Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: 13. fejezet... látszik. Emily megtudja, milyen is az, ha az ember Sirius Black barátnõje. Ám Remus még mindig furcsán viselkedik, és a lánynak Lilyvel sem sikerül beszélnie. Végül egy váratlan tett némiképp rendbe hozza a dolgokat. De csak némiképp...

Barátok

- Elárulnák nekem, hogy miért hagyták ki a délelõtti órákat? – nézett ránk szigorúan McGalagony az asztala mögül.
Mellettem Sirius ült teljes nyugalomban, lazán elterpeszkedve a székében, míg én igyekeztem kimagyarázni a helyzetet.
- Ööö, nem azért, amire a tanárnõ gondol – vágtam rá. A professzor felvonta a szemöldökét.
- Miért, mire kéne gondolnom, Miss Vance?
- Aj, ugyan már, tanárnõ – szólt ekkor Sirius. – Csak mondja meg, mi a büntetésünk, az ok teljesen lényegtelen!
- Már hogy lenne lényegtelen, Black? – villantotta rá a szemeit Siriusra. – Mindenféle pletykák kezdtek terjengeni az iskolában, és nem tûröm, hogy griffendéles tanulók álljanak a középpontjában. Black, magától úgyse várhatok többet, de Vance, ön prefektus, példát kellene mutatnia a kisebbeknek. Még csak az hiányzik nekünk, hogy az alsóbbévesek azt higgyék, büntetlenül lóghatnak az órákról.
Nem szóltunk semmit, de mikor egy pillanatra Siriusra néztem, láttam, hogy pofákat vág.
- Ne pimaszkodjon velem, Black! – csattant fel McGalagony, miután õ is észrevette a fiú grimaszolását.
Sirius erre elvigyorodott, McGalagony pedig lemondóan megrázta a fejét.
- Rendben. Harminc pontot vonok le a Griffendéltõl a mulasztásaik miatt, és mivel Miss Vance-nek ezen a héten prefektusi kötelezettségei vannak, a jövõ héten minden este büntetõmunkában részesítem magukat.
- Ne már, tanárnõ! – szólt Sirius. – Csak három óráról hiányoztunk, és már így is levont egy csomó pontot! Ez nem igazságos!
- Örülnék, ha nem kérdõjelezné meg a döntésemet, Mr Black! – sziszegte McGalagony dühösen.
Sirius már nyitotta volna a száját, de a professzor beléfojtotta a mondandóját.
- Ha még egy szót szól, Black, ezt a hetet is büntetõmunkával töltheti.
Sirius fintorogva, de szótlanul dõlt hátra.

Még csak két óra múlva kellett járõrözésre mennem Remusszal, de én máris éreztem az idegesség elsõ hullámait.
Mikor McGalagonytól visszatértünk a Griffendél-toronyba, Lily – a reményeimmel ellentétben – a fiúkkal ült az egyik kandalló elõtti asztalnál; valószínûleg mind a leckéikkel bajlódtak.
- Na mi volt? – kérdezte Lily, mikor helyet foglaltunk mellettük.
- Egy hét büntetõmunka és 30 pont levonás – felelte Sirius fintorogva.
Lily együttérzõn megpaskolta a karját, és rámmosolygott.
Hamar elszaladt az a pár óra. Igazából mindannyian a tanulnivalókkal foglalkoztunk, így nem nagyon beszélgettünk. Ám Remus továbbra is levegõnek nézett, habár elkaptam néha a pillantását, amikor Sirius végigsimított a karomon, vagy közel hajolt hozzám. James viszont úgy tûnt, mintha megbánta volna a déli cikizését, mert egész rendesen viselkedett velem is és Siriusszal is.

