Huszonnegyedik fejezet

Hermione csókja

- Még is mit képzeltek, hogy ennyi időre eltűntök? – kiabálta Mrs Weasley. – Hogy voltatok képesek…?

Harry, Ron és Hermione a Prewett-ház nappalijában álltak és már vagy tíz perce hallgatták Ron anyukájának mérgelődését. Mikor megérkeztek, itt találták az ugyancsak aggódó Muriel nénit és Mr Weasleyt, a morgolódó Rémszem Mordont, a kanapén kuporgó Paulinát és az ikreket, akik nyakig havas kabátban és sálban álldogáltak jelezve, hogy csak percekkel korábban toppanhattak be.

- Mondtam már anya – magyarázkodott türelmetlenül Ron -, otthagytunk valamit a Black-házban és sürgősen el kellett mennünk érte.

Ezek voltak az első próbálkozásaik, hogy kimagyarázzák magukat. Miközben próbálták lenyugtatni a kedélyeket, Harry egy futó pillantást váltott Muriel nénivel, aki alig észrevehetően megrázta a fejét – ezzel adta tudtukra, hogy a főhadiszállás többi lakója nem tud az éjszakai kiruccanásról a minisztériumba.

Azonban Muriel néni szeme mást is elárult: az öregasszony szemmel láthatóan halálra aggódta magát a történtek miatt, valószínűleg a dementor-támadásról is tudott, s Harrynek úgy tűnt, mintha az elmúlt két nap alatt vészesen lefogyott volna.

- Ne hazudozzatok! – visított fel Mrs Weasley és közel volt hozzá, hogy lekeverjen egy pofont a fiának, sőt mindhármuknak. – Nagyon jól tudjuk, hogy nem abban a házban voltatok, mert elküldtem oda Alastort!

Ron tágra nyílt szemmel Hermionéra bámult segítség gyanánt, azonban most a lányt is cserbenhagyta a találékonysága.

- Hát… ööö… - Hermionénak csak ennyire futotta, s mikor Mrs Weasley majdnem ledöfte a tekintetével, teljesen elment a hangja.

Harry érkezése óta többször is végigpörgette magában a Piton lakásán eltöltött napok történéseit, hátha van valami kibúvó a Megszeghetetlen Eskü alól. Mivel ilyet sokadjára sem talált, az volt az ötlete, hogy egy régi, bevált indok megteszi.

- Az úgy volt – kezdte Harry, s most ő kapott a vörös hajú asszony elsöprő szigorából, amint felé fordult -, hogy megfájdult a sebhelyem…

Mr Weasley félig felemelkedett a székből, amin eddig ült a rá jellemző nyugalommal és a beszélgetés alatt is csak néhányszor szólalt meg, hogy próbálja csillapítani a kedélyeket. Most azonban felhagyott ezzel a törekvéssel és a többiekkel együtt feszülten figyelte Harryt.

- Ööö… tudjátok, olyan volt, mint néhány éve – hazudta Harry. – Most alva jártam és valahogy kimehettem a lakásból. Gondolom Voldemort akart így kicsalni… (Mrs Weasley ijedten sikkantott).

- É-én észrevettem, hogy Harry eltűnt – vette át a szót Ron. – és… és utána indultam… Felébresztettem Hermionét is…

- Aztán a magas tölgyfánál megtámadtak minket a dementorok – lendült bele Hermione, Harry pedig azért fohászkodott, hogy hallgatóságuk egyik tagja se alkalmazzon legilimenciát. Megint Muriel nénire sandított, aki semmi jelét nem adta, hogy közbe akarna szólni.

- Csak úgy tudtunk elmenekülni, hogy dehoppanáltunk, Harryvel együtt – folytatta Ron. – De a dementorok valamit bezavarhattak, mert ismeretlen helyen lyukadtunk ki, valami lerobbant faluban…

Mrs Weasley leült egy székre. Már nem nézett rájuk úgy, mintha újra ordítani akarna velük, de a magyarázat nem nyugtatta meg teljesen.

