1. rész

Bizalom

- Petrificus totalus! – hallatszott a kiáltás a csuklya alól.

Harry elvágódott hassal a földön, közvetlen a Kövér Dáma festményénél. Az idegen durván megfogta, felrángatta a földről, és beráncigálta a klubhelyiségbe. Egészen egy székig vonszolta, amit tegnap hagytak még itt a kártyaparti miatt. Az idegen odakötözte a székhez, annak ellenére, hogy még a Petrificus hatása alatt volt. A végtagjai ellenkeztek a szoros kötelek ellen, az arca pedig még jobban fájt, akárhogy is akart beszélni.

Rájött, hogy az átok valamiért más hatással van rá, mint eddig. Pedig tavaly mikor Malfoy megátkozta a vonaton, akkor egyáltalán nem tudott mozogni, és nem is fájt. De ez szörnyű volt: egészen a csontjáig hatolt a fájdalom, de enyhébb volt, mint egy átlagos sóbálványátok.

Szemügyre vette a titokzatos embert: az illető csuklyát húzott a fejére, így egyáltalán nem látta, hogy ki az. Pedig a mozdulatai nagyon ismerősek voltak.

Mikor az idegen hátrafogta a kezét, és azt is jól megkötözte, megállt Harry előtt. Aztán előre hajolt, és elvette Harrytől a zsebébe rejtett pálcát. Harry hiába próbálta kivenni, hogy ki rejtőzik a csuklya alatt, nem látta.

- A híres Harry Potter – suttogta az ismeretlen, aztán közelebb lépett Harryhez, akinek a hátán futkosott a hideg, mikor meghallotta a kísértetiesen ismerős hangot.

Az idegen megint megszólalt suttogva, ahogy feloldotta a sóbálvány átkot.

- Ki a fene vagy, és miért kötöztél meg? – kérdezte dühösen Harry, mire az idegen levette a csuklyát, és ránézett.

Harry egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, mikor meglátta.

Az önarcképe volt. Ugyanúgy nézett ki: borzas fekete haj, szemüveg…

- Csak nem meglepődtünk? – kérdezte a másik, és gúnyosan elmosolyodott. – Hm, tényleg ugyanúgy nézel ki.

- Ki vagy? – kérdezte rekedten Harry, mint aki rémeket lát.

Pislogott egyet, aztán még egyet; de a látomás nem akart eltűnni, sőt hasonmásának tekintetébe valamilyen furcsa őrület vegyült.

- Nem látod? Én te vagyok, te pedig én. Sőt, engem is Harrynek hívnak. De inkább szólíts Potternek– nevetett fel a másik fiú – És van egy remek tervem.

- Gondolom, nem fogod elárulni – sziszegte a fogai közt Harry.

Tudta jól, hogy a két barátja lent van a Nagyteremben, és a ház lakói pedig szintén együtt vacsoráznak velük; tehát annak az esélye, hogy valaki segítsen rajta, igen kevés.

- Végülis, miért is ne tudhatnád – felelte, és elkezdett fel alá járkálni Harry előtt. – Gyűlölöm azt a helyet, ahol élek, elegem van a háborúból, az örökös menekülésből a halálfalók elől. Pedig már úgy volt, hogy csatlakozom hozzájuk – itt eltöprengett egy kicsit, aztán folytatta: - De minek is törni magam, hisz itt remek helyem lesz. Háború sincs, és még apámat sem kell elviselnem: az örökös féltését, a sok kioktatásait, na meg az undok testvéremet.

Harry szinte fel sem fogta, mit magyaráz; de azért igyekezett figyelni a csontig hatoló fájdalom ellenére is.

- Mi közöm van a te életedhez? – kérdezte kíváncsian, de már sejtette a választ.

- A helyembe fogsz lépni, akár tetszik, akár nem – itt elmosolyodott annyira, hogy Harryt kirázta a hideg a tekintetétől.

- Mégis hogy szándékozod ezt megtenni? Mindenható vagy?

Mikorra a mondat végére ért, Potter elkezdett hangosan nevetni, és nem is hagyta abba egy ideig. Majd mikor már kellőképpen kinevette magát, előhúzott a talárjából egy nyakláncot. Harry már látott ilyet: ugyanúgy nézett ki, mint Hermione időnyerője, csak ennek élénkvörös színe volt. Odament Harryhez, és meglengette az orra előtt.

- Látod? Ez lesz a kulcsa a tervemnek.

- Mit akarsz te egy időnyerővel? – faggatta tovább, de már volt valami elképzelése az időnyerőt illetően.

