Luthien Lovemagic Oldala

Nem nézett fel, csak mikor a lépések elhaltak a háta mögött. Egyetlen embert ismert, akinek a léptei ennyire csendesek, s mikor megfordult sejtése beigazolódott.
- Jó napot tanár úr!
- Potter… - biccentett Piton, alig észrevehetõen. – Elárulná miért itt, és nem a könyvei fölött ábrándozik? –kérdezte, miközben kihúzta magát, talán, hogy még félelmetesebb alakot ölthessen.
Harry azonban nem ijedt meg tõle. Egyenesen belenézett a fenyegetõen fénylõ szemekbe és úgy válaszolt.
-És a professzor úr nem fél attól, hogy esetleg megláthatja valaki? – kérdezte kissé dacosan.
- Meg vannak a saját eszközeim Potter. – hangja nyugodt maradt, azonban pillantása még élesebbé vált. – Ha már itt találtam.. – váltott témát – este várom a szobámban, nyolc órakor.
- Értem – szólt, majd hirtelen megszakította a szemkontaktust tanárával, mert rájött, hogy mit tett az imént. Nem zárta le a gondolatait, és nyitott elmével nézett farkas szemet az okklumencia professzorával. Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, de nem mutatta, inkább továbbra is kitartóan kerülte Piton pillantását.
- Azt hiszem jobb, ha most megyek. – szólt, majd sarkon fordult, és szinte futva tette meg a Griffendél toronyig vezetõ utat.”Mindent láthatott, amit akart! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?”

Igaza volt. Piton valóban látta a fiú érzelmeit, de ehez nem volt szüksége okklumenciára. Elég volt belenézni a szemeibe, tekintete mindent elárult. Miközben nézte a távolodó alakot, átfuttatta agyán, amit az imént látott. Nehéz volt elfogadni, de nem hazudhatott tovább magának. Az elõbb nem egy felelõtlen kamasz fiú érzéseit láthatta…” Potter felnõtt…”Egy pillanatra õ is az ablakon besugárzó fény felé kapta tekintetét, így még végig követhette a fák felett elszálló madarak élénk táncát. Nem értette miért, de valahol mélyen… nagyon mélyen, megsajnálta a fiút. ”Nekem sem volt vidám fiatalságom, de ez már… ez, amin Potter keresztül megy…ahhh… mi ütött belém?”kérdezte magától undorodva, de nyomban rájött a válaszra. ” Senki nem érdemel ilyen sorsot.” gondolta, majd mint akit áramütés ért, sarkon fordult és lobogó köpenye kíséretében elsietett az ellenkezõ irányba.

*
- Harry!!! – Kiáltotta egyszerre két barátja, ahogy látták bemászni a portrélyukon.
- Mi történt veled?? Nem esett bajod? Találkoztunk Hagriddal és õ mesélte, hogy volt valami az erdõben, azt mondta, hogy lehet…, hogy téged…megtámadtak! – Hadarta izgatottan Hermione. A lány arca kipirult, és határtalan aggodalom sugárzott tekintetébõl. Hirtelen a fiú nyakába vetette magát.
Ron hangulata azonban egyik pillanatról a másikra változott. Csak állt, és mereven nézett maga elé, gondosan kerülve barátja tekintetét. Miközben Harry éppen Hermione ölelésébõl próbált szabadulni, le sem vette szemét a vörös hajú fiúról.
- Ron? – szólította meg bizonytalanul. Mire õ csak felemelte fejét, mintha akkor vette volna észre, hogy a másik is jelen van.
- Harry!... Már nagyon aggódtunk! Nincs semmi baj? – kérdezte, s bár õszintén hangzott, kis erõltetettség is kiérzõdött hangjából.
- Nincs semmi bajom! – mondta, hogy nyugtassa õket, de amíg odasétáltak a kandallóhoz, hogy leüljenek, végig Ront figyelte. – Tényleg bajba kerültem odakint – folytatta, mikor már kényelembe helyezték magukat. Körbenézett, hogy figyeli e õket valaki, majd folytatta kicsit halkabban – Mikor odaértem a vadászházhoz nem találtam Hagridot, ezért elmentem a Hipogriffek kifutójáig, de ott sem volt. Már indultam volna vissza, de… - mindent elmesélt, és Ball fontos szerepét sem felejtette el megemlíteni, hiszen … - nélküle most nem lehetnék itt. Azt hiszem most már biztosak lehetünk benne, hogy a mi oldalunkon áll. – Fejezte be végül.

