Luthien Lovemagic Oldala

5. Tervek és megbeszélés

Levetette magát az ágyára, s gondolataiba merült. Macnair és Dolohov. Ők vannak ugyan a lista élén, de bármelyik halálfalót is kapják el, mindenképpen elégtétellel fogja eltölteni. Malfoy. Hogy gyűlöli őt is és a fiát is. Majd beugrott az újabb név: Bellatrix Lestrange. Őt meg fogja ölni. Egyszer úgyis elkapja, és kiegyenlíti a számlát, gondolta keserűen.
A feje még mindig hasogatott, és ki is fárasztotta a pálca nélküli varázslat gyakorlása, így szinte észrevétlenül nyomta el az álom.

Hirtelen riadt fel, ajtó csapódott valahol a közelben. Csupán három – négy órát aludhatott, de egész kipihenten ébredt. Megszűnt a fejfájása, ami megkönnyebbüléssel töltötte el.
Kora délután volt, az ebédet alighanem átaludta. Bizonyára Remusnak köszönhetően nem hívták, nem zavarták fel. Szüksége is volt erre a pár órára, hogy feltöltődjön. Sóhajtva kikecmergett az ágyából. Letusolt, majd átöltözött, s indult hogy beszéljen barátaival. Eszébe jutott a séta, amit Ginnynek ígért. Keserűen elhúzta a száját, az a program ma bizony nem jön össze. Először őt kell megkeresnie.
Bekopogott a szobájába, de nem találta ott, se az ápoló környékén. Úgy döntött, akkor egyelőre barátaival beszél. Hermione ajtaján kopogtatott először, mert úgy sejtette Ronnal együtt töltik az időt, hogy ne unatkozzanak.
- Tessék! – hallatszott a lány hangja, s mikor Harry belépett, látta hogy nem is tévedett.

Barátai éppen sakkoztak, és Ginny is ott volt, aki pálcájával ebben a pillanatban írt le egy kört, de a belépő fiú megzavarta, így nem történt semmi.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Gyakorolsz? – fordult Ginny felé, miközben a többiek viszonozták a köszöntést.
- Igen – bólintott a lány, és mutatta, üljön le mellé. – Már párszor sikerült megidéznem. Te hogy haladsz? Kipihented magad? – közben Harry lehuppant az ágyra és kedvesen megcsókolta szerelmét.
- Négyből három – válaszolta. – És köszönöm, egész jól vagyok. Elmúlt a fejfájásom is.
- Akkor melyikeket tudod már megcsinálni? – nézett fel Hermione a tábláról, érdeklődbe Harry felé fordulva.
- A pajzsot , az invitot és a kábítást – válaszolta. – De a gyakorlásból mára ennyit.

Ránézett a mellette ülő lányra.
- Sajnálom Ginny, de a tervezett sétánk elmarad. Remustól érdekes híreket kaptam. Este dolgom lesz – mondta csendesen. Erre Ron is felkapta a fejét.
- Hova megyünk? – kérdezte azonnal. Harry nem válaszolt rögtön, Ginny arcát vizsgálta, ami azonban nem árult el semmit, csupán szemeit húzta egy kissé össze. Végül barátja felé fordult:
- Visszatarthatnálak titeket valamivel? Szívesen mennék csak én – próbálkozott Harry.
Ron elvigyorodott.
- Szóval hova is megyünk?
Harry felsóhajtott, ám ekkor Ginny hangja csendült mellőle.
- Miért? – kérdezte élesen. – Miért mennél egyedül? Hogy nagyobb veszélyben legyél, segítség nélkül?
- Kérlek, ne kezdjük megint! – nézett rá a fiú. – Természetesen a rendtagokkal mennék, csak a barátaimat szerettem volna itthon, biztonságban tudni.
- Nem kezdek én semmit Harry, vedd úgy, hogy folytatom. Soha nem szűnök meg aggódni érted.

