- Nem te vagy a Kiválasztott, Harry Potter – jelentette ki Voldemort határozottan. - Dumbledore érezte magát mindig is kiválasztottnak. Legyőzte Grindelwaldot, aztán élete csúcspontján hirtelen szembesült azzal, hogy mire képes valójában egy sötét varázsló. Undorodott tőlem és minden vágya volt, hogy elpusztítson azért, amit tettem azzal a lánnyal.

Voldemort ekkor jéghidegen felnevetett, majd a fejét csóválva hanyagul intett a pálcájával. A varázslat nyomán, pukkanó hangon megjelent a levegőben egy ezüst kehely. Harry és Ron tekintete találkozott egy pillanatra.

- A lányává fogadta azt a Montgomeryt, mert úgy megsajnálta… - folytatta Voldemort, s közben elkapta kezével a kelyhet -… egy szánalmas muglit! Aztán később ugyanannak a nőnek a lányát dobta oda a halálnak… ha belegondolok, a saját unokáját! Érdekes gondolkodása van ennek a Dumbledore-nak, nem?

Újra intett a pálcával, erre kicsi, zöldes folyadékkal teli üvegfiola jelent meg előtte.

- Emlékszel, Potter? Dumbledore mindig azt hirdette, milyen fontos, hogy a szívünk szerint éljünk, arra hallgassunk, mert az vezet minket a helyes útra. Az egymás iránti szeretet, meg a többi bolondság…! Érdekes, hogy míg olyan bőszen hangoztatta ezeket, ő maga elfelejtett így élni.

A lebegő üvegfiolából kiröppent a dugó, majd beleöntötte tartalmát a pohárba. Ez után Voldemort újra intett a pálcával, s az üres fiola eltűnt.

- Dumbledore sosem mert aszerint élni, ahogy szeretett volna. Félt a saját érzelmeitől, félt, hogy tévútra viszik – ahogy ez persze később meg is történt! Veled kapcsolatban nagyokat tévedett! Óvott még a széltől is, mert szeretett téged, ahogy szerette a lányát, Montgomery-t is… – Voldemort színpadiasan felsóhajtott. – Úgy tűnik, az anyád kimaradt a sorból.

Harry már régen bedugaszolta a fülét gondolatban a szavai ellen. Nem hallott meg semmit belőle, mégis áthatolt elméje zárt ablakain a nagyúr hangja által keltett méreg és düh. Nem, nem igaz, amit beszél! Csupa hazugság – ismételgette magának Harry. De ott van mindig az a kínzó érzés, az az apró gondolatfoszlány, csupán három rövid szó, ami förtelmes érzéseket tud kelteni az emberben: mi van ha?

- Még mindig nem hiszed el, ugye? – kérdezte Voldemort, de meg se várta, hogy Harry válaszoljon. – Ott van a festmény, ha akarod, megkérdezheted!

Harry most fogcsikorgatva válaszolt:

- Maga is tudja, hogy nem mondana semmit!

- Hát persze – szólt a nagyúr. – A festmények csak olyasmiről beszélhetnek, amiről már életükben is beszéltek volna. A vén gazember azonban elhatározta, hogy a sírba viszi ezt a titkot.

- Fogja be – ismételte Harry, de Voldemort meg se hallotta ezt.

Kinyújtotta a zöldes folyadékkal teli kelyhet, pont Harry orra elé.

- Mit művel? – nézett rá fintorogva Harry.

Voldemort felmutatta a poharat és kicsit meglötyögtette benne a bájitalt.

- Felteszem neked azt a kérdést, amit ma már két embertől is kérdeztem. Mondd, Harry Potter, akarsz élni?

Harry összeráncolt homlokkal nézte a poharat.

- Miért, mit akar tőlem?

- Ezt most szépen megiszod – mondta a nagyúr -, aztán még beszélgethetünk.

Harry megbabonázva meredt a kehelyre. Felismerte, de nem volt biztos benne, miről. Talán a furcsa fény, vagy a kehely formája, de emlékezetében felsejlettek egy csaknem egy évvel ezelőtti esemény képei.

- Ez ugyanaz a méreg, amit Dumbledore is ivott, mikor…

-… mikor elloptátok a horcruxomat. Igen – fejezte be megint a mondatot Voldemort. – Nem fog megölni. Csak véget vet ennek az ostobaságnak.