„Ez az őrült biztos a jövőből érkezett, és minden vágya, hogy oda visszamenjek” - gondolta magában Harry. Még a gondolattól is kirázta a hideg. Ilyen kiszámíthatatlan őrült nem akart lenni…

- Hm. Nemsokára megtudod – közölte tárgyilagosan, mikor közelebbről megnézte az időnyerőt. – Mesélj inkább valamit erről a világról!

„Erről a világról?”

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Harry értetlenül.

- Úgy, ahogy mondtam! – üvöltötte Potter, aztán közelebb lépett hozzá, és megfogta a gallérját. – Szóval, van itt háború? Élnek a szüleid? Voldemort még hatalmon van?

- Nincs háború, a szüleim meghaltak, és Voldemort van hatalmon, igen! – vágta rá Harry hirtelen a választ, mire Potter elengedte a gallérját.

- Tökéletes! – körbenézet a klubhelyiségben - Ahogy így elnézem, még tanítás van! Nem mintha tanulnék is valamit, vagy bejárnék az órákra – itt nosztalgikusan elgondolkodott, majd folytatta: - Na gyerünk, állj fel!

Harryről leestek a kötelek; Potter pedig megfogta a talárjánál fogva, és közelebb vonszolta az egyik képhez a klubhelyiségben.

- Így ni. Itt jó lesz – ránézett az órára, aztán Harryre. – Már csak néhány másodperc…

Mihelyst kimondta, a kép, ami előtt álltak, hullámzani kezdett, és erős szél tört elő belőle. Harry alig bírt megállni a lábán, a széllökéstől. Potter erősen szorította; Harry pedig már látta, mire készül: betaszítani őt a megbűvölt képbe.

- Na, gyerünk, befelé! – rivallt rá a fiú, mire Harry kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét, eltaszította magától, mire Potter nekiesett a fotelnek.

Harry nem késlekedett: rögtön bebújt a másik fotel mögé. A klubhelyiségben akkora szél kerekedett, hogy az asztalon hagyott papírok kavarogtak a már viharossá fokozódó szélben.

- Potter! Ne menekülj! Nem fogsz itt maradni, ha rajtam múlik! – üvöltötte a hasonmás torkaszakadtából.

Harry agya lázasan kutatott valami megoldás után, ahogy a másik fiú egyre közeledett.

A pálca! Hogy az előbb nem jutott eszébe?

Potter odaért a kanapéhoz, mire Harry egy hirtelen ötlettel elgáncsolta. Hasonmása elterült, Harry pedig gyorsan odaugrott mellé, és kirántotta a talárjából a pálcáját. Potter szintén olyan fürge volt:

- Obstructo! – kiáltott fel hirtelen.

Harryt telibe találta az átok: legalább három métert hátra, és a falnak esett. Szédelegve ült fel, kezét a fejéhez emelte, akkor látta, hogy friss vér folyik végig rajta. Lassan felállt, de meg kellett kapaszkodnia a falban, mert annyira szédült.

Potter viszont már oda is ért Harryhez, és egy jól irányzott ütéssel gyomron vágta, mire Harry összecsuklott.

- Mégis mit képzelsz? – ripakodott rá, aztán belerúgott Harrybe. – Át fogsz menni! Ne ellenkezz, mert a végén még tényleg elintézlek! - Harry óvatosan előhúzta a pálcáját, miközben Potter tovább beszélt. – Sajnos megölni nem tudlak, mert akkor hogy tudnál helyettesíteni? Végülis egy pár törött csont…

- Ha most azt hiszed, hogy nagymenő vagy… - kezdte Harry, de egy újabb rúgás miatt nem tudta befejezni a mondatot.

Potter szeme megvillant a dühtől, mikor észrevette Harry kezében a pálcáját.

- Na azt már nem! – kirántotta a kezéből, mire Harry kapott az alkalmon, hogy lehajol ellenfele: egy nagyot ütött a képébe.

Potter mikor hátraesett, kiejtette kezéből Harry pálcáját.

- Ha azt hiszed, hogy megúszod, nagyon tévedsz! – nyögte dühösen, és kezét az orrához fogta, amiből dőlt a vér. Aztán mikor Harry lábához tekintett, iszonyat nagy rémület ült ki az arcára – A francba!

Harry követte tekintetét, és meglátta.

Az időnyerő legalább három darabban hevert a földön.

Potter, mint aki rugóra ült, hirtelen felpattant, és odament Harryhez. A gallérjánál megint megfogta, és úgy sziszegte az arcába.

- Nesze neked, Kis Túlélő! Összetörted a megbűvölt időnyerőt, viseld hát a következményeket!