Harry erősen magához ölelte, és megsimogatta hosszú haját, míg a lány a mellkasára hajtotta fejét.
- Jaj, Ginny – sóhajtotta halkan, majd barátai felé fordult.
- Ha minden jól megy, ma este elkaphatunk pár halálfalót – kezdte, és beszámolt mindenről, amit Lupintól hallott, valamint következtetéseit és reményeit Malfoyról és Bellatrixról. – De ha ők nem, Dolohovot akarom – fejezte be merev arccal. – Ő az egyetlen, aki szinte biztosan ott lesz. Persze lehet, hogy elkerüljük őket – vonta meg a vállát. – Alaposan körülnézünk a házban.
- Tehát nem tudjuk hányan lesznek, s hogy még hányan érkezhetnek – gondolkodott hangosan

Hermione, aki eddig figyelmesen hallgatta a fiú mondanivalóját.
- Nem aggódom emiatt. Biztos vagyok benne, hogy McGalagony összeszedett pár embert. Remus se ment volna bele olyan könnyedén, hogy velük tartsak, ha meglehetős túlerőtől tartanának – felelte a fekete hajú fiú.
- Hát nem tudom, Harry. Lupin szerintem nem akar veled veszekedni, már nem nagyon mer beleszólni mit csinálsz – gondolkodott tovább Hermione.
- Ezt meg hogy érted? – vonta fel a szemöldökét a fiú.
- Nem szeret veled vitázni, mert megmakacsolod magad, s utána még a tanácsait sem feltétlen fogadod el. Ha pedig azt mondaná, ne menj velük, hallgatnál rá? Nem mert szólni, mert talán te sem szólnál neki, ha legközelebb készülsz valamire. Ezrét próbál minden tőle telhetőre megtanítani, nehogy akkor érjen támadás, ha egyedül vagy. Maradásra úgy sem bírhat – fejezte be Hermione a véleménynyilvánítást, noha félt Harry reakciójától.

Ő azonban csak annyit kérdezett semleges hangon.
- Ennyire önfejű lennék?
- Igen – vágta rá a morcos Ginny.
- Értem – bólintott Harry, majd felállt a lány mellől. – Nos, vacsoráig van időtök eldönteni, akartok e jönni – mondta ugyan olyan kifejezéstelen hangon. – Ha igen, addig biztos, ami biztos gyakoroljátok a pajzsokat. Én megyek, beszélek Remussal. Hátha lesz mersze még mondani valamit a terveikről – már a folyosóról szólt vissza a szobába. – Sziasztok!
- Muszáj neked folyton valami hülyeséget a fejéhez vágnod?! – hallotta még Ron ingerült hangját.

Harry lesétált a konyhába, ott legalább egy Rendtag mindig fellelhető volt. Mrs. Weasley most is a tűzhely körül sertepertélt. Készült a vacsora. Mellette Tonks segítkezett.
- Á. Szia Harry drágám! – köszöntötte kedvesen a belépő fiút, amint észrevette.
- Sziasztok! – mosolygott a két nőre.
- Remust keresed? – fordult felé Tonks, akinek ezúttal szimpla, félhosszú barna haja volt.
Harry bólintott.
- Érdekelne, hogy gondolták pontosan a halálfalók találkozóhelyének felkeresését. Te is jössz?
Mrs. Weasley erre elkomorult, de nem tett megjegyzést. Visszafordult a tűzhelyhez. Tonks azonban ugyan olyan vidáman válaszolt.
- Igen, megyek. Remus viszont nincs a főhadiszálláson. Elmentek Mordonnal egy kicsit körülnézni. Minerva is idejön majd, mielőtt indulnánk. Nincs ideje túl sűrűn otthagyni a Roxfortot.

