Múltak a napok és beköszöntött az október – ugyanolyan szelesen és hidegen, mint a szeptember. Harry, Ron, Hermione és a kis Paulina gyakorlatilag ki se mozdultak a házból, ahol szinte minden nap megfordultak a Rend egyes tagjai, de Harryéket közülük már csak Mr Weasley, Tonks, Lupin és Mordon jelentései érdekelték. Harry ugyanis eltökélte, hogy nem fogja figyelemmel kísérni a koboldok dolgait, minden figyelmét a tanulásnak szenteli. Muriel néni hétvégenként tanítgatta őket, hétköznap pedig Mordon vagy Lupin, ha egy-egy napot a főhadiszálláson töltöttek. A fennmaradó idejükben a hetedévesek könyveit olvasgatták, amiket Ron örökölt Fredtől és George-tól.

Harry jókedve csak a múlté volt, naphosszat a szobában vagy a nappaliban ült, és a könyveket bújta, akárcsak Hermione. Kettejük buzgalma Ront is rávette, hogy olyankor is hajlandó legyen könyvet venni a kezébe, mikor nem volt ott a Rend egyetlen tagja sem, hogy tanítsa őket. Ahogy Mordon ígérte, először a non-verbális varázsigéket kellett rendesen elsajátítania Harrynek és Ronnak, Hermione ezt a lépést kihagyhatta, hiszen valóságos őstehetség volt a gondolat útján való varázslásban. Minden bűbájt, átkot és idézést szavak nélkül képes volt elvégezni, amivel nem csak barátait, de tanárait is lenyűgözte.

Ron lassan, de biztosan haladt a varázsigék gyakorlásával, a lefegyverző bűbájt, a levitációt és a könnyebb igézéseket pár nap alatt elsajátította, de a patrónus bűbáj és a többi, nagyobb koncentrációt és beleélést kívánó varázslatokat csak nagy ritkán volt képes szavak nélkül végrehajtani.

Harrynek ment a legnehezebben a varázslásnak ez a fajtája, mert elsősorban tiszta fejet, nyugodt gondolatokat igényelt, ami Harrynek sosem volt erőssége. Három hét múltán sem sikerült további fejlődést felmutatnia, s ekkor Mordon megelégelte a dolgot és új tanáccsal állt elő.

- Próbáld meg most máshogyan, Potter – javasolta rekedt hangon az öreg auror. – Ne a varázsigére koncentrálj, hanem törekedj arra, hogy felidézni magát a varázslatot, azt, hogy mit csinál, milyen érzés, mikor kiszórod… Tekintve, hogy ilyen idegbajos vagy és nem bírsz lenyugodni egy percre sem, így talán menni fog…

- Na de Mr Mordon! – hápogta Hermione. – Harry nem idegbajos, csak kissé nyugtalan!

Harry azonban csak mosolygott a megjegyzésen.

- Semmi baj, Hermione, igaza van – csendesítette Harry, és rászegezte a pálcáját az almára, amit már vagy húsz perce próbált szétrepeszteni.

- Képzeld el, ahogy az alma elreped – folytatta Mordon az okítást. – Képzeld végig a folyamatot, és mikor készen állsz, mondd ki magadban a varázsigét.

Harry úgy tett, ahogyan az auror tanácsolta. Elképzelte a szétdurranó almát, mintha saját kezűleg tenné ugyanezt. Erősen koncentrált erre a képre, aztán egy pillanatnyi váltással kimondta magában a szót: Diffindo!

Az alma a következő pillanatban lilán felizzott, megremegett és szétfröccsent, beterítve a szalon padlóját.

- Sikerült! Harry, megcsináltad! – sikongatott Hermione és megtapsolta barátját.

- Hmmm… Nem rossz teljesítmény… tőlem – vigyorgott Mordon. – Mégse lettem volna olyan csapnivaló tanár, ahogy azt korábban gondoltam. Ha egy ilyen idegbajos gyereket (Hermione felháborodottan ciccegett) meg tudtam tanítani a non-verbális varázslásra, akkor egész jó vagyok… Öt pont a griffendélnek, Potter.