- Mi a francról beszélsz? – kérdezte Harry, mire Potter a kérdés hallatán a falhoz szorította.

- Legszívesebben itt és most megölnélek! Látod! – Harryt oldalra rántotta, és a szemközti falra mutatott – Mivel eltörted, nemsokára az egész itteni világ összeomlik! De sebaj… majd páholyból nézem az egészet, mert így kénytelen vagyok visszamenni a saját világomba! És ezt mind neked köszönhetem! Pedig olyan jól indult az egész!

A szemközti fallal valóban történt valami. Lassan a fél klubhelyiség sötétbe burkolózott, és a sötétség egyre jobban kúszott, vészesen a megbűvölt keret felé. A széllel is jött valami más: hideg. Dermesztően hideg.

- Igen? Te idióta, te voltál az, aki eltörte! – ordította Potter képébe, és egy jól irányzott rúgással újfent hátralökte.

Potter nagy nehezen felállt, és Harryre nézett gyilkos tekintetével. Elővette a pálcáját, mint aki valami rosszra készül.

Harry nagyon is tudta, mire.

- Petrificus totalus! – mondta ki gyorsan a sóbálványátkot, amit már rég kellett volna; mire Potter kifejezéstelen arccal hátraesett. Harry mellé lépett, és mérgesen az arcába sziszegte: - Menj a pokolba! Remélem itt pusztulsz a hülye terveddel együtt!

Harryt nem érdekelte, ha ez az őrülttel mi történik, és hátrafordult. Összeszorult szívvel nézett körbe a régen még oly kedvelt klubhelyiségben. Egy pillanatra lelassult az idő, mikor elgondolkodott.

„Ez a világ el fog pusztulni, ha az az őrült jól mondta.”

Mi értelme van itt maradni, és meghalnia? Itt már senki sem él, aki fontos lenne számára, tavaly még Dumbledore is meghalt…

Lehunyta a szemét, és belegondolt milyen is lenne, ha élne az apja, lenne testvére – mint azt Potter mondta…

Feltekintett könnyes szemmel, és elhatározta, hogy átlép.

Aztán idő felgyorsulni látszott: a viharos szél már egy jobban kavargott: a képek a falról leestek, és a fotelek is lassan elindultak a légörvény forrása felé. Harry még egyszer vetett egy pillantást Pottere, aki rémült tekintettel nézett vissza rá.

Sóhajtott egyet, és odalépett a képhez kezével a falra támaszkodva. Még egyszer hátranézett: a sötétség már elérte a helyiség közepét, és egyre gyorsabban közeledett a képhez.

Harry vett egy nagy levegőt, és belépett a képbe.

A látása megnyúlt: erős fény sütött a szemébe, aztán egy erős rántást érzett a derekánál, mint aki épp Zsupszkulccsal utazik.

Mikor a fény kihunyt: durva kövezetű padlón gurult legalább öt métert, aztán egy kopott szekrénynek ütközött, amiről régi könyvek zápora hullott rá.

Harry, aki már így is bevágta a fejét, felszisszent a fájdalomtól, mikor a könyvek a fejére estek. Nagy nehezen leszedte magáról a súlyos köteteket, aztán körülnézett.

A fal nagyon mocskos volt, helyenként összeégetve. A kandallónál volt még egy szekrény, de iszonyatos állapotban: a két ajtaja a földön hevert, maga a szekrényt, pedig valaki alaposan szétverte; talán baltával.

A földön mindenféle poros és kopott tárgyak hevertek: szétszaggatott könyvek, összetört serlegek. Harry lassan a szekrénynek támaszkodva felállt, de előtte még lesöpörte magáról a kosz nagy részét. Mikor lehajolt, megpillantotta a régi könyv címét: „Varázslástan alapfokon II.”

Harry mikor jobban szemügyre vette a helységet, csak akkor esett le neki a tantusz. Erősen belekapaszkodott a kopott szekrénybe, hogy össze ne essen.

A Griffendél klubhelyiségben volt.

Harry nyelt egyet.

Most mihez kezdjen? Valószínű az egész Roxfort ilyen állapotban lehet - itt tényleg háború dúlhat. Valahogy ki kell jutnia a kastélyból, mert nem valószínű, hogy van itt valaki.

Lassan elindult, de már megbánta, mert iszonyatos szédülés tört rá. Valószínű agyrázkódást kapott, mikor Potter megátkozta. Sóhajtott egyet, és nagy nehezen tett egy léptést. Végül elérte a Kövér Dámát, vagy legalábbis a helyét, mert a festmény nem volt ott.