- És másfél napig tartott, mire visszajöttetek? Semmi üzenet…

Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- Hát… igen – motyogta sután Ron.

Mr Weasley ingerült sóhajjal végigsimított kopaszodó fején, majd miután egy lemondó pillantást vetett Harryék felé, Mordonhoz fordult.

- Azt hittem, Tudodki nem juthat be ide semmilyen módon – ingatta a fejét.

- Én is azt hittem, Arthur – recsegte Mordon. – De Tudodki és Harry között olyan kapcsolat van, amit nem értek. Még Dumbledore sem ismerte teljesen a hatásait…

- Igen-igen… - motyogta Mr Weasley és egy sóhajjal hátradőlt a székében. – Azt hiszem, örülhetünk, hogy Ron észrevette Harry eltűnését – zárta le a témát a férfi és körbenézett a többieken. – Különben ki tudja mi történt volna…

Mrs Weasley durcásan bólintott - gyorsan túltette magát az ijedtségen és megdöbbenésen. Percy rosszallóan ingatta a fejét, utánozva Mordont, aki botjára támaszkodva vizslatta Harry arcát ép és mágikus szemével. Muriel néni csendben álldogált és a kezeit tördelte, mellette pedig Fred és George ácsorogtak zsebre tett kézzel, immár megszabadulva havas kabátjaiktól.

- Harry! – kiáltott fel újból Mrs Weasley, mikor a fiú hozzálátott, hogy lehámozza magáról a kabátot. – A kezed!

Harry lenézett a kezére és azon nyomban beugrott neki, hogy miről feledkezett meg – és azt is tudta, hogy ezt még nehezebb lesz kimagyaráznia, ha nem egyenesen lehetetlen.

- Meggyógyult a kezed! – sápítozott tovább Mrs Weasley, s a férje, valamint Muriel néni, Mordon és az ikrek is odagyűltek, hogy megnézzék, valóban jól látták-e. Harry próbálta elrejteni, de tudta, hogy ez teljesen felesleges. – Hogyan…?

- Nem… nem tudom. Reggel így ébredtem…

- Na peeersze! – hangzott fel Fred és George kórusa.

- Az ember nem gyógyul fel egyik napról a másikra egy elátkozott sebből – világosította fel Mr Weasley.

– Most már biztos, hogy elhallgatnak valamit – jegyezte meg Mordon a többiekhez fordulva, s mind szúrós szemeket meresztettek Harryre.

- Hagyjátok már – motyogta Ron és elhúzta Harryt a vizslató szemek gyűrűjéből. - Jobb dolgotok nincs, mint minket faggatni?

- Nincs! – csattant fel Mrs Weasley. – És válaszolj tisztelettel, fiatalember, mert nagyon megjárod – fenyegetőzött piros arccal.

Ron elszégyellte magát és lehajtott fejjel hátrébb lépett néhányat. Harry is kerülte a többiek tekintetét, Hermione pedig igyekezett minden figyelmét a derekát szorongató Paulina hajának cirógatására fordítani.

- Beszélnétek?!

Újabb hallgatás volt a válasz.

- Jól van! – szusszant dühösen Mrs Weasley. – Szobafogság! Mindhármótoknak! – mutatott egyenként Ronra, Hermionéra és Harryre. Még a többiek is meglepett arcot vágtak.

- Ha nem tartjátok tiszteletben, hogy mi itt a lelkünket kitesszük értetek, akkor ne várjatok több kedvességet! Irány a szobátokba!

Ron tátott szájjal nézett anyjára, Hermione pedig ijedten pislogott, mint akit szabályszegésen kaptak. Paulina olyan ijedten nézett a mérges Mrs Weasley-re, mintha ő is büntetésben lenne.

- Nem küldheted szobafogságba Harryt meg Hermionét… - replikázott Ron, mikor visszanyerte lélekjelenlétét.

- De még mennyire, hogy küldhetem! – dörrent rá Mrs Weasley. – Nálunk laknak, én felelek értük! Én és Arthur és Muriel! Úgyhogy irány a szobátokba és ott is maradtok, amíg nem gondolkoztok el a hazudozáson!

