|
13. fejezet - Új év, új élet, új küzdelmek(1. rész)
2007.07.22. 15:42
Salvador Benevolus
13. fejezet
oO – Új év, új élet, új küzdelmek – Oo
Nekem nagyon jól esett ez alatt a szám alatt olvasni a fejezetet. Illik hozzá, és megteremti a szükséges hangulatot, szóval akár ajánlhatom nektek is: : Rhianna - Unifaithfull
Mellons :)
A bejelentést követően néma csend lett a szobában. Harry nem mert megszólalni, és megesküdött volna rá, hogy teljesen elsápadt, miközben Piton úgy tett, mint akinek a világ legtermészetesebb dolga lenne még ezek után is csöndben üldögélve ellátni őt.
Mint minden Piton, Roanne sem a türelméről volt híres.
– Perselus! – szólt rá dühösen. – Szeretném tudni, mi folyik itt! Addig nem tágítok, amíg el nem mondod, mi lett Henryvel, mert nem volt nehéz észrevenni, hogy aki itt ül, nem az, akinek játssza magát.
Piton szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Furcsa, hogy te velem ellentétben, milyen hamar rájöttél – közölte végül. – Nekem ennél határozottan több időre volt szükségem.
– Miről beszélsz? – kérdezett vissza értetlenül Roanne, aztán Harryre nézett. – Az egészet te tervelted ki! Áruld el ki az, aki ott ül Százfülé főzettel álcázva magát, és Potter hova a fenébe tűnt! – a mondat végére már határozottan üvöltött, Harry pedig beharapta idegességgében a szája szélét.
Fogalma sem volt, hogy fog ebből apja kimászni, vagy egyáltalán mit akar elérni, ezzel a nemtörődöm stílussal.
– Henry Potter meghalt néhány hónappal ezelőtt – közölte Piton ridegen, mint aki csupán bejelentette, hogy odakint süt a nap.
– Tessék? – hápogott Roanne, mialatt odalépett hozzájuk, és szinte felrobbant a dühtől.
Piton beforrasztotta a sebet Harry mindkét karján, és visszahúzta rá a pulcsiját. Mikor Piton még mindig nem válaszolt semmit, Roanne folytatta:
– Na idefigyelj, Perselus! Nem tudom, mi a célod ezzel – mutatott Harryre –, de nem vagyok hülye, tudom, hogy ha ő meghalt volna, akkor Százfülé főzettel nem tudnád eljátszatni ezzel az illetővel, hogy ő Potter!
Piton gondosan visszadugaszolta a Fertőtlenítő főzetet, odament a szekrényhez, és elrakta azt. Roanne nem várta meg, amíg visszajön, hanem elállta az útját.
– Nos, eszem ágában sincs Százfülé főzettel úgy tettetni, minta ő Henry lenne – mondta végül Piton, és úgy tűnt végre rászánja magát arra, hogy eláruljon valamit. Csak éppen Harry nem számított rá, hogy pontosan mit. – Mert Henryt legjobban csak a saját testvére tudja eljátszani.
Roanne összefonta a karjait a mellkasa előtt, és hol rá, hol Pitonra nézett.
– Tudod Perselus, sosem a humorérzékedről voltál híres – gúnyolódott Roanne.
– Valóban nem.
– Akkor meg miért játszol velem, és miért nem árulod el az igazat?! – csattant fel Roanne. Mikor azonban Harry, és Piton ugyanannyira komor maradt, nagynénje már kissé zavartan ugyan, de jobban megnézte őt. Harry egy darabig állta a tekintetét, aztán félrefordította a fejét. Roanne szinte rekedt, érdes hangon szólalt meg. – Azt hiszem, le kell ülnöm.
Azzal a mellettük lévő székre ült, majd idegesen beletúrt a hajába, és kérdőn nézett Pitonra, aki közben szótlanul várta a nő reakcióját.
– Azt hiszem, ez egy kis… magyarázatra szorul – vallotta be halkan, aztán újra Harryre nézett. A fiú kissé zavarban érezte magát, hisz nagynénje most tudta meg, hogy ő él. – Perselus… Harry meghalt még akkor, mikor Voldemort megtámadta őket…
– Nem – szólt közbe Piton.