Harry elnevette magát, most Hermionéval együtt.

- Köszönöm, Mr Mordon – hálálkodott Harry, és közben arra gondolt, hogy ég és föld különbség van Mordon és Piton tanítási módszerei közt. Mordon is megszidja, ha valami nem megy, de akkor segít neki, és nem növeli még tovább a zavarát.

- Mondtam, hogy szólíts Alastornak!

- Akkor maga meg szólítson Harrynek! – vágott vissza vidáman a fiú.

- Jól van, legyen… Harry. Na, de ne bízd el magad túlságosan, még sokat kell fejlődnöd – rótta meg Mordon. – Takarítsd fel ezt a koszt, aztán gyere, mert Molly már tíz perce kiabál, hogy kész az ebéd.

Harry munkához látott, de Mordon rászólt:

- Ácsi! Non-verbálisan, te gyerek!

Harry a következő héten végre begyakorolta a gondolat varázslatokat, s érdekes módon pont fordítva ment neki, mint Ronnak. Barátjának a bonyolultabb koncentrációt igénylő varázslatok okoztak gondot, Harrynek viszont ezek mentek a legkönnyebben. A patrónus bűbájt gyorsan, egy nap alatt végre tudta hajtani szavak nélkül, mert könnyen bele tudta élni magát a megfelelő szituációba. Azonban egy olyan egyszerű bűbáj, mint egy alma szétrobbantása, sokkal nehezebb volt számára, mert mikor régen hangosan használta ezt a bűbájt, sosem gondolta végig, hogyan történik – csak kimondta és minden gondja megoldódott.

- Nem meglepő, Harry – magyarázta Hermione. - Az egyszerű dolgokat nem szoktuk végiggondolni, egyszerűen csak csináljuk. Ha ezt fejben kell megtenni, akkor már nehezebb, főleg, ha pontról pontra kell átgondolni…

Ez után a hetedéves bűbájtan-tananyagot tanulták Lupintól, a kombinált varázslatokat. Ebben is Hermione volt a legjobb, a következő röpke egy hét alatt megtanulta, hogyan kell a levegőbe röptetni egy tárgyat, s ezzel egy időben lángra lobbantani azt – igaz, még csak verbálisan. Egy kombinált varázslat végrehajtása kemény dió volt, Harry és Ron igencsak megszenvedett vele. Napokig próbálgatták, de csak addig jutottak el, hogy egymás után nagyon gyorsan voltak képesek két különböző varázslatot végrehajtani, de Lupin szerencsére elégedett volt kezdeti teljesítményükkel. Az ő tanítási módszerei megint csak mások voltak, mint Mordoné. Ha a fiúk varázslata teljes kudarc volt, Lupin akkor sem felejtette el megdicsérni valamiben őket, például egy jó pálcamozdítás vagy helyes hangsúllyal mondott varázsige miatt. Ez önbizalmat adott nekik és arra ösztönözte őket, hogy újra és újra próbálkozzanak a bonyolult varázslatokkal.

Az október így gyorsan haladt, s a tanulást zavartalanul folytathatták egészen a hónap utolsó vasárnapjáig. Ezen a napon is a szalonban gyűltek össze a „diákok”, hogy Muriel néni tanácsait hallgatva megpróbálkozzanak valami teljesen újjal: a tükörnyitó bűbájjal. Hermione ötlete volt a dolog, hogy kérjék meg a nénit, avassa be őket ennek a varázslatnak a rejtelmeibe – és a néni készségesen a rendelkezésükre állt.

Ron és Harry úgy hitték, hogy Hermionét csillapíthatatlan tudásszomja vezette rá erre az ötletre, de a lány kifejtette nekik, hogy ennél sokkal többről van szó.

- Belegondoltatok már, hogy hány helyen vannak mágikus tükrök a varázs világban? – kérdezte Hermione az izgalomtól pirosló arccal. – Mindenütt! A Roxfortban, a Gringottsban, a Minisztériumban, minden egyes boltban és házban!

- Na és? – vonta meg a vállát Ron.

