Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com / brigichan @ gmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: AU (mert egy korábbi regényem folytatása), 12 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés 1: a cselekmény kezdetének időpontja: 1997 nyara

Megjegyzés 2: segítség a lusta olvasónak: véleményt írok erről a fejezetről a vendégkönyvbe

Felkerült: 2006. augusztus 18.

19. fejezet - Különös segítség

A szörnyű biztonsági intézkedésekről, melyek közepette Londonba szállították, Harrynek fogalma sem volt. Négy nappal a kviddicsmeccsen történtek után is eszméletlen volt, esete pedig felért legbotrányosabb ügyeinek hírverésével is. Akik feltűnés nélkül a Szent Mungóba kívánták juttatni, nem örültek ugyan firkász varázslótársaik faggatózásainak, és kétségkívül rontott a helyzeten a tény is, hogy Harry saját háztársa, Dean Thomas szinte testközelből tudta lefotózni a történteket. A fiú képeiért sorban álltak a hírlapok és magazinok, egy csapásra híressé téve őt. Dean tündöklése kegyetlenül elhalványította a tanárok és Rend-tagok minden próbálkozását arra, hogy csillapítsák az esemény visszhangját.

A varázslótársadalomnak nem volt olyan rétege, melyet ne szólított volna meg a hír: hogy a híres és hírhedt Harry Potter ismét bajba került. A tény azonban, hogy egy ostoba, a játék hevében elkövetett kirohanás ilyen mértékű károsodást tudott okozni az ifjú testében, megdöbbentette sokukat - reményeik, melyet nyugodtabb és Voldemort-mentesebb életbe vetettek, szertefoszlani látszottak. Draco Malfoy sötétebb körökben kisebbfajta hősnek számított, szinte visszaállítva szülei által megtépázott hírnevét, mások azonban - Mrs. Weasleyt beleértve - nem gyűlölték őt ennél jobban.

Akik még mindig azon csodálkoztak, mit kereshet egy ilyen erőszakos és rosszhírű tanuló a Roxfortban, azzal nyugtatta az iskolatanács vezetősége - Dumbledore sugalmazására -, hogy a varázslók eme sportja mindig is számos veszélyt rejtett magában, és az emberi gyengeségek hamarabb felszínre kerülnek a játék során. Fegyelmi tárgyalás és háromhétnyi, szigorú felügyelet alatt végzett büntetőmunka volt azonban a legtöbb büntetés, melyben Malfoy részesült.

A Szent Mungó az előző tanév végén megtörtént véres, roxmortsi összecsapás óta nem volt ennyire feldúlt. Gyógyítók fejvesztve szaladgáltak a folyosón, kerülgetve a Minisztérium által kijelölt őrséget, melyet a beteg fiú védelmére állítottak készenlétbe. Álruhás, gyógyítói köpenybe bújt, és kivont pálcával strázsáló aurorok váltották egymást, amint műszakuk lejárt, míg az épület lépcsőire olyan kommandósok felügyeltek, mely alakulat növendékei az ikrek is voltak. Lamerinnel együtt maguk is megfordultak az őrjáratban, nem jutott azonban idejük arra, hogy ismerőseikkel, családtagjaikkal beszélhessenek.

A felbolydult kórház szinte meg is feledkezett az alig pár nappal korábban megesett, szintén különleges támadás esetéről, aminek következtében egy rémült, de nem sérült szőke lányt vittek be hozzájuk, őrizetbe helyezve két felnőtt férfit közvetlenül mellette. A lányra vigyázó francia aurorok örültek ennek, mondván, így jobban el tudják terelni a figyelmet a lányról, illetve annak Harryhez fűződő kapcsolatáról, Sirius azonban meg volt győződve arról, hogy a kialakult fejetlenség csakis rosszul végződhet.

Ő maga unokatestvérével, a kissé összeszedettebb Tonksszal váltott műszakban felügyelt mind a lányra, mind a sérülten érkező Harryre, feletteseik azonban szerették volna kivonni őket a felülvigyázó alakulatból személyes érintettségük miatt. Aidan Sloo, az ikrek fölényes parancsnoka, és a Varázs-bűnüldözési Kommandó kiképzőtisztje nem egyszer köszörülte nyelvét a fiatal nőn, Nymphadora azonban igyekezett tudomást sem venni a férfi jelenlétéről.