A hármas még pár pillanatig dermedten állt a szigorú asszony előtt, aztán, mivel egyetlen jelenlévő sem akarta jobb belátásra bírni Mrs Weasleyt – sőt, úgy tűnt, egyenesen egyet értenek vele -, Harry idegesen fújtatott egyet, majd átvágta magát a Mr Weasley, Percy és Mordon alkotta sorfalon és feltrappolt az emeletre. Hermione és Ron kénytelen-kelletlen követték őt az emeleti hálóba.

- Ezt nem hiszem el! – siránkozott Ron. – Szobafogság?! Tizenhét évesek vagyunk…!

- Tizennyolc – dörmögte Hermione csak úgy magának. Szemmel láthatóan ő is mélységes szégyennek érezte a büntetést.

- Muriel néni legalább mondhatott volna valamit! – folytatta Ron és most ő csinált úgy, mint korábban Harry és Piton. Fel-alá járkált a szobában idegességében. – Ő szólt az éjszaka közepén, hogy menjünk vele!

Harry némán bámult kifelé a ködös tájra. Nem volt kedve bekapcsolódni a beszélgetésbe.

- Ne hibáztasd őt, Ron – csendült Hermione lemondó hangja. – Tudod, hogy milyen hatással volt rá az a hely. Nem várhatod el tőle, hogy most egy csapásra mindenkinek elmondja. Különben is… édesanyád néhány nap múlva biztos lenyugszik.

- Te nem ismered úgy anyát, Hermione! – fortyant fel Ron. – Képes és bezárva tart minket a háború végéig! – (kezével a fejére csapott) – Hogy fogunk egyáltalán kimenni, ha Piton hív minket?

- Csendesebben! – rótta meg a lány, s nem ok nélkül.

Kopogtattak az ajtón.

- Szabad – szólt ki Hermione, mire az ajtó kinyílt és belépett Fred és George.

Harry kimerült sóhajjal lehuppant az ágyra.

- Mit akartok? – kérdezte fáradtan Harry.

- Az igazat – vágták rá az ikrek. – Muriel néni elmondta, hogy a minisztériumba vitt titeket éjszaka. Onnan tűntetek el.

Harry, Ron és Hermione összenéztek.

- Elmondta? – vonta fel a szemöldökét a lány. – És a többieknek mért nem mondta el?

- Nem tudjuk – válaszolta Fred. – Igazából azt se tudjuk, mit kerestetek a minisztériumban, de titeket ismerve biztos megvolt rá az okotok.

- Muriel nénit az aggasztja – vette át a szót George -, hogy mielőtt eltűntetek volna a zsupszkulccsal, Harry azt kiáltotta, hogy…

- Dementorok – fejezte be helyette Harry. – Igen, így volt.

Fred és George szinkronban zsebre dugott kézzel a falnak dőltek. Ron idegesen gyűrögette a kék sötétítőfüggöny szélét.

- Ééés…? – kérdezte Fred további magyarázatot várva.

- Nem volt elég egyértelmű a nappaliban? – morogta Hermione. – Nem mondhatunk semmit, bármit is szeretnénk!

- Nézd Hermione… - kezdte George, mintha meg se hallotta volna a lány szavait. – Mi nem szoktuk beleütni az orrunkat a dolgaitokba, mert tudjuk, hogy abból jó nem sül ki. Most se tennénk, de tudod…

- …ha Muriel néni halálsápadtan felzörget minket kora hajnalban azzal, hogy szőrén-szálán eltűntetek egy manipulált zsupszkulccsal, akkor az már minket is idegesít egy ici-picit – fejezte be az ikertestvére, a mutató és hüvelykujját összetartva, hogy kifejezze, mennyire.

Ron elengedte a függönyt, amitől az kilengett, hol beengedve a kinti bágyadt napfényt, hosszú csíkban megvilágítva a szobát, hol kékes árnyékba borítva mindent.

