Megjegyzés 3: a most megjelent HP 6. kötetében elmondottak, az ott kanonizált tények, bűbájok vagy (új) karakterek nem szerepelnek a történeteimben, és nem fogják befolyásolni ennek előremenetelét
Ajánlás: az én drága Marcsimnak. A csizmás poénért ő jegyzi a jogdíjakat. :D
Felkerült: 2005. július 20.
Huszonegy jótékony lélek
Dumbledore szelíden ballagott a törmeléktől akadálypályává változott főtéren. Harry karjába kapaszkodva bicegett, hiszen a rengeteg vágás a lábain megnehezítette a járást. Piton felé próbáltak evickélni, aki mellett annak fia térdelt és szomorkodott. Flitwick professzor már előttük odaért, és egy Stimula-bűbájjal magához térítette valamennyire kollégáját, de a férfi még mindig nagyon kába és gyenge volt. A mellkasát fájlalta, és azt mondta, úgy érzi, eltörhetett néhány bordája, mert a vér kesernyés íze ott érződött a szájában. A többiek tiltakozása ellenére felült, és fia vállára támaszkodva felkelt.
- Vannak nálam súlyosabb sérültek is - felelte sápadtan.
A Weasley-testvérek felé biccentett, akik egészen félelmetes mennyiségű vértócsát eresztettek maguk mellé. Érthető is volt tehát, ha a hirtelen felbukkanó gyógyítók először feléjük szaladtak.
A még talpon maradt roxfortos diákok egymást támogatva gyülekeztek a szökőkút pereménél. Luna és Neville az elbújtatott gyerekek után néztek, míg a többiek a sérültek állapotát próbálták kideríteni. A Patil-lányokat, úgy tűnt, nagyon megviselte a sok kegyetlenség, de az őket vigasztaló falubeli azt mondta, a sok dementor jelenléte is közrejátszott a szörnyű hangulat kialakulásában. Madame Rosmerta továbbra is kitartóan küzdött házakért és saját kocsmájáért: több rátermett varázslóval a házak tetején oltotta a tüzet. Az összkép azonban mégis borzalmas volt. Amerre csak nézett, Harry a sebesültek vagy halottak fölött síró embereket látott, akik sokszor már magukat marcangolták a szörnyű kín miatt. Neki is a torkában dobogott a szíve, és érezte, hogy arcát-fülét égeti a belső szenvedés. Barátait kereste szemeivel, és látta, hogy Hermione egy értetlen képet vágó, ám nem ellenkező Dracoval vitatkozik, Ron pedig kimerülten tartja szeretett professzorukat, Lupint.
- Igh… Remus… - nyögte Harry, ahogy a rémület kiült az arcára. - Uramisten…
Egyik sebes kezével eltakarta a száját, és lesütött szemeiből megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek. Látta ugyan, hogy sürögnek-forognak körülöttük a Szent Mungó varázslói, de a kapkodásuk, néha lemondó fejrázásuk és elborzadt tekinteteik láttán el tudta képzelni, mekkorák a veszteségeik. Egyetlen vigasza az volt, hogy körülöttük számos sötét taláros test is feküdt, melyekről Harry sejtette, hogy egykor Halálfalók voltak.
Dumbledore közben tovább lépdelt, maga is gyógyítgatva egyik-másik kisebb sebet, és részvétét nyilvánította az elhunytak hozzátartozóinak.
- Dumbledore! - rikkantotta magas, vékony hangon egy ismerős férfi, aki imént tűnt elő a semmiből, sok-sok munkatársával együtt.
- Cornelius? - pillantott rá az igazgató a válla felett. - Mi tartott ilyen sokáig?
- Merlin szakállára! Szörnyű, SZÖRNYŰ ez a pusztítás! - fakadt ki Caramel fejfedőjét szorongatva. - Ráadásul a távollétünkben a Minisztériumot is megtámadta valaki…
Harrynek a hosszú órák eltelte után először most jutott eszébe, mekkora felfordulást hagytak maguk mögött, amikor Sirius megidézése után visszatértek. Sirius…
- Sirius! - sikkantotta Rowena.
Többen is felkapták a fejüket a hangjára, és mind a férfit keresték, akit a nő szólongat. A professzor botladozva szaladt a homályos ködben álló, elszörnyedt alak felé.
- Ez Black! - kiáltotta a miniszter. - Elfogni!
- Ne!
- Cornelius, az az ember ártatlan - lépett a férfi elé Dumbledore, kivont pálcával, fenyegető tekintettel. - Azonnal vonja vissza az embereit!
- De Black… bűnöző! Őrült! Gyilkos! Ártatlanok…!
- Az igazi bűnös itt hever! - ragadta meg Ron Féregfark talárját Ron, miután a gyógyítók elvitték tőle Remust. - Peter Pettigrew, akit mindenki halottnak hitt! Tizenkét évig volt a patkányom, mert bejegyzetlen animágus!
Feltépte a karján a talárt.
- Itt van a Sötét Jegy! Látja?!