– De ott tartottad holtan a karjaidban – suttogta Roanne, aztán szomorúan nézett Harryre. – Még is ki tehetne olyat, hogy megrendezi a halálát?
Piton sóhajtott egyet, aztán közelebb jött Roannéhoz.
– Albus.
– Albus? – kérdezett vissza Roanne. – De hát ő miért…? – Aztán elhallgatott, és szinte fortyogva tette hozzá: – Áh, tudom. A jóslat.
– Igen, az – bólintott Piton. – Emlékszel, hogy mindig hajtogatta, hogy Voldemort meg fogja támadni az ikreket, és végszükség esetére tud egy tervet, amivel egy egész életre megvédheti őt.
Piton utolsó mondata szinte gyűlölettel teli volt. Ahogy kimondta az utolsó szavakat, akkor jött rá Harry, mennyire rossz érzés lehetett neki nélküle, és milyen rossz lehetett volna, ha sokkal később kapja őt vissza.
– Hova rejtette el? – faggatózott tovább Roanne, aztán végre magához tért annyira, hogy felálljon. Odalépett Harry elé, és leguggolt hozzá, hogy fejük egy magasságban legyen. – Hol voltál eddig?
– Ott, ahol sosem keresnéd – vicsorogta Piton indulatosan. – Albus mindig biztosra ment, ez alól még a fiam sem volt kivétel.
Harry szomorúan nézett nagynénjére, és végre kibökte:
– Egy másik világban.
Roanne zavartan megfordult, hogy Pitonra nézzen.
– Ezek szerint igaz az az elmélet, hogy van egy velünk párhuzamos világ, ahol majdnem ugyanúgy történtek a dolgok?
– Csak volt, Roanne. Már nem létezik – válaszolt végül Piton sóhajtva. – Henry gondoskodott róla, hogy elpusztuljon. Albus segítségével átjutott oda, és kényszeríteni akarta Harryt, hogy játssza el a szerepét. Idővel rájöttem, hogy ez is csak egy olyan terv volt, amit Albus talált ki, hogy Harryt visszajuttassa valahogy…
– Hogy visszaálljon az egyensúly valamennyire – fejezte be Roanne. – Mert már eleve azzal megbolygatta a dolgokat, hogy Harryt akkor átvitte. Úgy gondolta, ha visszahozza, talán megmentheti a helyzetet.
Pitonból akkor erővel tört ki a düh, hogy még a palástja is meglebbent, ahogy előre dőlt.
– Az, hogy ilyen horderejű dolgot, mint hogy pusztítsa el minden idők egyik legerősebb mágusát, egy tizenéves nyakába varrjon, több, mint ravaszság! – üvöltötte dühösen. – Mindig tiszteletben tartottam Albust, és az érveit, de könyörgöm, háború van, és annak kimenetelét nem egy gyereknek kell véghezvinnie! Tudom, hogy áldozatok vannak nap, mint nap, de nem fogom engedni, hogy a fiam gyerekként szálljon szembe Voldemorttal! Sőt, hogy egyáltalán valaha is szembe szálljon vele!
Harry idegesen nyelt egyet. Pitont nem sokszor látta ennyire dühösnek, de a mostani énje elég ijesztő volt.
– Tudom, Perselus! – mondta nyomatékosan Roanne. – Azért vedd számításba a jóslatot.
– Tisztában vagyok vele! – kiáltott rá Piton. – Nagyon is, hogy több, mint valószínű, Harrynek kell megölnie azt a szörnyeteget! De nincs rá felkészülve, még arra sem, hogy találkozzon vele, nemhogy még megküzdjenek! – Aztán valamennyire visszafogta magát, és kíméletlenül tette hozzá: – Senkinek sem árulhatod el Harry kilétét.
– Ennyire felelőtlennek ne nézz – mondta szemrehányóan testvére. – Még nem felejtettem el azt a tényt, hogy van egy kém a Rendben. – Aztán gyanakodva visszafordult Harryhez. – Mekkora a varázserőd?