Hermione előrébb lépett Harry mellett.

- Miféle ostobaságnak?

A nagyúr feléje fordította a fejét, mint egy keselyű.

- Visszakapom azt, ami engem illet. Dumbledore terve véget ér és nem lesz más, csak egy nagy varázslóról szóló legendák egyike.

- Dumbledore-nak nem volt ilyen terve! – kiáltotta a lány és a szeméből megint kicsordult egy könnycsepp. – Inkább feláldozta volna magát százszor is, mint hogy bárkit felhasznált volna!

Voldemort felvonta a szemöldökét, de nem szólt közbe, türelmesen hallgatta.

- Maga nem ismerte őt – mondta Hermione és dühös mozdulattal kitörölte a szeméből a könnyeket. – Maga nem is tudná megérteni őt, mert szétszabdalta a saját lelkét! Csak azért hiszi ezt, mert maga csak így tud gondolkodni!

- Ahogy gondolod, Granger – válaszolta nemtörődöm módon Voldemort. – De azért tedd fel magadnak a kérdést, hogy téged talán nem használt ki ez az ember? Téged nem irányított már egészen a kezdetektől?

Hermione makacsul rázta a fejét, aztán elfordult Voldemorttól.

- Harry, te nem hitted el, ugye? Ugye egy szavát se hitted el? – nézett rá kitágult szemekkel.

Harry gyorsan megrázta a fejét és megint nyelt egyet.

- Ki más tudta volna ezt megtenni, mint Dumbledore? – kérdezte gúnyos hangon Voldemort. – Talán a Főnix Rendje valamelyik tagja? Ugyan…! Azok csak azt tudják tenni, amit a bolond vezetőjük mond nekik. Tudod, nem is sokban különböznek az én halálfalóimtól. Ugyanolyan ostobák. Egyikük se mert volna kitervelni ilyesmit. Még a gondolat is rémisztő lett volna számukra, hogy egy terhes lánnyal ilyet terveljenek ki. Egyikük se merte volna.

Hermione akart megint közbeszólni, de Ron most megelőzte:

- Piton tudott volna erről! – mutatott a férfira Voldemort mögött és akaratlanul is kiabált, arca padig kipirosodott. – Dumbledore mindenbe beavatta és Pitont egy cseppet se érdekelte volna Potterék halála! Kérdezze meg Pitont, hogy tudott-e róla!

Egy pillanatig úgy tűnt, Voldemort oda se figyelt Ron közbekiabálására. Aztán szépen lassan megfordult és várta a választ a megkérdezettől.

Piton arca már nem olyan volt, mint pár másodperccel ezelőtt. Nem vágott döbbent, ijedt képet, nem rázta a fejét tagadólag, csak felöltötte kifejezéstelen maszkját. Fekete szemeivel a Voldemort kezében tartott pohárra meredt.

- Nos, Perselus? – sürgette Voldemort.

Piton egészen lassan elszakította tekintetét a pohárról és párat pislogva mesterére nézett. Harry számára sokkal hosszabb időnek tűnt az, amíg a varázsló végre válaszolt:

- Így történt, nagyúr. Dumbledore elmondta, hogy a jóslat a tervének a része.

- NEM! – ordította közbe Hermione. – Nem! Ez hazugság!

- Ne higgy neki, Harry! – mondta Ron is.

Harry megrázta a fejét.

- Nem is hiszem el… - nyelt egy nagyot és Piton szemében kereste a hazugság apró jeleit. – Ezt sosem fogom elhinni. Mondhat, amit akar. Én ismertem Dumbledore-t, láttam úgy, ahogy maguk soha.

- Ahogy gondolod – ismételte meg Voldemort és ismét kinyújtotta felé a poharat.

Még egy fél perc gondolkodási időt adott neki, de Harry nem gondolkodott semmin, az előbb elhangzottak nem engedték józanul mérlegelni a helyzetet.

A nagyúr végül megelégelte a várakozást.

- Látom már, ez így nem fog menni – szólt, majd hátrafordult a csuklyáshoz és intett a fejével. – Megkönnyítem kicsit a döntésedet.

