28. Fejezet - Súrlódások

Hosszas csend ereszkedett közéjük, amit végül a nő hangja tört meg.

- Tudja jól professzor, hogy mindenben támogatom önt, de ezúttal nem vagyok biztos a sikerben.

- Megtudhatom, hogy miért kételkedik?

- Piton… - vágta rá egyszerűen.

- Mégsem képes félre tenni az ellenszenvét? – kérdezte Dumbledore szomorúan.

- Nem erről van szó, – mondta gyorsan a nő, mert nem akart félre értést – csak ő úgy tudja, hogy én halálfaló vagyok.

- Nocsak…

- Ezerfelé ágazó történetünk van – szólt a nő, egy keserű félmosoly kíséretében.

- Kedvesem, tudja jól, hogy bennem megbízhat.

- Persze, de… - kezdte, azonban nem mondhatta végig, mert halk, bátortalan kopogás törte meg, a köztük kialakult bizalmas légkört.

A karosszékben hátradőlve, fejét oldalra döntve, várta, hogy az igazgató beinvitálja a látogatót. Furcsán érezte magát, még soha, senkinek nem beszélt Perselusszal való… nem is tudta, minek nevezze… „Kapcsolatáról?”… talán… De úgy tűnt, hogy az ég sem akarja, hogy ezt megtegye.

- Szabad – szólt Dumbledore, egy rövidebb szünet után, de égszínkék szemeivel még mindig az előtte ülő nőt fürkészte.

- Jó estét, Dumbledore professzor! – szólt, szinte egyszerre Hermione és Ron, mire az igazgató, meglepetten rájuk emelte tekintetét.

- Miss. Granger, Mr. Weasley, miben segíthetek?

- Pot… Harry, indulnunk kell – a férfi hangja fáradt volt, de teste kimerültségéről, csak kismértékben árulkodott. Nem tudta, hogy meddig fogja bírni… - „Vajon megéri?” – kérdezte önmagától immár sokadszor. Nem tudta, hogy mi játszódik le a fiúban. Abban, hogy életben van, csak azért volt biztos, mert nap, mint nap mellette, vagy éppen mögötte sétált, a bizonytalan felé. Most sem reagált, csak hagyta, hogy a férfi talpra segítse, a fa tövéből, ahol addig ültek.

Hallotta a férfit, de mégsem válaszolt, nem akart, vagy talán nem is volt képes válaszolni, nem tudta pontosan, de már ez sem érdekelte. Egyedül a remény segített neki talpra állni, ami hajtotta előre, hátha a következő fa, esetleg szikla mögött lesz a kijárat. Már a horcrux sem érdekelte, amit esetleg már mérföldekre elhagytak, csak a túlélés ösztönözte. Egyedül érezte magát, Pitonban sem bízott, egyfolytában a férfi mozdulatait leste, hiszen nem tudhatta, mikor támadja meg. Abban sem volt biztos, hogy támadni akar, lehet, hogy egyszerűen csak sorsára hagyja. De ezt nem fogja engedni…

Elfojtott sikoltás vágta át az igazgatói iroda feszült csöndjét. Hermione a szája elé kapta a kezét, de az önkéntelen hangról, ami elhagyta torkát, nem tehetett. –„A Nyugtalanság Völgye?”- ismételgette magában újra és újra, mert nem akarta elhinni, amit az imént hallott. Gondolta, hogy a másik nő, fontos ügyben jár, azonban nem gondolta volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Oldalra pillantott, de Ron arca értetlenséget tükrözött.

- Mégis, mi ez a hely? – kérdezte félénken a fiú. Kellemetlennek érezte, hogy egyedül ő nincs tisztában a helyzet komolyságával. Azonban, nem kapott rögtön választ.

Az igazgató rápillantott, először Rayre, majd Hermione – ra, csak ezután nézett, egyenesen a fiúra, amitől az megborzongott. Még sosem látott az idős varázsló szemeiben, ennyi sötétséget.

- A Nyugtalanság Völgye, egy kegyetlen börtön, amit Voldemort alkotott. Harryék megtalálták az egyik horcruxot, amit sikeresen elpusztítottak, de ennek ára volt. Az a börtön, hosszú távon, még az Azkabannál is rosszabb. Miss. Rayt is be kellett avatni, ugyanis közülünk, egyedül ő járt ott, és neki van a legtöbb esélye arra, hogy idejében kihozza onnan Harryéket. Természetesen, jómagam is vele tartok.

- Mi is önökkel tartanánk, uram – szólalt meg Hermione, elszánt hangon.

- Tudom jól, de ezúttal nem lehet, sajnálom. Ezt a helyet rendkívüli erejű sötét varázslatokkal hozták létre, nem engedhetlek titeket a közelébe.

- De hát, Harry a varázslat közepén van! – tiltakozott Ron.

- De nem hagyhatom, hogy még valakinek baja essen – válaszolt az öreg varázsló, tőle, szokatlanul csendesen. Szemeiben szomorúság könnyei csillogtak, ahogy rájuk nézett. – Kérlek, – mondta, szinte könyörögve – értsétek meg.

A két jó barát megrendült, ijesztő volt látni, hogy az addig biztos pontnak számító idős varázsló, a szemük láttára gyengül el. És akkor megértették, hogy ő maga is nagyon fél, félti a két, számára legfontosabb embert, ezért nem akarja, hogy figyelme megosztott legyen, ha harcra kerül a sor, ezért nem mehetnek vele, hogy ne rájuk kelljen figyelnie.

- Megértjük uram – szólalt meg Ron, tőle szokatlanul érett hangnemben, mire Dumbledore csak egy szomorú, félmosollyal válaszolt.

Úgy érezte, hogy ha még egy lépést kell tennie, összeesik.

Piton egyszer csak azt vette észre, hogy a fiú eltűnt mellőle. Akkor fordult hátra, mikor Harry éppen leülni készült egy fa tövébe. Mélyet sóhajtott, majd követte - ”Legyen” - Mikor ő is letelepedett, fáradtan nézett a mellette ülőre.

- Kimerültél? – kérdezte egy kissé rekedtes hangon.

- Nem – felelte – Miért te igen? – tette fel saját kérdését, majd nyíltan a férfira nézett.

Piton figyelmét nem kerülte el az a különös hangsúly, ahogy Potter válaszolt neki, ráadásul letegezte, és most várja a reakciót. Összeszorította fogait, és elszámolt tízig, mielőtt feltette a rá, egyáltalán nem jellemző kérdést.

- Bánt valami? – kérdezte végül, ami olyan irreális kérdésnek tűnt, mintha azt kérdezné meg Voldemorttól, hogy, hogy szolgál az egészsége – Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy mindent meg kell beszélnünk? – hangja itt már egy kicsit számon kérő volt.

- Emlékszem… - válaszolta, majd elfordította a fejét.

Piton kezdte elveszíteni a türelmét.

- Potter! – mennydörögte – Most azonnal el fogod mondani, hogy mi a bajod!

- Nem.

- Hogy mondtad? – ütközött meg a férfi.

- Azt mondtam, hogy nem – sziszegte fogai közül a szavakat – Nem mondok én magának semmit!

Eközben két alak vágott át a Roxforti birtokon, a hoppanálási határ felé sietve.