Nyolckor aztán Remusszal elköszöntünk a társaságtól, és szótlanul indultunk el a nekünk kijelölt szintekre.
Mint utóbb kiderül, fölöslegesen izgultam, ugyanis Remus alig szólt hozzám, pedig én isten bizony megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. Õ azonban csupán akkor szólalt meg, mikor annak szükségét érezte. Például mikor felhívta a figyelmemet az egyik lányvécébõl kiszûrõdõ zajokra. A hangok pár másodévestõl jöttek, akik bent elbújva próbáltak takarodó után is kimaradni. Nem tûntek túl csalódottnak, amikor visszatessékeltem õket a toronyba; kacagva szaladtak el.
A mosdóból kilépve hátrasimítottam az arcomba hulló fürtöket. Pillantásom Remusra esett, aki engem figyelt, és furcsán csillogott a szeme. Mikor azonban találkozott a pillantásuk, õ rögtön másfelé nézett. Én még fürkésztem egy ideig, hátha újra felém fordul, de nem így lett.
Sóhajtottam, és odaléptem hozzá.
- Mehetünk...
Bólintott, és továbbindultunk. Az idõ olyan kilenc körül járhatott, úgyhogy még körülbelül három órán keresztül kellett együtt lennünk. Nem azért mondom, örültem, hogy a közelében lehetek, de ez az elutasító stílus nem dobott fel túlságosan.
Mégis mit vársz tõle? – szólalt meg a normálisabb, reális énem (amit úgy tûnt, mostanában nagyon elnyomtam). – Szinte már belédzúgott, te pedig az egyik legjobb barátja karjában kötsz ki.
De hiszen õ dobott - szó szerint – Siriushoz! – ellenkezett talán kissé kétségbeesetten a másik, némiképp tanácstalanabb felem.
Ugyan már, tudod, hogy csak azért tette, mert meg akart kímélni a vérfarkasságától. Nem akarta, hogy te is szenvedj miatta – jött a magyarázat.
Ez hülyeség! Mi bajom lenne ugyan az õ betegségétõl? Ez kevés... kell lennie valami más indoknak is.
Az este további része is ilyen eseménydúsan telt el. Sokáig filozofálgattam, és gyõzködtem magam Remust illetõen, de mindig arra jutottam, hogy ha konkrét magyarázatot akarok, õt kell megkérdeznem. Mégsem szóltam semmit, Remus pedig egész végig tartotta a távolságot, és egyszer sem nézett a szemembe. Így éjfél után nyomott hangulatban battyogtam fel a hálóterembe.

Másnap valóban megtapasztalhattam, milyen is Sirius Black barátnõjének lenni. Az érte epekedõ lányok mindig igen rondán néztek rám, de Sirius úgy tett, mintha észre se vette volna. Egyébként a pletykálkodások még mindig nem csitultak, de engem ez már teljesen hidegen hagyott. Bár azért eléggé zavaró volt, hogy páran mindig voltak, akik összesúgtak a hátam mögött.

Az elsõ két órai dupla bájitaltanon elég kényelmetlenül éreztem magam Remus és Sirius közé beszorulva, fõleg, mivel az elõbbi hozzáállása mit sem változott. Az azt követõ lyukasórában szerettem volna végre kettesben beszélgetni Lilyvel is, mert el akartam neki mesélni az elmúlt napok eseményeit, és jó lett volna õt is kifaggatni James felõl. Úgy láttam, hogy egyre jobban kijönnek egymással, ami azért egy kicsit dühített, tekintve, hogy elég gonosz dolgokat vágott a fejemhez. De a tervemet nem sikerült megvalósítani, ugyanis Sirius rögtön odahúzott a barátai közelébe, mégis kissé eltávolodva tõlük, majd az ölébe ültetett.

