|
2. Mindennapok gondjai
2007.03.18. 00:34
Szerző megjegyzése:
Elkezdődik az első nap, ahol a fiúk ijesztgetnek, majd logikáznak, Lily kiborul, James színészkedik, Remus pedig okos.
Mindennapok gondjai
Másnap reggel frissen és üdén ébredtem. Energikusan kipattantam az ágyból, majd egy rántással széthúztam a sötétítőket. Szobatársaim nyöszörögve fejezték ki rosszallásukat.
- Lányok, ébresztő! – keltegettem őket. – Hasatokra süt a nap! Mellesleg háromnegyed hét van!
- Vance, ha még egy szót szólsz, kiátkozlak a csukott ablakon! – hallottam egy bosszús hangot az egyik takarógombóc alól.
Megrándítottam a vállam, és eltűntem a fürdőszobában. Épp a fogamat mostam, mikor Lily lépett be mellém. Megpróbálkozott egy reggeli üdvözléssel, de inkább egy halálhörgésre hasonlított.
- Merlin fonnyadt répájára, mit csináltál az este, hogy ennyire kómás vagy!? – rémüldöztem.
Inkább rá se néztem, ugyanis mindig csinos arca most leginkább egy veszett gyilkoséra hasonlított. Még a végén rémálmaim lesznek.
- Tegnap nem voltam álmos – de jó neked – gondoltam –, úgyhogy visszamentem a klubhelyiségbe. Még ott voltak a Tekergők, velük dumáltam. De lehet, hogy csak álmodtam, ugyanis Potter gyanúsan normálisan viselkedett.
- Szerintem nem álmodtál, drágám – paskoltam meg a karját, majd egy mosoly után legaloppoztam a klubhelyiségbe, hogy ott várjam meg Lilyt.
Odalent csend és nyugalom fogadott. A kandallóban vidáman ropogott a tűz, és a festmények némelyike is még szuszogott, békés harmóniát kölcsönözve a helyiségnek.
Lehuppantam az egyik fotelbe, és a tenyerembe támasztottam az állam, úgy bámultam a lángokba. Rendesen elmélázhattam, ugyanis semmit nem fogtam fel a külvilágból.
Hirtelen hatalmas erővel berobbant mellém valaki, mire én egy óriásit sikoltottam. Komolyan mondom, ilyen magas hangfrekvenciát én még soha nem produkáltam. Azt hittem, a szívem bordámon keresztül fog kiugrani. Na tessék, itt az a fene nagy griffendéles bátorság...
- Nyugi, Vance, nyugi – csitítgatott egy másik, kellemesen mély hangú illető valahonnan mögülem.
- Hüm, bocs – nézett rám bűnbánóan James, mivel ő volt a bombaként berobbanó... hm... fiú. (Micsoda szókincs, kérem szépen.)
- Ilyet soha többé ne csinálj – néztem rá, miközben a mellkasomat masszíroztam, kalapáló szívem lenyugtatása végett.
- Megjegyzem – vigyorodott el. – Na szóval: Lilyről lenne szó...
Miért nem lepődök meg... – gondoltam magamban, de hangosan nem mondtam ki.
- Mondott ma reggel valamit?
- Kellett volna? – vontam fel a szemöldököm.
- Öhm, nem tudom... Csak tegnap este meglepően kedves volt velem.
- Á, hogy az! – jöttem rá. – Hogy szó szerint idézzem, „gyanúsan normálisan viselkedtél”.
- Komolyan? – csillant fel a szeme, és vidáman elmosolyodott. Tényleg helyes fiú volt, főleg ilyenkor.
Mosolyogva bólintottam, de ekkor Sirius, aki eredetileg mögöttem ácsorgott, most hirtelen – és határozottan szántszándékkal!!! – az arcát hátulról (egy "Hu!" kíséretében) a látómezőmbe tolta. Nem mondhatni, hogy nyugodtan ért a dolog, ugyanis pontosan akkorát sikítottam, mint egy perce. A két fiú felnevetett, és Sirius elfoglalta a másik oldalamon üresedő helyet.
- Miért, miért, miért, Sirius? – temettem az arcom a tenyerembe. – Miért imádsz kínozni engem?
- Mert olyan jó... – kényeskedett, mire rácsaptam a térdére. Meg is lepődtem magamon (persze csak úgy magamban), hiszen nem szoktam ilyeneket tenni, főleg nem Sirius Blackkel.
Ekkor végre-valahára – kb. száz év után – megjelent Lily. Már nyoma sem volt rajta a reggeli fáradtságnak (méghogy fáradtság! Inkább halálközeli élmény...), mosolyogva köszöntötte a fiúkat, aztán a karomnál fogva kirángatott a portrélyukon.
- Már megint Black, mi? – tapintott rá a lényegre, miután jobban megvizsgálta még mindig kissé fehér arcomat. – Emily, csak egy szavadba kerülne, és békén hagyna! Tudod, hogy elintézem neked!