Harry letelepedett az egyik székre, úgy folytatta:
- Nem tudod, hányan megyünk pontosan?
- Alastor szerint több szem többet lát – mosolygott a lány. – Ő, Remus, te és én biztos. Dawlish is jön, s ha jól tudom Shacklebolt. Ja, és persze Ron és Hermione, nemde? – nézett a fiúra cinkosul.
- De. Biztosan – mosolygott Harry is, bár ennek most egyáltalán nem tudott örülni. Volt igazság barátnője iménti szavaiban, de úgy érezte ennyire már rég nem önfejű. Mindig meghallgatta Remust, s csupán dacból sosem hallgatta el, mire készül.
Az azonban igaz, hogy ha azt mondta volna, maradjon, nem hallgatott volna rá. De ő úgy gondolta Remus már elfogadta, hogy felnőtt és tisztában volt vele mennyit fejlődött. Ehhez mérten nem is akarta megmondani Harrynek, hogy mihez kezdjen, lehet, hogy nem örült neki, de tudta, hogy utálja a tétlenséget.
- Ja, és az ikrek is szóltak, hogy jönnének, de valamilyen új kísérletben vannak nyakig. Úgyhogy nem lehet tudni – folytatta Tonks megvonva a vállát.

Harry elvigyorodott:
- Kíváncsi vagyok, ezúttal miben törik a fejüket.
- Semmi jóban, abban biztos lehetsz – morogta Mrs. Weasley fakanállal a kezében.
- Ugyan Molly, egy csomó hasznos dologgal is elláttak már minket – vette védelmébe Fredet és Georgot az ifjabbik boszorkány.
Harry mindannyiszor elcsodálkozott rajta, hogy Lupin és Tonks mennyire különböznek. A férfi a megtestesült nyugalom, megfontoltság, a lány azonban kissé gyerekes, játékos, szeleburdi.
Sokszor még Harry is úgy érezte, ő maga is komolyabb és óvatosabb, mint Tonks.
A lány most elismerően fordult vissza hozzá.
- Jut eszembe, gratulálok a pálca nélküli igékhez. Hallom, már csak egy van hátra.
- Igen. Köszönöm. Azért meg kell mondjam, a Stuporral megszenvedtem – pirult el egy kicsit.
- Remus nagyon büszke rád. Igazán gyorsan tanulsz, s ezekre a varázslatokra kevesen képesek – folytatta Tonks rendületlenül.

Harry kissé feszengve vonta meg a vállát. Nem szerette, ha így beszéltek róla. Ő nem csinált semmi különlegeset.
- Nem hiszem, hogy ez olyan nagy szám lenne. Csak eltökéltség és akarat kérdése – mondta.
- Pedig nagy szám, Harry! – csendült fel Remus ismerős hangja az ajtóból. S mielőtt folytatta volna, köszöntötte a jelenlévőket, ahogy a nyomában belépő Mordon és Mr. Weasley is, majd letelepedett az asztalnál ücsörgő fiú mellé. Hozzá intézte szavait.
- Nagyon örülök, hogy az utóbbi időben ennyit tanultál, közben pedig a halálfalókkal is harcoltál, és kutattál utánuk. Néha már úgy gondoltam a teherbírásod határát súrolod. Ám ekkor megleptél, és újult energiával láttál neki. Bevallom ijesztő és nyugtalanító volt. De örültem, mert már meg tudod védeni magad.
- Mindent nektek köszönhetek, - mutatott körbe a társaságon – Ronék sem sejthetik mennyit jelentett nekem, hogy kitartóan mellettem álltak.

Ekkor torokköszörülés hallatszott az ajtóból, s barátai léptek be rajta. Elindultak a székek felé, Mrs. Weasley gyanakvó tekintetével kísérve.
- Mióta álltatok kint? – kérdezte őket, miután leültek Harryvel és Lupinnal szemben.
- Elég régóta – morrant Rémszem.
- Akkor értünk le, mikor benyitottak apáék a konyhába – felelte Ron kissé vörös arccal.
- Ez az átkozott hallgatózás az idegeimre megy. Ezt is Fredéktől tanultátok! – dohogta Mrs. Weasley. – Azok a telefülek! …
Ezek szerint Tonks utolsó szavait is hallották már. Harry azonban nem bánta. Rámosolygott barátaira, akik erre kissé bátrabban tekintettek rájuk.
- Nézd, Harry… - kezdte Hermione, de a fiú leintette.
- Ez most nem lényeges – mondta, majd visszafordult a mellette ülő férfihez. - Nos, Remus, mi derült ki?