- De hát… - dadogta a miniszter.
- Pettigrew volt az, aki meggyilkolta azt a sok ártatlan muglit, miniszter úr. Megjátszotta a saját halálát. Az egész csak színjáték volt - jegyezte meg Harry, aki érezte, hogy Sirius láttán felolvad belsője, és újra elönti a boldogság. - Black ártatlan.
- Amint mindenkit biztonságba helyezünk, Cornelius, további bizonyítékokkal tudok szolgálni ezt illetően - mondta Dumbledore olyan hangon, mellyel jelezte, hogy lezártnak tekinti a vitát.
Harry boldogan fordult Sirius irányába.
- SIRI-…!
A látvány azonban megdöbbentette. Látta, hogy Rowena keresztapja nyakába veti magát. Az először nem is nagyon tudott mit kezdeni vele. Koszos kezeivel szenvedélyesen viszonozta az ölelést, a nő kócos, kormos hajába túrt. Rowena többször is megcsókolta a férfi ajkait, és érezte, hogy elered a könnye mindkettőjüknek. Sírva kacagtak az örömtől, hogy újra egymás karjaiban lehetnek.
Harry szíve kihagyott egy pillanatra. Kidülledő szemekkel és a levegőhiánytól hörögve nézte az újra egymásra találó párt, majd lassan Pitonra tekintett, noha félt annak iszonyatos haragjától.
Perselus azonban ezt látva úgy érezte, szilánkokra törik a szíve. A gomolygó füst és bűz ellenére még mindig a szeretett kedvese testének melegét és illatát érezte magán, mely hullámként hömpölygött zaklatott lelkén. A nő azonban csak állt ott, vele mit sem törődve, minden figyelmét a feltámadott szeretőnek szentelve. A szél meglibbentette foszladozó palástját, ahogy sarkon fordult, és határozottnak látszó, de valójában gyönge lépésekkel visszafelé indult, be a kastélyba. Nem hoppanált, nem használt semmilyen mágikus eszközt, hogy hamarabb odaérjen: magányosan kaptatott felfelé a falut Roxforttal összekötő földúton. Fia könnyes szemekkel, szájára tapasztott kézzel nézte az áruló nőt, majd futásnak eredt, remélve, hogy utolérheti apját.
Harry azonban mindenféle cselekvésre képtelen volt. Megkövülten állt, ahol az alak felbukkanásáig tartózkodott, és egyre vörösödő arccal, ziláló mellkassal nézte a boldogan ölelkező párt. Azok, alig váltak szét, máris feléje fordultak, és, mint a boldog szülők, kézen fogva feléje indultak.
Sirius szeme felcsillant, hogy keresztfiára nézett. Egyre nagyobb lépteket vett, végül szinte szaladt. Nevetve tárta ki a karjait, melyen csak úgy csüngtek talárjának szétszabdalt részei. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy ismét megölelhesse a fiút.
Harry bizonytalan, kába lépésekkel megindult feléje, majd ökölbe szorult kézzel nekirontott. Meglökte a férfit mellkasánál, és ráüvöltött.
- Hogy tehetted ezt?!
Sirius arcáról eltűnt az elégedett mosoly. Értetlenül nézett a mellette álló, talán már valamit sejtő nőre, majd újra a fiúra.
- Harr-
- HOGY TEHETTED EZT? - lökte őt a földre Harry.
Olyan dühös volt, hogy a könnyektől csak úgy csillogott szemének fehérje.
- Harry! - suttogta a nő rémülten.
- Fogja be a száját! - hordta le a kölyök a nőt is.
- Harry, mi…?
- Most elégedett vagy? Büszkeséggel tölt el, hogy megint tönkretetted valaki életét?!
- Mi bajod van? - sandított rá Sirius. - Nem is örülsz, hogy látsz?
- Hát annyira biztos nem, mint ez! - mutatott undorodva a tanárnőre.
- Hogy mondhatsz ilyet? - ráncolta a homlokát Rowena. - Kisebb csoda, hogy egyált-…
- Nem kérek a csodákból! Egy ilyen rongy ember, mint maga, ne próbáljon kioktatni!
- Harry! - csattant fel mindkét felnőtt.
- Bárcsak sohasem jöttél volna vissza! Inkább maradtál volna velük! Mindent elrontottál! Nem akarlak látni! SOHA TÖBBÉ!
Azzal fogta magát, és a kastély felé rohant.
- Jól van… - csitítatta Lavender a fiúszobában zokogó Lamerint.
- Nem akart beengedni - nyögte a fiú. - Mi lesz, ha csinál magával valamit? - fakadt ki.
Ron nyelt egyet, és Hermionera nézett.
- Nézd - dörzsölte meg a lány sajgó halántékát -, biztos vagyok benne, hogy édesapád nem tenne kárt magában… Tudja, hogy neked szükséged van rá… Harry, LEÜLNÉL végre? - förmedt fel-alá járkáló barátjára.