A klubhelyiségben, lévén, hogy óra volt, csupán a mi csoportunk és egy-két hatodéves üldögélt, de azok nem törõdtek velünk. Lily is a tekergõkhöz telepedett le, és Remusszal épp az egyik könyvet olvasták. Az ajkamba haraptam, és szomorúan néztem a fiút. Valószínûleg megérezhette a pillantásom, mert egy rövid idõ múlva felnézett, de én el is kaptam a tekintetem.
- Ööö, nem akarsz esetleg odamenni a többiekhez? – néztem Siriusra kissé zavartan, mire megrázta a fejét.
- Nem. – Kezét átkulcsolta a derekamon. – Szeretnék végre kettesben lenni veled.
- De hiszen... – Elhallgattam. Úgy akartam befejezni, hogy este bõven lesz idõnk, de féltem, hogy még félreérti.
Sirius csak kérdõn felvonta a szemöldökét, várva a folytatást, de mikor továbbra is hallgattam, kezét a tarkómra csúsztatta, és magához húzott, hogy megcsókolhasson. Nem ellenkeztem (ugyan miért tettem volna?). Amint ajkaink összeértek, jólesõn simultam Sirius karjaiba, tökéletesen kizárva a külvilágot. Míg egyik kezem a mellkasán pihent, a másikkal hátulról beletúrtam a hajába, mire éreztem, hogy egy picit megborzong, és még mohóbban, még szenvedélyesebben csókot. Én viszont jobb szerettem volna lassítani, így apránként elkezdtem távolodni, csökkentve a tempón is. A végén már csak kis puszikat hintettem a szájára.
Mikor kinyitottam a szemem, elmosolyodott. Csillogó, sötét tekintetét rám függesztette, és az enyémbe fúrta mindaddig, míg én pirulva le nem sütöttem a szemem. Ám õ szinte azonnal fel is emelte a fejem az államnál fogva, majd egy futó csókot is kaptam tõle. Értettem az üzenetét, és elmosolyodtam.
- Na és mond csak – szólalt meg. – Milyen volt a tegnap esti kis séta Remusszal?
Meglepetten pislogtam: tényleg érdekli? Vagy csak féltékeny? Jobb szerettem volna, ha az elsõ variáció bizonyul igaznak.
Megvontam a vállam.
- Semmi különös – feleltem. – Olyan volt, mint a többi az eltelt két évben. Miért kérded?
- Mi az, hogy miért kérdem? Természetesen azért, mert a barátnõm vagy, és érdekel, hogyan töltötted a tegnap estédet.
Még véletlenül sem arról van szó, hogy nem bízol bennem? Szívesen feltettem volna a kérdést, de nem mertem: féltem a választól.
- Hát... csak a szokásos – válaszoltam végül. – Nem hiszem, hogy túlságosan élveznéd, ha minden egyes részletét elmondanám. – Hopp. Már megint kicsit félreérthetõen fogalmaztam. Sirius fel is vonta a szemöldökét. – Úgy értem, halálra unnád magad – javítottam ki gyorsan.
- Aha... – bólintott lassan.
- Mikor lesz az elsõ kviddicsedzésetek? – váltottam gyorsan témát. Ráharapott.
- Tényleg ki akarsz jönni? – nézett rám hitetlenkedve.
- Persze! Ki nem hagynám! Majd magammal cipelem valamelyik lányt. Remélhetõleg sikerül Lilyt megfûznöm. Legyen Jamesnek gyereknap.
Látszott, hogy Sirius tényleg örül.
- Remek! – szólt lelkesen. – Akkor azonnal értesítelek majd, mert Ágas még nem tûzte ki az idõpontot.
Felnevettem.
- Rendben...
Egész végig beszélgettünk, és nagyon jó volt. Nem gondoltam volna, hogy vele is olyan jól el tudok majd dumálni, mint régebben Remusszal. Persze néha láttam, ahogy a tekintete a szám felé kalandozik, és ilyenkor „megkönyörültem” rajta. Az én istenadta jó szívem miatt pedig a beszélgetéseink ötpercenként hosszú csókokba fulladtak.
Egész lyukasórán így ültünk kettesben, de egy idõ után azért már leszálltam az ölébõl, hogy ne zsibbadjon el a lába szegénynek. Ám õ rögtön vissza is húzott.
- Ne butáskodj, pihe könnyû vagy, és egyébként is, ennyit megérsz nekem – magyarázta.
Egyszer ugyan még azt is felvetettem neki, hogy ne menjünk-e oda Lilyékhez, de õ ezt is azonnal visszautasította. Mikor azonban csengettek és a portrélyuknál megjelentek az elsõ visszatérõ emberek, tényleg lekászálódtam az ölébõl, majd csatlakozva a többiekhez, elindultunk ebédelni.

Kaja után dupla SVK következett, ahol az ülésrend szerint nekem Lily mellett kellett ülnöm. Így reméltem, hogy végre beszélhetek majd vele – még ha korlátozott körülmények közt is. Ám mielõtt még hozzá fordulhattam volna, egy igen gyûrött papírfecni landolt az orrom elõtt. Kíváncsian és némileg meglepve hajtogattam szét, hiszen nekem nem szoktak különbözõ emberek leveleket küldözgetni. Azt gyanítottam, hogy Sirius lesz az, így meglepõdtem, mikor James kézírását kellett felfedeznem.

Emily, ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam, és hogy a fejedhez vágtam azt a rengeteg baromságot, de akkor tényleg nagyon dühös voltam rád. Aztán beszéltem Siriusszal, és talán nem leszünk puszipajtások, de végül is a legjobb haverom csaja vagy, így egy jó darabig egy levegõt kell szívnunk. Szóval csak bocsánatot akarok kérni. – James

Hátrafordultam az utolsó padok felé, ahol a fiúk ültek, de James látszólag nagyon el volt merülve a jegyzetelésben. Viszont elkaptam Remus tekintetét, aki most nem fordította el a fejét rögtön, de ugyanazzal a szomorú pillantással fürkészett, amit Sirius óta mindig láttam a szemében.
Elõrefordultam, és felkaptam a pennám. Lily kérdõn nézett a levélre, de én jeleztem neki, hogy majd késõbb.