Lupin megköszörülte a torkát és belefogott:
- Elmentünk Alastorral körbenézni egy kicsit a környéken. Nem fért bele a fejembe mért pont egy, a számukra oly annyira megvetett mugli házban gyűlnek össze. Az nem volt kétséges magát az épületet hogyan szerezték. Néhány egyszerű, jellegtelen kérdés, és a helyi közértben, kocsmában sok mindent megtudhatsz.
Már jó ideje nem látta senki az ott élő idős férfit. Sokan tudni vélik hogy elutazott. Tehát egyértelműen megölték a halálfalók. Úgy gondolhatták, sosem keresnénk őket ilyen közegben. Végülis igazuk is volt, csak a vak szerencsének, és a szokásos muglivédelmi őrjáratoknak köszönhetjük. Arthur utánajárt a Minisztériumban, van e a környékre varázsló bejelentve, de nem talált senkit.
- Szerintem, - szólalt meg Rémszem – csupán arra kell nekik a ház, hogy amikor a gazdájuk valamilyen nagyobb feladatokat bíz rájuk, meg tudják beszélni a támadás részleteit.
- Igen. Pontosan erre gondoltam én is – helyeselt Harry. Mostanában nem árt óvatosabbnak lenniük. – Tehát egy teljesen muglik által lakott terület. Ha varázsló tűnik fel, az halálfaló.

- Pontosan – bólintott Lupin. – Bár sokan leszünk, nem biztos, hogy fölényben. Ugyan ha nem kapnak éppen tömeges megbízást, aligha lesznek nálunk többen. Már ha egyáltalán lesznek.
- Azzal kapcsolatban, hogy mi mekkora létszámmal megyünk, még nem tisztáztunk mindent – s barátai felé fordult. – Ron, Hermione, hogy döntöttetek?
- Nem hiszem el, hogy megkérdezted! – méltatlankodott Ron. – Még jó hogy megyünk! Már fent is nyilvánvalóvá tettem.
Harry nem reagált, most Hermionera nézett.
- Persze. Megyünk – mondta a lány.
Ginny jól tudta, tőle nem vár választ. Gyógyítóként az a dolga, hogy felkészüljön, és itthon várjon. Nem szerette, de tudta, hogy ez a legjobb, amit tehet. Harry csak rábólintott, és visszafordult Remushoz.
- Tonks említette, hogy Dawlish és Kingsley is velünk lesz. Ide jönnek?
- Igen. Szerintem nemsokára meg is érkeznek. Aztán már csak meg kell beszélnünk kik melyik oldalról közelítik meg a házat, s ha üres mit vizsgáljanak át.

- Gondolom, párosával leszünk – szólt közbe Tonks.
- Úgy célszerű és biztonságos – recsegte Mordon.
- Persze ti maradhatnátok Harryvel – szúrta közbe Mr. Weasley fiára és két barátjára nézve.
- Nem jó – rázta a fejét Harry. – Akkor valaki egyedül marad.
- Majd az én leszek – mondta Rémszem. – Engem nem tudnak hátulról meglepni – bökött mágikus szemére. – Elvégre auror lennék, mióta az eszemet tudom.
- Jó lesz így? – kérdezte Lupin.
A többiek bólogattak, bár Harrynek nem tetszett az ötlet hogy Mordon segítőtárs nélkül maradjon.
- Nekem sajnos nem sokára vissza kell mennem éjszakára – sóhajtott fel Mr. Weasley. – Rengeteg most a munka a Minisztériumban.
Harry megvetően felhorkant az intézmény említésére, de nem szólt semmit. Jól ismerik véleményét a miniszterről, és drágalátos terveiről.
- Jól van – csapta össze a kezeit Mrs. Weasley. – A vacsora kész van. Már csak Minerva, Kingsley és Dawlish hiányzik.