Amikor Harry kiért a folyosóra, a szája tátva maradt a szörnyű látványtól.

Kint mindent por és kosz borított, itt-ott törött bútorok, a falakon pedig néhol vérfoltok éktelenkedtek. Nagyon lassú léptekkel végigment a folyosón, a lépcsőket keresve. Mikor odaért, már megbánta, hogy a Nagyterembe akart menni.

A lépcsők, melyek néha szeszélyesek voltak, most mind mozdulatlanul álltak; hol kiégetve, hol megrongálva. A legtöbbnek hiányzott a fele, és volt amelyik a földön hevert darabokban a mélyben.

Harry vett egy nagy levegőt, és óvatosan a lépcsőre lépett; mire az egy kicsit megingott a súlyától. Óvatos lépésekkel araszolt lefele, egészen a lépcső aljáig. Ott megkönnyebbülten felsóhajtott, de aztán a leszakadó lépcsőtő zajától majdhogynem ugrott egy métert ijedtében.

Hátranézett, és csak porfelhőt látott, mikor végre leülepedett a por, akkor vált láthatóvá az imént még egyben lévő lépcső. Harry mielőtt végre megnyugodott volna, sietős lépteket hallott a Nagyterem felől.

Ösztöne azt súgta, jobb, ha elbújik: ezért a legközelebb eső sarokhoz indult. Mikor már majdnem rejtve volt a kíváncsi szemek elől, egy ismerős hang szólította meg:

- Harry! Te meg mit keresel itt?

Harry a hang irányába fordult, és megpillantotta barátját, amint fekete talárban, csodálkozó arckifejezéssel néz rá.

- Ő… - Harrynek nem jutott eszébe értelmes válasz.

Még is mit mondjon? Most érkezett egy másik világból?

- Hogy kerültél ide? – faggatta tovább Ron, és még néhány fiúval közelebb jött, hogy jobban lássa Harryt.

- Nem tudom – felelte Harry, miközben azon gondolkozott, hogy kik lehetnek azok a fiúk barátjával. – Nem emlékszem.

Mikor Ron odaért, bíztatóan elmosolyodott, amitől Harryben egyre jobban kezdett nőni a pánik. Ron nem úgy nézett ki, mint aki kimondottan örül, hogy látja.

- Na, és meg tudod mutatni nekem? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal, aztán átkarolta Harry vállát.

Harry nem tudta mire vélni Ron szavait, de gyanított valamit. Ron nem az a barát, akit ismer, hanem lehet, hogy egy gonosz ember. Elhatározta, hogy felvezeti őket a saját klubhelyiségükhöz, és ott talán sikerül valahogy egérutat nyernie. Még egy lépcső állva maradt, azon még felmehetnek.

- Ti maradjatok itt – utasította a többieket Ron, és mikor Harryre nézett, újra elmosolyodott.

Mikor ő is odanézett a többiekre, rémlett, mintha egy árnyat látott volna elsuhanni a hátuk mögött – de lehet, csak hallucinált.

- Igen, tudom, hol van – jelentette ki eltökélten, és a romos lépcső felé indult.

- És mondd, hol van? – kérdezte Ron, mikor követte Harryt. – Fent van valahol? Csak mert úgy értesültem, hogy a pincében vannak a lehetséges túlélők.

- Jaj, dehogy. Az csak álca – Harry gyanúja most már tényleg beigazolódott. Próbált nyugodt arcot vágni, és Ront meggyőzni arról, hogy tényleg igazat mond.

Már a lépcső felénél tartottak, mikor elhalt sikolyok hallatszottak lentről. Még nem jártak elég magasan ahhoz, hogy ne lássák, mi történik odalent. Ron ismeretlen barátai eszméletlenül hevertek a földön. Harry már épp szólásra nyitotta volna a száját, mire lent a testek mellett megjelent Draco Malfoy. Szőke haját nagyon kihangsúlyozta a fekete talár, amit hordott.

- Hoppá, Weasley… véletlenül volt – mondta vigyorogva, aztán lehajolt, hogy közelebbről is megnézze az egyiket. – Jé, ez O’men volt! Szegény, egy darabig biztos fájni fog a feje…

- Malfoy! Ugye tudod, ha leérek, neked véged! De előbb… - itt magához szorította Harryt, és pálcát fogott a nyakához. –, még más valakit fogok megölni.

Draco jól láthatóan elsápadt, mikor meglátta, hogy Ron kit fog éppen le. Egy gyors mozdulattal előrántotta a pálcáját.