Szívesebben istápolta a látogatóba érkező ismerősöket, köztük Mrs. Weasleyt, aki anyai szeretettel aggódott a betegért, valamint Ront és Hermionét, akik csak hosszú huzavona, és különleges engedélyek sorozata után hagyhatták el a kastélyt, hogy meglátogathassák barátjukat. Az épületben minden emeleten vizsgálaton kellett átesniük, Ron azonban különösen nehezen viselte a tapogatózó kezeket, és bizarr varázsdetektorokat.

- Mit gondolnak ezek, hogy megölni jövök a legjobb barátomat? - morogta feltartott kézzel, ahogy egy VBK-s ismét végigtapogatta a talárját, és belső zsebeit.

- Azt hiszik, más bújt a mi bőrünkbe - motyogta Hermione, akinek megremegett az ajka, miután az őt vizsgáló tiszt másodszor is megérintette a fenekét. Mélységes undorral végigmérte a férfit, és mikor az elvigyorodott, dacosan elfordította a fejét.

- Hogy mondjuk Százfűlé-főzetet ittunk? Vagy valami transzformációs bűbáj segítségével Ronnak és Hermionénak álcáztuk magunkat?

- Akár. De én az Imperius-átkot sem zárnám ki… noha nem valami jó ötlet felsorolni itt az összes lehetőséget. Még a végén ihletet kap valaki - sóhajtotta a lány, ahogy végül továbbengedték őket.

Némán kerülgették a folyosón sündörgő gyógyítókat, betegeket és hozzátartozókat, ám amikor két folyosó találkozásánál elhaladtak, Ron megállt, és hunyorogva meresztette a szemeit a tőlük nem messze álló kommandósok felé.

- Azok ott…?

Hermione, mikor észrevette, hogy párja lemaradt, hátrafordult.

- Mit látsz? - ballagott vissza hozzá.

- A bátyáim - jegyezte meg Ron megilletődve. - Nézzük meg őket - fogta karon a lányt, és már húzta is a vörös hajú ikerfiúk felé.

A magas, és egykor egészséges alkatú fiúknál nyoma sem volt már az izmos karoknak és széles vállaknak. Szép tartással, vigyázban őrködtek ugyan, arcuk azonban hamuszürke volt a kimerültségtől, beesett és ijesztő; szemeik alatt pedig szürke táskák telepedtek meg. Ron, aki külsőleg mindig is inkább hozzájuk hasonlított, mint többi fivéréhez, megdöbbent, látva soványságukat, és megviselt tekintetüket: alig ismert rá örökké csibész, alattomos testvéreire.

- Fred, George - köszönt rájuk Hermione is, hasonlóképpen megrökönyödve.

Az ikerpár egyik tagja szomorkásan elmosolyodott, és félrebiccentette a fejét.

- Hát mégis eljöttetek - mondta fáradtan.

- Hallottuk, hogy McGalagony tiltakozott a látogatásotok ellen… - tette hozzá a másik. - Így csak még több munkát adtatok a mi alakulatunknak.

Ron kissé durcásan csücsörített az ajkaival, Hermione azonban szánakozva végigmérte az ikreket. Lassan megemelte kezét, és megérintette vele egyikük arcát: annak füle mögött mintha egy fehér heg húzódott volna.

- Mi történt veled, George? - kérdezte lágyan.

- Honnan… honnan tudod, hogy én vagyok az? - kérdezte az, meglepődve a tényen, hogy most meg tudták őket különböztetni.

- Olyan szörnyen néztek ki, hogy még a legapróbb, külső különbségek is jól előjönnek - felelte a lány. - Megsérültél?

- Csak… nehéz a kiképzés - fordította el a fejét George, öccse pedig rájött, hogy életében most hallja őt először, jogosan panaszkodni valamiért.

- Azt mondtad, tudod, mit vállaltok - mondta végül. - Most már kár siránkozni.

Fred szemeiben váratlan indulat villant, de ugyanabban a pillanatban el is halt.

- Menjetek, és látogassátok meg Harryt - sziszegte.