Harry mindenféle kérdésre számított, csak erre nem. Még mielőtt megszólalt volna, Piton válaszolt:
– Elég nagy ahhoz, hogy ha az információ rossz kezekbe kerül, életveszélybe kerüljön – mondta hűvösen. – És elég nagy ahhoz, hogy áttörje a védővarázslataimat, amit tudomásom szerint még senkinek sem sikerült.
Roanne felnyúlt Harry arcához, és kezével végigsimította, majd elmosolyodott.
– Apja fia, ezt tagadni sem lehet. Örülök, hogy megismerhettelek, Harry – mondta kedvesen, aztán felállt, és intett Harrynek is. – Gyere ide, hadd öleljelek meg.
Harry kissé vonakodva állt fel, mire Roanne rámosolygott.
– Nem harapok, ígérem – bizonygatta halkan, mire Harry végül odalépett hozzá, és hagyta, hogy a nagynénje átölelje. – Nem is tudod, mennyire örülök neki, hogy életben vagy – tette még hozzá suttogva. – És hogy csak külsőre hasonlítasz a testvéredre.
Harry nyelt egyet, hogy visszatartsa a torkát szorító érzést, ami sikerült is.
– Igen, tudom… tan… mármint apa is mondta – bökte ki végül.
Roanne aztán elengedte a fiút, miközben továbbra is mosolyogva nézett rá: – Később még beszélünk, mostanában úgy sem szándékozom elutazni.
Harry bólintott, nagynénje pedig apjához fordult.
– Megyek, még elég sok dolgom van.. tudod, nem intéztem el minden pakolnivalót.
A bájitalmester bólintott egyet, Roanne pedig mielőtt távozott volna, még hozzátette:
– Este a gyűlésen találkozunk.
– Rendben.
Azzal Roanne becsukta maga mögött az ajtót, Piton pedig a kezével helyreállította a varázslatokat, aztán visszafordult Harryhez.
– Most kivételesen késő este tartjuk a gyűlést, ezért vacsora előtt még van időnk.
Harry az asztalon nyugvó merengőre nézett, aztán vissza az apjára, majd sóhajtott egyet.
– Ugye azt szeretnéd, hogy előtte megnézzünk egy emléket? – kérdezte halkan, és még szorongva tovább faggatózott: – Milyen emlékre gondoltál?
Piton odasétált hozzá, és csak aztán közölte:
– Azt, hogy hogyan érkeztél ebbe a világba.
Harry megnyugodva fújta ki a levegőt. Komolyan úgy gondolta, hogy valami olyan emléket fog kérni, amiben szerepel Voldemort…
– Gyere ide – intette magához Harryt, miközben elővette a pálcáját. – Gondolj arra az eseményre, szólj, ha megvan, és akkor kihúzom.
Harry bólintott, és felelevenítette azt az estét, mikor az egész elkezdődött.
– Megvan.
Érezte, ahogy a pálca hideg vége megérinti a halántékát, majd azt követően a furcsa érzést, ahogyan apja kihúzza az emléket, aztán azt, hogy tudja mi volt akkor, de nem emlékszik rá. Persze, hisz az információt Piton közben beengedte a kőtálba.
– Szeretném, ha velem tartanál… nem gond? – kérdezte Piton.
– Persze… nem gond – mondta végül Harry, miközben arra gondolt, mi lesz, ha olyan emlékbe kell vele tartania, mint például Voldemort visszatérése… és ezzel együtt Cedric halála.
– Biztos? – faggatózott tovább Piton, mikor meglátta tétovázását.
Harry az arcára erőltetett egy mosolyt.
– Tényleg! Felőlem, mehetünk.
Odament apja mellé, aki átkarolta a vállát, és együtt hajoltak a merengő fölé, hogy elmerüljenek az emlékben.
Ha Piton nem karolja át, biztosan elesik, ahogyan megérkeztek a Nagyterembe, ahol már csak néhány tanár, és diák tartózkodott. Persze, hisz mikor Potter megtámadta, akkor jött le mindenki enni.