A csuklyás felállt a székről, megvárta míg a kígyó kényelmesen odébb tekeredik, majd elsétált Voldemort és Piton között, előre az igazgatói háló felé.

- Mindketten tudjuk, hogy te nagyon más vagy, mint Dumbledore – szólt újra Harryhez Voldemort. – Te sosem tudnál odadobni senkit, amíg van esély, hogy megmentsd az életét.

A csuklyás kinyitotta a háló ajtaját, bement, s a következő pillanatban kilépett onnan, a vállán hozva egy összekötözött lányt.

Harry nem látta tisztán, ki az, de mikor az ismeretlen visszajött közéjük és lerakta a mozdulatlan testet a padlóra, nyomban felismerte.

- Ginny! – kiáltotta egyszerre Ron és Harry.

Mindketten odarohantak a lányhoz, egyedül Hermione maradt a helyén, mindkét kezét a szájára szorította. Piton fintorogva nézte.

- Ginny! Ginny! – szólongatta Ron, s közben a hátára fordították a lányt.

A karja hátul volt összekötözve, és a lábán is kötelek voltak, a szája fel volt peckelve, melyet most a testvére gyorsan levett róla. Pizsamában és köntösben volt, Voldemort talán a hálóhelyiségből rabolta el. Ájultnak tűnt, s Harry és Ron szívéről nagy kő esett le, mikor látták, hogy lélegzik.

- Látod, Perselus? – szólalt meg Voldemort mosolygós hangon. – Pont, mint te… A szívetek mennyi bolondságra tud rávenni…!

Piton válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Harry dühtől remegő karokkal felállt és nem sok választotta el attól, hogy rávesse magát Voldemortra, aki vigyorgott és most lazán felé nyújtotta a kelyhet.

- Idd meg! – parancsolta.

- Ne idd meg, Harry! – szólt fel Ron, aki még a földön térdepelt és gyengén fogta Ginny fejét.

Harry legszívesebben kiütötte volna a poharat a varázsló kezéből.

- Ha nem iszod meg, megölöm – jelentette ki az, talán mert látta Harry szemében, mit szeretne tenni. – És aztán még ott van a másik két barátod is. Sőt… a többiek is a Griffendél-toronyban. Valamelyikért csak megteszed…

- Ne…! – könyörgött Hermione.

- Tedd, amit mond – szólalt meg egy másik hang.

Hermione megütközve nézett Pitonra, aki azonban nem is figyelte őket. Karba tett keze fölött a padlót bámulta, ahol a hold fénye játszott rajta.

- Micsoda?! – förmedt rá a lány. – Hogy mondhatja ezt?

Piton még mindig nem nézett rájuk.

- Egyszerű – mondta tárgyilagosan. – A Sötét Nagyúrnak addig kell Potter, amíg úgy viselkedik, ahogyan azt elvárja… és nem úgy, ahogy azt Weasley kisasszony várná el tőle – bökött fejével a földön fekvő Ginnyre.

Harry még mindig ökölbe szorította a kezét dühében, de most megint meglepődött. Piton tudná, hogy Ginny pont ilyesmit kért tőle egyszer?

- Harry – szólította meg Ron. – Ginny nem akarná, hogy ezt tedd.

Harryben azonban már elég harag gyűlt össze, hogy végre kirobbanjon belőle:

- Nem ő dönti el, hogy mit csinálok! – kiabálta. – És nem ti és nem is Dumbledore!

- Helyes! – bólintott Voldemort. – Látod, mindjárt könnyebb, ha így fogod fel, Potter! Megmentheted a barátaid életét.

Voldemort kinyújtotta a kupát, amit még korábban visszahúzott magához, nehogy Harry kiborítsa.

- Tanultam anyádtól, Potter! – mondta. – Ti bármit megtesztek azokért, akikhez ragaszkodtok. És így könnyen sakkban tarthatlak titeket is, akik nem fogadjátok el a szavaimat, mint Perselus.

Kicsit meglötyögtette a folyadékot Harry orra előtt, mire az dühösen elvette tőle a kelyhet.

- Jól döntöttél – mondta. – Holnap már otthon hallgathatjátok a Varázsszem rádióban, hogyan váltották le Scrimgeourt. Holnapra már vége lesz…