- Édesanyátok biztos itt van. Örülne, ha látna titeke-… - mondta gyorsan Hermione, de George a szavába vágott.

- Ne szólj neki, hogy itt vagyunk.

- De hát… - akadékoskodott a lány. - Olyan rég találkozott veletek… Megszakadna a szíve, ha utólag tudná meg, hogy itt voltatok, és nem tudott megölelni titeket.

- Nem akarom, hogy anya így lásson minket… - morogta George keserűen. - Most pedig indulja-…

- Weasley! - csattant egy hang a folyosó végéről, a diákok háta mögül.

Az ikrek megmerevedtek, majd gyorsan kihúzták magukat, mintha szobrok lennének, és úgy strázsálnának.

- Azt hittem, világosan a tudomásukra hoztam, hogy ez lezárt terület. Senki sem teheti be ide a lábát. Igazoltatták a… No lám! - vonta fel a szemöldökét a két fiú kiképzőtisztje, Aidan Sloo, akit a gyerekek nyáron, a Kensington Gardensben már láthattak pár pillanatra. - A mi két kis vendégünk… Kíváncsi vagyok, miért csatangoltak el ilyen messzire… Áh, értem már, a testvéri szeretet - mérte őket végig sajnálkozva.

Megpaskolta Fred arcát, amit az szemrebbenés nélkül, mégis megalázottan tűrt.

- Jól nézd meg őket, fiam - fordult Ronhoz -, mert ha nem tanulsz, rád is ez vár. Családban az élő példa…

Ron gorombán állta a tekintetét, és Hermione érezte, hogy a fiú ujjai ökölbe szorulnak.

- Ron, menjünk - fogta meg gyorsan a kezét, hogy csillapítsa dühét. - Harry már biztos vár ránk…

- Ó, felesleges sietni, még nem tért magához - felelte Sloo unottan. - Kellemesen szundikál már napok óta, az osztagom idejét rabolva. Micsoda pazarlás… Viszont igaz a hír, valóban megbukott a Minisztérium által kiírt hoppanálási vizsgán? Ilyesmit suttogtak odabenn - intett fejével egy irányba, merre Hermione a varázsügyek közigazgatásának központját sejtette.

A hírre még az ikrek is felkapták a fejüket. Szemeikkel megkeresték egymást, és kérdőn Hermionéra sandítottak, aki felöltött egy tőle már ismert, makacs arckifejezést.

- Semmiség az egész. Legközelebbi alkalommal úgyis sikerül neki.

Sloo azonban jóízűen elkacagta magát.

- Ki tudja, lehet, hogy jövőre már ő is az alakulatom növendékei között fog robotolni. A „kis kiválasztott”…

Lemondóan hümmögött egyet.

- Ron! Hermione! - csattant egy hang, ugyanabból az irányból, amerről a VBK-s tiszt is érkezett.

Sloo csípőre tette a kezét, és kihívóan végigmérte a hang tulajdonosát.

- Nahát, Nymphadora - jegyezte meg mosolyogva.

- Aidan - biccentett a nő hűvösen. - Induljatok, fiatalok. Már azt hittük, történt veletek valami - fordult a két kis látogatóhoz. - Máskor ne csatangoljatok el csak így. A védelmetekre kirendelt aurorok munkáját nehezítitek csak ezzel…

- Meg persze az enyémet - tette hozzá Sloo.

Tonks felpillantott lila szempillái alól, és metsző hangon megjegyezte.

- És persze a tiédet, Aidan.

Ron morcosan biccentett.

- Ne haragudj… - motyogta Hermione is. - Csak megláttuk az ikreket, és…

A nő keserűen végigmérte a fiúkat, akik korábban jókedvben és szórakozásban mindig is lelkes társai voltak, most azonban olyan összetörten néztek rá vissza, mint két pár elhordott munkásbakancs.

- Úgy tűnik, túl szigorúan veszed a növendékeidet. Még csak elsőévesek… - jegyezte meg semleges hangon.

- Nehéz időket élünk, ezt te is tudhatod - vonta meg a vállait Sloo. - Nem lacafacázhatunk, Nymphadora…

A nő, úgy tűnt, még mindig nehezen tűrte, ha a keresztnevén szólították.

- Jobb, ha már korán hozzászoknak az élet sötétebbik oldalához.