Ekkor kinyílt a konyha ajtaja és McGalagony lépett be rajta. Szokásos szigorú kontyát viselte, és sötét zöld talárját. Nyomában pedig két varázsló.
- Már itt is vagyunk Molly! – mondta, azzal köszöntötte a szobában lévőket, és helyet foglalt az egyik szabad széken. Shacklebolt és Dawlish ugyan így tett. A sötét bőrű mágus egyfolytában vigyorgott, az ifjabbik auror azonban feszült arckifejezéssel ült le.
- Harry, Dumbledore professzor festménye üzeni, hogy szívből gratulál ahhoz, hogy ilyen magas szintre tudtad képezni magad, és örül, hogy felül tudtatok emelkedni Piton professzorral a gyűlöleten a fontosabb cél érdekében – fordult az igazgatónő Harry felé.
A fiú csak ült, és enyhén megcsóválta a fejét.
- Nem is Dumbledore lett volna – motyogta.
A többiek erre elmosolyodtak.
- Ó, és azt mondta, – folytatta McGalagony fürkészőn nézve – hogy ne felejtsd az utolsót!

Harry erre azonban már felkapta a fejét. Mit akar ezzel Dumbledore? Vonta össze szemöldökét töprengőn. Az már négy éve volt, ráadásul három éve, nyáron járt utoljára náluk. Barátai mind őt nézték várakozón.
- Ki az az utolsó, Harry? – kérdezte Hermione.
- És mit jelent mindez? – folytatta Lupin.
A fiú még mindig gondolataiba merülve válaszolt.
- Az utolsó én vagyok – mondta. – Az utolsó Potter. Mikor ötödévesek voltunk, Dumbledore egy ilyen szövegű rivallóval figyelmeztette a nyáron a nagynénémet, azzal, hogy maguknál tart, az életemet védi. De nem értem, mit üzen ezzel. Csaknem három éve nem láttam Dursleyéket. Vajon most ők szorulnának védelemre? A festmények csak arra emlékeznek, ami halálukig történt velük, de ha így van, ezt újonnan kellett megtudnia. Nem? – nézett fel a többiekre.
- Nem tudhatjuk hány helyen őrzik Dumbledore professzor festményét – mondta erre McGalagony. – Ne felejts el tiszteletreméltó, elismert mágus volt.

Harry rábólintott.
- Azt hiszem, el kellene látogatnom a Privet Drivera. Bár nem igazán értem, ha akar tőlük valamit Voldemort, miért várt ennyi ideig.
A többiek csak hümmögtek. Bizony Albust, csak úgy mint Voldemortot, sokszor nem értették. Harryt az is bosszantotta, hogy eddig ha beszélt volt igazgatójával a festményen, konkrétumokat sosem árult el.
Hányszor kérdezte Pitonról is, valahányszor a Roxfortban járt, de ő csak azt hajtogatta: „Most is csak azt tudom mondani Harry, hogy maradéktalanul megbízom Perselusban.” De az okait soha nem árulta el, pedig Harryt hol a barátjának, hol a fiának nevezte. A fiú ilyenkor ordítani tudott volna dühében. Amit néha bizony meg is tett. Éppen ezért, nem sűrűn kereste fel Dumbledore képmását.
- Jól van, tehát akkor – szakította félbe McGalagony Harry gondolatait – elmentek a házhoz. Ha üres, nem lesz túl sok dolgotok – szavait természetesen minden résztvevőhöz intézte. -
Alaposan nézzetek körül, hátha találtok valami fontosat. Azon sem lepődnék meg, ha egyikük ott bujkálna régóta. Néhányuknak nem volt túl sok választási lehetősége Azkaban után. Amennyiben halálfalókkal találkoztok, igyekezzetek minél többet elfogni. Ne kockáztassatok, ha szükséges vessétek be a legrosszabbat. Ők sem fognak tétovázni ezzel kapcsolatban.