Piton aztán elengedte Harryt, és távolba révedő tekintettel nézett körül, egészen a tanári asztaltól a mennyezetig. Biztosan furcsa volt számára így egyben látni a helyiséget.
De Harry már nem őt figyelte… hanem közelebb lépett régi önmagához, aki az asztalnál evett jóízűen – mikor még nem számított rá, mi várja a klubhelyiségben.
– Tényleg Hermione, holnapután mindenképpen elmegyünk körülnézni a barlangba? – kérdezte Harry, mire Hermione rögtön pisszegni kezdett.
– Harry! Halkabban, az Istenért.
– Jól van, bocs – mondta Harry, és még hozzátette: – Tudod, nem a legjobb ötlet visszamenni oda, azok az inferusok eléggé… hogy is mondjam, erőszakoskodóak voltak.
Ron kivételesen lenyelte a falatot, és csak aztán szólalt meg:
– Harry, tudom, hogy nem szép emlékeket idéz, hogy múltkor elmentetek azért a medálért, de ha Hermione szerint ott találtunk nyomot R.A.B. kilétét illetően, oda kell mennünk.
Harry összerezzent, mikor Piton odalépett hozzá, és szinte fenyegető hangon azt súgta:
– Azt hiszem, van egy pár dolog, amiről még beszélgetni fogunk.
Harrynek most esett le a tantusz, hogy Pitonnak egy szóval sem említette, hogy ő a barlangban járt. Közben az emlék Harry elindult egyedül a nagyteremből, így Pitonnal együtt utána indultak. Harry szomorúan emlékezett vissza arra, ami ilyenkor járhatott a fejében… Hermione.
Még mielőtt odaértek a festményhez Pitonnal, Harry meghallotta az ismerős hangot.
– Petrificus totalus!
Innentől kezdve az emlék újraélése szörnyű volt – legalábbis ahogy erőszakos testvére előadta magát egészen addig, míg ki nem jelentette, miért akarja, hogy átlépjen abba az idegen világba:
– Gyűlölöm azt a helyet, ahol élek, elegem van a háborúból, az örökös menekülésből a halálfalók elől. Pedig már úgy volt, hogy csatlakozom hozzájuk. De minek is törni magam, hisz itt remek helyem lesz. Háború sincs, és még apámat sem kell elviselnem: az örökös féltését, az állandó kioktatásait, na meg az undok testvéremet.
– Mily’ meglepő – dünnyögte Piton mellettük.
Aztán elővette a medált, amivel minden kezdődött… a huzakodásuk, majd pedig, megnyílt az átjáró.
Piton elismerően húzta fel a szemöldökét, mikor régi önmaga végre támadásba lendült. A klubhelyiségben az immár viharossá fokozódó szélben csak úgy kavarogtak az asztalon hagyott papírok. Piton közben megfogta Harry karját, mikor megtámaszkodott a falban, mert emlék ide vagy oda, tényleg erős volt a szél.
– Potter! Ne menekülj! Ha rajtam múlik, nem fogsz itt maradni! – üvöltötte torkaszakadtából a hasonmás.
Potter odaért a kanapéhoz, ahová Harry bújt, aki elgáncsolta. Henry elterült, az emlék Harry pedig gyorsan odaugrott mellé, és kirántotta a talárjából a pálcáját. Potter azonban szintén fürgének bizonyult:
– Obstructo! – kiáltott fel hirtelen.
Harryt telibe találta az átok: legalább három métert repült. Piton felszisszent, ahogyan az emlék Harry nekivágódott a falnak, és szédelegve ült fel, hogy aztán megpillantsa véres kezét. Lassan felállt, majd megkapaszkodott a falban… de nem vette észre, hogy Potter odaért, és gyomron vágta őt.
Harry elfordult, hogy inkább ne lássa, miként bánt el vele Henry. Innentől kezdődött a verekedés a pálcáért, egészen, míg szét nem törték véletlenül a medált. Harry érezte az arcán a hideg szelet, mint akkori önmaga.
– Igen? Idióta, te voltál az, aki eltörte! – ordította Harry, és egy jól irányzott rúgással újfent hátralökte.
