Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Sirius életét követi nyomon az azkabani fogságtól kezdõdõen... A Harry Potter könyvek szereplõi és világa kizárólag J. K. Rowling teremtõ fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem õket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.Szerzõ megjegyzése: Azkaban, családtagok, karácsony, egyedüllét, mi lehet ennél szebb?

1. Az én karácsonyom

A tenger tajtékzott, a messzi partot habzó, vad hullámok nyaldosták. A hatalmas hulló hópelyhek sorra buktak bele a vízbe, a horizonton fekvõ szárazföldet pedig már alig lehetett látni, ám én annál jobban ki tudtam venni a körvonalait. Persze, hogy ki tudtam… Álmaimban is csak azt láttam. A cellám parányi ablakában könyököltem. Szenteste volt. Hát igen, egy újabb karácsony az Azkabanban. Lily, James, Harry, Remus és Peter nélkül… Peter? Még mindig rá áll a szám arra a gyûlöletes névre. Az én sorsom ahhoz képest, amit õ tett, elenyészõ. Legalább élek, ellentétben Jamesékkel, és azzal a tucat muglival. Ha még valaha szabad levegõt szívok, felkeresem Féregfarkat, és megölöm! A puszta két kezemmel, legalább hadd gyilkoljak, hiszen azért ítéltek el… Ezzel mondjuk nem érek el semmit, a szeretteimet nem tudom visszahozni. Vajon Harry él-e, hal-e? Már tizenkét éve ülök a rácsok mögött. A keresztfiam, mindjárt tizenhárom éves, és keresztapai kötelességeimnek nem tudok eleget tenni. Milyen ember vagyok én? Így hálálom meg James barátságát? Aki nekem enni, inni, otthont adott? Számomra Lily, Harry és James jelentette a családot. Én meg mit tettem? Még ha közvetve is, de átadtam õket Voldemortnak. Aljas, átkozott Pettigrew! Még õt neveztük barátunknak. Meglehet, elég ügyesen játszotta a szerepét. Ki kell jutnom innen, meg kell bosszulnom Lily és James halálát, még ha megkésve is.

Hirtelen a fagyos, jeges szél besüvített az ablakomon. A hópelyhek megcsapták az arcomat, egy nagy adag a hajamban kötött ki. Merlinre, milyen csimbókos a hajam… Hogy nézhetek ki? Fogadni mernék, hogy nem úgy, mint egy ember. Ez a legkevesebb… Érdekes, az idõ meg a tragédia annyira megtört engem. Már csak bosszúra, patkány vérre szomjazom.

Megremegtem az újabb hó adag hatásaként. Megfordultam, és lehorgasztott fejjel elindultam az „ágyam” felé. Ágy… Szóval egy fából készült deszka, aminek lábai voltak. Leültem a szélére, majd leheveredtem. Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Noha egyáltalán nem voltam öreg, mégis Dumbledore korúnak éreztem magam. Dumbledore… Õ az egyetlen ember, aki sejtheti, hogy ártatlan vagyok. Legalább van valaki. Senki nem kelt a tárgyaláson védelmemre. Igaz, nem is lett volna rá alkalom. Barty Kupor mindenféle tárgyalás nélkül elítélt, és halálomig itt ülhetek ölbe tett kézzel.

- Kuzin, látom boldog karácsonyod van! – hallatszott egy jól ismert, valaha csengõ nõi hang. Egybõl felültem.

- Soha vidámabb karácsonyt, Bella! – feleltem tõlem telhetõen kedélyesen.

- Ugyan, még mindig magadat hibáztatod? Annak a pökhendi alaknak meg a mugli feleségének a haláláért? Pici Sirius babában kiütközött a családi vér, ne is tagadd. Te még nem vagy az igazi, mit marcangolod magad? A gyilkossághoz vágy kell, hogy lásd szenvedni az áldozataidat. A kínt az arcukon, és a jajveszékelésüket - bosszantott Bellatrix immár mohó szemekkel.

- Engem sértegess nyugodtan a leereszkedõ stílusoddal, de a barátaimat ne nevezd így!

- Mindig is merész és pimasz kisfiú voltál – folytatta Lestrange.

- Épp te hiányoztál a karácsonyomhoz. Mondjuk ehhez a helyhez jól is mutatsz, kuzin. – vágott az agyam. Szellemileg semmiféle hanyatlást nem tapasztaltam magamon, hiszen tudtam, hogy ártatlan vagyok, és ez erõt adott nekem.

- Mennyivel egyszerûbb lett volna, ha te is ott halsz meg amellett a Potter mellett. Hogy ölted meg õket? Egy késsel? Jellemzõ lett volna rád.

- Elég! – ordítottam fel.

- Bella drágám, nem a rokonod ölte meg Potteréket – hallatszott egy férfi hang egy távoli cellából.

- Rod, mégis ki, ha nem ez a véráruló? – felelte a Black ház büszkesége, imádott unokanõvérem.

- Az álnok Pettigrew. Õ vezette nyomra a Nagyurat, és õ okozta a vesztét. Átok rá! – szitkozódott Rodolphus Lestrange.

- Igazad van drágám, hogy gondolhattam volna, hogy a Black ház szégyene képes legyen ilyen nagy tettre! Sirius Black, a muglik barátja, a vérfarkasok védelmezõje. Tényleg, azzal a barátnõddel mi lehet? Biztos belehalt a gyászba, vagy rég elhagyott téged. Hogy is hívták? Angela Kenneth? Tipikus mugli név, pf – acsargott csak tovább.

