Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Nos, nos... Nem tudom, lehet, hogy megint sikerült egy kicsit unalmasabb fejezetet alkotnom? Közben viszont játöttem, hogy a töri- és irodalomóra nagyon jó helyszín az íráshoz. :D A fejezetrõl: Emily terhes lesz, aztán mégsem, Lily igyekszik jó barátnõi tanácsokkal szolgálni, Remus pedig most már nem csak okos, hanem bátor. Sirius? Nos, õ igyekszik csábítani.

Bûntudat

Másnap úgy tûnt, Remus nem mondott semmit a barátainak kis kapcsolatunkról. Mellesleg még én se, ugyanis mikor este felmentem a hálóterembe, már mindenki aludt. Bár, talán addig jó, amíg nem tudósítok, ugyanis Kelly mindent képes kiszimatolni, és nem tart neki sok idõbe az egész Roxfortban elhíresztelni, persze a saját képzelgéseit is hozzáadva.

Sirius viszont egyre furcsább. Reggel teljes hidegvérrel dobta a hisztizõ Melanie-t... Mármint nem az a furcsa, hogy szakított vele, hanem hogy reggeli közben végig kereste a tekintetem, és mikor viszonoztam a pillantását, úgy mosolygott rám, hogy... hogy... nagyon-nagyon jóképû volt, és én még soha nem láttam így mosolyogni egyik barátnõjére sem. Azért igyekeztem minél kevesebbszer rápillantani, mert nem akartam, hogy bárkinek is feltûnjön.

Remus elég fáradtnak tûnt, de vele is váltottam néha egy-egy pillantást vagy mosolyt. Lilyvel pedig jókat nevettünk James és Sirius hülyeségein. Úgy tûnt, barátnõmet se nagyon zavarja James közelsége, én ennek pedig csak örülni tudtam.

Bájitaltanon ugyanis barátnõm mosolyogva beszélgetett a mellette ülõ Jamesszel, figyelmen kívül hagyva az õket lelkesen hallgató (józan paraszti nyelven szólva tapló, bunkó) Kellyt. Ezáltal én újfent Sirius mellé telepedtem le, remélve, hogy most majd jobban odafigyel a fõzetére. Remusnak is ezek a gondolatok járhattak a fejében, mert, mikor a professzor kiadta a feladatot, megszólalt.

- Sirius, lehetõleg próbálj meg ma kisebb galibát okozni, mint múltkor – jegyezte meg, miközben már meg is gyújtotta az üstje alatt a tüzet.

Sirius válaszul elvigyorodott, majd felütötte a tankönyvét a megadott oldalon. Csendben dolgoztunk egy ideig, mikor Sirius egyszer csak hozzám hajolt.

- Mond csak, Emily... – A lehelete csiklandozta a nyakamat, miközben a szívem úgy dübörgött a közelségétõl, mintha kalapáccsal vernék. – Miért néz téged Bella ilyen gyûlölködve?

Felpillantottam az üstömbõl, és a mardekáros csapat felé fordultam. Bellatrix tényleg a legszörnyûbb kínhalál ígéretével pillantott rám. Elvigyorodtam, és visszafordultam Siriushoz, aki ég mindig olyan közel állt hozzám.

- Valószínû, hogy még mindig a tegnapi miatt duzzog – feleltem.

- Vagyis?

- Átváltoztatástan után kimentünk Lilyvel, és belénk kötöttek a parkban. Mi meg a pár perces kedves csevely után otthagytuk õket a sárban, elkábítva.

- Nahát, miket hallok – hallottam Sirius kaján hangját. – Prefektus létedre? Ejnye-bejnye.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem az arcát az arcomon (ha csak egy icipicit is). Láttam, ahogy megremeg a kezem, miközben öntöttem a gránátalmalevet az üstömbe (és próbáltam nem foglalkozni a fiúval – ez már eleve kudarcra lett ítélve). Nem mertem elfordítani a fejem a bájitalomtól, sem Remusra, Siriusra vagy akárki másra pillantani.

Aztán valaki köhintett egyet, õ pedig eltávolodott tõlem, és újra a saját üstjében készülõ – egész normálisan kinézõ – fõzettel foglalkozott.

Még mindig olyan hevesen vert a szívem, hogy szinte én is hallottam, belül pedig remegtem, mint a nyárfalevél. Mi történik velem? Sirius rámhajtott? Ezeket a jeleket már képtelenség félreérteni. Én pedig olyan szívesen engednék neki, de félek. Félek, hogy én is csak olyan alkalmi barátnõ lennék számára (amire sajnos megvan az esély – ugyanakkor ha valakit el akart csábítani, nem így csinálta, volt alkalmam megfigyelni). Félek, hogy megbántanám vele Remust, akivel mellesleg ugyanolyan szívesen lennék együtt.