Komoran bólogattak. McGalagony folytatta.
- A kikérdezésüket természetesen majd a vezetéseddel Alastor – biccentett a férfi felé – az aurorokra bízzuk. Harry figyelj oda! – nézett most a fiúra. – Ha túlerőben lennének, megpróbálhatnak Voldemort elé vinni. Erre számítanod kell!
Harry bólintott ugyan, de valami szöget ütött a fejében. Erre nem is gondolt. Így könnyedén odajuthatna a rejtekhelyére, bár minden bizonnyal pálca nélkül. És ott lenne a többi halálfaló. De talán ha…
- Meg se forduljon a fejedben! – szólt rá élesen Lupin, félbeszakítva az azóta tovább beszélő McGalagonyt. A fiú ránézett. Nem számított rá, a férfi pedig addig minden bizonnyal legilimentálta. – Már mikor rábólintottál Minerva szavaira sejtettem, hogy eszedbe jut ilyesmi.
- Azt hiszem már túl jól ismersz, Remus – válaszolt Harry enyhe éllel a hangjában.
A többiek hol őt, hol pedig a vele farkasszemet néző Lupint figyelték.
- De ne mond, hogy nem ez lenne a legegyszerűbb megoldás – folytatta Harry.
- Hát persze – mondta Remus ingerülten. – Amennyiben nem találsz kíméletesebb halálnemet az öngyilkossághoz.

- Csak ki kellene gondolni, pontosan hogyan lehetne megoldani – rázta a fejét a fiú. – Például hogyan értesíthetnélek titeket, hol vagyok.
- Szerinted lenne rá időd?! – a férfi már nem is rejtette dühét. – Annyiszor húztad keresztbe a számításait tizenegy éves korodtól kezdve, hogy mostanra minden vágya hogy megöljön!
- Pontosan miről is van szó, Remus? – csattant fel McGalagony türelmét vesztve.
A szólított nem vette le szemét a fiúról, úgy válaszolt.
- Csak ötletet adtál Harrynek. Megfordult a fejében, hogy talán nem is reménytelen Voldemort elé kerülni.
Szavaira mindenki hatalmas szemeket meresztett, néma csönd lett a konyhában.
- Ahogy az imént említetted, már nyolc éve benne vagyok ebben az átkozott háborúban. Más gyerek akkor még csak felfedezi a világot, játszik, és a legnagyobb gondja hogy milyen jegyet fog kapni a dolgozatára – törte meg a csendet Harry, már ős is kissé ingerülten. – Nem gondolhatod, hogy örökké folytatom ezt a kilátástalan oda-vissza küzdelmet!

- Ha odamész, megöl! – kiáltott Lupin.
- Egyszer úgyis megteszi! – emelte fel a hangját a fiú is. – Behozhatatlan előnye van velem szemben! Sok évnyi tapasztalat és tudás.
- És ez a megoldás?! – állt fel a férfi.
- Előbb – utóbb valamit tennem kell! – emelkedett fel Harry is.
- De hiszen azt csinálod nyolc éve! Te magad mondtad! – kiáltott az arcába Lupin.
- Elég! – kiáltott fel Ginny, és felpattant a helyéről. Hirtelen mindenki felé fordult. – Felfogjátok egyáltalán miről vitáztok?! – meredt dühösen az egymással szembenálló férfiakra. – Te! – mutatott a kissé meghökkent Harryre. – Felfogtad egyáltalán mit beszélsz, és hogy ez nekünk milyen érzés lehet?! Arról beszéltek már jó ideje, hogy nehogy már öngyilkos legyél, és hogy mikor hogyan halsz meg! Felejtsd el, hogy ezt meg merészeled tenni! – kiáltott a fiúra. – Itt vagy, harcolsz, élsz és erős vagy! Nem fogod pont most feladni! Vedd észre, Remusnak igaza van! És ha nem tűnt volna fel, mi is mind azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Ne a haláloddal akarj minket megmenteni! Arról nem is beszélve, hogy éppen azzal ölnél meg, mert más nem képes legyőzni őt.