- Honnan tudta, hogy manipulálva volt a zsupszkulcs? – kérdezte Harry, bár a válasz nem érdekelte igazán. Próbálta elodázni a válaszadás pillanatát, hogy kigondoljon valamit.

- Leellenőrizte a minisztériumban – felelte félvállról George. – De most nem ez számít. Hogyan menekültetek meg a dementorok elől?

Pár másodperces szünet következett a beszélgetésben. Aztán Ron közelebb ment testvéreihez, mintha suttogni akarna, helyette azonban kifejezetten ingerülten válaszolt, amit Harry cseppet sem tartott helyén valónak.

- Semmi – közöd - hozzá!

- Annyi közöm azért van hozzá, hogy tudjam merre járkál az öcsém! – morogta George.

- Nem, nincsen…

- Dehogynem, ha az öcsém olyan béna, hogy egy fojtogató talártól se tudja megvédeni magát…!

- Hagyjátok abba a veszekedést! – kelt ki magából Hermione.

Frednek a torkára forrt a szó, George-zsal és Ronnal együtt Hermionéra néztek, aki egészen kipirosodott.

- Tizenhét évig cseppet se törődtetek Ronnal – mutatott vádlón az ikrekre. – Ne akarjatok most úgy tenni, mintha gondoskodó testvérek lennétek! A felét se értitek annak, hogy mi folyik itt, úgyhogy ne kérdezősködjetek!

- Hermione, mi csak… - emelte fel védekezőleg a karját George, de a lány nem hagyta befejezni a mondatot.

- És ez vonatkozik édesanyátokra is. Ha nagyon kíváncsiskodik, kérdezze inkább Mordont vagy édesapátokat… Majd ők megmondják, mihez van közötök és mihez nem!

Fred hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Pont, mint anya… tisztára…

Hermione megvonta a vállát, de még zihált a kiabálástól. Ron tátott szájjal nézett rá.

- Sajnáljuk… - kért bocsánatot George. – Tényleg… tudjuk, hogy nem véletlenül csináljátok ezt… csak…

- Csak nem akarunk egy olyan fiaskót, mint Pojáca Percyvel – magyarázkodott Fred. – Ha történik veletek valami…

- Nem vagyunk mi olyan felelőtlenek, Hermione. Aggódunk értetek… Tényleg – tette hozzá George Hermione fejcsóválását félreértve.

Egy percig egyikük sem szólt egy szót sem.

Harry nem volt meglepődve Hermione kiabálásán, annál jobban azon, hogy Fred és George komolyan vették, amit mondott. Korábban már csak heccből se figyeltek arra, amit a lány mondott, mentek a saját fejük után, s mi tagadás, jól is tették, látva, milyen sikeresek lettek – gondolta Harry. De ez most egészen más helyzet és az ikrek is biztos észrevették. Most nem iskolai csínytevésről van szó… Bárcsak elmondhatná nekik – vagy még inkább a Főnix Rendjének, hogy mi történt!

Hermione időközben lehiggadt és mikor leült Harry mellé az ágyra, vetett egy megenyhült pillantást az ikrekre.

- Azért… azért eljöhetnétek valamikor a boltunkba – mosolygott Fred.

- Mármint, ha vége a büntinek – mondta a testvére hasonló erőltetett vidámsággal.

- Van egypár érdekes új találmányunk, amiknek hasznát vehetitek – komolyodott el hirtelen Fred.

Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna Fredék ajánlatára, kinyílt az ajtó és besettenkedett Paulina.

- Szia prücsök! – mosolygott kedvesen George.

A kislány szóra se méltatta, rögtön Hermionéhoz szaladt és elhelyezkedett az ölében.

- Hol voltatok eddig? – kérdezte cincogva és karjait Hermione nyaka köré vetette.

- Sok dolgunk volt, kicsim – válaszolta a lány. – De ne aggódj, már nem megyünk sehova – nyugtatgatta Paulinát.

Hermione megcirógatta a kislány haját, Fred, George, Harry és Ron pedig csendben figyelték.