Potter nagy nehezen feltápászkodott, és elszántan Harryre nézett, majd elővette a pálcáját, és egyértelmű volt, hogy készül valamire.
Harry emlékezett erre a pillanatra… az, amit még Voldemort és Bellatrix tekintetében is látott… de szerencsére, akkor gyorsabb volt, mint ő.
– Petrificus totalus!
Potter hátraesett, míg Harry mellé lépett, és mérgesen az arcába sziszegte: – Menj a pokolba! Remélem, itt pusztulsz a hülye terveddel együtt!
Harry sóhajtott egyet, ahogy visszaemlékezett erre a jelentre, ahogyan azon tűnődik, hogy átmenjen–e, aztán szeméből egy könnycsepp hullott alá – végül pedig belépett.
Piton még időben ragadta meg a karját, hogy az őket ért ugrás ne legyen rossz, de akkor sem volt az igazi, mikor ők is a másik helyen találták magukat. Harry a lendülettől majdnem hátra esett, de apja gyorsan elkapta, és felsegítette.
Eközben az emlék Harry is földet ért, s a durva kövezetű padlón végiggurult egyenesen a kopott szekrénynek, amiről régi könyvek zápora hullott rá, aztán hangosan felszisszent a fájdalomtól, mikor a könyvek a fejére estek.
Piton arca már teljes aggodalomról árulkodott, ahogy nézte az emlék Harryt, míg az nagy nehezen leszedte magáról a súlyos köteteket, aztán körülnézett. Harry sóhajtott egyet, ahogy meglátta emlékbeli énjének arcát, mikor az rájött, hogy hol van.
Az emlék Harry a szekrénynek támaszkodva lassan felállt, de előtte még lesöpörte magáról a kosz nagy részét.
– Azt hiszem, ennyi mára elég volt – jelentette be halkan Piton, és meg sem várva Harry válaszát, megragadta a karját, és húzta is kifelé a merengőből.
Harry mikor újra talpa alatt érezte a talajt, egy kicsit megszédült, de aztán megtámaszkodott a szék karfájában. Piton gondterhelt tekintettel fordult hozzá, miután megigazította palástját.
– Visszatesszük az emléket, rendben? – kérdezte halkan, olyan hangnemben, amit Harry még nemigen hallott tőle.
Odament hozzá, apja pedig elővette a pálcáját, és kihúzta az ezüstfonalat a kőedényből. Aztán a homlokához érintette, Harry pedig idegen varázsigéket hallott, majd úgy érzékelte, mintha valami súlyosat dobtak volna a fejére. Kapkodva vette a levegőt, ahogy tudatosult benne, hogy visszakapta az emléket.
Piton aggódóan figyelte őt egy darabig, majd leültette az ágyra.
– Most már jobb – előzte meg Harry az aggódó kérdést. – Ilyen rossz, amikor visszateszik valakinek az emlékeit?
A bájitalmester egy darabig fontolgatta a választ.
– Abban az esetben igen, ha az illető nagyon nem akarja visszakapni őket. Pontosítok. Ha elég rosszul érintette lelkileg a bizonyos emlék.
Harry lesütötte a szemét, mert most már megértette, miről van szó.
– Harry, nézz rám – mondta végül Piton, de mikor nem nézett fel, újra rászólt. – Harry!
Apja megvárta, míg felnézett, és csak aztán folytatta:
– Tudom, hogy magadat hibáztatod Henry halálért, pedig nem kéne. Végig csak a saját céljai vezérelték, és nem habozott volna megölni téged, amikor eltört a medál. – Harry továbbra is csöndben maradt. Nem mintha lett volna mondanivalója. – Azt hiszem, mindjárt kész lesz a vacsora. De mielőtt megnézem, kérnék valamit.
Na igen, így lehet gyorsan témát váltani – gondolta Harry, mikor látta, hogy Piton mennyire zaklatottnak tűnik. Ettől egyáltalán nem múlt el a bűntudata. A könyvéért nyúlt, hogy elfoglalja magát vele, aztán lerázta magáról a cipőjét, és feltette az ágyra a lábát.