Ahogy õ eszembe jutott, ijedten pillantottam a Sirius melletti helyre, de aggodalmam feleslegesnek bizonyult: Remus egész idõ alatt a tanári asztalnál beszélgetett Lumpsluckkal, és ezekben a pillanatokban tért vissza hozzánk. Egymásra mosolyogtunk (mosolyának hatása rám nézve: megnövekedett pulzusszám, piruló arc), nekem pedig rettenetes lelkifurdalásom támadt. Egy perce Sirius simán megcsókolhatott volna (még a gondolatba is beleremegek), aztán pedig Remusszal szemezek. Muszáj lesz beszélnem Lilyvel! Én ezt nem fogom bírni, és velük sem tehetem!

A fennmaradó idõben (ami most mellesleg sokkal hosszabbnak tûnt) igyekeztem semmi mással nem foglalkozni, csupán a bájitalommal. Ez nem volt könnyû vállalkozás, ugyanis Sirius hm... beindult. Mármint annyira nem, csupán végig olyan közel dolgozott hozzám, ami még nem volt feltûnõ, ám a karunk így is összeért.

Kezem-lábam(-gyomrom) remegett az érintésétõl, ezeket a tüneteket pedig nem volt könnyû elrejteni. Ráadásul rettegtem tõle, hogy Remusnak esetleg feltûnik valami.

Amennyire láttam, Lily nagyon jól elvolt James és Kelly társaságában, bár mintha az utóbbi kicsit sokat fordult volna hátra, a mi padunk felé. Ajjaj... Hogyha lábra kap valami pletyka, nem érdekel, milyen jó, kedves, elnézõ satöbbi vagyok, a saját kezemmel fogom kitépni Kelly nyelvét, amivel aztán majd megfojtom!

Alig vártam a kicsengõt, akkor pedig villámgyorsan bedobáltam a cuccom a táskámba, a bájitalmintámat Lumpsluck asztalára tettem, aztán kiviharzottam a terembõl. A következõ óránk Lilyvel közösen lyukas, remek. Legalább lesz idõm megbeszélni vele ezt a tébolyt.

A klubhelyiségben vártam Lilyre, amikor pedig megjelent a portrélyukon, szó nélkül elráncigáltam a vidám James mellõl, és felhúztam magam után a hálóterembe.

- Hé, hé, Emily, mi van? Mi ez a nagy sietség?

Megvártam, amíg leült az ágyamra, majd én is feltelepedtem törökülésben a sajátomra.

- Lily... Lily... én ezt nem bírom... nagy baj van... beszélnünk kell... Be fogok csavarodni... – néztem rá kétségbeesetten.

- Az bizony baj – csóválta a fejét mû-aggodalmasan. – Még csak most kezdtük a második hetet.

- Merlin, akkor mi lesz velem két hónap múlva... ebbõl botrány lesz...

- Emily. – Tiszta sápadt lett az arca. – Ugye nem? Mond, Emily, hogy nem...!

Nocsak, ennyire látszik rajtam? Az ajkamba haraptam, és szomorúan bólogattam.

- Mindkettõt sze...

- Terhes vagy!? – Egyszerre szólaltunk meg.

- Tessék!?

- De ez hogy lehet, hiszen... a legjobb barátnõd vagyok, Emily, miért nem szóltál? És különben is, mikor...? És kicsoda az...? Megölöm azt a disznót! De észre kellett volna vennem... vagy nem?

Mindezt olyan gyorsasággal hadarta el, hogy én még az elsõ mondat válaszán töprengtem, mikor Lily felpattant az ágyáról, és fel-alá járkálva folytatta a szóáradatot.

- Lily...

- Mikor tudtad meg? Miért nem szóltál akkor legalább Madam Pomfreynek? Õ nem mondta volna el senkinek, és adott volna bájitalt! És akkor mi lesz az iskolával?

- Lily!

- Az a marha legalább segít neked? De ne izgulj, én melletted leszek! A szüleid tudják már? Csak nehogy Kelly fülébe jusson... Jesszus, És Dumbledore mit szólt hozzá? Ugye engedi, hogy itt maradj?