- Ez mindig is vonzott téged, Aidan, igaz? A sötétség - felelte Tonks, első alkalommal inkább gúnyosan.

A férfi nem felelt, csak kajánul, és szinte illetlenül méregette a nő alakját, melyet elrejtett ugyan annak utazó palástja, de nem takart el teljesen.

- Induljatok - parancsolt a gyerekekre Tonks ismét, ezúttal erélyesebben. - Végig a folyosón vissza, majd jobbra, ott vár rátok a következő auror, aki útba igazít titeket.

Percekkel később a két roxfortos megtalálta vörösesbarna taláros, bajuszos varázslót, aki egy félreeső, és látványosan elkülönített folyosóra terelte őket.

- Te láttad, milyen undok volt vele? - motyogta Ron. - Hogy mer így beszélni Tonksszal? Egy aurorral…

- Sloo olyannak tűnik, akinek ez semmit sem nyom a latban…

- De hallottad, milyen pimasz volt? - erősködött párja. - Fogadok, Lupin nem örülne, ha tudná, hogy Sloo csak úgy a keresztnevén szólítja a menyasszonyát. Kissé…

- … bizalmaskodó, egyetértek, de…

- Ron! - szaladt oda hozzájuk egy vézna, fekete hajú, törékeny alkatú ifjú, és remegve megfogta Hermione kezeit.

A két diák majdnem sikkantott egyet ijedtében, ahogy a rémisztő alakot közelről is szemügyre vették.

- La-lamerin! - dadogta a lány, és kissé viszolyogva nézte a két csontos kezet, mely még mindig ujjait szorongatta.

Meglepetésére azonban azt vette észre, hogy a fiú a markába akar tuszkolni valamit, ami tapintás alapján papírnak, pergamennek tűnt.

- Mi…?

- Öregem… nem hittem volna, hogy egyszer olyan ijesztő leszel, mint az apád - jegyezte meg Ron fintorogva.

- Ez nem volt szép - mondta Lamerin halkan, ahogy fekete hajának függönye mögül előtűnt megfáradt tekintete.

- Mi lett veletek?! - fakadt ki Hermione immár komoly aggodalommal a hangjában. - Olyanok vagytok, mint amivel feltörölték fél Roxfort folyosóit!

A finom alkatú ifjú, kinek bőre egykor olyan makulátlan volt, mint az elefántcsont, most szinte megszürkülve, lefogyva állt előttük. Ruhái nem voltak éppen a legtisztábbak: talárján sárfolt éktelenkedett, egyenruhájához tartozó bakancsának pedig eléggé megkopott az orra - látszott, hogy komoly használatnak volt kitéve. Ajkának egyik szegletében odaszáradt vér csillogott, de mikor észrevette, hogy a lány felfigyelt rá, gyorsan megtörölte.

- Csak… add át ezt apának, jó? - kérlelte őket suttogva. - Hallottam… hallottam, hogy jönni fogtok… Váltáskor, a vécében gyorsan írtam pár sort… Mostanában nem sok időm volt… nem tudtam írni apának normális levelet… - mondta keserűen. - Ne-nem tudtam lepecsételni - nézett körbe, mintha attól tartana, hogy valaki észreveszi.

Fejének mozgását a két griffendéles is követte, ösztönösen, ám senkit sem láttak, aki a fiú nyomában lett volna, hogy ellenőrzése alatt tartsa.

- Add… add át neki, Hermione, jó? Nincs lepecsételve… nem volt rá időm… megbízom bennetek… csak… adjátok oda neki, jó? - hajolt oda, és gyors csókot adott a lány arcára köszönésképpen. - Mennem kell - markolta meg talárjának szélét, és már el is szelelt.

- La-…! - kiáltott volna utána Ron hangosan, ám Hermmione a szájára tapasztotta a kezét.

- Ezzel csak felhívod a felettesei figyelmét arra, hogy nincs szolgálatban, ahol lennie kellene! Csak bajba kerülne!

Ron keserűen biccentett, és hálás volt, hogy legalább a lánynak eszébe jutott figyelmeztetni őt. Magától végigüvöltözte volna a folyosót.

- Mi lett belőlük… - suttogta Hermione elborzadva, abba az irányba meredve, amerre Lamerin elfutott.