- Ugyan, Lil’, hagyd már – legyintettem. – Gyerekek még, hadd szórakozzanak.
- Na de rajtad!? – háborgott, mire csak megvontam a vállam.
Tulajdonképpen én magam sem értem, miért nem zavar, hogy Sirius és James ezt csinálják velem. Áh, végül is engem addig nem izgat, amíg nem készülnek nyilvános megszégyenítésre.
A nagyteremben lehuppantunk Remus és Peter közelébe, és szép nyugodtan reggelizni kezdtünk. Nem sokkal utánunk megérkezett a Tekergők másik fele is. Láttam, hogy Lily lopva rápislog Jamesre, aki nem sokkal távolabb ugyanígy tett. Pillantásom találkozott a Siriuséval, mire összevigyorogtunk. Sínen van a dolog...
Evés közben Lily újra megtalálta a hangját, így a reggeli kissé elhúzódott. A nagyterem már csaknem teljesen kiürült, és McGalagony is rég kiosztotta az órarendeket, mikor végre sikerült elráncigálnom Lilyt az átváltoztatástan teremhez.
A mai napot nevezhetnénk akár egy tipikus szeptember elsejének is. Órákon Lily mellett ültem, és igyekeztem jegyzetelni, bár ez elég bajos volt, mivel James és Sirius kitalálták, hogy sikeresen leteszik a RAVASZ-okat. Ennek érdekében a leghátsó padból előrébb költöztek, pontosabban mögénk. És természetesen végigdumáltak minden órát. Ebből kifolyólag az állandó pusmogásuktól és röhögcsélésüktől folyamatosan pacákat ejtettem a pergamenemen, és láttam, hogy az utolsó órán már Lily kezében is egyre vészesebben remegett a penna. Végül elszakadt nála a cérna.
- Az úristeneteket, Potter, Black, kussoljatok már be! – fakadt ki hirtelen az elméleti bűbájtan óra kellős közepén.
Az egész terem elcsendesedett, és kipirult arcú, szikrázó tekintetű barátnőmre meredt. Flitwick professzor, a könyvekkel magasított székén ülve, hökkenten nézett rá.
- Evans kisasszony, megtudhatnám, mi a problémája? – kérdezte.
Mögöttünk a két fiú már rég elcsendesedett, de sejtettem, hogy alig bírják visszatartani a nevetésüket. Ami engem illet, én igyekeztem meghúzni magam.
- Az, tanár úr – kezdte Lily mérgesen, de mikor találkozott a pillantásunk, láttam, hogy elbizonytalanodik -, hogy... szóval... – Vett egy nagy levegőt, miközben én hallottam, ahogy a két fiú halálosan komolyan azt latolgatja, hogy büntetőmunkát kapnak-e vagy pontlevonást. Ezt Lily is meghallhatta, mert újra dühösen folytatta. – Ez a két fiú itt mögöttem állandóan beszél, én pedig nem tudok figyelni!
Flitwick hökkenten pislogott, de aztán megtalálta a hangját.
- Fiúk, igazán csendben maradhatnátok – dorgálta meg őket. – De hogyha annyit beszéltek, akkor bizonyára meg tudjátok mondani, miről is volt szó egész órán.
- Ööö... – Ahogy egy pillanatra hátrafordultam, láttam, hogy James, aki Lily mögött ült, erősen töri a fejét valami frappáns válaszon. Ezek szerint Sirius se tehet mást.
Remus, aki mögöttük foglalt helyet Peterrel, valószínűleg megpróbált nekik súgni, mivel Flitwick hirtelen megszólalt:
- Mr Lupin, kérem!
Lily kárörvendően elmosolyodott.
– A bűbájokról? – tippelt James.
A csoport felkuncogott, Flitwick pedig borús ábrázatot öltött.
- Fiúk, kérlek, ne hülyéskedjetek. Örülnék, ha a jövőben jobban odafigyelnétek, ha sikeresen le akarjátok tenni a RAVASZ vizsgákat. Most nem adok büntetőmunkát, de ha még egyszer előfordul, hogy nem figyeltek, akkor nem leszek ilyen elnéző. – A professzor szúrós szemmel nézett rájuk. – Megegyeztünk?
- Igen, uram – felelte a két fiú kísértetiesen egyszerre, Lily pedig dühösen fújt egyet mellettem.
------------
- Ezt nem hiszem el! Ezek akármit csinálnak, csak egy letolást kapnak! – dühöngött Lily, miközben a Griffendél-toronyba igyekeztünk.
- Ugyan, tudod, hogy ez nem így van – érveltem. – Fél életüket azzal töltötték, hogy büntetőmunkákra jártak, és egy halom pontot levontak már miattuk. Csupán tehetségesek, és ezért, akármennyire idióták legyenek is, a tanárok kedvelik őket.
Ekkor két nevető fiúhang harsant mögöttünk, majd valaki lazán átkarolta a vállam.
- Nahát, Vance, ilyen szépet még senki mondott rólunk – szólt Sirius mellőlem.