Ron mélyen hallgatott a beszámoló alatt, mikor Harry befejezte, oda fordult hozzá.
- Beszélhetnénk? – szólt, de hangjában nem lehetett észrevenni semmit.
- Persze…

Hermione gyanakodva méregette õket, de egy szót sem szólt, csupán felállt és elindult egy csapat gyanúsan sugdolózó másodéves felé.

- Harry, én… Szeretném tudni, hogy mi folyik itt. Lehet, hogy Hermione még nem vett észre semmit, bár az is lehet, hogy már mindenrõl tud –mondta egy kis sértõdöttséggel hangjában – de úgy érzem, hogy történik valami, amibõl kiszeretnél zárni minket. Tudom…
- Ron… - próbált közbe vágni, de barátja nem hagyta magát.
- Tudom, hogy nehéz, és el sem tudom képzelni, hogy mit élhetsz át, de régóta barátok vagyunk. Elég rég ahoz, hogy lássam, ha baj van. Azt gondoltam, hogy megbízol bennem… - fejezte be, fejét egy kissé lehajtva.
- Nézd Ron… én megbízom benned! De… -” Nincs több DE” gondolta határozottan, és döntött. – Igazad van. Már régóta el kellett volna mondanom, és csak remélhetem, hogy nem haragszol meg! – Harry most lesütött szemekkel beszélt. Szégyelte magát, hogy ennyi ideje titkolózott legjobb barátja elõtt, de még most is érzett egy kis bizonytalanságot. Azt is tudta azonban, hogy ha két barátjában sem bízhat meg, akkor senkiben.
Végül felmentek a hálószobába, ami most teljesen üres volt, Harry az ajtó zárjának kattanása után még néhány másodpercig nézett maga elé, aztán bele kezdett. Miközben Ron hallgatta a beszámolót, lassan az ágyához sétált és leült rá…
*
Néhány óra múlva már Hermioneval együtt ültek a klubhelységben, könyveiket bújva. Már csak negyed óra volt nyolcig, így hát Harry jobbnak látta indulni. Lopva ránézett barátaira, akik észre vették, és csak bólintottak. Ronon még mindig látszott egy kicsit az igazság okozta sokk, de már így is jobban nézett ki, mint Harry beszámolója után, mikor elsápadt, és még levegõt is alig kapott. Elindult hát a portrélyuk felé, de szeme megakadt azon a ponton, ahol Ginny éppen a pennája végét rágcsálta, miközben erõsen koncentrált az elõtte fekvõ pergamenre. Még egy vágyakozó pillantást küldött felé, majd kimászott a helységbõl.
Ginny ekkor nézett fel, és mélyet sóhajtva nézte a lassan záruló festményt, amin az imént mászott ki Harry. Szemeiben csak a szomorúság csillogott, a maga ködös fényével.
*
Úgy tûnik, hogy nem volt semmi értelme eltitkolni Ron elõl a történteket -Gondolta- már korábban is elmondhattam volna. Végre… most már minden újra a régi lehet.- ezen törte a fejét, miközben Piton szobája felé tartott. Mikor oda ért, halkan bekopogott…
Válasz nem érkezett, csak az ajtó nyílt ki nesztelenül, utat engedve, hogy aztán ugyanúgy bezáródjon a szobába bátortalanul belépõ fiú mögött.

