Negyvenedik fejezet

„Szolgálni jöttem…”

Ampók egyetlen pukkanással köddé vált a nyílt utcán, miközben lassan együtt visszasétáltak a vasútállomás felé. Miután megunta, hogy győzködje Harryt, árulja el, miért adta be a derekát, sürgős tennivalóra hivatkozott.

Előtte azonban Harry kérésére elővett barna kabátja zsebéből egy üveggolyót, megdörzsölte és hosszan nézegette a benne felsejlő termek, szobák és koboldok képeit.

- Nem történt semmi, Kiválasztott – szólt, mikor eltette a golyót. – Senki sem támadott meg minket. A halálfalók nem értek célba…

Harry zsebre dugta a kezét és nagyot sóhajtott.

- Nem hiszem, hogy a minisztérium tartotta vissza őket – morfondírozott Ampók. - Ez a vezetés a kisujját se mozdította volna értünk… Egy lyukas knútot se érnek!

- Scrimgeour-t azért ne öld meg – figyelmeztette Harry. – Szükségünk van rá.

A kobold megrázta a fejét.

- Nem célom megölni senkit sem, Kiválasztott.

- Caramelt elég nyugodtan elintézted… - jegyezte meg Harry, mire Ampók szemrehányóan nézett rá. – Azt mondtad egyszer, hogy személyes okaid voltak rá – tette hozzá.

Ampók sokáig hallgatott, Harry már-már azt hitte nem is fog válaszolni, pedig arcán az érzelmek vad hullámai látszottak. Egészen biztos volt benne, hogy a kobold pocsék okklumentor lehetne.

- Igen… - motyogta Ampók. – De majd máskor beszéljünk erről.

- Legutóbb is ezt mondtad! – csóválta meg a fejét Harry.

Ampóknak nem tetszett az érv, gorombán nézett rá és karba fonta a kezét.

- Te titkolózol – én titkolózom!

Ezután elment, azonban Harry nem sokáig maradt társaság nélkül. Alighogy kiért a főutca végére és feltűnt a síneken várakozó Roxfort Expressz, valaki a nevén szólította.

- Harry! – kiáltott rá egy rekedt, fáradt hang, mire megtorpant az utcán.

Megfordulva azt látta, hogy Lupin és Tonks siet feléje, mögöttük a bicegő Mordon igyekszik.

- Sziasztok! – köszönt rájuk mosolyogva.

- Minden rendben van? – szólt aggódva Lupin, nem vesztegetve idejét köszönésre. Arcán látszott, hogy rémhírekre számított, mikor idejött.

- Persze – biztosította Harry. – Mind jól vagyunk, a halálfalókat elfogtuk és Voldemort meghalt.

Tonks és Lupin arcán alig észrevehető rezdülés futott végig, amiből nehezen lehetett megállapítani, hogy a hír mit vált ki belőlük. Azt azonban Harry rögtön észrevette, hogy nem először hallották ezt, mert nem döbbentek meg olyan látványosan, mint Hagrid vagy McGalagony.

Mordon is odaérkezett és ő is megkérdezte, hogy minden rendben van-e, Harry pedig türelmesen válaszolt nekik. Rá kellett jönnie, hogy három barátján, meg Hagridon, McGalagonyon és Scrimgeour-en kívül senki mással nem beszélt az éjszaka történtekről, ezért bizonyosan sok kósza pletyka jár a tömegbe verődött emberek közt a halálfalók betöréséről, és semmi biztosat nem lehet tudni.

- Ti hogy vagytok? – kérdezte tőlük. – Hol voltatok mostanában?

- A koboldoknál – recsegte Mordon. – Nyélbe kellett ütni a további tárgyalásokat.

Harry összeráncolta a homlokát, mert eszébe jutott, mit mondott Ampók a kocsmában.

- Ti kaptátok el a halálfalókat?

- Milyen halálfalókat? – kérdezett vissza Tonks, miután egy gyors pillantást váltott Mordonnal.