- Talán együtt kellene beszélnetek vele - ajánlotta Ron. - Harry, tudod, hogy mostanában hallgat rád…
- Persze! Csak úgy odaállhatok elé, szerinted? A keresztapám, aki most támadt fel poraiból, épp az imént döntötte romba a boldogságukat, és szerinted még álljak elé szabadkozni? Csoda lenne, ha nem ölne meg ott helyben!
- Apa… szeret téged - ült fel Lamerin. - És ne magadat okold a történtek miatt. Nem te tehetsz róla.
- Hanem Rowena - motyogta Harry egy hangos sóhaj kíséretében.
Sokáig szemezett az ablak rácsaival, és próbált kancsítva elnézni közöttük, de egy idő után belefájdult a homloka.
- Aludj itt ma éjjel, ha már nem tudsz bemenni a lakosztályotokba - fordult végül az ifjú Pitonhoz. Arca fáradt volt, és megviselt, de látszott rajta, hogy próbál a morcos külső ellenére kedves lenni. - Ezeken az ágyakon simán elférünk ketten-hárman…
Lamerin némán, de hálásan bólintott, majd hagyta, hogy Hermione elétegye a tiszta vízzel teli tálat. Amint meglátta benne saját, maszatos arcát, jobbnak látta megmosakodni.
A lány eközben odalépett Harryhez.
- Nem akarsz találkozni vele? Úgy értem… Siriusszal?
- Nekünk többé semmi közünk egymáshoz - rázta meg a fejét Harry. - Nincs mit megbeszélnünk.
- Harry, KÉRLEK! Lehet, hogy az egész csak egy félreértés!
- Ezen nincs mit félreérteni! Egyértelmű, ami történt! - sziszegte Harry, mert látta, hogy a többiek már áttértek más beszédtémákra. Nem akarta, hogy meghallják, Hermioneval még mindig ezen vitatkoznak.
- Akárhogy is… Szeretném, ha lemennél a gyengélkedőre! Szörnyűek a sebeid, és még meg sem tudták nézni a gyógyítók, olyan hamar elrohantál.
- Dehogy megyek… - rázta le Harry, az ágya felé indulva. - Majd rendbe jövök…
- Harry, mint prefektus, parancsolom neked, hogy…
- Nekem csak ne parancsolgass! Kviddics kapitány vagyok, ugyanolyan jogaim vannak, mint nektek…!
- HARRY! TAKARODJ A GYENGÉLKEDŐRE! MOST!
A fiú, aki azon a komor délutánon élete eddigi legkomolyabb küzdelmét vívta, kelletlenül ballagott a sötét és hűvös folyosókon. Harrynek semmi kedve sem volt beállni a gyengélkedő előtt kígyózó sorba, hogy aztán mindenki őt nézze, és pletykálkodni kezdjen róla azok után, amik történtek. Már messziről hallotta a jajveszékelést és sírást, ami a tárt ajtókon kiszűrődött.
Összeszoruló szívvel kukkantott be, és látta, hogy szinte mindegyik ágy foglalt volt. Soha nem tapasztalt még ilyet, még akkor sem, amikor télen a megfázás ledönt a lábáról jó pár diákot. A fehér talárba öltözött ápolók ágytól ágyig szaladtak a bájitalokkal és fertőtlenítő főzetekkel teli flaskákkal, míg mások a koszos sebeket tisztítgatták. Minden ágynemű és minden kendő vérfoltos volt, amitől Harry úgy érzete magát, mint valami mugli katonai kórházban.
Lassan sétált a középső folyosón, be-bepillantva az elfüggönyözött kvártélyokba, kik feküdhetnek ott. Az egyik legközelebbiben a Creevey-család várta izgatottan, sikerül-e meggyógyítani a borzasztó állapotban lévő kicsi Dennist. Colin, akit annakidején, elsős korában szörnyen idegesítőnek talált, most öccse ágyának végében ült, nagy szemeiben pedig szokatlan üresség csillogott. Finoman simogatta Dennist lábait a takarón keresztül. A kisfiú még mindig nem volt eszméleténél.
- Colin - suttogta Harry, ahogy a vállára tette egyik kezét.
A fiú hátrapillantott, és mintha megkönnyebbült volna, hogy látja.
- Hogy van Dennis?
- Nem jól… A… a bájitalokra várunk… Nemsokára hozzák a Szent Mungóból…
Harry hunyorogva nézte síró édesanyjukat, és komor tekintetű apjukat.
- Te vagy…? - kezdte a férfi.
- Harry Potter - nyújtotta ki a kezét Harry, tisztelettudóan. - Nagyon sajnálom, ami Dennisszel történt…
- Te nem tehetsz róla - szólalt meg a hüppögő anyuka is. - Szerencsétlen gyermek, hiszen te is tele vagy sebekkel! - sikkantotta rémülten. - Gyere, keresünk neked egy gyógyítót…!
- Nem, köszönöm… Boldogulok magam is… Csak… maradjanak Dennis mellett…
Még egyszer megszorította Colin vállát, majd továbbállt.
