arthurral voltunk a helyszínen, a bizottság tagjai egész jól álltak…
– De küldhetnek erősítést is, tudom – bólintott Piton. – Két embernek itt kéne maradnia a sérültek fogadása miatt… kik lesznek azok?
– Én mindenképpen – szólt hátulról Mrs. Weasley. – De kéne még egy erős férfi is, aki segít az elhelyezésben…
– Maradok akkor én – jelentkezett Kingsley.
– Pedig rád szükségünk lenne, határozottan – akadékoskodott Piton. – A te varázserőd tudtommal még elég nagy.
– Molly meg maradjon itt egyedül a fiaddal? – érdeklődött Kinglsey. – Jobb lesz, ha maradok.
Piton egy darabig hallgatott, aztán végül belegyezett.
– Rendben… gyerünk, igyekezzünk, minden perc számít! – szólt hangosabban, mire mindenki elindult a bejárat felé de úgy, hogy közben magára vette a láthatatlanná tévő köpenyét, még mielőtt kilépett. Harry teljesen elcsodálkozott, mikor rájött, itt mindenkinek van sajátja. – Molly, értesítsd Poppyt addig is!
Harry aztán már nem látta sehol az apját, mert magára kapta a köpenyt, és eltűnt alatta, majd mikor a léptek elhaltak, becsukódott az ajtó, és az előszobára csend borult.
Mrs. Weasley és Kingsley besiettek a nagyobbik terembe, ahonnét különféle zajok szűrődtek ki – nyílván helyet csináltak az érkező sebesülteknek. Harry menni akart segíteni, de eszébe jutott, mit mondott Piton, és felsietett a szobába, gondosan magára zárva az ajtót.
oO{~S~}Oo
Eltelt egy óra… eltelt kettő… és nem érkezett senki. Végig ugyanolyan csend honolt, mint eddig. Harry úgy érezte, hogy menten becsavarodik az aggodalomtól… mert biztos az volt… Azt szerette volna, hogy Piton hazaérjen minél előbb, és ne legyen semmi baja, továbbra is gúnyosan piszkálja majd őt, mint eddig.
Már fel–alá járkált a szobában idegességében. Végül úgy döntött, hogy lemegy, és iszik egy pohár töklevet, legalább attól is lenyugszik, és talán segíthet majd lent az itt maradóknak.
Halkan becsukta maga után az ajtót, aztán leszaladt a lépcsőn, de mikor majdnem leért, megpillantott egy ezüst macskát… pontosabban egy ezüst párducot, ami aztán köddé vált.
– Ez viszont gond lehet – mondta aggódóan Mrs. Weasley, mikor Kingsleyhez fordult.
– Ne félj, Molly. Tudnak magukra vigyázni, Perselus mindenkit kihoz onnan.
Harry lejött egészen az ebédlő bejáratáig, ahol a két felnőtt beszélgetett.
– Miért, mi történt? – kérdezte rémülten, mire a két felnőtt komoran összenézett. – Ki vele, mi a baj!?
Mrs. Weasley odalépett mellé, és vigasztalóan megsimogatta a vállát.
– Semmi baj, drágám. Apádék csapdába kerültek, de nem lesz semmi gond, az előbb üzentek. Ki fognak jutni. – Aztán jobban szemügyre vette őt. – Miért jöttél le a konyhába?
– Csak… inni akartam egy kis töklevet, mert már nem tudtam magammal mit kezdeni egyedül.
– Rendben, én addig leszaladok, felhozok egy pár főzetet – közölte Mrs. Weasley, és már el is sietett.
Kingsley rámosolygott Harryre, aztán ő is kiment az ebédlőből. Harry bement a konyhába elővett egy poharat, töltött magának, és megitta. A kiszáradt torkának jól tett, ellenben az idegességnek nem… Pitonék csapdában vannak… nem hangzik túl jól.
Vett egy mély levegőt, hogy azzal is lenyugtassa magát, majd pedig visszament a lépcsőhöz, hogy felmenjen, de Kingsley hangja megállította.
– Ugye, nem hallottad, milyen üzenetet hozott a patrónus apádtól? – kérdezte a háta mögött, mire Harry megfordult, és nemet intett a fejével. – Az volt még az üzenetben, ha nem küld újabb patrónust negyed órán belül, akkor nagyobb baj van, és téged helyezzünk biztonságba.
Harry csodálkozva nézett a férfire.
– De hát Pit… mármint apám azt mondta, hogy ha bármi történik, akkor mindenképpen maradjak fent – világosította fel Kingsleyt. – Máshol nem is lennék biztonságban, nem?
– Nem egészen. Van egy rejtett lakás nem messze egy másik téren, oda rendeztünk be egy másik hadiszállást, ha esetleg ezzel baj lenne – magyarázta lelkesen, aztán intett a fejével. – Gyere, mennünk kell.
Harry nem mozdult.
– De miért?
– Azért, mert letelt a negyed óra! – csattant fel Kingsley. – Nem emlékszel? Negyed óra eltelt, és nem küldtek patrónust.
– Rendben… – mondta bizonytalanul, és valami azt súgta, hogy ez nagyon nem jó így. – Egy pillanat, csak fel kell mennem… – gyorsan megfordult, és elindult a lépcsőn –, a melegebb kabátomat, amit itt hagytam…
Gyerünk, Harry… tünés innét…
De hiába szaporázta meg a lépteit, már hallotta a háta mögött a varázsigét, és már nem tudott elugrani előle:
– Improvidus! – kiáltotta Kingsley, aki közben rájött, hogy menekülni akar.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