- Értem, szóval nem – nyugtázta Harry egy halvány mosollyal. – Semmi gond, de itt most nem beszélhetünk. Már mondtam McGalagonynak is, hogy este kilencre gyertek a Black-házba egy megbeszélésre. Nagyon fontos lenne, úgyhogy terjesszétek a hírt a Főnixek közt…

Lupin, Tonks és Mordon beleegyeztek, hogy ott lesznek, s Harry már indult is tovább, mert tudta, hogy további szócséplés csak azt eredményezné, hogy még vadabb pletykák kezdenének keringeni az emberek közt. És a pletykákra most nincs szükségük.

A három mágust rövidesen McGalagony vonta félre és a jelekből ítélve a kapuk lezárásáról beszélt velük, most hogy Roxfortot kiürítik.

Kiürítik…

Ez a szó furcsán bizsergető, de kellemetlen érzést okozott Harrynek. Többször is szóba került már az iskola bezárása az évek folyamán, legelőször a Titkok Kamrájának első és második kinyitásakor, majd Dumbledore halála estéjén – ennek ellenére Harry igazából sosem tudta elképzelni, hogy valaha is bezárja kapuit a Roxfort.

Ahogy elsétált az aurorok és a vonatajtóban tolongó diákok mellett, bal kezének ujjaival egykedvűen zongorázott végig a peron mentén húzódó kőkerítés girbe-gurba tégláin. Nem nagyon nézett maga elé, csak a tornyokat és a sziklás partot bámulta. Eddig nem gondolt rá, hogy mit tegyen magával a Roxforttal. Mert hogy ő rá vár, abban biztos volt. Voldemort az ő ellensége és Roxfort most egyet jelent vele. Roxfort az ellenség…

Madarak szálltak fel a kastélyt övező fák közül és repültek messze. Mikor közelebb értek, Harry akkor látta, hogy nem is madarak, hanem apró tündérek és tündérmanók, doxik és az erdő egyéb szárnyas teremtményei. Akik kicsit is átérezték, mit jelent az ezer éves iskola végítélete, azok mind elhagyták a környéket, mintha pestis terjedne. Habár nem tudhatták, miért történik mindez, de érezték… Mindenki érezte, hogy valami nagyon nagy baj van. Valami olyasmi ért véget, amiről azt hitték, hogy örök és elpusztíthatatlan.

Harry elsétált a mozdony előtt, egy árva pillantást se vetve a Roxfort Expresszre és zsebre dugott kézzel visszament barátaihoz a peronra.

- Miről beszélgettetek? – szegezte neki azonnal a kérdést Hermione.

Csak a lány és Ron voltak ott, Ginny időközben eltűnt. Harry először meg se értette a kérdést, mert azt nézte, hová tűnt Ginny. Furcsán érezte magát ettől a hiánytól. Mikor a kastélyban összefutottak a folyosón és a lány megölelte, nem is emlékezett rá, hogy igazából már nincsenek együtt. Most, hogy elment, egyszerre megütötte ez az érzés és majdnem annyira fájt, mint mikor összegyűrte a levelet.

- Kértem tőle ezt-azt – válaszolta végül félvállról, mert Ron és Hermione csak türelmesen várakoztak. – A szüleid szabadságát, meg hogy visszakapják a munkájukat – tette hozzá Ronhoz fordulva.

Barátja meglepetten nézett rá, Hermione azonban kétkedő arckifejezést öltött.

- És beleegyezett? – kérdezte, mire Harry csak bólintott.

Abbahagyta Ginny kutatását a vonat mellett összeverődött tömegben és igyekezett elszakítani tőle a gondolatait. Így könnyebben tudott odafigyelni arra, amit a barátainak kellene mondania, mert azt nagyon is jól tudta, hogy nem sokáig halogathatja a pontos beszámolót a beszélgetésről. Nem volt benne biztos, hogyan adja tudtukra, mi volt a terve, miért csinálta ezt, de egyszer (minél előbb, hisz sürgette az idő) úgy is el kell mondania.

- Persze nem ingyen – vallotta be, felkeltve ezzel Hermione és Ron érdeklődését.