A legtöbb sebesült számára ismeretlen falubeli volt, noha néhányukat arcról felismerte: egy pincért Madame Puddyfoot kávézójából, egy szelíd tekintetű boszorkányt a Mézesfalásból… Az egyik ágyon Madame Rosmerta ült, és épp a kezén lévő hatalmas égési sérülést próbálták ellátni.
- Esküszöm önnek, Cornelius, életemben nem láttam még ekkora kegyetlenséget - ecsetelte a nő, miközben fél karja és válla már vörös volt a fertőtlenítő folyadéktól. - Na és ezek a gyerekek…! Nélkülük kétszer ennyi sérült lenne, én mondom!
- Szégyen! - mondta az egyik pincér mellette, akinek a fülét próbálták megmenteni. - Hogy már a gyerekeinknek kell küzdeniük ezek ellen a szörnyetegek ellen! A minisztériumnak több aurort kellene alkalmaznia!
- Meg kell értenie, kedves Archie, hogy az auror-szakma nagyon komoly követelményekkel jár - mentegetőzött a miniszter. - Abszolút precizitás a képességek terén, erkölcsi tanúsítványok…
- De nem úgy, ha ennek árán egy aurort sem vesznek fel évek óta! - fakadt ki Rosmerta. - Ha senki sem felel meg, kik fognak minket megvédeni Tudjukki követőitől?
- Jobb lenne, ha a Minisztérium a saját háza táján próbálna meg rendet rakni, és visszavenni az igényeiből, mielőtt mindenkit lehetőség nélkül kiszór a vizsgákon!
Caramel nem felelt, mert észrevette, hogy Harry épp az ő kis részlegük előtt áll, és tanúja mindennek.
- Potter - suttogta a himbálózó fülű varázsló.
- Potter, jöjjön, és…
Harry szó nélkül továbbállt. Semmi kedve sem volt megosztani az ágyat a miniszterrel. Balszerencséjére a szomszédos, elkerített részleg ágyán Tonks feküdt.
A nőt két ápoló próbálta lefogni, úgy vonaglott a sírástól. A hasát fogta mindkét kezével, mintha borzalmas fájdalmai lennének. Testét több helyen is esés következtében kialakult, lila foltok borították, de igazán komoly seb, mint a korábbiakban, nem volt látható. Harry nem értette, mirefel hát a hisztériás roham, hacsak nem…
- Jöjjön, Potter, ne nézze ezt végig - fogta meg a karját McGalagony, és arrébb vezette.
- Remus! - szaladt a fiú egy közeli ágyhoz, ahol a férfi nyugodott.
Lupin nem volt eszméleténél, az egyik gyógyító épp abban a pillanatban altatta el.
- Jól van? Életben van? - kérdezte Harry.
A fehér köpenyes alak bólintott, majd átszaladt a szomszéd ágyhoz.
- Mi történt vele?
- Lupin professzor egész évben animágia-leckéket vett tőlem, Potter, nem tudom, említette-e magának - kezdte McGalagony. Harry megrázta a fejét. - Sejtettem. Nos… Annak ellenére, hogy felnőtt, és kivételes képességekkel bír, nem ért el nagy előrelépést. Lassan haladtunk, és csak ritkán tapasztaltunk eredményeket. Mostanában ért el egy olyan szintet, ahol bizonyos testrészeinek transzformációját már elő tudja idézni. Így eshetett meg, hogy… Hogy félig farkassá válva megharapta Pettigrewt.
- De, professzor… - kérdezte Harry halkan - ezért ugye nem fogják valamilyen büntetéssel súlytani? Úgy értem… Piton professzor annakidején azt tanította nekünk, hogy a vérfarkasok, ha további embereket fertőznek meg ezzel a kórral, akár az Azkabanba is kerülhetnek…
- Pettigrew bűnös lélek volt, Potter, kötve hiszem, hogy a halálát bárki is felróhatná Lupin professzornak.
- És… mondja, professzor, miért tanult Remus animágiát?
- Lupin professzor, Potter. Így próbál megoldást találni az átváltozásra. Ha sikerül animágusként egy farkas alakját magára öltenie, akkor telihold esetén lehet, hogy szabad akaratából vissza tudna változni… az elméletek szerint, legalábbis. Eddig még senkinek sem sikerült. De most jöjjön, hadd lássa el valaki a maga sebeit is…
- Javaslom, egyelőre ne nagyon mászkáljon a folyosókon, Sirius. Nem akarhatjuk, hogy újra pánik törjön ki a diákok közt. Ügyeljen arra, hogy mindig legyen valaki maga mellett… egy tanár.
Dumbledore szavai még másnap is ott csengtek Sirius elméjében. A férfi hajnalban lépett ki szobájából, hogy a napfelkeltét az egyik kerti folyosóról nézhesse végig. Noha nem nyíltan még nem ejtették az ellene tizenöt éve felhozott vádakat, a minisztérium emberei már nem tartották házi őrizet alatt - és ez kimondhatatlan szabadságérzettel töltötte el. Ugyanakkor mit ért a frissen megszerzett boldogsággal, ha Harry látni sem akarja?