- Jaj, hát nem érted? – Hermione hangja lesújtóan csengett. – A varázslóknál divat ilyen nagy tükröket felállítani, mert… tudod Ron, az aranyvérű varázslók egy kissé hiúak…

- Igazán? – Ron csípőre tett kézzel nézett a lányra, de közben halványan mosolygott.

- Uhmm… Én nem úgy értettem, de… jaj, mindegy! – csattant fel Hermione. – A lényeg, hogy ha megtanuljuk ezt a varázsigét, amit senki más nem tud a mágusok közül, még Voldemort sem, akkor el tudunk bújni akárki vagy akármi elől, ha olyan helyen vagyunk, ahol található ilyen nagy tükör.

Harry és Ron felvonták a szemöldöküket és egymásra néztek, Hermione azonban már hátat is fordított nekik és besietett a szalon ajtaján, ahol Muriel néni felállított egy terjedelmes tükröt. Az arany keretes, csillogó darab egy állványon függött, és volt vagy két méter magas.

- Felkészültetek? – kérdezte Muriel néni mosolyogva a három tanítványtól. Harry észrevette, hogy Paulina is itt van, az egyik fotelból meresztett nagy szemeket rájuk – roppant kíváncsi volt a varázslásra.

A három jó barát bólogatott Muriel néni kérdésére, Hermione pedig rögtön előre lépett.

- Jól van, akkor te kezded, Hermione – a néni is elővette pálcáját, mely az egyik leghosszabb darab volt, amit Harry valaha látott, lehetett vagy tizenhét hüvelykes, ugyanakkor vékony, könnyű darab volt – látszott rajta, hogy nem varázslópárbajra tervezték.

- A Speculum Aperitur nevű varázslatról azt kell tudnotok, hogy az általatok tanult varázsigék közül leginkább a Patrónus bűbájra hasonlít.

Harrynek nyomban felcsillant a szeme; Muriel néni észrevette és mosolyogva folytatta.

- Ahhoz, hogy varázslattal létrehozz egy helyet, egy „világot”, ahogy régi kollégám szokott fogalmazni, nagyon erősen kell koncentrálnod arra a bizonyos helyre. El kell merülnöd benne, mintha valóban ott állnál, mintha már látnád magad körül a falait, vagy a horizontot. Sokat könnyít a dolgon, ha olyan helyet akarsz létrehozni, amihez érzelmileg kötődsz… Azt könnyebben el tudod képzelni, könnyebben bele tudod élni magad.

- Nos, kipróbálod, Hermione?

- Igen – felelte határozottan a lány, és előhúzta pálcáját.

Harryék látták, ahogy összeszorítja a szemét, és erősen összpontosít egy helyre, amit látni szeretne a tükörben. Pár pillanat múlva felemelte pálcáját és a tükörre szegezte.

- Speculum Aperitur! – szólt a varázsige, de a tükörben semmi sem változott, makacsul mutatta tovább Hermionét és a mögötte álldogáló két fiút.

- Speculum Aperitur! Speculum Aperitur! – kiáltotta újból a lány, s ekkor történt valami: halványan felsejlett egy fényes, ezüstös falú terem, amiben sok, kisebb, fehér terítővel borított asztalka állt, kusza összevisszaságban.

- Hű! – kiáltott fel meglepetten a kis Paulina.

Harrynek valahonnan ismerős volt ez a hely, de nem emlékezett rá, mikor járt benne. Hermione pálcát tartó keze most megremegett és a jelenés megszűnt – a tükörbe visszatért a három jó barát képmása.

- Kezdetnek nem is rossz! – mondta Muriel néni, majd a fiúkhoz fordult. – Megpróbáljátok ti is?

Harry és Ron összenéztek, pár pillanatig némán tanakodtak, majd Ron intett a fejével, hogy Harry próbálja meg.

Harry Hermione helyére lépett, akinek piros volt az arca – talán a koncentrálástól? – gondolta Harry. – Ilyen nehéz lenne?