- Beleegyeztél, hogy reklámozod a minisztériumot? – kérdezte a lány, mintha kitalálná a gondolatait.

Harry megvakarta a fejét és óvatosan válaszolt:

- Majdnem – mondta lassan. De mivel úgy érezte, hogy komolyan bele kell kezdenie, összeszedte a gondolatait. – Nézd, Hermione, tudom, hogy nem fog tetszeni, amit most fogok mondani, és valószínűleg ordítanál velem, de azért mégse tegyed…

Hermione pislogott párat, Ron pedig halkan nevetgélt.

- Mért érzem azt, hogy tényleg ordítani fogok? – jegyezte meg halkan a lány.

- Előbb hallgass végig jó? – kérte újra Harry.

- Majd én lefogom, ha a torkodnak akarna ugrani! – ajánlotta fel nevetve Ron, mire Hermione szigorúan nézett rá.

Harry leült a padra Ron mellé, megint beletúrt a hajába, aztán megköszörülte a torkát.

- Kiadtam neki a Főnix Rendjét.

- MICSODA? – ordította Ron, elfeledve, mit mondott pár pillanattal ezelőtt.

Harry gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy elszólja magát, mert a közelben tartózkodók közül többen is feléjük néztek a kiáltásra. Hermione ezzel szemben nem kiáltott fel, nem ordítozott, csak tovább pislogott.

- Miért? – kérdezte végül, mikor Ron abbahagyta a néma mormogást, Harry pedig elvette a kezét a szája elől.

Kicsit meglepődött rajta, hogy Hermione nem akarta rögtön leharapni a fejét erre a hírre, s máris arra gondolt, hogy talán már a lány is számításba vette ezt a lehetőséget, hogy Scrimgeour despotikus hatalma végre a múlté legyen.

- Szóval nem haragszol? – szólt hozzá Harry.

- Az attól függ, hogy jól átgondoltad-e, amit mondtál neki – válaszolta a lány. – Mert ha igen, akkor lehet, hogy ez inkább használ, mint árt a Rendnek.

Ron úgy nézett Hermionéra, ahogy pár másodperccel ez előtt Harryre: akár egy ütődöttre.

- Használ?! – kérdezte meglepetten. Hosszan Hermionéra bámult, majd Harryre, és mikor megbizonyosodott róla, hogy mind a ketten teljesen komolyan beszélnek, ingerülten a térdére csapott. – Na jó, ha te se tartod őrültségnek, akkor már kíváncsi vagyok! – mondta Hermionénak.

Harry is Hermionét nézte és látta rajta, hogy a lány mondani akar valamit. Sejtése beigazolódott, Hermione megint a gondolataiba látott – hogy csak ugyanarra gondoltak véletlenül, vagy valóban legilimentálta a lány, azt nem tudta, de nem is érdekelte.

- Ha jól sejtem, rávetted, hogy mindent nyilvánosságra hozzon, igaz? – találta ki Hermione.

- Igen, ez volt az ötletem – vallotta be Harry.

Hermione megvakargatta a sebet a feje búbján és elgondolkozva hümmögött.

- Remélem, nem felejtetted ki McGalagonyt meg Lumpsluckot – mondta. – Mert nélkülük a terv biztos dugába dőlne…

- Nem, nem, ők is rendben vannak – biztosította Harry.

- És gondoskodtál arról is, hogy ne verhessen át? – folytatta a kérdezősködést a lány.

- Egy Megszeghetetlen Esküvel – felelte Harry.

Ron ennél a pontnál szólt közbe:

- Nem értek semmit – motyogta. – Ha mindent nyilvánosságra hoznak, akkor a Főnix Rendjének vége!

Hermione megrázta a fejét.

- Nem Ron, nincs vége. A Főnix Rendje erősebb lesz, mint valaha.

A fiú a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy nem igazán érti, hogyan lehetséges ez. Harry nem csodálkozott ezen, előző nap még neki sem fordult volna meg a fejében ez a terv, és még mindig kétségek gyötörték. Ennek ellenére valahol belül érezte, hogy helyesen tette, csak ez az egyetlen lehetőség volt, hogy a Rend tagjai lassan átvegyék az irányítást a minisztériumban.