- Hát ez meg mi rajtad? – mutatott Hermione a kislány vállára. Ott egy apró, csigavonalszerű sebhely látszódott. – Megütötted magad valahol?

Paulina megvonta a vállát.

- Mindig megvolt…

Az ikrek megköszörülték a torkukat és az ajtóhoz léptek.

- Megmondjuk Muriel néninek, hogy ne faggasson titeket – mondta búcsúzás gyanánt Fred. – Anyával kapcsolatban nem ígérek semmit…

- Kösz – motyogta Harry, Ron és Hermione, az ikrek pedig távoztak.

- Tényleg büntetésben vagytok? – kérdezte Paulina vékonyka hangján.

Harry mosolyogva bólintott – nem akarta, hogy Paulinának olyan komolynak tűnjön a helyzet. A nappaliban lezajlott veszekedés épp elég volt.

- Én is voltam már szobafogságban – mesélte a kislány. – Miss Johnson egy teljes napra bezárt a padlásra, mikor Tommy Parker kukacokat talált a zabkásájában, pedig én nem is tettem bele… csak fenyegetőztem…

*

A szobafogság egy héttel később már véget is ért. Muriel néni közölte Harryékkel, hogy kiharcolta a még mindig paprikás kedvében levő Mrs Weasley-nél, hogy enyhítse a büntetést. Így Harryék már csak a házon kívül nem tehették ki a lábukat.

- Elmondtad nekik, hol voltunk? – kérdezte halkan Ron Muriel nénitől, mikor a hírt hozta a büntetés-enyhítésről.

Muriel néni megcsóválta a fejét.

- Nem mondtam semmit, csak Frednek és George-nak – válaszolta a néni. – Ez a mi dolgunk, nem igaz, gyerekek? – mosolygott derűsen, de az arcán még mindig látszódott az idegeskedés nyoma, amit eltűnésük óráiban élhetett át.

Harry gyanította, hogy az öregasszony azóta nem idegeskedett ennyit, mióta kilépett a minisztériumból és lezárta élete addigi szakaszát. És Harrynek megint rá kellett döbbennie, hogy aki csak a legcsekélyebb mértékben is belekeveredik az ő és Voldemort közti hosszú harcba, komoly árat kell fizetnie – bármelyik oldalon is áll. Muriel néni máris elvesztette őrizgetett emlékeinek, kincseinek egy részét Mundungus nem éppen áldásos tevékenysége miatt, Harry, Ron és Hermione pedig biztosan sok álmatlan éjszakát okoztak neki.

- Azért mondhattál volna valamit anyának, hogy megenyhüljön – neheztelt rá Ron.

- Mondtam is! – vágta rá a néni. – Elmondtam, hogy én is veletek voltam azon az éjszakán és elkergettem a dementorokat. Nem szeretek hazudni, de néha muszáj… Mit gondolsz, Molly mért engedte el a további büntetést?

- Nagy segítség volt… egy hét szobafogság után – dörmögte Ron, de csak miután nagy-nagynénje elhagyta a hálószobát.

- Mindegy – legyintett Harry. – Úgyse tehetünk semmit, amíg Piton nem üzen.

- Igen – helyeselt Hermione. Az utóbbi néhány napban nem felejtette el puszta elővigyázatosságból többször is felemlegetni Piton figyelmeztetését, nehogy Harry valami meggondolatlanságot csináljon. – És persze az sem ártott, hogy még egyszer átolvashattuk a hetedéves tankönyveket – tette hozzá csillogó szemmel.

Ron mordult egyet, de nem fűzött hozzá mást.

- Egyáltalán hogyan fog üzenni? – morfondírozott Harry, meg se hallva Hermione korábbi szavait. – A főhadiszállás helyét biztos ismeri… Már jóval az előtt berendezkedett itt a Rend, hogy Piton lelépett.

- Csak nehogy megint egy olyan szerelmes levelet küldjön – jegyezte meg Ron némi iróniával, Harry pedig egy félmosollyal válaszolt.