Nem sokáig kellett gondolkodnia, melyik helyet tudja felidézni magában a legkönnyebben. Pontosan eszébe villant a griffendél klubhelységének minden egyes kicsiny részlete, hiszen gyakorlatilag az otthonának tekintette azt a termet.

- Speculum Aperitur! – harsogta Harry, s csodák csodájára abban a szempillantásban eltűnt a tükörről ő és barátai képe, s megjelent helyette a szeretett klubhelység.

Harry elmosolyodott és leeresztette a pálcáját, mikor már biztos volt a dolgában.

- Ez igen! Elképesztő! – gratulált Muriel néni, Hermione és Ron pedig szóhoz se jutottak, csak Paulina, aki lelkendezve tapsolta meg a fiú sikeres varázslatát. – Rögtön elsőre!

Harry bizonytalanul előrelépett, de közben a nénire pillantott, aki bíztatóan bólogatott. Harry kinyújtotta a kezét, s akárcsak a dolgozószobai tükrön, itt is akadálytalanul áthatolt rajta. Most már bátrabban lépett előre, s rögtön a griffendél vörös drapériás klubhelységében találta magát.

Körbesétált a teremben, megfogdosta a kanapét és az ablakot, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik. S ugyanakkor figyelmeztette magát, hogy mindez nem valódi. Csak annyira valóság, mint a Szükség Szobájának különböző elrendezései.

Megfordult, hogy integessen barátainak, beinvitálja őket, ugyanis Harry észrevette, hogy a Tükörvilágban nem lehet hallani a kinti hangokat – de mikor kinézett a szalonra, azt látta, hogy Ron neki integet szaporán, hogy jöjjön ki.

Harry kisietett, s azonnal megértette, miért hívták ki barátai. Valaki ordított.

- TE ÁTKOZOTT KÖPÖNYEGFORGATÓ!

Mr Weasley dühös hangja a nappaliból hallatszott, olyan haragosan kiabált, ahogy Harry még soha nem hallotta, de még elképzelni sem tudta, hogy a mindig nyugodt és kedves férfi ilyen viselkedést is képes produkálni.

Muriel néni már el is indult a lépcsőház felé, Ron pedig tátott szájjal ment utána. Hermione és Harry összenéztek, majd ők is elindultak, hogy megnézzék, mi borította ki ennyire Mr Weasleyt. Hermione rászólt a kislányra, hogy maradjon itt, de Paulinának esze ágában sem volt szót fogadni, rögtön utánuk szaladt.

Harry közben azon vette észre magát, hogy pálcáját maga elé emelte – ösztönösen készenlétben tartotta, mikor megtudta, hogy valami szokatlan történik. Megrázta a fejét és visszadugta a zsebébe.

Leértek a földszintre, Mr Weasley kiabálása közben folytatódott:

- HOGY MERÉSZELTED?! HOGY MERTED?

Válaszul zavart motyogás hallatszott, amiben Harryék egy másik férfi hangját ismerték fel.

- MI MEGBÍZTUNK BENNED! TISZTESSÉGES, BECSÜLETES MUNKÁT ADTUNK, ERRE EZT KAPJUK!

- A-arthur… bo-bocsáss meg, kérlek, én nem is tudom…

- NEM IS TUDOD? HÁT ÉPP EZ AZ! MIT TUDSZ TE, KOSZOS BŰNÖZŐ!

Mikor Harry belépett a nappaliba Muriel néni, Ron és Hermione mögött, megdöbbentő kép tárult a szemei elé.

Mrs Weasley rémült szemekkel, szájára szorított kézzel nézte, ahogy Mr Weasley pálcát fog a rendkívül rémült és zavart Mundungus Fletcherre.

- Kérlek, Arthur, hallgass meg… Nagyon nehéz helyzetben vagyok…

Mr Weasley felháborodott-gúnyos hangon felkacagott.

- TE VAGY NEHÉZ HELYZETBEN? TE?!

- Arthur…

- AZ ÖSSZES GYEREKEM HALÁLOS VESZÉLYBEN VAN, ÖRÜLÖK, HA ÖT PERCRE LÁTOM NÉHÁNYUKAT EGY NAP… ÉS MÉG TE MONDOD, HOGY NEHÉZ HELYZETBEN VAGY?!