Oké, James, én már nem is haragudtam rád igazán. Bár azt hiszem, ha nagyon akar valaki, engem is meg tud érteni, hogy mit miért tettem. És örülök, hogy nem vesztetek össze Siriusszal és Remusszal. – Emily

Gyorsan visszaküldtem a levelet, de így is majdnem lebuktam, Emerin professzor pedig gyanakvóan méregetett még vagy öt percig. Most már „mindegy, csak beszéljünk” alapon akartam küldeni Lilynek is egy levelet, de épp, mikor nekiálltam volna, a tanár elkezdte a gyakorlati oktatást. Így hát semmi esélyem nem volt arra, hogy normálisan beszélhessek vele, még a következõ órákon sem. A délután is esélytelennek bizonyult ezen a téren, mert akkor a tömegnyi leckével birkóztunk. Sirius és James is nyugton maradt kivételesen.

--------------------

Nyolckor aztán Remusszal elköszöntünk a többiektõl, hogy elinduljunk járõrözni. Nem fûztem túl sok reményt a ma estéhez, sejtettem, hogy ugyanúgy fog zajlani, mint tegnap. Nem is tévedtem. Csak pár duzzogó harmadéves mászkált a folyosókon, fél tíz körül pedig sikerült még egy csapat sunnyogó ötödévest is visszazavarnunk a hálókörleteikbe.

Furcsa volt. Kívülrõl úgy tûnhetett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egymás mellett lépkedtünk csendben, látszólag gondtalanul. Pedig engem igenis zavart, hogy egyikünk sem szólt egy szót sem. Úgy éreztem, bele fogok õrülni, ha még sokáig ezt csinálja. Beszélgetni akartam vele, nevetni, mellette ülni számmisztikán, megérinteni.