– Mit? – kérdezte kíváncsian Harry, pedig már sejtette, hogy ha Piton így áll neki a dolgoknak, egyáltalán nem lesz jó vége.
Piton közben odament a szekrényhez, és kutatni kezdett valami irat után – legalábbis a hangok alapján úgy tűnt.
– Holnapra szedd össze azokat az emlékeket, amelyekben láttad vagy hallottad a jóslatot, és… – itt elhallgatott egy picit, mert leejtett valamit, aztán gyorsan felvette – amelyben megtudtad, hogy tért vissza Voldemort.
Harry épp azt kereste a könyvben, hogy hol járt, de erre teljesen megdermedt. Erőt vett magán, és végül csak sikerült kipréselnie azt az egy szót:
– Rendben. – Aztán látta, hogy Piton egy rakás iratot vesz magához, és próbálta elterelni a témát: – Nem azt mondtad, hogy késő este lesz a gyűlés?
– De igen… Csak ezeket az iratokat át kell vinnem Arthurhoz – magyarázta Piton, aztán az ajtó felé indult. – Ha kész a vacsora, felszólok.
Azzal már be is csukódott mögötte az ajtó, Harry pedig ott maradt egyedül a szörnyű gondolatokkal a fejében. Mikor lenézett a kezére, rémülten látta, hogy az remeg az idegességtől.
Pedig ez nem vallott rá.
oO{~S~}Oo
Piton kis idő múltán felszólt, hogy kész a vacsora, így Harry kénytelen volt menni – pedig abszolúte nem volt kedve. Az asztalnál szinte mindenki ott volt, még az ikrek és Ginny is.
Egész idő alatt némán ült, és ette a vacsoráját, és remélte, hogy nem tűnik fel, milyen keveset szedett. Piton elmélyülten beszélgetett Mordonnal, így valóban nem vehette észre a dolgot. Sirius és Roanne az asztal két távoli pontján ültek le, minél messzebb egymástól. Néha nagynénjére nézett, aki rámosolygott.
Mrs. Weasley végül behozta a desszertet, ami aztán minden eddigi gondra rátett egy lapáttal Harry számára, mikor a zöld mázas tortából rárakott egy nagyobb darabot a tányérjára.
– Tessék, drágám – mondta mosolyogva az asszony, aztán leült mellé.
Harry felvette a villáját, és először az jutott eszébe, hogy egy ilyen, egyébként jó kinézetű tortának, miért éppen zöld színűnek kell lennie.
A mardekár is zöld színű… a halálos átok is zöld színű.
Hirtelen nem is tudta, hogy jutott idáig gondolatban. Olyan zöld szín, ami megölte a szüleit, Cedricet… Erre már teljesen elment a kedve, hogy egyen ebből az édességből. Sőt, hogy egyáltalán elviselje a látványát.
Eltolta a tányért, aztán felállt, pedig még az asztaltól eddig senki sem távozott.
– Valami gond van, drágám? – kérdezte Mrs. Weasley, ezzel szinte teljesen rávonva a figyelmet.
Harry zavartan körbepillantott, majd megköszörülte a torkát.
– Köszönöm, Mrs. Weasley, nagyon finom volt a vacsora – mondta, miközben mosolyt erőltetett az arcára. – Jó éjszakát mindenkinek.
Azzal betolta a székét, és igyekezett minél gyorsabban elhagyni az ebédlőt. Piton vetett rá egy aggódó pillantást, mikor elment mellette, de Harry megnyugtatásképp halványan rámosolygott.
Mikor végre felért az emeletre, megtorpant az ajtó előtt – és rájött, most tényleg egyedüllétre van szüksége. Továbbment, egészen fel a padlásig, ott, mikor felért, magára zárta az ajtót, és lehuppant az ágyra.
Fáradtan ledőlt rá, és próbálta kiűzni a fejéből a szörnyű gondolatokat, és rémképeket, amit egy hülye gusztustalan torta okozott… habár, nem egészen. Az egész akkor kezdődött, mikor Piton olyan emlékeket kért, amit ő rég el akart felejteni.