Mundungus hátrált néhány lépést, s le sem vette a szemét Mr Weasley pálcájától, ami most remegett a karjával együtt. A pár pillanatnyi szünetben Harry előrébb nyomakodott Hermione mellett, és észrevette, hogy a Mundungus mögötti kandallóban zöld tűz ég és a lángok közt egy sötét szoba képe látszódik.

- Hogy tudtál meglopni minket? – kérdezte most vészjóslóan csendes hangon Mr Weasley. – Tudod, hogy milyen helyzetben vagyunk… de még így is segítettem rajtad, mikor Azkaban után jöttél könyörögni. Sirius is szó nélkül odaadott neked mindent, több száz galleonos kincseket! Hol költötted el azokat?

Mundungus nem válaszolt, csak a fejét hajtogatta egyfolytában, mintha azt is megpróbálná letagadni, hogy gömbölyű a Föld.

Mr Weasley vádjai folytatódtak és senki nem érzett hozzá kedvet, hogy közbeszóljon, ahhoz pedig főleg nem, hogy bármit is felhozzanak Mundungus mentségére. Azt megtette ő maga, s Harry úgy érezte, annál több mentséget nem is érdemel.

Harry ugyanis csak ekkor vette észre a nyitott vitrint, mely üresen tátongott, és a zsákot, ami Mundungus lábainál hevert, tartalma – a Prewett és Weasley család kincsei (ezüst étkészlet, előkelő porcelán tányérok, üres ékszeres dobozkák) félig kiszóródva, amiket Mundungus a kandallón túlra akart juttatni.

- Ki az ott? – csattant fel Mr Weasley, ahogy a kandallóra tévedt a tekintete.

Mundungus rémülten hátrapillantott és megint a fejét hajtogatta.

- Ragyás Harris, mi? Együtt akarjátok… hogy is mondják? „Elpasszolni a szajrét”, mi Dung?

Harry is látta a kék taláros, csuklyás illetőt a sötét teremben, aki most gyorsan elhúzódott a tűztől.

Mundungus ekkor a kandalló felé iramodott, Mr Weasley azonban résen volt. Meglendítette pálcáját és a tűz kialudt.

- Arthur, ne! – kiáltott fel Mundungus. – Nem megyek vissza Azkabanba, soha!

- Miért? – morogta Mr Weasley. – Már nem kell félned a dementoroktól. Most már egész nyugodt hely lehet Azkaban, kész üdülőparadicsom a magad fajtának!

- Neee… - nyöszörögte Mundungus.

- DE IGEN, DUNG! – bömbölte a férfi. – NINCS TÖBB RABLÁS, ODA KERÜLSZ, AHOVÁ VALÓ VAGY! MÁR RÉGEN EZT KELLETT VOLNA TENNEM EGY ILYEN BŰNÖZŐVEL!

Mundungus nem várt tovább, az előszoba felé rohant és közben előkapta kurta pálcáját. Mr Weasley azonban megint gyorsan reagált.

- Nem mész sehova!

A pálca kiröppent a betörő kezéből és átrepülve a szobán Harryék lába előtt ért földet. Ezzel egy időben bevágódott az ajtó Mundungus orra előtt, aki teljes lendülettel nekiszaladt, s visszapattant róla. Jajgatva elterült a földön és vérző orrát fogta.

Mr Weasley határozott léptekkel odament hozzá, és egyetlen pálcaintésére erős kötelek tekeredtek a férfi testére. A következő varázslattól pedig vörös fény vette körbe egy pillanatra Mundungust, majd elcsendesedett.

Mr Weasley kifújta magát és végigsimított kopaszodó fején. Látszott rajta, hogy zaklatott, akárcsak Mrs Weasley és Muriel néni is. A két asszony most a férfihoz lépett és átölelték. Harry, Ron, Hermione és Paulina pedig szótlanul néztek a padlón szétszóródott kincsekre. Két, egykor előkelő aranyvérű varázslódinasztia legutolsó megmaradt értékei…