- Tudod, Ron – magyarázta Harry -, Scrimgeour-nek valójában végig igaza volt… bizonyos szempontból. Azt akarta, hogy a Főnix Rendje tagjai megmaradjanak, de az auror parancsnokság irányítása alatt, afféle titkos szervezeteként, segítségül a halálfalók ellen. Nem tagadta, milyen fontos a Rend, ezért is akarta megszerezni felette az irányítást. Tudta, hogy sokkal eredményesebben vehetik fel a harcot Voldemorttal, mint az aurorok, hiszen a Rend legfontosabb tagjai nem minisztériumi varázslók, hanem hétköznapi emberek voltak. Azonban nem ismerte fel a Rend valódi jelentőségét, és az az igazság, hogy Dumbledore sem vette ezt észre.

- Mit nem vett észre Dumbledore? – ráncolta a homlokát Ron, a padon Harry felé fordulva. Kezdeti megrökönyödését felváltotta az élénk érdeklődés és erről láthatóan Hermione tárgyilagos viselkedése győzte meg.

- Azt, hogy az emberek hősként ünnepelnek minket – vette át a szót Hermione, mielőtt Harry folytathatta volna. Eddig karba tett kézzel állt a pad előtt, de most leült barátai mellé, Harry másik oldalára. – Emlékszel, Ron? Dumbledore és Harry nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint a miniszter és ez zavarta is Scrimgeour-t. Ezért akarta, hogy támogassa őket Harry. Ők is akartak a népszerűségből, hogy hatalmon maradhassanak. Ugyanis, ha a Mágusok Nemzetközi Szövetsége azt látja, hogy a varázslók elégedetlenek a minisztériummal, akkor kikényszeríthetik, hogy leváltsák őket…

- Igen, igen, ezt tudom – vágott közbe Ron kissé türelmetlenül. – De nekünk mi hasznunk van belőle, ha megtartjuk miniszternek Scrimgeour-t? Anyáékat házi őrizetben tartotta, lehet, hogy a többi Rend-tagra is ez vár!

- Emiatt nem kell aggódnod – szólt Harry. – Nem bánthatja őket, egyáltalán semmilyen módon nem pocskondiázhatja a Rendet, beleegyezett. És Megszeghetetlen Esküt fogok kötni vele. Látszólag teljesen jelentéktelen dolgokat kértem tőle, hogy tartsa tiszteletben a Rend munkáját, a tagjai kapják meg a kellő tiszteletköröket a minisztériumban meg a Reggeli Prófétában. Azt hitte, ezzel megkapta amit akart, sőt, még meg akart győzni róla, hogy hülyeséget csinálok, amiért a nyilvánosság elé viszem Dumbledore titkait. De Scrimgeour itt tévedett!

- Miben tévedett? – kérdezte izgatottan Ron.

Hermione most megint megelőzte a válasszal Harryt:

- Abban, hogy ha a Főnix Rendjét beolvasztjuk a minisztériumba és a nyilvánosság elé lépünk, akkor nem a minisztérium fogja irányítani a Főnix Rendjét, hanem éppen ellenkezőleg! A Rend fog felül kerekedni rajta, mégpedig úgy, hogy Scrimgeour észre se fogja venni, csak akkor, amikor már késő lesz.

Ekkor ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, mert most haladt el előttük a konyhai házimanók népes csoportja. Sokan közülük kuktasapkában és kötényben voltak, mintha a reggeli készítése mellől rángatták volna el őket. Teljességgel értetlen képet vágtak – Harry azt gyanította, hogy elfelejtették tájékoztatni őket a helyzetről.

- Hogyan lehetséges ez? – suttogta Ron élénk érdeklődéssel, visszatérve fojtott hangú beszélgetésük témájához.