- Piton professzor nem lesz boldog, ha ezt megtudja - jegyezte meg kedvese.

A lány lepillantott a tenyerébe, az összehajtogatott, kissé gyűrött levélre, de nem volt szíve kinyitni.

- Nem hinném, hogy ezt is megírta neki. Hogy milyen rosszul bánnak velük. Tudná, hogy Piton azonnal értük jönne, és tenne valamit…

Egyik belső zsebébe süllyesztette a megsárgult pergament, és megfogta Ron kezét.

- Menjünk. Látni akarom Harryt.

A zsibbasztó fájdalom, amire Harry ébredt, fél arcára kiterjedt. Olyan érzése volt, mint hajdan kiskorában, amikor egy-egy fogtömés teljesen lebénította arcának izmait, csak hogy elnyelje a fájdalmat, amit a kezelés okozott. Értetlenkedve nyitotta hát fel szemeit a hosszú pihenésből, és ahogy pillái között egyre több fény áramlott szemébe, egyre jobban körvonalazódtak előtte a színek, formák és távolságok. Meglepetésére csak jobb szemével tudta érzékelni a külvilágot, a másikat kötés fedte, ami egy pillanatra ijedtséggel töltötte el.

Felnyögött, ahogy egy fekete-vörös paca közelebb hajolt hozzá.

- Itt van egy szemüveg… hogy addig is láss - mondta az alak, és a kezébe nyomott valami hideg és fémes tárgyat.

Ám karjai teljesen ernyedtek voltak a több napos fekvéstől, és a használat teljes hiányától. Ezért a körülötte állóknak úgy kellett a fejéhez irányítaniuk kezeit: nehogy kárt tegyen magában. Kissé esetlenül sikerült csak magára illesztenie a szemüveget, mellyel még mindig nem látott teljesen élesen, de már fel tudta ismerni hű barátait, akik mosolyogva álltak az ágya mellett.

- Jó látni, hogy újra ébren vagy - kacsintott rá Ron.

- Mi… történt? - kérdezte Harry akadozva.

- Mennyire emlékszel? - hajolt oda Hermione is.

- Nem sokra… felkeltem… a gyengélkedőn… a hoppanálás után… Hol van Madame Pomfrey? - nyögte, és megtapogatta bal oldalát, melybe apró fájdalom nyílalt.

- Harry, nem Roxfortban vagy - csóválta meg a fejét Hermione látszólag meglepetten. - Hát nem emlékszel? Semmi sem maradt meg a kviddicsből?

- Kviddics? Milyen… kviddics?

- Előfordulhat emlékezetvesztés - szólalt meg egy idegen hang váratlanul baljáról, de mivel azt az oldalát kötés borította, Harry nem látta tulajdonosát.

- Ő egy gyógyító, Harry - hajolt oda suttogva Hermione. - A Szent Mungóban vagy.

- Miért hoztak a Szent Mungóba?

- Malfoy elég csúnyán elbánt veled - fintorgott Ron. - Arra sem emlékszel?

Amikor barátja nem válaszolt, folytatta.

- Fejbevágott a seprűjének végével, de úgy, hogy a bal szemgolyód kiugrott a helyéről. Elég undi volt…

- MIVAN?! - kiáltotta Harry, elborzadva a biológiai képtelenség hallatán.

Ösztönösen bekötött szeméhez kapott, mintha attól félt volna, hogy annak már csak egy űr tátong a helyén.

- Vegyék le!

- Ne aggódj, Harry! - fogta le kapálózó kezeit Hermione. - Visszatették. Most gyógyul…

- Őrültek…! - nyögte az, tiltakozva. - Egy szemgolyó csak úgy nem jöhet ki a helyéről! Fogok még látni?! - kapálózott vaktában bal kezével, hogy meg tudja fogni az ágya mellett álló gyógyító talárját. - Meg fogok vakulni!

- Nem fog, Mr. Potter. Gondoskodtunk róla, hogy ne maradjon semmi…

- Egy szemgolyó nem eshet csak úgy ki a helyéről!

- Mr. Potter, ha nem hajlandó lecsillapodni, kénytelen leszek nyugtató főzetet magába erőszakolni. A saját érdekében, kérem, fékezze magát - intette a gyógyító.

