21.Fejezet - Az indulás

Mikor Harry követte az előtte, gyors lépésekkel haladó Pitont. Nem tudta, mi vár rá. El sem tudta képzelni, hogy hol kezdik el az újabb kutatást, arról végképp nem volt fogalma, hogy ezúttal milyen tárgyat keresnek. Persze ő is sokat töprengett a problémán, de mindig ugyanoda lyukadt ki; Godrics Hollow. Valami azt súgta neki, hogy ott van valami fontos, ami eddig mindenki figyelmét elkerülte. Úgy érezte, muszáj kiderítenie, hogy mi az.

Későn nézett fel, s így beleszaladt a tanár hátába. Piton most a folyosó sarkáról kémlelt ki. Néma szitkozódás kíséretében lesöpörte magáról a fiút. Hallhatóan csak annyit tett hozzá – Lupin – és előre engedte Harryt. Tudta mi a dolga, bár bántotta a dolog. Nem szívesen vezette félre apja régi barátját, mire azonban tiltakozhatott volna, Piton már nem volt a háta mögött. Nem látott más utat, hát elindult, hogy üdvözölje a férfit, de két lépés után már szembe találta magát vele. Lupin láthatólag meglepődött, hogy ott találja, de nem dorgálta meg, hiszen már nem volt a professzora, helyette boldog mosoly tűnt fel, fáradt arcán.

- Harry, jó újra látni téged! – szólt a férfi – valami baj van? – kérdezte, mikor észre vette, a másik zavarát.
- Nincs semmi – tért ki a válasz elől – Csak meglepődtem, hogy találkoztam valakivel. Azt hittem, hogy tanár jön. – hazudta.
- Csak nem megint tilosban jársz? – vonta fel cinkosan a szemöldökét Lupin
- Nem egészen – mondta, de fékeznie kellett magát, hogy a válasz ne legyen ingerült. ”Miért gondolja mindenki, hogy még mindig egy felelőtlen kamasz vagyok??? Utoljára elsőben jöttem ki minden ok nélkül a körletből” - gondolta magában, kicsit sértődötten. Hangosan csak annyit mondott: - McGalagony professzornál voltam.
- Értem, hát most én is hozzá igyekszem, és azt hiszem, késésben vagyok, úgyhogy most búcsúzom. Jó, hogy találkoztunk. – mosolygott rá mégegyszer a fiúra, majd búcsút intett.

Mikor eltűnt a szeme elől, körül nézett, de Piton még mindig nem volt sehol.
- Induljunk – hallotta hangját a közvetlen közeléből.


Mikor már a márványlépcsőnél jártak, a férfi hirtelen megtorpant. Amit Harry, csak az elhaló lépések zajából következtetett.

- Nálad van a láthatatlanná tévő köpenyed? – kérdezte, minden bevezető nélkül.
- Természetesen. Tavaly Dumbledore megkért rá, hogy mindig legyen nálam. – magyarázta, és közben körbe - körbe forgolódott. Félt, hogy egy büntető munkára igyekvő diák, vagy egy alvási gondokkal küzdő tanár megláthatja, hogy ő, Harry a semmihez beszél, és ez esetleg gyanút keltene benne. Úgy tűnt azonban, hogy Pitont nem igazán zavarja a dolog.
- Várj itt. Pár perc, és itt leszek.
Mire Harry észbe kapott, már egyedül álldogált az előcsarnokban. Csak a kinti szél zúgását hallotta, és a kastély mélyéről hallatszó kacagást, aminek a tulajdonosa valószínüleg Hóborc volt, a kopogó szellem.
Már percek óta várakozott, mikor borzongás futott végig a gerince mentén. Úgy érezte, mintha valaki figyelné. Határozott léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol belépve az ajtón, rögtön magára rántotta a láthatatlanná tévő köpenyt, majd annak takarásában visszalopakodott a lépcsőhöz. Halkan haladt, de még így is fülsértően hangosnak találta lépéseit. Az alagsornak háttal állt meg, és várt. Minden apró neszre felkapta a fejét, egyszer, mintha látott volna egy árnyat elsuhanni, de hamar meggyőzte magát, hogy biztos csak képzelődött. Egy pillanatra a szívverése is elállt, mikor hátulról, egy szintén láthatatlan kéz a vállára nehezedett. Ösztönösen érezte, hogy Piton az, ezért nem kiáltott fel. Hagyta magát kiirányítani a tölgyfaajtón. A láthatatlan kéz, most az erdő felé irányította. Egy pillanatra elbizonytalanodott, nem értette, hogy Piton miért vezetné a tiltott rengetegbe. Habozását megérezve, a láthatatlan alak kicsit meglökte, jelezvén, hogy siessenek.
Harry furcsán ismerősnek érezte kísérője kisugárzását, egy kis fejtörés után rá is jött, hogy honnan.