- Nem ajánlom – mosolyodott el Ron, és a lépcső széléhez lépett magával vonszolva Harryt.

Harry hiába próbálkozott, nem bírta a lefogott kezével elérni a pálcáját, amit most kivételesen a farzsebébe tett Mordon figyelmeztetése ellenére.

- Miért, mi lesz, Weasley? Sikerül végre eltalálnod egy átokkal? Mert múltkor nem kifejezetten sikerült, mikor Dolohovot megtámadtuk… - itt nevetésben tört ki, amivel Ron még jobban felidegesítette.

- Malfoy fogd be! Egy rossz mozdulat, és Potternek annyi – üvöltötte vissza Ron, és még jobban Harry nyakához szegezte a pálcáját.

Draco csak tétlenül nézett pálcáját előreszegezve. Arcán jól lehetett látni, hogy a lehetőségeket mérlegeli. Harrynek csak most esett le, hogy Malfoy tulajdonképpen rajta akar segíteni. De ezen már egy csöppet sem lepődött meg, ha már a barátjaként ismert ember épp pálcát fog a nyakához.

- Szóval, nem a bejárathoz akartál vezetni, akkor meg hová? – kérdezte Ron Harryt, és meglökte, haladásra kényszerítve.

- Egy jobb helyre, mint a bejárat – vágta rá Harry, mire Ron szemében felizzott a harag.

- Ne hazudj, Potter! Nagyon is jól tudom, hogy eszed ágában sem volt elárulni! – csattant fel hirtelen.

- Hidd el, Weasley, Potter egy nagyon jó helyet akart mutatni. Mondjuk szívem szerint én inkább a pokolba vezető utat mutatnám meg – tette hozz Draco, és elvigyorodott.

- Fog. Be. A. Szád! – ordított rá Dracóra, mire az csak megvonta a vállát.

Harry mikor látta, hogy Ron most nem figyel rá, arcába vágott egy jól irányzott ütéssel, mire a fiú elterült a lépcsőn. Harry nem törődve azzal, hogy a lépcsőről esnek le a szétrongált darabok, ő csak felfelé futott. De ekkor Ron ráküldött egy gáncsrontást, mire Harry hasra vágódott, és majdnem leesett a lépcsőről. Két kézzel megkapaszkodott az oldalsó lécekben, és próbálta magát feljebb húzni.

Mikor már eléggé feltornázta magát, megpillantotta Ront, amint gonoszul elmosolyodik.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is szerencsém lesz: megölhetem a Kiválasztottat.

- Nem is lesz, mert én foglak kinyírni de most rögtön! – ordította Draco, és már rohant is fel a lépcsőn, amitől még jobban megingott a labilis szerkezet.

Harry rémülten látta, hogy Ron előveszi a pálcáját. Biztos meg fogja ölni, erre fogadott is volna. Lenézett a mélybe, és őrült ötlete támadt. Gyorsan döntött.

Hat méter, túl lehet élni.

Elengedte a léceket, és lezuhant a mélybe: a másik összetört lépcsőszerkezetre esett, egy hatalmas csattanás közepette. Rengeteg törmelék esett rá, nagy porfelhőt kavarva. Még halotta Malfoy rémült hangját, ahogy felkiált:

- Harry! Ne!

Minden része sajgott a fájdalomtól. Fel akart ülni, de az oldalában lévő fájdalomtól rögtön visszadőlt. Még a fadarabokat sem volt energiája lerázni magáról, pedig a lába iszonyatosan fájt egy nehéz tárgytól. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Akkora lendülettel esett rá a lépcső maradványaira, hogy por kavargott a levegőben. Óvatosan kitapogatta a pálcáját, és megnyugtatóan felsóhajtott: ugyanis nem tört el; mivel az oldalára esett. Mikor fentebb emelte a tekintetét, meglátta Malfoyt, amint Ron felé közelít.

- Remélem, tudod, Weasley ez most milyen következményekkel fog járni – vicsorogta Draco, és egymásra fogták a pálcájukat.

- Inkább intézzük el afféle mugli-módszerrel, mert ugye mindig is arra vágytál, nem? – kérdezte gúnyosan Ron, mire Draco el is tette a pálcáját. – Na gyerünk! Nagyfiú vagy, nem? Piton gondolom még arra is felkészített, hogyan intézz el engem, mi?

- Úgy ahogy mondod – sziszegte a fogai közt Malfoy, és még egy lépés tett Ron felé.

De az már nem derült ki, hogyan készítette fel Piton Malfoyt, mert hangos dörrenés hallatszott, és dübörgő léptek. Legalábbis Harry nagyon hangosan hallotta őket.