- Esetleg meglágyíthatnád e gonosz szépség szívét is – mondta James, miközben ő Lilyt karolta át.
- Potter, igazán örülnék, ha tartanád a három lépés távolságot – jegyezte meg barátnőm, majd levette James kezét a válláról. A fiú elhúzta a száját, és színpadiasan sóhajtott egyet.
- Mily fájdalom, e keményszívű rózsaszál nem tűri jelenlétem. Jöjj, Tapmancs barátom, segíts összeragasztani darabokra tört szívem. – Azzal mindketten elhúzták a csíkot, nyomukban Remusszal és Peterrel.
Lily a kezébe temette az arcát, és hüppögött egy sort.
- Mond meg, Emily, mikor fejezi már be? – utalt Jamesre. – Lehetetlenség kiigazodni rajta. Egyszer tök kedves meg normális, másszor meg egy idegesítő kisfiú.
Elmosolyodtam.
- Nos, igen, ez tény – válaszoltam. – De aranyos, ahogy próbálkozik, nem?
- Ja persze – dörmögte Lily.
Időközben felértünk a Kövér Dámához, és miután elmondtuk a jelszót, bemásztunk a portrélyukon. A klubhelyiség tele volt, és szinte mindegyik asztal elfoglalva. Nagy nehezen odaverekedtük magunkat a szobatársainkhoz.
- Lily, te meg miért vágsz ilyen savanyú képet? – érdeklődött Kelly, akit talán a Roxfort egyik legpletykásabb emberének ismertem meg. Ennek ellenére kedveltem.
Ő nem válaszolt, csupán megvonta a vállát, és elkezdte kipakolni a tankönyveit. Kelly erre tőlem várt választ, én pedig egy „talán nem elég nyilvánvaló?”-pillantást küldtem felé. Kellyn látszott, hogy megértette a dolgot, mivel a Tekergők felé nézett. Én pedig követtem jó barátnőm példáját, és előszedtem a cuccaimat. A tanárok, úgy látszik, eldöntötték, hogy erre az évre leszoktatnak minket az alvásról és evésről, ugyanis máris három kétméteres dolgozatot kérnek holnapra. Lehet, hogy itt lesz az ideje rászoknom a kávéra...
Az éjfél is a klubhelyiségben talált engem és Lilyt; a szobatársaink fél órája feladták a küszködést a házikkal, de ahogy láttam, Sirius, Remus és James még az asztaluk fölött görnyedtek. Legalábbis ami az utóbbit illeti. A másik kettő valószínűleg már félig aludt.
Lily ásított egy nagyot, majd lecsapta a pennáját.
- Na én végeztem – sóhajtott, majd elkezdte összepakolni a teleírt pergameneket és könyveit. – Felmentem, Emily, jó éjt! – Intettem neki, fel se nézve a számmisztika példáimból. Akkor már vagy tíz perce felettük ücsörögtem, de sehogy sem sikerült megoldanom őket, ugyanis az órán is alig értettem egy szót Vector professzor magyarázatából. Egy idő után láttam, hogy Sirius és James is eltűntek a fiúk lépcsőjénél. Én még mindig nem voltam kész.
- Oké, feladom! – szólaltam meg fennhangon, elfeledve, hogy nem vagyok egyedül, és lecsaptam a pennám.
Hirtelen egy árnyék vetült rám. Hátrafordultam; Remus volt az. Látszott, hogy őt is eléggé kifárasztotta az egész délutános tanulás.
- Segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- Hát... – kezdtem bizonytalanul. Nem akartam feltartani, láttam, hogy legszívesebben már aludni ment volna, és mellesleg nekem se volt már több vágyam. Mielőtt azonban még mást is mondhattam volna, ő elmosolyodott, és leült mellém.
- Na mutatasd, melyik nem megy – nyújtotta a kezét a pergamenem után. Igaz, hiszen ő is jár számmisztikára. Ráadásul elég jól is megy neki, ami rólam nem mondható el. Csupán azért választottam, hogy ne kelljen jóslástanra vagy LLG-re járnom, ugyanis egyik se vonzott túlzottan, a mugliismeret meg egyenesen értelmetlen lett volna, hiszen ha bármi kérdésem van, Lilytől megtudakolom.
Megmutattam Remusnak, mely példákat nem tudtam megoldani, ő pedig készségesen magyarázni kezdte nekem a dolgokat. Hmm... mit ne mondjak, ügyesen csinálta. Negyedóra múlva már meg tudtam oldani a házit, persze csak az ő közreműködésével. Ezek után pedig még ahhoz is vette a fáradtságot, hogy addig magyarázza, amíg teljesen fel nem fogtam.
Olyan egy óra körül végeztünk is, én pedig hálásan köszöntem meg neki, hogy ennyi időt szakított rám.
Végül felvonszoltam magam a hálóterembe, gyorsan átöltöztem, ledőltem az ágyra, aztán már aludtam is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