- Emlékszel, milyen befolyásos Lumpsluck a minisztériumban? – szólt Harry, megelőzve Hermionét, aki megint közbe akart kotyogni, most, hogy kiderült, pontosan ugyanarra gondoltak ők ketten. – Nem csak Lumpslucknak van szava köztük. Másoknak is, nagy varázslóknak és boszorkányoknak, mint Madam Marchbanksnak. Őket is meggyőzzük, de még nélkülük is sikerülne, mert az összes mágus a mi oldalunkon fog állni, ha meghallják, hogy a Főnix Rendje egymaga fogta el a halálfalókat és ölte meg Voldemortot. Márpedig ezt fogják hallani, ugyanis ez az igazság és ezt tanúsíthatja az összes tanár, a kentaurok, a diákok, mindenki…

- És a te szavad se mindegy! – szólt közbe Hermione, Harryre mutatva.

Harry bólogatott, Ron egyikről másikra kapta a tekintetét.

- Ez azt jelenti, hogy a Rend tagjait fogják kinevezni az ügyosztályok élére? – kérdezte.

- Pontosan! – suttogta lázasan Harry. – Voldemort gondoskodott róla, hogy újra kelljen szervezni a minisztériumot. Még ha a miniszteri tanácsot nem is váltják le, felülvizsgálatok lesznek, mikor megtudják, hogy az auror parancsnokság vezetője Voldemort volt egy éven keresztül! És senki másban nem bízhatnak meg, csak a Rend tagjaiban, még akkor is, ha egyesek vérfarkasok vagy félóriások – intett fejével a peron végében az aurorokkal társalgó Lupin felé, akihez ekkor csatlakozott Hagrid. Az óriás egy fekete lepelbe burkolt testet hozott magával, melynek ernyedten lógó karja csupa vér volt…

- Honnan tudhatjuk, hogy Lupinéknak hajlandók lesznek munkát adni? – kételkedett Ron, mikor végiggondolta a hallottakat.

- Itt jön a képbe Lumpsluck és Madam Marchbanks – válaszolta nyugodtan Hermione. – Ők majd ráveszik Scrimgeour-t, hogy kiket nevezzen ki az ügyosztályok élére.

- És ha nem hallgat rájuk?

- Hallgatni fog – nyugtatta meg barátját Harry. – Mert nem tehet mást. Azt akarta, hogy támogassam a minisztériumot. Hát most megkapja… Kénytelen lesz ránk bízni a minisztérium teljes irányítását, mert ez az, amit ő is akart, csak nem gondolta végig, hová fog ez vezetni. Az ő hatalma már csak névleges lesz. A miénk, a szüleidé, Lupiné és McGalagonyé viszont egyre nagyobb lesz. Mi fogjuk eldönteni, hogy mi történik majd a minisztériumban. És abban is biztos lehetsz, az első dolgom az lesz, hogy megszabaduljak Dolores Umbridge-tól és a hozzá hasonlóktól.

- Ez jól hangzik – morfondírozott Ron, miután meghányta-vetette magában, amit Harry mondott. – És akkor ez azt jelenti, hogy a Főnix Rendjének még nincs vége?

- Ahogy vesszük – jegyezte meg Hermione. – A halálfalók ellen már nem harcolhatunk. Azt majd megteszik az aurorok, ha elmondunk mindent Scrimgeour-nak azokról, akiket Mordon, meg Tonks, meg Kingsley Shacklebolt és a többiek megfigyelés alatt tartottak. Az aurorok azt fogják csinálni, ami a feladatuk – pont, ahogy a miniszter akarja. Lumpsluck pedig gondoskodni fog róla, hogy Scrimgeour ezerszer is megbánja, amiért ujjat húzott a Főnix Rendjével.

Ron elmosolyodott ezekre a szavakra és Harry sem tudta visszafogni magát. Örült neki, hogy barátai így egyet értenek vele. Arra számított, hogy hosszú ideig kell győzködnie őket, hogy a Rend feladatának megváltoztatása nem őrültség, hanem logikus lépés most, hogy Voldemortot legyőzték.

- Hogy fogjátok rávenni Lumpsluckot, hogy segítsen? – kérdezte újra Ron, mikor észrevette az aurorok csoportjához döcögő öreg varázslót, aki zsebkendőjével törölgette verejtékező homlokát.