Harry már rég lehiggadt, és csak hallgatta barátnője kitörését. Igaza van, gondolta. Mindenben.
Bár még mindig úgy vélte, ha valamilyen szinten ki tudnának találni egy megfelelő tervet, jó megoldás lenne, ha hagyná, hogy Voldemort elé vigyék. Így csak felsóhajtott, és csendben visszaült a helyére. Ginny rámeredt. Azt hitte kap valamiféle választ, reakciót, de Harry hallgatott.
Remus is helyet foglalt mellette, s már ő is nyugodt hangon szólalt meg.
- A hallgatásodból ítélve Ginny nem teljesen győzött meg.
- Nem fogok megint veszekedni – jegyezte meg csendesen Harry.
Ez már túl sok volt Ginnynek. Eleredtek a könnyei, s kirohant a konyhából. Harry maga elé meredt, Mrs. Weasley pedig a lány után indult, hogy megvigasztalja.

- Ez most mire volt jó, Harry? – kérdezte az idáig meredten hallgató Ron.
- Igaza volt. Mindenben. De továbbra is úgy gondolom, hogy egy jó tervvel megoldást jelenthet, ha hagyom magam Voldemorthoz vinni. Az utolsó lélekdarab Naginiban van, éppen ezért mindig maga mellett tartja. Ha ki is mozdul a rejtekhelyéről, nem akkora marha hogy magával hozza. Márpedig amíg a kígyó él, hiába kerülök szembe Voldemorttal.
- És amit Piton mondott? – nézett rá Hermione.
- Az ésszerű és elfogadható – felelte a fiú. – De akkor számítsatok rá, hogy még jó ideig el fog tartani a háború.
- Inkább tartson még tíz évig a háború, mint hogy meghalj.
Harry nem válaszolt. De ez alatt a tíz év alatt hány ember veszti életét? Bár az is igaz, hogyha ő meghal, Voldemort szabadon tehet bármit, és onnantól övé a hatalom. Már ha teljes bizonyossággal elfogadja a jóslatot.

Egy ideig csendben ültek, majd McGalagony megköszörülte a torkát, és folytatta, amit még el szeretett volna mondani. Harry egyáltalán nem figyelt rá, némán ülte végig a további beszélgetést. Nem szólt hozzá semmihez.
- Akkor mi gyorsan felmegyünk átöltözni – mondta Hermione, s Ronnal a nyomában elindultak a lépcsőhöz.
Kicsit később Harry is felállt, hogy még felvegyen egy pulcsit a szobájában. Miután kilépett a konyhából, Lupin a többiek felé fordult.
- Aggódom, hogy nem tesz le a tervéről.
- Nem akar ő meghalni Remus – legyintett Mordon. – Nyomás van rajta, s ő igyekszik minél jobban megfelelni.
- Nélkülünk nem fog beleugrani – mondta McGalagony. – Hallhattad. Számít ránk. Tudja, hogy egyedül biztosan meghalna, és nem éri el a célját. Mindig is éles eszű és tehetséges volt. Én bízom benne.
- Ezt nem vitatom – sóhajtott Lupin. – Csak ne lenne néha olyan makacs és forrófejű.

Harry gondolataiba merülve ment fel a szobájába, észre sem véve a háta mögött lefelé tartó Mrs. Weasleyt. Bántotta ami Ginnyvel történt, de nem akart hazudni a lánynak, csak hogy megnyugtassa. Mindenesetre úgy döntött, amint visszatérnek, bocsánatot kér tőle.
Éppen egy pulóver után kutatott szekrényében, mikor Tonks hangja csendült a folyosóról.
- Gyertek! Indulunk! – szólította a három jó barátot.
Harry gyorsan kikapta a polcról az első keze ügyébe került Mrs. Weasley által kötött pulóvert, és magára kapta.
Mikor kilépett az ajtón, látta amint barátai éppen lefelé tartanak a lépcsőn. Követte volna őket, ám ekkor valaki hirtelen megfordította, és szorosan átölelte. Harrynek még meglepődni sem volt ideje, a még mindig vöröslő szemű Ginny ekkor hosszan megcsókolta, majd azt suttogta:
- Nagyon vigyázz magadra! A többiektől már elköszöntem.
A fiú szeretettel megsimogatta az arcát, majd egy mosollyal elbúcsúzott.

- Ígérem.