- Weasley, mi a francot tétovázik? Intézze már el! – hallatszott egy megint oly ismerős hang: Lucius Malfoyé. Valószínű, nem vette észre Harryt, mivel a lépcső aljához sietett. - Mindjárt itt vannak a Rend tagjai, legalább ezt a feladatott ne baltázza el!

- Á, szia Malfoy – köszöntötte Draco apját undorodva. – Weasley mindig mindent elszúr, igazán tudhatnád. De csak közvetlen utánad…

- Én magam megyek fel, és szedlek le onnan taknyos kölyök! Most nincs itt Piton, hogy megvédjen!

- Biztos vagy benne, Lucius? – hallatszott valahonnan a távolból egy rémisztően hideg hang. Harry rögtön megismerte: Piton volt az.

Hallotta, ahogy Piton lassan közeledik Malfoyhoz; lába alatt ropogott a törmelék. Felpillantott, és látta, ahogy Piton előveszi a pálcáját. Malfoy mint aki hányni készül, olyan arcot vágott.

- Tudod, azért az árulóknak is meg lesz a méltó büntetésük – morogta, de egy cseppet sem zavartatta magát, hogy Piton pálcát fog rá. – Nos, feltételezem, a fiadat keresed. Pontosabban a másikat.

„Másikat?” kérdezte értetlenül magától Harry.

Malfoy feltekintett Dracóra, aztán újra Pitonra nézett.

- Kivételesen nem az én kezem van a dologban – mentegetőzött, és egy lépést hátrált.

- Nos, Lucius, igen, a fiamat keresem – itt a nyakához szegezte a pálcát. – Tulajdonképpen elárulhatnád, mégis hol van, mert valamiért nem hiszek neked. Általában Voldemortnak mindig meg vannak a tervei vele…

- Ne nevezd a nevén! – vágott közbe Malfoy dühösen.

- Miért, akkor mi lesz? – kérdezte kíváncsian Piton, mint aki tényleg érdekel a dolog. – Netán idejön személyesen, és elintéz? Nem. Ide csak akkor jön, ha megtalálja a lejáratot, az pedig el fog tartani egy darabig, mert csupa idiótával keresteted.

Ismét felnézett a lépcsőn álló két fiúra. Ron alig bírta visszafogni indulatát, Draco pedig csak vigyorgott rajta. Nem estek egymásnak, csak farkasszemet néztek.

Ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy Malfoy kihasználja: előrántotta pálcáját. Mire kimondta volna az átkot Piton gyorsabb észbekapott:

- Stupor! – kiáltott fel, mire Malfoy hátrarepült legalább hat métert a romokra. Draco szintén kimondta a kábító átkot Ronra, aki nem esett le ugyan a lépcsőről, de eszméletlenül esett össze.

- Hidd el, a legközelebbi alkalmat nem fogom kihagyni – morogta Draco az eszméletlen Ronnak.

- Draco, gyere le azonnal – utasította Piton, és közelebb lépett a lépcsőhöz. – Itt vannak a Rendből néhányan, de bármikor megjelenhetnek a halálfalók. Harryt pedig minél hamarabb meg kell keresnünk, mert veszélyben van.

Harry azt hitte, rosszul hall. Piton Harrynek szólította, és ráadásul aggódik is érte?

Érezte, ahogy a fájdalom enyhül egy kicsit az oldalában. Megpróbálta megmozdítani a lábát, de nem ment. Valószínű eltört, mint ahogy a bordái is. Csodás. Remélte, hogy most legalább olyan valaki találja meg, aki nem gonosz, és nem akarja megölni. Malfoy látta, hogy hova zuhan…

Draco gyorsan lesietett az ingatag lépcsőn, és rémülten Pitonra nézett.

- Mi a baj, Draco? – kérdezte ingerülten Piton.

- Harry – hangzott a halk felelet. – Lezuhant a lépcsőről.

Harry jól látta, hogy Draco oda tekintett, ahol ő feküdt a romok alatt. Piton rémült arccal követte Draco pillantását. Eltette a pálcáját, és odarohant Harryhez nyomában a fiúval.

Óvatosan leszedte róla léceket, majd mikor a lábáról leszedte a súlyos lépcsőfokot, Harry akaratlanul is felszisszent. Piton elborzadt a látványtól - legalábbis Harry így látta a tekintetén. Újra lehunyta a szemét, és összeszorított fogakkal próbálta elviselni a lábában nyilalló fájdalmat.

- Jaj, ne – hallotta Draco nyögését, de Piton nem törődött vele.