- LILY! – Ekkor elvesztettem a türelmem, és az ide-oda rohangászó barátnõmhöz futottam, majd erõsen megfogtam a karját, hogy rámnézzen végre. Tágranyílt, hatalmas, zöld szemeivel ijedten pislogott rám.

- Lily, ha abbahagynád a futóegérként való mászkálást, és hagynál szóhoz jutni, talán elmondhatnám, hogy nem vagyok terhes – szóltam rá erélyesen. Hmm... ritka pillanat.

Lily megkönnyebbülten lélegzett fel, majd visszaült az ágyára.

- Akkor mi történt? - nézett rám.

A hirtelen hangulatváltástól kissé meghökkenve, de én is helyet foglaltam, majd sóhajtottam.

- Azt hiszem, szerelmes vagyok – böktem ki. Lily felnevetett.

- Ó, csupán ennyi a baj? Na és, ki a szerencsés? – Izgatottan fészkelõdni kezdett ültében.

- Remus. – Elmosolyodott, nekem pedig nem fûlött hozzá a fogam, hogy lelombozzam. – És Sirius.

Döbbenten nézett rám, és pedig folytattam.

- Vagyis... lehetek egyszerre mindkettõjükbe szerelmes? – kérdeztem tanácstalanul. – Annyira zavaros ez az egész. Remus olyan aranyos meg kedves, mindig nagyon jól érzem magam vele, és amikor rámmosolyog – éreztem, hogy elpirulok -, teljesen elgyengül a lábam. Sirius pedig eszméletlenül jóképû, és mostanában mindig figyel. Amit bájitaltanon mûvelt velem, azt pedig már képtelenség félreértelmezni.

Lily kissé hökkenten nézett rám, látszott, hogy még meg kell emésztenie a hallottakat.

- Te... te... szereted Blacket? – habogott tágra nyílt szemekkel. Értetlenül pislogtam.

- Azt hiszem... – feleltem zavartan, mire õ megrázta a fejét.

- Ne. Nem szabad. Nem engedhetsz neki, Emily. Tönkre fog tenni.

Sóhajtottam.

- De... szeretem. És különben sem vagyok biztos a dolgomban, hiszen ott van Remus is. És olyan lelkifurdalásom van mindig a másikkal szemben. Lily, kérlek, segíts. – Kérlelõn néztem rá. – Mit tegyek?

- Egy biztos – jelentette ki határozottan. – Blacket felejtsd el. Ki fog használni. Te pedig – mint mondtad – szereted, így pedig csak még rosszabb, mert ha már nem kellesz neki, nagyon fogsz szenvedni.

Csupán bólogattam, hiszen valamennyire tisztában voltam ezekkel a dolgokkal, csak nem szívesen vallottam be magamnak. Rosszul esett szembesülni a rideg valósággal, de jelenleg nem akartam erre gondolni.

- És Remus? – kérdeztem tõle bizonytalanul. Erre viszont már elmosolyodott.

- Tökéletesen összeilletek – felelte egyszerûen, mire mosolyogva elpirultam.

- Na és mi van veled és Jamesszel? – váltottam témát.

Lily megvonta a vállát.

- Semmi.

- Ezt nem veszem be – vágtam rá. – Tök jól megvagytok, és most is együtt jöttetek fel.

- Oké, talán többet beszélgetünk – vallotta be, látszólag érdektelenül. Szkeptikus pillantást vetettem rá, mire csak megforgatta a szemét. Nana, azért én láttam, hogy egy picit pirosabb lett az arca!

Miután megbeszéltük ezeket a létfontosságú dolgokat, lementünk a klubhelyiségbe. Csak a fiúk és még pár hatod- meg hetedéves üldögélt a fotelekben. A tekergõk elfoglalták a kandalló elõtt álló nagy asztalt, és összehajolva sugdolóztak. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rájuk, és pont elkaptam Sirius érdeklõdõ pillantását. Lily, aki ezt észrevette, dühösen ráncigált el, jó messzire tõlük.

- Emily! – sziszegte dühösen, miután leültünk egy félreesõ sarokba. – Nem teheted!

Nem választoltam. Szerencsére sikerült úgy elhelyezkednem, hogy rálássak a tekergõkre. Lily persze biztosan hamar kiszúrja majd, hogy a bájitaltan házi írása közben félrepillantgatok, de addig is legalább kiélvezhetem a helyzetem. Próbáltam türtõztetni magam, és csak ritkán pillantani feléjük, egyrészt Lily miatt, másrészt a lelki békém megnyugtatása végett.

Barátnõm ebédkor a nagyteremben is inkább a szobatársainkhoz húzott.