- Ugyan, ez nem fog gondot jelenteni! – legyintett Harry. – Nem fog ellentmondani a kedvenc tanítványának, főleg, ha megtoldom a kérést egy adag cukrozott ananásszal!

Mindhárman jóízűt nevettek, sokkal felszabadultabbnak érezték magukat az új fejleményektől, mint pár órája, mikor még súlyos teherként nyomasztotta őket Roxfort sötét titka. Most már nem is tűnt olyan borzalmasnak a jövőkép, ami előttük lebegett, valahányszor behunyták a szemüket. Kit izgat, hogy Roxfort egy horcrux? – gondolta Harry. Ez sem fog gondot jelenteni neki, főleg most, hogy akár a Rend összes tagját beavathatja. Voldemort képes volt kiszívni a lélek egy szeletét a diadémból, és ő is rá fog jönni, hogyan kell! – határozta el magát.

Lumpsluckot ezzel szemben láthatóan megviselték az éjszaka történtek és igényt tartott néhány régi tanítványa társaságára. És valóban: néhány minisztériumi auror rögtön közrefogta a varázslót, aki színpadias kesergéssel adta tudtukra, milyen szörnyű volt a halálfalók betörése a késő esti órákban.

Ahogy a kövér mágus köré sereglett csoport arrébb ment, láthatóvá vált a peron messzi végén álldogáló néhány ember. Harry meglátott köztük egy semmivel sem összetéveszthető vörös hajzuhatagot, három másik ember társaságában.

- Mindjárt visszajövök – szólt barátainak, majd felállt a padról és elindult Ginny felé.

Ahogy közeledett hozzájuk, azt is ki tudta venni, hogy kik vannak Ginny mellett: két hajszálra egyforma szeplős fiú – Fred és George -, valamint Muriel néni magas, szürke talárba öltözött alakja. Ginny épp Muriel nénivel beszélgetett, aki kezeit tördelve hallgatta őt.

- Harry! – kurjantotta a nevét Fred és George már messziről. - Hogy vagy?

Muriel néni és Ginny abbahagyták a beszélgetést.

- Kösz, jól – válaszolta, mikor odaért hozzájuk, s ez a válasz most sokkal őszintébb volt, mint néhány órával ez előtt.

Ginny karjait maga köré fonva álldogált bátyjai mögött, mintha fázna, ami nem is volt csoda ebben a kora reggeli órában.

- Mikor meghallottuk, mi történt, rögtön jöttünk – magyarázta George.

- Anya az előbb küldött üzenetet Hermésszel, hogy ők is hallották a híreket… - fejezte be testvére helyett Fred.

Harry udvariasan bólogatott, de közben azon gondolkozott, mit találjon ki, amivel félre vonhatja Ginnyt, hogy négyszemközt beszélhessenek.

- Hol vannak a csomagjaim? – kérdezte a lány testvéreitől.

- Már összepakoltunk egy Feneketlen Zsákba – válaszolta félvállról George. – Estére ott lesz az Odúban.

Fred megölelte a húgát és ráadta barna talárját.

- Majd a King’s Crosson várunk rád…

- Na jól van, gyertek! – szólt ekkor az ikreknek Muriel néni.

Fred és George meglepetten és teljességgel értetlen képpel néztek rá.

- Miért?

- Azért mert segíteni kell a kicsiknek felrakodni a vonatra! – mondta az öregasszony.

Az ikrek most már úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.

- De hát azt a házimanók csinálják! – mondta Fred.

- Akkor a házimanóknak segítetek! – fújta fel magát a néni, mosolyt csalva Ginny arcára. – Emberbaráti szeretetből.

- Mármint manóbaráti szeretetből… - jegyezte meg George, de engedelmeskedve Muriel néni taszigálásának, beletörődve elindultak a peronon a poggyászkocsi felé, ahol már valóban jó húsz-harminc manó sürgölődött csatárláncban adogatva egymásnak a csomagokat.

- Gyerünk házi ember! – csapott testvére vállára Fred.

- Az embermanó… - dörmögte vissza George.