Azóta nem találkozott a fiúval, hogy Roxmortsban olyan csúnyán elváltak. Olyan agresszív volt, annyira türelmetlen… Miért nem hagyta, hogy megmagyarázzon mindent?
Ahogy a felfelé kúszó napot figyelte, egyszer csak léptek kopogását hallotta. Oldalra nézett, ahol egy fehér ruhába öltözött Rowenat pillantott meg. A nő meglepődött, hogy itt találja.
- Épp hozzád indultam - vallotta be Sirius. - Szerettem volna, ha elkísérsz a Griffendél tornyáig. Dumbledore azt mondta, egyedül megijeszteném a gyerekeket…
- Sajnos erre most nem érek rá… - felelte a nő szomorú arccal. - A gyengélkedőre kell mennem, Poppy egyszerűen nem győzi egyedül. De a gyerekek még biztos alszanak, később talán lesz alkalmunk felmenni hozzájuk. Elkísérsz? - kérdezte, miközben megkötött magán egy Szent Mungós köpenyt.
- Persze - bólintott a férfi.
Csendben ballagtak a folyosókon, és sokáig egyikük sem mert megszólalni. Végül Sirius volt az, aki megtörte a csendet.
- Tudtál beszélni… Perselusszal?
Rowena hallgatott, majd egy könnycseppet törölt le az arcáról.
- Nem - rázta meg a fejét. - Nem nyitott ajtót, és a bűbájt is megváltoztatta. Már nem tudok csak úgy… bemenni. Nem akar meghallgatni…
Sirius nagyot sóhajtott.
- Az a büdös denevér, csak akadjak össze vele…!
- Ne mondj ilyet! - parancsolt rá a nő. - Ne szidd, Perselus jó ember! Az egész az én hibám! A kettőnk hibája, pontosabban! Nem a gyűlölködés a megoldás!
- De nem is az, hogy nem engedi megmagyarázni, ami történt…
- Csak tudta, hogy ez lesz… - sétált tovább Rowena lehajtott fejjel. - Ezért is tiltakozott annyira, hogy… szóval tudod. De végül megtette - nézett szúrósan egykori kedvese szemeibe. - És ezért hálásnak kellene lenned!
- Valahol… az is vagyok… - motyogta Sirius.
Lassan megérkeztek gyengélkedő elé, mely tárt ajtókkal fogadta őket. Madame Pomfrey már odabenn futkározott, de Black figyelmét egészen más keltette fel.
Három idősebb diák suttogott a bejáratnál, és az egyikükben felismerni vélte Harryt.
A fiú egy magas, zokogó lányt ölelt és próbált vigasztalni, aki úgy kapaszkodott a talárjába, hogy azt lehetett volna hinni, el akarja szakítani.
- Jól van, Susan… - simított végig hosszú haján, melyet a lány most is, mint mindig, egy hosszú fonatban viselt. - Ez még nem biztos…
Seamus a falnak dőlve, felfelé nézve próbálta meg visszatartani a könnyeit. A feje és a csuklója be volt kötözve, és az arcán is volt pár vágás.
- Miért nem értem oda idejében…? - suttogta keserűen.
- Szegény Hannah! - dadogta Susan, most már hangosan sírva.
- Susan, egy kicsit halkabban - mondta fojtott hangon Harry. - Odabent lehet, hogy még alszanak a betegek…
- Harry, szia - köszönt rá Sirius, amitől a fiú összerezzent.
Seamus és a szőke lány rémülten néztek rá, ami elárulta számára, hogy felismerték az arcát a régi körözési fotóról.
Harry kényszeredetten engedte el a lányt és fordult feléjük. Az arcáról sütött a gyűlölet.
- Örülök, hogy itt talállak… Beszélnünk kell, tudod jól.
- Ne haragudj - felelte a fiú, és minden szavánál csak úgy reszkettek izmai a dühtől -, de a pillanat most egyáltalán nem alkalmas - sziszegte. - Az egyik osztálytársunk lehet, hogy meg fog vakulni, és ki tudja, a többiek mikor épülnek fel teljesen, szóval DÍJAZNÁM, HA MOST NEM FÁRASZTANÁL A HÜLYESÉGEIDDEL!
- Potter! - szaladt oda az ajtóhoz Madame Pomfrey, kikelve magából. - Hordja el magát, és ne itt óbégasson! Ha nem tudná, ez itt a gyengélkedő!
A három diák kelletlenül ballagott tovább a nagyterem felé, a két felnőtt pedig rettenetesen szégyellte magát.
- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Az élet nehéz egy tinédzserrel… - jegyezte meg Rowena, akiben szörnyen motoszkált a bűntudat. - Csak olyan, mint amilyenek ti voltatok. Gyere inkább… és segíts kiosztani a bájitalokat.