- Nyugalom, Harry - suttogta Ron is, közel hajolva hozzá. - Minden rendben lesz.

Barátja arcán - már ami kilátszott a kötés alól - még mindig borzalom ült, de felhagyott a birkózással.

- Így mindjárt más. Két ápolóval azonnal küldetek önnek valami könnyen emészthetőt - sóhajtotta a gyógyító, és biccentést követően távozott.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, a két barát kissé nyugodtabban foglalt helyet az ágy jobb oldalán.

- Nem is emlékszem a kviddicsre… - motyogta Harry pár perc elteltével. - Legalább… nyertünk?

Hermione szomorkásan megrázta a fejét, amitől csak még keserűbb érzés öntötte el Harry bensőjét.

- Hát ez remek…

- Nem igazán voltál önmagad - vallotta be Ron. - Aggódtál Marie miatt… Arra emlékszel?

- Mi van Marie-val?! - kiáltott fel Harry ismét, mert úgy érezte, barátai folyamatosan sokkolják a rémesebbnél rémesebb hírekkel.

- Sirius levelére sem emlékszel? Azt írta neked, hogy megtámadták a munkahelyén… a Minisztériumban… - világosította fel Hermione. - Jó erős lehetett az az ütés… - mondta sajnálkozó arccal.

- De… - vonta meg a vállát Ron egykedvűen -, nélküle nem lehetnél most itt.

- És miért jó az nekem? - sóhajtotta Harry.

- Hát mert még Marie is itt van - kacsintott barátja, amitől Harry előtt újra felragyogott egy reménysugár, hogy legalább emlékeinek ezen részei tisztázódhatnak.

Rosszallóan sóhajtott, és hümmögve megjegyezte.

- Ne felejts el szólni, ha visszaérünk Roxfortba, hogy köszönetet mondjak Malfoynak, amiért ide juttatott…

A két prefektus összenézett, és megengedtek maguknak egy aprócska mosolyt: látva, hogy barátjuk bizarr humora visszatért, már bizakodóbbak voltak gyógyulását illetően.

- Mikor kelhetek fel innen?

- Egy ideig még biztos nem - lökte be a szoba ajtaját egy magas, hosszú hajú férfi, mosolyogva.

- Sirius! - kiáltottak fel a fiatalok örömükben, aki játékosan kacsintott egyet feléjük.

- Hogy érzed magad? - kérdezte, ahogy leült Harry szabad balján, a fiú pedig azonnal úgy tette a fejét, hogy láthassa őt.

- Furán… - vallotta be keresztfia. - Sirius, látnom kell Marie-t!

- Még nem vagy olyan állapotban - csóválta meg a fejét az auror. - Ő pedig nem jöhet ide, mert a két barátodat is csak napokig tartó egyeztetésnek köszönhetően engedték be hozzád. Különleges védelem alatt állsz, és nem engedhetjük meg, hogy idegeneket eljuttasson hozzád, amíg…

Elhallgatott, Harry azonban sejtette a választ.

- … amíg beteg és gyenge vagyok… Egyszóval könnyen kivégezhető.

Hermione sikkantott egyet a szó hallatán.

- Nem ilyen drasztikus a helyzet. De… mondjuk úgy, jobb, ha ebben az állapotban vigyázol magadra. Mert ugye vigyázni fogsz magadra? - kérdezte Sirius, hangjából pedig kihallatszott a ki nem mondott fegyelmezés, mely szerint Harry igencsak rosszul járna, ha ellent merne mondani.

- Ígérem… - motyogta végül halkan.

- Helyes, ezt akartam hallani.

- De… azt legalább meg tudod mondani, hogy van?

- Marie? Semmi baja az égvilágon. Egész nap az ágyában ül és unatkozik. Alig várja, hogy hazamehessen. Egy kis ijedtséget leszámítva semmi sem történt.  