- Maga… -szólalt meg félhangosan.
De csak suttogást kapott válaszul; - Ne itt! – Már biztos volt, hogy valóban Piton az, ez egy kissé meg is nyugtatta, de egy kérdés szöget ütött a fejébe.
Mikor beértek a fák közé, pár másodpercnyi várakozás után szinte egyszerre kapták le magukról a láthatatlanná tévő köpenyt.
- Mi volt ez? – kérdezte Harry, de nem ez volt az, ami a legjobban foglalkoztatta.
- Ha jól sejtem, akkor a házimanód.
- Az az aljas kis dög! Még mindig gyűjti az információkat. Abban reménykedik, hogy nemsokára megszabadul tőlem, és akkor hasznos lehet az „úrnőjének” – ezt az utolsó szót szinte köpte.
- Igen, valószínüleg erről van szó.
Párpillanatig némán fürkészték egymást, majd Harry megszólalt.
- Ugye maga volt az, aki nyáron megfigyelt? A láthatatlan figyelő? – kérdezte, és belefúrta tekintetét Pitonéba, de a tanár, szokásához híven nem jött zavarba, állta a pillantást.
- Miből gondolod?
- Ugyanazt a kisugárzást éreztem, mint akkor. – felelte egyszerűen.
- Nos, igen. Én voltam. Megjegyzem, egy kissé meglepett, mikor megpróbáltál lefegyverezni. Az volt a szerencsém, hogy pocsék voltál Okklumenciából, mert akkor meg tudtál volna célozni, bár … kevés esélyed lett volna eltalálni. – mondta, könnyed gúnnyal a hangjában.
- És miért nem próbált meg akkor meggyőzni, miért menekült el? – kérdezte a fiú, bár előre tudta a választ.
- Én nem menekültem – nevette ki nyíltan a férfi. – én csak Dumbledore utasítását követtem. Még nem mutathattam meg magam.
- De…más is tudott magáról! Még előttem – kiáltott fel, ahogy megszületett benne a felismerés.
- Kire gondolsz? – kérdezte, a tőle szokatlan értetlenséggel.
- Susan Ray… ő nem volt túl meglepett, mikor viszont látta magát.
- Rayt elég nehéz meglepni Potter. Ebben hasonlít rám, ez az egyik ok, amiért halálfaló lett.
- Halálfaló?? – kiáltott fel a megdöbbenéstől Harry.
- Bizony. Nem is gondolná róla az ember, igaz? – emelte fel gúnyosan szemöldökét.
- De hát…
- Mikor meglátott itt, azt hitte, hogy mégis a Nagyúr ellen fordulok, de a tudtára adtam, hogy az ittlétem pusztán csak álca. Egyébként sem szimpatizálunk egymással, de Voldemort első emberének a szavában még ő sem kételkedhet. McGalagony professzor nem azért alkalmazta őt, mert tud az ittlétemről, vagy mert auror, ezzel csak hitegetjük. Csak azért jöhetett ide, hogy engem szemmel tarthasson. Ha az igazgatónő nem vette volna fel, amire látszólag semmi oka nem volt, esetleg elkezdhetett volna gyanakodni, hogy nem csak kémkedni tértem vissza a Roxfortba.
Harry egy pillanatig csak állt, és maga elé meredt. Kimondhatatlanul hálás volt Pitonnak. Nem azért, hogy mégis az ő oldalukon áll, hanem azért, mert az elmúlt percekben úgy beszélt vele, mintha felnőttnek tekintené. Ezzel eddig csak Dumbledore próbálkozott, de az idős varázsló, a múlt eseményeitől eltekintve még mindig gyereknek tekinti, és ezt néha, még ha akaratlanul is, de érezteti. Soha nem gondolta volna, hogy ezt a fajta bánásmódot pont attól az embertől fogja megkapni, aki majdnem hét éve próbálta megtörni, akiről azt hitte, hogy mindvégig az apját látta benne.

- Köszönöm…- mondta halkan, mintha attól tartana, hogy a férfi visszatér a szokásos modorához.
- Mégis mit?
- Azt, hogy elmondta, azt, ahogy elmondta.
Piton valószínüleg értette, mire gondol a fiú, mert csak egy biccentéssel válaszolt, majd témát váltott.
- Innen még ki kell érnünk Roxmorts határába, ahonnan hopponálni fogunk. Van róla elképzelésed, hogy hova?

Harry erősen gondolkozott, de újra és újra Godrics Hollow képe furakodott a gondolatai közé. Mindenképpen ott akarta kezdeni a keresést, és ezt meg is osztotta a férvival.

- Oda szeretnék menni először, ahol az egész elkezdődött. Lehet, hogy nem találunk semmit, de Godrics Hollow…
- Rendben.
Na erre a reakcióra számított a legkevésbé. Meglepettsége az arcára is kiülhetett, mert Piton elkezdett magyarázni.

- Az igazgatóúr is felhívta rá a figyelmemet, hogy hallgassunk a megérzéseidre, és én is tudom, hogy, mikor éppen nem pánikolsz, és tiszta az elméd, képes vagy khm… jó döntéseket hozni. – mondta, de érezhető volt a hangján, hogy legjobb meggyőződése ellenére volt kénytelen kimondani, ezt a félreérthetetlen dicséretet.
- Értem… Akkor talán induljunk. – mondta Harry. Kicsit feszéjezve érezte magát, a köztük beállt új helyzettől. Elhatározta, hogy amint talál egy megfelelő pillanatot, rákérdez a változás okára.
De most csak a feladat lebegett szemei előtt. Nem tudta, pontosan mit keres, de valamilyen meghatározhatatlan erő vonzotta ahhoz a helyhez.

Piton egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Potter ott akarja kezdeni a keresést, sőt, logikusnak tűnt. Kíváncsian várta, hogy vajon merre szeretné elkezdeni a kutatást, és, hogy valóban találnak e valamit. Remélte, hogy valóban bejönnek a megérzései, különben már az elején elakadhatnak. Dumbledore nem talált ki konkrét tervet, mert nem akarta vele veszélyeztetni. Ha esetleg Voldemort hivatná, túl nagy kockázat lenne, ha ilyen fontos információk lennének a birtokában. Ezért hagyatkoztak a fiúra. Az öreg mágus bízott a fiúban, és bármilyen lehetetlen gondolatnak tűnt, de maga Piton is kezdett hasonlóan érezni. Potter választhatta volna helyette két barátját is, annak ellenére, hogy tudta mi vár rá, de a fiú megajándékozta őt bizalmával, és ilyen emberi gesztust már rég tapasztalt a saját irányába.
Mikor elérték a határt, egyszerre hopponáltak.