A következő napokra visszatért az unalmas, január eleji hangulat a Prewett-házba, ami azt jelentette, hogy Harryéknek egyetlen elfoglaltságuk a tanulás, a házimunka és a várakozás lett – leszámítva Hermionét, akinek más feladata is akadt:

Mint a kis Paulina fogadott mamája – aminek Ron nevezte el a kislány fölött anyáskodó Hermionét, és aminek az egyáltalán nem örült -, az ő feladata volt megtanítani a kislányt írni-olvasni. Mivel Paulinát Hermione jó szerével elrabolta a mugli törvények szerint (és mi tagadás, a varázsló törvények szerint is), előkészítő iskolába küldéséről szó sem lehetett.

- Nem is tudom… – súgta oda Harrynek egy alkalommal Ron, mikor Hermione az egyszerűbb mondatok leírását tanította Paulinának. – Hermione, mint tanító néni? Akkor már inkább McGalagony…

Harry visszafojtotta a röhögését. Ron sóhajtott egyet.

- Kár, hogy nem járhat iskolába – mondta. – Akkor néha elmehettünk volna érte – Hermione biztos megengedné. Tudod, kíváncsi lettem volna, hogyan tanulnak a mugli gyerekek.

- Hogy-hogy? – hökkent meg Harry. – Te nem jártál mugli iskolába?

Ron a fejét rázta.

- Anya tanított minket olvasni – magyarázta a vörös hajú fiú, miközben egy diós kiflit majszolt. – Az aranyvérű családoknál ez a szokás… Te talán el tudnál képzelni egy 6 éves Malfoyt a mugli iskolapadban?

Harry felnevetett a lehetetlen elképzelésre, mert rögtön megjelent előtte a szőke fiú kisiskolás-egyenruhában, fekete nadrágban, fehér ingben, kék nyakkendővel, amilyet Harry is viselt olyan régen, hogy azt hitte, egy másik életben történt. „Talán úgy is volt…” – gondolta.

A ritka alkalmakkor, mikor együtt voltak a főhadiszállás állandó lakói, mind tanulásra ösztönözték Harryéket, akiknek rendszeres tanító híján maguktól kellet boldogulni a Prewett-ház könyvtárában fellelhető varázskönyvekkel.

Muriel néni is erre bíztatta őket, s Harrynek nem kellett kétszer mondani: emlékeztette magát, hogy az Árnyék-mágia Nagykönyve még mindig arra vár szekrénye mélyén, hogy valaki elolvassa. Így hát január utolsó hétfőjének reggelén, mikor a házban rajta kívül csak Mrs Weasley, két barátja és a kis Paulina tartózkodott, felballagott a szobájába és előhalászta a könyvet.

Óvatosan forgatta ujjai közt a díszes nyomdaterméket, majd ledobta magát az ágyra. Ránézett a fali órára – még szűk két óra volt ebédidőig, azt kihasználhatja arra, hogy átolvassa az Árnyék-mágia nagykönyvét (vagy árnyékkönyvet, ahogy magában nevezte).

Az első néhány fejezet az idézések tulajdonságainak leírása volt, csoportokra szedve, hosszan tárgyalva a hatásukat, létrejöttüket… Harry számára ez a végtelennek tetsző szöveg több mint unalmas volt, ezért három teleírt oldal elolvasása után fellapozta a tartalomjegyzéket a különféle varázslatok után.

Idézett pajzsbűbájok: az leghatásosb védekezés az rontások ellen – 56. oldal

Segítség harcban, avagy hogyan idézzünk meg árnyakat szolgálásunkra? – 123. oldal

Patrónusok és sötét patrónusok – 187. oldal

Ezek nem pont a roxforti bűbájtan órák jellemző varázslatai… - gondolta Harry, azonban nem egy idézés igencsak felkeltette az érdeklődését.

Fellapozta a 123. oldalt a megidézhető teremtmények után, s végigpörgette az oldalakat. A könyv hosszú oldalakon át tárgyalt egy-egy idézést, de ez a fejezet konkrét varázsigét nem közölt, ami Harryt nem csak hogy megdöbbentette, de egyenesen elkeserítette.