Harry a mennyezetre emelte megmaradt szemének tekintetét, és csendben emésztgette a hallottakat, próbálva összeegyeztetni kavargó emlékeivel. Bolondok házának tűnt környezete, telis-tele háborodottakkal, akik a lehető legnagyobb sületlenségeket próbálták elhitetni vele. Hogy a szemgolyója csak úgy kirepülhet a helyéről… hogy Malfoy csak jót akart tenni vele, és ide juttatta, hogy találkozhasson végre kedvesével… hogy annak semmi baja sem történt, mindenki látszólag fokozott aggodalma ellenére…

Elhatározta, hogy amint teheti, saját lábán jár utána a dolgok mögött megbúvó igazságnak.

Éjszaka volt már: legalábbis az ispotály megbűvölt ablakai csillagos ég képét mutatták a betegeknek. Harry nem aludt, annak ellenére, hogy gyógyítói ebben a hitben éltek: a legutolsó vizit alkalmával sikerült édesded szuszogásával az alvás látszatát keltenie a körülötte állókban.

Ahogy kialudtak a lámpások szobájában, életre keltek egyfajta apró, bogárnyi fénypontok, melyek a helyiség két átellenes sarkában egy-egy fénygömbbé tömörültek össze. Ám még mindig akadtak kósza példányok, melyek magányosan levitáltak a levegőben. A kis lények, bármik is voltak azok, látszólag nem tiltakoztak az ellen, hogy Harry kikeljen ágyából. Feladatkörük, úgy tűnt, csak az éjjeli világítás területére terjedt ki.

Harry magára öltötte az ágy végében heverő, címerrel ellátott köntöst, és a tőle telhető leghalkabban megindult az ajtó felé. Mozgáskoordinációja hagyott még némi kívánnivalót maga után: a fejének bal felére mért ütéstől megsérülhettek bal fülének apró csontocskái is, melyek a biztonságos közlekedést irányították. Mindig igyekezett hát valami kapaszkodó mellett haladni, nehogy eldőljön, mint egy zsák.

- Ha ennyire fontos vendég vagyok, hogy lehet, hogy senki sem áll őrt az ajtómnál? - kérdezte magától méltatlankodva, ahogy kicsit megmozdította a lengőajtót.

Ám mielőtt kilépett volna rajta, megtorpant, és automatikusan zsebeket keresett magán, ruháin. Sehol sem találta a pálcáját. A kis fénypöttyöknek köszönhetően homályosan, de látta az éjjeli szekrényt, és azon sem pihent szeretett pálcája, így azt kellett hinnie, hogy barátainál vagy tanárainál lehet, biztonságos helyen.

- Zseniális - morogta a fogai közt, ahogy óvatosan kilépett a folyosóra.

Egy nagy levelű, magasra nőtt növény állt közvetlenül az ajtó mellett: ennek töve mellől kihúzta a karót, és azzal tapogatózva haladt előre. Nem sokat segített ugyan a járásban, de legalább előre megérezte vele, ha küszöb vagy lépcső került az útjába.

A folyosón, ahová szobája nyílott, félhomály honolt, melyet fenyegetőbbnek vélt a világosságnál és a teljes sötétségnél egyaránt. Egyedül a vészvilágítás égett, és a távoli, elágazó folyosók fénye szűrődött el idáig, olyan érzetet keltve, mintha errefelé nem is tartózkodna senki, mintha az egész szárny használaton kívül lenne.

- Ez a nagy terv? Ezt nevezem én biztonságnak… A nyakam bárki elvághatta volna, úgy tolonganak itt, hogy vigyázzanak rám… - motyogta magának.

Távoli hangokat hallott, üvegek koccanását, lépteket, fém csikordulását: olyan zörejeket, melyek egy kórház mindennapos működésének sajnálatos termékei. Semmi sem tűnt gyanúsnak, mégis: minden kattanás vagy roppanás hallatán a hideg futkározott a hátán. Homályban lapuló ellenség érzetét keltette benne, és átkozta magát, amiért egy virágföldes karón kívül az égvilágon semmi fegyvere nem volt.

Ahogy haladt a folyosókon, csak üres és sötét kórtermeket talált: esélye sem volt megtudni, vajon ezekben lehet-e kedvese, vagy valahol egy távoli, elérhetetlen szobában. Kilátástalannak tűnt az egész helyzet, ahogy újra meg újra elfordult egy kereszteződésnél.