- Lily, mi a fenének ültünk ilyen messzire? – suttogtam neki halkan, hogy a lányok ne hallják. Közben félénk pillantásokat váltottam – most – Remusszal.

- Hogy kiábrándulj Blackbõl – sziszegte vissza halkan.

- De ott van Remus is... Vele mi lesz?

- Elõször le kell szakadnod Blackrõl, aztán rácuppanhatsz Lupinra, nyugi.

Csupán egy grimaszt vágtam, mivel a mellettem ülõ Kelly mintha túl lassan és halkan kanalazta volna a levesét.

Csütörtökig semmi nem történt az égvilágon, továbbra is lelkiismeret-furdalásom volt, amiért egyszerre két fiút bolondítok. Bár minden erõmmel azon voltam, hogy ne vegyem figyelembe Sirius pillantásait és mosolyát (egyrészt Lily miatt, másrészt mert nem lesz jó vége, ha vele kezdek), de ez nem ment könnyen. Ráadásul egyenesen rettegtem tõle, hogy kitudódik a dolog. Ha jobban belegondolok, már az is csoda, hogy ennyi ideig nem tûnt fel semmi a fiúknak, révén legjobb barátok. Vagy akár Jamesnek, mint aki kívülrõl szemléli az eseményeket. Peter meg... eh... õ még azt sem veszi észre, ami az orra elõtt van...

Mind kedden és szerdán is számmisztikáztunk Remusszal, bár a beszélgetések és a tanulás aránya igencsak megbillent, erõsen az elõbbi javára. Ennek ellenére – és az én legnagyobb csodálkozásomra – egész jó lettem számmisztikából (mármint magamhoz képest). Annyira, hogy Vector professzor szerdán, miután kiosztotta a legutóbbi házi dolgozatokat (továbbra is megmaradtam az „elfogadható” szintnél), megjegyezte, hogy mégsem vagyok teljesen reménytelen eset ebbõl a tárgyból. A professzor szavaira Remus büszkén rámmosolygott, amitõl viszont megremegett a gyomrom.

Este megint csak ketten maradtunk a klubhelyiségben, de ezen már meg sem lepõdtem. Remus meglehetõsen sápadt volt, amit a közeledõ teliholdnak tudtam be. Épp ezért is igyekeztem minél hamarabb végezni, hogy szombatra ki tudja pihenni magát. Õ viszont nem úgy tûnt, mintha nagyon sietne, sõt inkább húzta az idõt. Furcsállottam a dolgot, de nem említettem. Miért is tettem volna, mikor egyáltalán nem zavart?

Éjfél körül kimerülten borultam az asztalra, szemeimet Remusra függesztve. Megérezhette a pillantásom, mert rámnézett és elmosolyodott. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy elpiruljak. Viszonoztam a gesztust, miközben képtelen voltam elszakadni a tekintetétõl.

Õ törte meg a pillanatot; röviden megköszörülte a torkát. Felegyenesedtem, és kérdõn néztem rá.

- Igen?

- Öhm... arra gondoltam – fogott bele zavartan -, hogy... holnap péntek.

Majdnem elnevettem magam, de nem akartam megbántani, így csupán megmosolyogtam ügyetlen bevezetõjét.

- És, hogyha lenne kedved, akkor este talán... – Teljesen elpirult, én pedig nyomban követtem a példáját, amint felfogtam, hogy éppen randira akar hívni. Rámosolyogtam, hogy nyugodtan folytassa.

- Szóval hogy este talán... a parkban sétálhatnánk egyet, vagy... ha máshoz lenne kedved...

Elöntött a boldogság, és egyszerûen nem tudtam abbahagyni a mosolygást.

- Örömmel találkoznék veled holnap este, Remus – feleltem kedvesen. Mindketten prefektusok vagyunk ugyan, de ez most kit érdekel?

Megkönnyebbülten nevetett rám, majd tétován búcsút intett.

- Akkor... majd holnap még beszélünk – mondta.

Egy újabb puszival búcsúztam tõle, most azonban nem szaladtam el rögtön. Még rámosolyogtam, és elsuttogtam egy „Jó éjszakát!”.

A hálóterembe érve aztán alig bírtam megállni, hogy fel ne sikítsak örömömben. Mikor viszont bebújtam az ágyba, nem Remus arca rémlett fel elõttem – ahogy vártam -, hanem Siriusé. És akkor jött az örömöm mellé a gyötrõ bûntudat és a szorítás a szívemben...