Mégis hogyan varázsoljon az ember, ha nem is tudja, mi a varázsige? – háborgott magában.

A könyv sokkal inkább bonyolult pálcamozdulatokat közölt, amiket kis rajzok formájában közölt – s ezek is tele voltak jegyzetekkel. Ezeknél a varázslatoknál még az is számított, milyen erősen lendíti az ember a pálcát, de kimondandó varázsszavak nem szerepeltek. Harry kezdte gyanítani, hogy átugorhatott valamit, ezért kénytelen-kelletlen visszalapozott a bevezető részhez és folytatta annak tanulmányozását.

- Szóval a mozdulatokban van a lényeg – hümmögött Harry, mikor fél óra múltán végzett a bevezetővel. Most, hogy így belegondolt, emlékezett rá, hogy Flitwick valamikor az R.B.F. felkészülés előtt beszélt nekik valamilyen mozdulat-varázslatokról, amik mellett nincs szükség varázsigére. „A varázslat pusztán a pálcára és a varázsló személyére épül” – rémlett fel neki Hermione vaskos jegyzetei közül az egyik.

Harry kibontott egy Mézesfalás-szeletet és olvasgatás közben lassan majszolni kezdte.

Rovarok idézése – olvasta az egyik alcímet. Ez volt a legrövidebb a fejezetben tárgyalt varázslatok közül, ezért úgy gondolta, hogy ezzel érdemes kezdeni.

Harry összegyűrte a csokis papírt és a zsebébe gyömöszölte, közben előhúzta a varázspálcát. Felült az ágyban és a pálcát a padlóra szegezte. Rásandított a könyvre és még egyszer átnézte a mozdulatsort, aztán elkezdte lengetni, mintha írna vele a levegőbe. Pár évvel korábban biztos elszúrta volna, de hatévnyi bűbájtan és átváltoztatástan után lassan ugyan, de képes volt követni a könyvben leírtakat. Elpróbálta háromszor, majd újraolvasta a többi utasítást.

Gondoljak egy rovarra? – kérdezte magát. Egy unszimpatikus rovarra. Hogy lehet egy rovar unszimpatikus? Undorító az lehet… - morfondírozott Harry. Egy rovar… Nagy szemek, lengő csápok… nevetséges szemüveg…

Szemüveg?!

- Trelawney! – ugrott be neki a roxforti jóslástan tanárnő sejtelmesen búgó hangjával, szemeit röhejesen felnagyító szemüvegével, lebegő fátylaival.

Elismételte a mozdulatot, aminek a végén a pálca durrant egyet, s lilás füstfelhőt eresztett magából, aminek furcsa mód pont olyan bódító szaga volt, mint a Trelawney professzor tantermében égő gyertyáknak és füstölőknek. Harry köhögve legyezgette el a füstöt mindkét kezével, ekkor vette észre, hogy valami az ölébe pottyant. Lenézett, s meglepve tapasztalta, hogy három-négy kövér csótány mászkál az ágyon, pálcájából pedig egymás után ugranak ki a társaik ugyanolyan füstfelhő kíséretében. Gyorsan eltartotta magától a pálcát, a csótányok pedig ömleni kezdtek a padlóra.

A sikeres varázslattól és a fura hatástól megzavarodva, egy pillanatra elfelejtkezett róla, mi is történik. A szoba padlója pillanatok alatt tele-lett izgő-mozgó bogarakkal, amik lassan megindultak az ajtó felé.

- Ajjaj…! – nyögte Harry, mikor az ajtó alatti résen a csótányok egymáson átgázolva igyekeznek elhagyni a szobát.

A rovar-Trelawney-k kimasíroztak a szobából, Harry pedig idegesen nézett utánuk. Leugrott az ágyból (cipője alatt négy-öt hangos reccsenés), és gyorsan megszüntette a varázslatot, mire a pálca folyamatos durrogása abbamaradt.