Sirius fitymálva öltötte magára a higiéniai okokból kötelezővé tett gyógyítói köpenyt, és kezdte el tolni a palackokkal megrakott kocsit. Az üvegedények össze-összekoccantak néha, ahogy egy-egy kövön megdöccent a szerkezet, de mindent összevetve sikerült úgy elindulnia vele, hogy ne keltsen nagy hangzavart.
Rowena megkapta Madame Pomfrey tekercsét, amin a nevek és a kimért adagok szerepeltek, így minden ágy melletti komódra letett valamit. Ha gyerekek feküdtek az ágyban, úgy próbált egy mosollyal bátorságot önteni beléjük, a még alvóknál meg igyekezett olyan halkan lépkedni, ahogy csak tudott.
- Szegény lány… - pillantott Tonksra, aki beesett arccal, és valószínűleg jól benyugtatózva, még mindig aludt. Megcsókolta a homlokát. - Nymphadora kisbabát várt, tudtad? - kérdezte halkan Siriustól.
- Igen, hallottam, ahogy Madame Pomfrey beszélt róla az egyik gyógyítóval… iszonyú. Szegény Remus…
- És szegény Tonks - javította ki Rowena.
- Tudod, hogy nem úgy értettem - vonta össze a szemöldökét Sirius. - Hiszen a rokonom, az unokatestvérem…!
- Ráadásul lehet, hogy Remus még nem is tudott róla… Az a mocskos Mulciber… - sziszegte a nő. - Megérdemelte, amit Kingsleytől kapott…
- Ez még nem változtat a tényen, hogy Remus is hihetetlenül boldog lehetett volna, ha Tonks nem veszti el a gyermeket az esés következtében…
Mivel Rowena nem felelt, csak szomorúan sóhajtott, folytatta.
- Remus mindig is szeretett babázni. Imádta Harryt, mikor kicsi volt.
- Igen, emlékszem… - mosolyodott el a professzor, mintha hirtelen megrohanták volna a kellemes emlékek. - Csak az ő kezében volt nyugodt… meg persze Lilyében. Nálatok mindig csak sírt, mert össze-vissza rohangáltatok vele. Hogy féltek mindig, hogy James-szel egyszer leejtitek…!
- Ez fura - fintorgott a férfi. - Nekem úgy tűnt, élvezi, ha reptetjük…
- Ne várd egy olyan kis csöppségtől, hogy rögtön rajongani fog a repülésért… Életveszélyes apuka lett volna belőled - csóválta meg a fejét mosolyogva.
Black furán elvigyorodott.
- Áldom magam, hogy nekem sosem jutott eszembe gyereket vállalni tőled…
- Ez nem szép tőled - kuncogott Sirius.
- Nem, szó sem lehetett volna róla. Túlságosan felelőtlen voltál…
- Ezt nem tagadom… - jegyezte meg a férfi sármos mosollyal.
Míg a nő kitett két vörös folyadékkal teli poharat az egyik ősz hajú férfi éjjeliszekrényére, kíváncsi szemeivel az ujjait leste.
- Látom, már nem hordod a gyűrűmet…
Rowena felegyenesedett.
- Csak nem gondoltad, hogy hordani fogom, miközben Perselusszal vagyok? - kérdezte kajánul. Majd zavartan megvakarta a halántékát. - Egyébként meg… már nincs is meg.
- Nincs? Hogyhogy? Elhagytad?
- Eladtam, és vettem belőle egy sárkánybőr csizmát - vonta meg a vállait a nő.
- Mit csináltál? - kezdett el kacagni egykori kedvese.
- Ne nézz így rám! Nagyon dühös voltam rád! Azt hittem, elárultad a barátaidat. Börtönbe kerültél! Mit vártál? Hogy majd szomorú özvegyként végiggyászolom az életemet? De ha ez megnyugtat: nagyon kényelmes csizma volt. Évekig hordtam, míg ki nem tört a sarka.
Sirius alig tudta abbahagyni a rötyögést, és lassan már a könnyeit törölgette, ahogy a nő után evickélt a kocsival.
- Te nem vagy normális… én mindig is tudtam…
A tanítás még napokkal később is szünetelt, hiszen a minisztériumi vizsgálóbizottság tagjai, a mindenféle titkár és gyógyító, a rokonok, egyszóval rengetek idegen járkált fel-alá a kastélyban, hogy figyelemmel kísérje a betegek állapotát. Ekkora felfordulásban még akkor sem lehetett volna tanítani, ha minden tanár ép és egészséges - ami korántsem volt így.