Kisvártatva azonban ajtócsapódást, és egy idős női hang jajveszékelését hallotta meg, melytől egy pillanatra kihagyott a szíve. Marge néni egykori sivítozása óta nem hallott ilyen éktelen, női ricsajt, így most rémülten simult a falhoz. A beteg boszorkány nem lehetett messze tőle, mert a hozzá igyekvő gyógyítók léptei is sokkal közelebbinek tűntek, mint bármikor korábban.

Harry nem akart lelepleződni, ezért folyamatosan visszafelé húzódott, a biztonságot keltő félhomályba, ám hallotta, hogy a nőt irányába hozhatják, mert lassan beszédfoszlányok is megütötték a fülét.

Sebesen körbenézett, vajon hol bújhatna el előlük, míg tovahaladnak, de csak egy matt üvegű ajtót látott a közelben, semmi mást. Elbotorkált odáig, sietve tapogatózva a falnál, és elfordította az ajtó gombját. Még épp idejében zárta magára az ajtót, mert odakinn már hallotta is a tovasiető férfiak hangját.

Egyfajta raktárhelyiségbe tévedhetett, mert minden oldalról polcok és vitrinek vették körül. Egy koccanás azonban, mely magától teljesen szokatlan jelenségnek számított, felébresztette benne a gyanakvást, és éberségre intette.

- Ki az? Ki van itt? - követelte szigorú hangon attól az iránytól, amerről mintha egy apró fénypontot látott volna kialudni. - Feleljen! Fegyver van nálam… - markolta meg a karót - és nem félek használni!

Ám ahogy kimondta, el is fintorodott az elcsépelt fenyegetőzés hallatán. Nem így gondolhatott azonban a sötétségben meglapuló alak, mert óvatlan mozdulatával lelökött egy üvegedényt, mely csörömpölve tört szét a földön.

Harry összerezzent: részben a váratlan zörejtől, részben azonban a rá leselkedő veszélytől. Megígérte Siriusnak, hogy vigyáz magára. Most mégis egy raktárban rejtőzködött, és épp arra készült, hogy fegyvertelenül nekiugorjon valakinek, aki a helyiség túlsó végében lapított…

Ahogy közelebb araszolt, nekiütközött egy puha, emberi testnek, így ő is, és a másik fél is felkiáltott ijedtében.

- Lumos! - sikkantotta a női hang, és Harry hirtelenjében egykori barátnőjével, Cho Changgal találta szemben magát.

Mindketten felkiáltottak, és hanyatt estek a meglepetéstől.

- Cho! - sziszegte Harry, ahogy magához tért a meglepetésből. - Te meg mi a nyavalyát keresel itt?!

A lány nem szólt, csak rémülten pihegett: szapora lélegzetét lehetett hallani az újra beálló csöndben.

- Gyújts már fényt! - rivallt rá Harry.

- L-lumos… - suttogta a lány, és pálcájának végéből apró szikrák szökkentek elő, némi világosságot adva a köztük lévő térnek.

Harry szemét bántotta ugyan a fény, mégis gyorsan végigmérte a lányt, és csodálkozva állapította meg, hogy azon a Szent Mungó ápolóira jellemző, citromzöld talár volt.

- Gyógyító lettél?

- T-tanonc vagyok… egyelőre… - motyogta a lány zavartan, és elfordította a fejét.

- És mit keresel itt, késő éjszaka…?

- Ezt én is kérdezhetném tőled - felelte Cho, némi váddal a hangjában. - Az Ispotály dolgozói napok óta veszettül robotolnak, csak hogy te biztonságban érezhesd magad…

- És ezt a kemény munkát csak némi rásegítéssel lehet kibírni, ugye? - bökte meg Harry a lány lába mellett heverő kémcsövet a karójával, melyben ugyanolyan színű, sárgás folyadék volt, mint amilyen pecsét Cho talárján díszelgett. - Ne tégy nekem szemrehányásokat, mikor te meg éjnek évadján a saját kórházad készletét dézsmálod meg! - sziszegte.

Látta, hogy a lány szemei fenyegetően megvillannak, majd lassan megtelnek könnyel.

Lemondóan megcsóválta a fejét, és nehezen, de feltápászkodott.

- Ne kezdj el itt nekem bőgni. Inkább tedd magad hasznossá, és mutasd az utat. Meg kell találnom valakit.