Az idõ már olyan fél tizenegy körül járhatott, én pedig egyre elkeseredettebb lettem. A folyosók üresek voltak, nem sok dolgunk volt a kószáló diákokkal. Remus úgy jött mellettem, mintha csak éppen nem lenne egymásnak mondanivalónk, én viszont féltem megtörni a csendet, mert nem tudtam, hogy fog reagálni. Azonban magamban tartani se volt túl jó ötlet a dolgokat, ugyanis mindenféle gondolatok kezdtek cikázni a fejemben, hogy Remus talán nem is fog soha többé hozzám szólni, és nem is fogja érdekelni a társaságom.
Hirtelen gondoltam egyet, és leültem a fal tövébe az egyik hosszú folyosó közepén. A tenyerembe temettem az arcom, mikor éreztem, hogy az ujjaim valami nedveset érintenek. Érdekes, észre se vettem, hogy könnyezek. Nem figyeltem Remusra, de hallottam, hogy nem megy tovább.
- Ööö... Emily? – Éreztem a hangján, hogy nem tudja, mit tegyen. – Minden rendben?
Odajött hozzám, és leült mellém. Felemeltem a fejem, és ránéztem.
- Ki bántott? – kérdezte halkan.
Fürkésztem egy ideig az arcát, aggódón csillogó szemeit, végül kiböktem.
- Te... – Elkeseredettebb volt a hangom, mint számítottam rá.
Meghökkent.
- Én? De hát mit tettem? Én... esküszöm, hogy nem szántszándékkal volt, akármit is követtem el ellened – magyarázkodott hevesen.
- Na persze – motyogtam. – Már két napja hozzám se szólsz, kerülöd a tekintetem és úgy egyáltalán, kerülsz engem.
Felsóhajtott.
- Azt hittem, jobb lesz így – mondta halkan, és kerülte a pillantásom.
- De miért?
Ekkor rámnézett, egyenesen a szemembe, és rögtön tudtam a választ. Hogy nem jöttem rá? Hiszen annyira egyértelmû volt! Én hülye! Került, naná, hogy került, mikor... mikor komolyan szeret! Ezért volt az a rengeteg furcsa pillantás, ezért nem nézett soha a szemembe, ezért próbálta tartani a távolságot! El akart felejteni.
Valahogy melegséggel öntött el a tudat, hogy Remus még mindig érez irántam valamit. Igen, örültem neki, hogy nem csak egy egyszerû lányként tekint rám. De most mit csináljak? Én már Siriust választottam, nem mintha megbántam volna, félreértés ne essék.
- De akkor... – szólaltam meg halkan, el nem szakadva a tekintetétõl. – Miért mondtad, hogy válasszam Siriust?
- Mert tudtam, hogyha neked kéne döntened, akkor is biztos mellette kötöttél volna ki, azt pedig nem bírtam volna elviselni – felelte. – Kevésbé fájt úgy, hogy én mondtam ki. Persze arra nem számítottam, hogy rögtön ott is maradtok – tette hozzá fanyarul.
- Hé-hé, egyet tisztázzunk! – ellenkeztem. – Mi nem feküdtünk le Siriusszal, akármit is pletykálnak! Nem történt semmi a Szükség Szobájában, csupán már nem akartunk visszamenni a toronyba. Reggel pedig elaludtunk.
- Emily, én ezt mind tudom - mondta halvány mosollyal, de látszott, hogy megkönnyebbült. – Beszéltem Lilyvel, és õ mondta, hogy... szóval hogy mi történt.
Elmosolyodtam kissé, és éreztem, hogy nagy kõ esik le szívemrõl.
- És most akkor mi legyen? – kérdetem tétován. – Nem szeretném, ha... ha eltávolodnánk. Olyan jó volt melletted ülni számmisztikán.
Mindketten elmosolyodtunk, és pedig már megint elõbb cselekedtem és a szívemre hallgattam, mint gondolkoztam volna. Mert mire észbe kaptam, már hozzá is bújtam. Meglepõdhetett kissé, mert egy pillanatra megdermedt, mégsem tolt el magától, hanem egyik kezével átkarolta a derekam. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése, nekem pedig olyan jó volt így. Behunytam a szemem, és hallgattam a ritmikus, kissé talán gyors dobbanásokat. Egyszer csak végigsimított a hajamon, mire ránéztem. A szája mosolygott, a szemében viszont láttam, hogy hatalmas harcot vív önmagával. Ekkor már tudtam, hogy azért, vajon meg merjen-e csókolni. Fogalmam sincs, honnan, egyszerûen csak tudtam. Én pedig nem tettem semmit, vártam, mi lesz a következõ lépése.
Végül vett egy nagy levegõt, eltolt magától, és felpattant.
- Menjünk tovább – morogta.
Én is feltápászkodtam, majd elindultunk. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt végtelenül csalódott voltam, amiért nem csókolt meg, másrészt viszont meg is könnyebbültem emiatt. Nem tudtam volna Sirius szemébe nézni, ha most megcsalom. (Én!)
Újfent szó nélkül haladtunk, nem is figyelve arra, jár-e valaki a folyosókon. Remek, gondoltam. Most megint ott tartunk, ahol az elõbb.
- Ne haragudj – törte meg végül Remus – nagy megkönnyebbülésemre – a csendet.
- Nem haragszom – feleltem halkan. – Valószínûleg én sem ellenkeztem volna.
- Sirius a barátom – folytatta. – Fogalmam sincs, hogy álltam volna oda elé azok után, hogy megcsókollak.
Erre nem tudtam mit mondani, ugyanis egy perce én is ugyanezt a gondolatmenetet futtattam végig magamban. Helyette inkább mást kérdeztem.
- De... már kibékültetek, nem?
- Igen, persze, megbeszéltük a dolgot. – Sóhajtott. – Most minden újra a régi. – Volt valami a hangjában, ami azt éreztette, hogy ennek nem örül túlságosan.
Ezután csend telepedett ránk.
- Remus... – szólaltam meg végül. – Azért... leszünk barátok? – Eltudtam képzelni, hogy mennyire közhelynek hangzik ez a mondat, de per pillanat nem érdekelt. – Szeretném, ha újra jóban lennénk.
Néhány pillanatig csend volt, végül Remus megszólalt:
- Én is szeretném.
Ránéztem, és egymásra mosolyogtunk. De akkor is volt valami furcsa a mosolyában.
Még egy öt-tíz percig némán baktattunk, aztán hirtelen megtört a jég, és megeredt a nyelvünk. Az este további részében hosszasan beszélgettünk a legkülönbözõbb témákról, és örültem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat.

Éjfélkor visszamentünk a toronyba, és csalódottan állapítottam meg, hogy Sirius nem várt meg. De nem mutattam ki a dolgot, mosolyogva köszöntem el Remustól, majd mentem fel a hálóterembe. Újabb rossz érzés kerített hatalmába, mikor láttam, hogy már Lily is alszik. Sóhajtottam egyet, és fogva a törülközõmet, eltûntem a fürdõszobában.

Most tényleg örülnék a véleményeknek, mert úgy érzem, nem lett túl jó fejezet, de többet kihozni belõle már nem tudtam. :P
Na, és akkor egy reklám: megpróbáltam összehozni egy oldalt, oda valószínûleg majd hamarabb fel fognak kerülni a fejezetek, meg van még pár saját kreációm is. Szóval kukkantsátok meg. :) reklám vége