Nemcsak Perselus és Remus egészsége szenvedte meg az ütközetet. Flitwick professzor is szerzett kisebb-nagyobb vágásokat és horzsolásokat, és Honeybourne is kivette a részét a bajból. Stainthorp, annak ellenére, hogy elvileg a sötét varázslatok kivédése a szakmája volt, nem bizonyult különösebben hasznosnak: viszonylag ép bőrrel megúszta, de a róla szóló rosszmájú pletykák az ő fülébe is eljutottak. Irigykedve figyelte az egykor üldözött Black rejtelmes visszatérését, és hogy a férfi szinte minden idejét a Rowena társaságában tölti. Perselus után tehát még egy riválisra lelt, így lassan elvesztette a reményt, hogy valaha megszerezheti magának a nőt. Jobbára a foglyok őrzéséből és kísérgetéséből vette ki a részét: belőlük volt elég. Roxfort évszázadok óta nem adott otthont annyi gonosztevőnek, mint azokban a napokban. Aki korábban azon tűnődött, vajon miért is építettek annyi cellát a mardekáros pincékben, az most rácsodálkozással állapította meg, hogy milyen elmés húzás is volt ez a kastély tervezőitől. Aurorok és Rendtagok tucatjával álltak őrt a celláknál, nehogy akár egy is megszökhessen az igazságszolgáltatás elől.
A sötét varázslók mellé álló roxfortos diákok esetében már nehezebb volt eljárni. Millicent, Pansy, valamint Nott, Crak, Monstro és Malfoy, miután összeegyeztették vallomásaikat, azt állították, az Imperius-bűbáj alatt álltak, és nem voltak beszámítható állapotban. Az öt rosszhírű diák mellett sokan észrevették Malfoy szokatlan hallgatását és révedt tekintetét, miközben a kihallgatások folytak. Dumbledore, az ő lélekbelátó tekintetével sejtette ugyan, mi nyomasztja a fiút ennyire, ezért úgy döntött, szemmel kívánja tartani sorsának alakulását. A vizsgáló testülettől azt kérte, mentsék fel a gyerekeket a vádak alól, és bízzák az iskola vezetésére a büntetésüket.
Caramel örömmel egyezett bele az ügy eme gyors lezárásába, hiszen rengeteg egyébbel kellett ezen kívül foglalkoznia.
Pár nappal az események után, egy napsütötte márciusi napon a nagyterembe hívatta azokat a tanulókat, akik a felnőttek mellett harcoltak azon a szomorú szombati napon. Lavender, Colin, Seamus, a két Patil-lány, Dean, Neville és Luna, Terry Boot, Michael Corner, a még makóval bicegő Anthony, Susan, Justin és Ernie mind kissé értetlenül sorakoztak fel a tanári asztal előtt. Ron meg sem akart jelenni, mert kijelentette, neki a testvérei egészsége fontosabb, minthogy egy hülye politikus agyontömjénezze őket, bármilyen bátrak is voltak. Hermione azonban mégis elrángatta, hiszen Dumbledore is kifejezetten kérte, hogy jelenjenek meg. Harry szintén szerette volna elbliccelni a megjelenést, mert inkább azt sejtette, hogy hatalmas fejmosásban lesz részük amiatt, milyen felelőtlenül viselkedtek, amikor elhagyták a kastélyt. Talárja zsebébe dugta hát karmolásokkal teli kezét, és unottan szemezett Dumbledore serlegével. Az igazgató megszokott helyén ült, az asztal közepe táján. Mellette titkárok, újságírók, egy írnok, illetve két süveges alak, akik egy nagy faládát szorongattak.
- Nos, hát, bátor ifjak, és ifjú hölgyek… - kezdte a miniszter. - A Minisztérium és a varázslótársadalom nevében szeretném kifejezni mélységes hálámat irányotokban, amiért olyan hősiesen küzdöttetek ama sötét napon, amikor Tudjukki és társai megtámadták Roxmorts falut.
Ron nagyot sóhajtott, ahogy a sebesen jegyzetelő írnokra pillantott. Nem Percy volt az, hanem valami idegen, de ez nem változtatott a tényen: feleslegesnek érezte ottlétüket. Sokkal jobban érdekelte, meggyógyulnak e bátyjai és kishúga.
- Ez a nap örökre része lesz történelmünknek, és biztosíthatlak titeket: a ti nevetek sem merül majd a feledés homályába.
- Na persze - súgta Anthony a mellette álló Susan fülébe, de Harry is hallotta. - Az egész felhajtást csak arra fogja felhasználni, hogy még tovább hivatalban maradhasson…
- Remélem, nem találtátok túl tolakodónak a Próféta és a többi lap interjúit és fotóit: mindez csupán azért volt szükséges, hogy megnyugtassuk a közvéleményt: vannak még elszánt fiatalok, akik hajlandóak fellépni a sötét erők fenyegetése ellen. Persze, gondolom, vannak, akik már szinte hozzászoktak a média jelenlétéhez…
Harryre siklott huncut pillantása, és a fiú utálta ezért. Megforgatta a szemeit.
- Tudom, mindannyiótoknak nagy veszteségekkel kellett szembenéznetek. Nem tudom, mennyire lehet ezt pénzben kárpótolni, de… A Minisztérium rendelkezésemre bocsátott egy jelképes összeget, melyet szét kell, hogy osszak, mint jutalmat. Kérem, aki hallja a nevét - vett elő egy pergament, tele nevekkel - lépjen elő, és vegye át a két úriembertől a fejenkénti száz galleont.
Más körülmények között valószínűleg mind lelkesedtek volna, ha ennyi pénz üti a markukat, de jelen állapotban mind kedveszegetten vették csak át a közepes zacskónyi érmét.