- Harry hallasz engem? – kérdezte.

A hang most valamivel közelebbről jött. Harry nyelt egyet, és kinyitotta a szemét. Ha nem lett volna rosszul, elnevette volna magát Piton arcán, mikor meglátta – mert ugyanis mosolygott.

- Igen – mondta rekedten.

- Hol fáj? – faggatózott Piton, de hangjában egyáltalán nem volt gyűlölet, hanem inkább aggódás.

- Az oldalam, a fejem, de legjobban a lábam – felelte, de a hangja alig hallható volt.

- Draco, menj, és szólj a többieknek, hogy mindjárt megyünk, álljanak készen a bejáratnál – határozott Piton, és Dracóra nézett. – Menj!

- De, mi lesz veletek… - tétovázott Draco rémülten.

- Azt mondtam, menj! Ha nem szólsz előre, nem fogunk bejutni! – kiáltott fel Piton, mire Draco felpattant.

Vetett még egy pillantást Harryre, aztán eltűnt a folyosó végén. Piton végigmérte Harryt, és az oldalához nyúlt, hogy megnézze, mekkora a sérülés. Harry akaratlanul is felszisszent a fájdalomtól.

- Legalább három bordád eltört – morogta. – Fel tudsz kelni?

- Azt hiszem, nem. De megpróbálhatom – felemelte a fejét, de a hirtelen nyilallt fájdalomtól visszadőlt. – Még sem.

- Nem baj, majd viszlek – döntött Piton, és elrakta az útból a maradék törmeléket. Kezét Harry válla alá tette, majd a másik kezét pedig a térde alá. Egy pillanat alatt felemelte Harryt, minta ha csak tollpihéből lenne.

Harry lába most már iszonyatosan fájt; de tudta, ha felordít, azzal csak felhívják magukra a figyelmet. Piton lassan, és halk léptekkel indult el. Mikor már majdnem kiértek egy mellékfolyosóra, hirtelen megpillantottak két halálfalót.

Dolohov és Crak előrántották a pálcájukat. Harry ösztönösen a fájdalmát leküzdve előrántotta a pálcáját.

- Protego! – mondta ki a varázsszót épp időben: Dolohov kábító átka lepattant, és a falra ütközött. – Stupor!

Crakot - aki úgy tűnt ebben a világban sem volt híres reflexeiről - az átok váratlanul érte, és elterült a földön.

Piton elégedetten nézett Harryre, aki most már tényleg csillagokat látott a fájdalomtól.

- Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte értetlenül, aztán gyorsan elindult, majd még menetközben hozzátette: – Sosem voltál erős varázslatra képes!

Harry inkább nem említette meg azt a tényt, hogy ő nagyon is nem az a Harry, akit ismer. Most már ő is rájött, hogy az itteni Piton sem az, akit eddig ott Dumbledore gyilkosának vélt.

- Csak ösztönös volt – erőltetett egy mosolyt az arcára.

Piton mikor válaszolni akart, hirtelen újra léptek zajára lettek figyelmesek. Piton ügyetlenül előhalászta a zsebéből a pálcáját, ügyelve arra, hogy Harrynek minél kevesebb fájdalmat okozzon.

Draco tűnt fel a konyhába vezető folyosón lihegve, és megtámaszkodott a falban.

- Black monda, hogy mehetünk – akkor látta meg a két halálfalót a földön. – Ugye nem volt gond?

- Nem – vágta rá Piton, és fejével intett Draconak, hogy induljanak.

Harry már nemigen érzékelt semmit a külvilágból, de azt a folyosót nagyon is megismerte, ami a pincébe vezetett. Elgondolkodott rajta, hogy lehetséges a konyhai folyosótól a pincébe vezető útra térni, de egy csöppet sem érdekelte. Nemsokára biztonságban lesz, a Rend embereinél.

Viszont nyugtalanította egy szó, vagy is inkább egy név, amit az imént hallott: Black.

„Vajon kire gondolhattak? Nem lehet, hogy Sirius…”

- Draco, gondosan körülnéztél? – hallotta Piton hangját.

- Igen, a fent lévő folyosó is tiszta, sőt még a kitérő részen is körülnéztem Blackkel.

Harry mikor meghallotta a nevet, összerezzent. Ezek szerint tényleg jól hallotta. Piton szorítása erősebbé vált.

- Ugye, nem lesz baj? – kérdezte halkan Draco, mire Piton csak sóhajtott egyet. – Tudod, ha nem éli túl, nem lesz, aki idegesítsen, és felhúzzon engem…

- Rendbe fog jönni – felelte Piton, majd morogva hozzátette: - Látom, Black még arra sem képes, hogy megfelelően járjon el.