Oldalra fordult, hogy pihenjen egy kicsit – de ez, mint néhány óra múltán kiderült – még sem volt a legjobb ötlet.
oO{~S~}Oo
Hirtelen felriadt, és levegőt kapkodva nézett körül az immár sötét padlásszobában. Vett még egy pár mély lélegzetet, és próbálta kiűzni a fejéből a temető szörnyű hangulatát.
– Lumos! – mondta ki hangosan a varázsigét, és izzadtan, remegő végtagokkal felkászálódott az ágyból. Mikor rájött, hogy nem a legjobb ötlet ilyen megviselten visszamenni a lakosztályba, mondott magára egy Szárító, – és egy Frissítő bűbájt.
Vett még egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót, majd halkan ment végig a folyosón, mert nem akart zajt csapni, főleg, hogy már elég későre járt az idő. Piton biztosan gyűlésen van, így fel sem tűnhetett neki, hogy ilyen sokáig nem volt a szálláson, és így legalább gondolkodhatott egy keveset egyedül.
Odaért az ajtóhoz, halkan benyitott, majd ugyanolyan óvatossággal csukta be maga után. A szobában nem volt senki, így magához vette a pizsamáját, és épp benyitott volna a fürdőszobába, mikor kilépett Piton. Csupán egy fehér inget viselt, úgy tűnt, még nem készült aludni menni.
– Megtudhatnám, hol jártál? – kérdezte hűvösen. – Nem vall rád, hogy késő este máshol bóklássz.
Harry közben megkerülte apját, és bement a fürdőszobába.
– Kérdeztem valamit – szólt utána Piton olyan hangnemben, amit régen a bájitaltan órákra tartogatott a számára.
Harry megfordult, és kedvetlenül vágta oda:
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.
Piton szemöldöke szinte az egekbe ívelt.
– Miről beszélsz?
– Tudod te jól! – csattant fel Harry, mert már nagyon elege volt apja mai napi húzásából, hogy Roannénak minden kertelés nélkül elmondta az igazságot. Persze az emlékek még rátettek egy lapáttal. – Nem is tudom ki volt az, aki mindig követett engem animágus formában!
– Bármilyen hihetetlen, megbízok benned annyira, hogy ne járkáljak folyton utánad, ha csinálsz valamit – világosította fel Piton, aztán egy kicsit közelebb hajolt. – Tehát a padláson voltál.
Harryben már egész nap gyűlt az elkeseredettség, és nem akarta Pitonon kitölteni, de úgy tűnt már nem bírja tovább magában tartani.
– Igen, ott, ha tudni akarod! – vágott vissza dühösen, aztán ledobta a pizsamáját és a törülközőt. – Elegem van belőle, hogy folyton azt kérded hol voltam, mi van velem! Kérlek, hagyj végre békén!
Piton hirtelen odalépett hozzá, és megragadta a karját.
– Szerinted miért kérdezek ilyeneket, Harry? – érdeklődött felháborodva, miközben Harry lerázta magáról a kezét. – Talán azért, mert aggódok érted, és nem akarom, hogy bajod essen!
– Talán azért, mert félsz, ha én nem vagyok, akkor a háborúnak sem lesz jó vége! – javította ki kiabálva Harry gondolkodás nélkül, amitől Piton viszont még dühösebb lett.
– Komolyan ezt gondolod rólam, Harry? – üvöltötte vissza, aztán vett egy nagy levegőt, hogy lenyugtassa magát, habár nem nagyon sikerült neki. – Nem tudom, miért vagy most olyan zaklatott, de igazán figyelhetnél rá, hogy miket mondasz!
Harry kicsit közelebb lépett Pitonhoz, miközben érezte, hogy fortyog benne a düh, ami ha nem vigyáz, ki fog törni.
– Szerinted, miért vagyok zaklatott, hm? – folytatta tovább ugyanolyan hangerővel. – Elegem van belőle, hogy mindig azt teszed, ami szerinted a helyes! Miért kellett elmondani Roannénak az igazat, és Siriusnak miért nem?!
– Ezt már megbeszéltük egyszer… – kezdte Piton, de Harry félbeszakította.