- Potter! – hallatszott hirtelen a félhomályból – Legilimens!
- Önnek is jóestét tanárúr…- nyögte, az erõs átok súlya alatt, amit most hatásosan tudott hárítani, bár maga sem értette hogyan.
- Látom gyakorolt…Jól tette. – mondta Piton, átlagosnak szánt hangon, de Harry nem is mert remélni ennél nagyobb dicséretet tõle.

Hosszúra nyúlt köztük a csend, mire Harry elkezdett nyugtalanul mozgolódni. Nem úgy ismerte professzorát, mint aki vesztegetni szokta az idejét. Hirtelen azonban egy fekete szempárral találta magát szembe.
- Úgy tûnik az okklumenciát elsajátítottad végre. Az, hogy milyen szintre fejleszti, már csak magán múlik. Most viszont meg kell bizonyosodnom valamirõl. Ma egy ismert, azonban magának minden bizonnyal új átokkal fogunk foglalkozni. – ennél a mondatnál jelentõségteljesen nézett a fiúra. – A fõbenjáró átkok egyikével. Fontos, hogy érezz valamit, valamit ott legbelül – mutató újjával a ledöbbent fiú mellkasára bökött. – hogy végre tudd hajtani. Úgy tudom már próbálkoztál vele korábban is…- szája széle gúnyosan megrándult, miközben beszélt.- Az átok , amirõl beszélek, az a Crucio…

Harry körül hirtelen lelassult az idõ. Kívülrõl látta magát, ahogy szemei kitágulnak döbbenetében, s kezei egy pillanatra megremegnek.

- Én nem…
- kezdte bizonytalanul, de Piton közbevágott.
- Úgy gondolom eléggé felnõtt vagy ahoz, hogy ne fogjon ki rajtad ez az átok. Tévednék? – szólt érzelemmentes hangon.
Harryben kavarogtak az érzések. Tudta, hogy nem sikerülhet. Nem volt képes õszintén valakinek a szenvedését kívánni. Mindenképpen találnia kell valamilyen kibúvót.

- De tanárúr… az átok gyakorlásához nem kéne valaki, akin gyakorolhatnék? Nem hiszem, hogy lesz, aki önként vállalkozna a feladatra.
- Nos, úgy vélem, hogy a kezdetekben nem leszel túl sikeres, ezért fogunk párbajozni, és közben ezt az átkot is kell használnod.
Nem találta a kiutat, ezért nem látott más megoldást, õszintének kellett lennie.

- Tanárúr, azt hiszem, hogy… én erre nem leszek képes. -”Bármilyen csábító dolog, kínzó átkokat szórni Pitonra”
- Gondolod? –kérdezte gúnyos mosoly kíséretében – Gondolj csak a keresztapádra! A bosszúra!
- De én nem… - próbálkozott erõtlenül, de egyre rosszabbul érezte magát.
- Dehogynem Potter! Koncentrálj! – Piton mostmár üvöltött. Szemei szikráztak, és tekintete arról árulkodott, hogy nincs hozzá szokva, a diákok gyõzködéséhez.
- De nem vagyok rá képes! – kiabálta mostmár Harry is. – Nem érti? Pedig tudhatja, milyen emlékeket hozna elõ belõlem ez az átok! - teljesen kikelt magából, dühében már könnyeit sem tudta megfékezni. Állt tanárával szemben és reszketett. Félt, hogy Piton nem fogja megérteni, félt, hogy ismét elõ kell hoznia régi sérelmeit, azt viszont nem tudta volna elviselni. Tehetetlenségében teljesen elsápadt.
- Nem teszed meg? – Kérdezte fenyegetõen a tanár, közben teljesen a fiú felé magasodott.
- Én nem tudom…- szólt halkan, és tudta, hogy nem bölcs dolog Piton jelenlétében elgyengülni, de mégis… - Én…

A férfi szinte lassított felvételként látta, ahogy a fiú elveszítette az eszméletét. Kiváló reflexeinek köszönhetõen még éppen idejében elkapta, mielõtt összeesett volna.