Igyekeztem lezárni az elmémet, és nem hallani Bella szavait. Sosem szerettem, ahogy senkit se a családomból. Mind vagy halálfalók voltak, vagy aranyvér mániások. Egyedül Alphard bácsikámat szerettem, Andromedát, és annak a pici lányát, Nymphadorát. Velük mi lehet? Bellatrix bogarat ültetett a fülembe… Angela! Hogy feledkezhettem meg róla? Az egyetlen lány, akit igazán tudtam szeretni. Noha a megfogalmazás nem pontos, hiszen még most is szeretem, õ már biztos nem érez így. Meg is tudom érteni. Egy gyilkos menyasszonya, nem csodálkoznék, ha az elsõ csatornába bedobta a gyûrût. Megrándultak az arcizmaim. Micsoda kínokat okozhattam szegény lánynak! Lány? Biztos már férjnél van, egy rakat gyereke van, és már rég elfeledett engem. Mit gondolhat rólam? Azt, hogy jól átvertem. Igaza is van. Nem ezt ígértem neki, hanem hogy rendezem a dolgaimat, és feleségül veszem. Erre tessék… Így bízzon az ember Sirius Blackben! Ez volt azt hiszem az a pont, amikor puszta kézzel szét tudtam volna verni a falakat, ki tudtam volna szakítani a rácsokat. Az akaraterõ megvolt, ám a fizikai… Úgy nézhettem ki, mint egy csontváz. Meg ez a viaszfehér bõr. Senki nem ismerne rám, a tulajdon anyám se. Anyám? Hogy jutott eszembe az anyám? Igaz, hogy annyi ilyen kifejezés van… Ám nekem sosem volt túl rózsás viszonyom azzal a szipirtyóval. Mért kellett megszületnem? Legjobb lenne, ha le tudnám magamat állítani. Csak kérdéseket halmozok fel magam elé, és egyre idegesebb leszek. Ez majdnem tizenkét éve minden nap így megy.

Átfordultam az oldalamra, a fal felé. Hogy ez milyen poros! Sipor miért nem takarította le? Sipor… Milyen régen volt az utolsó Grimmauld téren töltött napom, te jó ég! Aztán Jamesékhez költöztem. Olyan rendesek voltak velem a szülei. Hát igen, még olyan emberek is léteznek, akik képesek voltak engem szeretni. Na már megint Jamesnél tartok és a szeretetnél, amibõl pedig Angelához lyukadok ki. Az a lány a földre szállt angyal… És mit szólna hozzá, ha látna? Egy emberi korcsot. Akkor fordult kudarcba az életem, amikor Petert ajánlottam titokgazdának. Születnek még okos emberek!

Próbáltam a valóságra összpontosítani. Felemeltem a kezemet, és a mutatóujjammal a falon levõ vastag porba vonalakat húztam. Kirajzolódott egy csinos karácsonyfa. Bizony, nekem már csak ennyi jut az ünnepbõl. Nem tudom, valahogy ez az eddigi „legjamesmentesebb” karácsonyom. Életem legszebb karácsonya az volt, amit Godric’s Hollow-ban töltöttünk. Lily ínycsiklandozó vacsorát fõzött, és annyira szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. Mennyit játszottunk Harryvel! És mennyit mulasztottam el… Talán ha szabad lábon lennék, és nevelhetném, teljesen más lenne velem a helyzet. De nem. Én itt vagyok.

Az ujjam magától tovább járt a falon, és egy cikornyás „A” betût kanyarított. Kétségkívül a tudatalattim mûveli ezt. És még egy szívet is rajzolok köré. Mintha kettõ lenne belõlem!

- Sirius, szereted ám Angelát!

- Persze, hogy szeretem.

- De félsz tõle.

- Persze, hogy félek.

- Ne féljél!

- Nem gondolod, hogy nagyon hülyén viselkedünk?

- Nem, hiszen mi vagyunk Sirius Black. A Roxfortban is mindig az volt a menõ, amit mi csináltunk, akármi volt is.

- Igazad van. Szeretem, de elhagyott. Jól is tette.

- Honnan tudod?

- Megérzés.

- Nõi?

- Látom, a humorod még a régi.

Áh, ez már tényleg az õrület határa. Magamban beszélek magammal. Ki hitte volna, hogy ilyet is lehet… Hirtelen eszembe jutott valami. Nyakamhoz nyúltam. Az a bizonyos lánc még mindig ott lógott a két medállal. Az egyik Lilyék ajándéka volt, a törött fél szív amibe „A” betû volt vésve, és a míves parányi kutya figura, amit az én szerelmem adott. Lily, James… Ti milyen jó barátok voltatok! Angela, te igazi angyal vagy! Annak az estének az emléke még mindig a szívemben él. Az, amikor szerelmet vallottam neked, és én nem bántam, hogy vizes leszek, csak az érdekelt, hogy minél tovább nézhessem a te bájos arcodat. Vajon még mindig olyan gyönyörû vagy? Milyen szép este volt! A vízitündérek, a telihold, a csillogó víztükör, a kék szemeidnek a világa, a fiatalság, az ártatlanság, a gondtalanság… Hiába, megöregedtem.

Tovább rajzoltam, és a fa alatt megjelent egy pici ajándékcsomag. Koncentráltam, és kívántam valamit. Ez volt az én karácsonyi ajándékom.