Harrynek egyszerűen már nem volt energiája nyitva tartani a szemét, és az eszméletvesztés is kerülgette. A lábában pedig egyre fokozódott a fájdalom.

- Na végre, mi tartott ilyen sokáig, Piton? – Harryt váratlanul érte az ismerős hang, és ijedtében megrázkódott. Valószínű Sirius ránézett, mert teljesen más hangnemben beszélt tovább. – Mi történt? Ugye nem fog…

- Nem! De ha továbbra is feltartasz, nem állok jót magamért! – csattant el Piton. – Nyisd ki a bejáratot, aztán gyerünk, mert rengetegen ólálkodnak a környéken!

Különféle latin szavakat hallott, de nem értette a jelentésüket; majd végül egy ajtónyikorgást. Piton bevitte egy kellemes meleg helyre, ahol sokan lehettek, mert elég nagy zsivaj volt.

- Draco, hozd a szükséges bájitalokat, és kötszert – utasította Piton, mire Draco elsietett.

Piton egy szobába vitte, és óvatosan letette őt egy ágyra, mire Harry felnyögött s az oldalához kapott. Kinyitotta a szemét, mikor Piton épp a fejéhez emelt egy rongyot.

- Nem sokára rendbe jössz – mondta nyugtatóan, majd Harry homlokát megtörölte a vértől.

- Fogok tudni járni? – bökte ki Harry, mire Piton elmosolyodott.

- A lábad jobb lesz, mint újkorában.

Draco megjelent a szoba ajtajában, kezében rengeteg bájitallal, és kötszerrel.

- Ennyit találtam – közölte, majd letette Piton elé. – Sajnos, nagyon fogytán van a készletünk.

- Elég lesz – morogta Piton, mikor meglátta a kevés készletet -, kimegyek meleg vízért.

Mikor Piton elhagyta a szobát, Draco leült mellé az ágyra, és savanyú képpel nézett rá.

- Ne félj, nem sokára rendbe jössz – mondta halkan, és látszott rajta, hogy zavarban van.– Utána végre beválthatod az ígéreted, és mugli módszerrel verekedhetünk.

- Nem áll szándékomban verekedni – mondta Harry kedvesen, mire Draco csodálkozva nézett rá.

- Mióta leestél arról a lépcsőről egy szemtelen mondatod sem volt! Még Perselussal sem ordibáltál!

Harry értetlen arcot vágott, de Draco továbbra is vigyorogva beszélt.

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy ahhoz, hogy megjavulj, le kell esned a lépcsőről! – itt visszafojtotta a nevetését, mikor Harry dühösen nézett rá. – Jól van, csak vicceltem!

- Semmi baj – tette hozzá Harry, elgondolkodott Potter viselkedésén, és rájött, hogy ő közel sem volt ilyen kedves.

Hirtelen eszébe jutott, amit Potter mondott:” még apámat sem kell elviselnem”

Harry újra lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Hogy is felejthette el, hogy miről panaszkodott a gonosz énje. Az apja ebben a világban él!

- Draco – suttogta alig hallhatóan, mert már a lábában lévő erős fájdalomtól már majdnem elvesztette az eszméletét.

„Miért nem Malfoynak hívja?” De aztán rájött, hogy ezt a fiút így jobb volt szólítani, mint, akit ő ismert.

Draco arcáról leolvadt a mosoly, és nagyon rémült arcot vágott.

- Mondjad, Harry – motyogta maga elé. – Nem lesz semmi baj, nyugi.

- Ide hívnád az apámat? – tette fel a rettegett kérdést.

A választ már nem tudta meg, mert Piton belépett a szobába, és intett Draconak, hogy menjen arrébb. Leült mellé az ágyra, és kidugaszolt egy üvegcsét.

- Altató – magyarázta, és odatartotta Harry szájához, aki kiitta. – Így nem fogsz érezni semmit a gyógyításból.

Harry már érezte, ahogy leragad a szeme, de még próbált ébren maradni.

- Az előbb is téged hívott – mondta Draco, a hangja pedig nagyon szomorú volt.

Harry nem tudta mire vélni Draco szavait, de erős gyanúja kezdett beigazolódni.

- Apa? – kérdezte bizonytalanul.

Piton olyasmit tett, amit valószínű az ő világában sosem csinált volna: a homlokára tette a kezét.

- Aludj, már fiam.

Harry még rá akart kérdezni, hogy ez hogy lehetséges; de az altató addigra hatott, és mély álomba szenderült.

Következő fejezet