- Meg is volnánk. Miss. Ginny Weasley és Miss. Hannah Abbott, valamint Mr. Zacharias Smith és Mr. Dennis Creevey jutalmát igazgatótokra bízom, ő majd gondoskodik arról, hogy az érintettek, akik sajnos még a gyengélkedőn nyugszanak, megkapják, ami jár nekik.
Susan Bones újra sírva fakadt, ahogy a maroknyi pénzt nézte, és rögtön barátnője, Hannah jutott eszébe. Anthony megtámaszkodott az egyik mankóján, és óvatosan megsimogatta a lány hátát. Anthony keze, mely a jutalmat szorongatta, szintén remegett a méregtől. Colin egyszerűen csak levegőnek nézte az egész küldöttséget: arca olyan beesett és fakó volt az utóbbi napokban - köszönhetően az idegeskedésnek -, hogy alig lehetett ráismerni.
- Emellett örömömre szolgál bejelenteni, hogy mind mentesültök az év végi vizsgák alól. A Rendes Bűbájos Fokozatot sajnos nem halaszthatjuk el, Miss Lovegood - pillantott a szőke lányra, aki a tőle megszokott ürességgel nézett rá vissza. - Hiszen ez követelmény továbbtanulásuk és későbbi foglalkozásuk szempontjából. De annyit megígérhetek, hogy a „sötét varázslatok kivédése” tárgyból már most megkapják a „kiválót”.
- Uram - szólalt meg Neville szörnyen fenyegető hangon. Igyekezte ugyan leplezni ellenérzését a férfivel szemben, de barátai mind sejtették, hogy minderre csak nagy erőfeszítések árán képes. Hermione tartott ugyan attól, hogy a fiú izgulni fog, tekintve, milyen fontos embert szólít meg, de ennek nyoma sem volt. - Kétlem, hogy bármelyikünk is azért tette volna, amit tett, hogy aztán majd tartsa a markát, amikor a Minisztérium a jutalmat osztogatja.
Caramel felvonta sűrű szemöldökét, és a fiúra meredt.
- Nahát, Mr. Longbottom, én nem is gon-…
- Neville-nek igaza van! - fakadt ki Anthony. - Mi csak azt tettük, amit helyesnek éreztünk! És ezért nem várunk jutalmat, és nem is akarjuk, hogy kivételezzenek velünk!
- Emellett… - szólalt meg Susan hüppögve -, vannak dolgok, amiket pénzzel nem lehet kárpótolni…
A miniszter csak úgy kapkodta a fejét ide-oda, hiszen újabb és újabb diák szólalt fel. Harry mélyen Dumbledore szemeibe nézett, aki egy cinkos mosollyal bólintott. A fiú megszólalt.
- Miniszter úr, kötve hiszem, hogy ilyen nehéz időkben a Minisztérium ilyen bőséges forrásokkal rendelkezne - kezdte. - Ahelyett, hogy ránk pazarolja a varázslótársadalom pénzét, inkább azzal kellene törődnie, hogy minél jobban segítse azokat, akik rászorulnak. Roxmortsban is rengetegen vesztették el a házat a fejük fölül, és elkel a támogatás, ha újjá szeretnének építeni mindent. Több család is megszenvedte már a Halálfalók kegyetlenségeit: az ő lerombolt házaikat ki fogja felépíteni? - pillantott Ron felé. - Én a magam részéről lemondok a jutalomról - hajította a zacskót a miniszter elé, a földre. - Igaz, hogy nem sok, de másnál, rászorulóknál jobb helyre kerül.
- Harrynek igaza van - helyeselt Hermione is, és ő is letette a maga pénzadagját.
A többiek már nem udvariaskodtak ennyire: ők is csak hanyagul lepottyantották a díjat, így némely zacskóból előgurultak az érmék.
Az újságírók nem mulasztottak el lejegyezni semmit, és amikor Harry a földre dobta a pénzt, nyomban előkapták kameráikat, hogy megörökítsék a jelenet.
Caramel elsápadt, és megtörölgette izzadó homlokát.
- Hát… hát… rendben… - nyögte megalázottan.
Ahogy a diákok egymás vállára borulva tovább sírtak vagy szomorkodtak, Harry elnézett Caramel vállai felett, fel Dumbledore-ra. Az igazgató megemelte serlegét, az ő köszöntésükre, és ivott az egészségükre. A szemeiből csak úgy sugárzott a büszkeség.
A másnapi lapok szinte csak a roxfortos diákok nagylelkűségéről, megható és erőteljes szavaikról, valamint Caramel felsülésétől voltak hangosak. A Miniszter, a lapok kérdésére kénytelen volt bőkezűségről biztosítani a varázslótársadalmat, amit mindenki örömmel fogadott. A férfi ezáltal visszanyert valamit elvesztett népszerűségéből, de olyan közkedvelt, mint korábban, már sosem lett…
AJÁNLOM AZ OLDALT