– Persze, persze! Tudom! Mert egy kém van a Rendben! A nagynénémnek mondjuk el az igazat, de a keresztapámnak ne? – tombolt tovább Harry. – Mi a különbség? A testvéredben meg lehet bízni, a keresztapámban nem?!
– Úgy ahogy mondod! – üvöltötte Piton, és szinte sziszegve mondta tovább mondanivalóját. – Na idefigyelj, Harry! Fogd fel, hogy ahonnét jöttél, előfordulhat, hogy meg lehetett bízni Blackben, de itt nem! Nem tudom, mi van veled egész este, de igazán visszafoghatnál a hangerőből velem szemben!
Harryt meghökkentette, hogy régi ismerősként üdvözölhette Piton mostani énjét.
– Ugyan már! Ha ennyire nem bíznál Blackben, akkor nem lenne itt! – folytatta Harry, mire apja szeme dühösen megvillant.
– Elég legyen! – emelte fel a hangját Piton. – Most eltűnsz a fürdőszobában, megfürdesz, miközben elgondolkodsz róla, hogyan is kell viselkednie egy fiúnak az apjával szemben!
– Ó remek! Küldj csak el, mintha valami kisgyerek lennék! – szemtelenkedett Harry. – Tájékoztatásul közlöm, hogy nem tudom, milyen valakinek a fiának lenni, mert nekem sosem volt apám!
A bájitalmester most már határozottan sápadt volt a dühtől.
– Akkor épp itt az ideje, hogy valami tiszteletet mutass irántam!
– Sajnos úgy nem megy, mikor a testvérednek elmondod az igazságot, egy számomra fontos embernek meg nem! Elegem van ebből az egész háborúból, és abból, hogy én megint egy bábú vagyok, akit úgy rángattok ide–oda, mint valami rongybabát! – fakadt ki Harry keservesen.
– Én felnőtt vagyok, te meg még gyerek! – ordította Piton. – És bármilyen hihetetlen és elfogadhatatlan számodra, én vagyok a törvényes gondviselőd, úgyhogy kénytelen vagy rám hallgatni, akár tetszik neked akár nem…
– Más szóval teljesíteni a parancsaidat? – kérdezett vissza dühösen Harry.
– Na, most már aztán elég legyen! – kiáltott rá Piton, amitől Harry hátrahőkölt. – Azt hiszem, addig, amíg nem megyünk vissza Roxfortba, tökéletes elfoglaltság lesz számodra a teljes raktár rendbetétele, mert úgyis ráfér!
Harry ökölbe szorította a kezét, és kihúzta magát. De hiába, hisz Piton egy fejjel magasabb volt, hiába akart nagyobbnak látszani.
– Ezt nem teheted! – kiáltott fel Harry elkeseredetten. – Meg fogok így bukni a vizsgákon félévkor!
– Valóban? – gúnyolódott Piton. – Akkor ezek után majd kétszer is meggondolod, hogy beszélsz velem! Nem érdekel, holnap mivel akartad elütni a napot tanulás helyett, de neki fogsz kezdeni a raktárnak, és délután le fogunk ülni, hogy megmutasd az emlékeidet! Nem érdekel semmiféle kifogás, azt teszed, amit mondok!
Harry dühtől remegő hangon szólalt meg egy kis idő múlva:
– Tudod, mit gondolok? – kérdezte, mire Piton még jobban felhúzta fekete szemöldökét. – Hogy semmivel sem vagy jobb, mint az a Piton, akit ismertem, és akinek minden vágya volt, hogy engem kínozhasson, és aki végül megölte az igazgatót!
A Bájitalok Mestere arca megkeményedett, és hangja szinte fenyegetővé vált:
– Tűnj a szemem elől, Harry. Elegem van belőled mára.
– Mennék én, ha elállnál az útból végre! – csattant fel Harry, és érezte, hogy ezzel még jobban elveti a sulykot.
Piton nem mozdult, úgy tűnt, még van mondanivalója.
– Remélem, tudod, hogy ha nem a raktárban vagy rendet rakni, itt kell lenned szobafogságban, nehogy még véletlenül találkozz Blackkel – jelentette be kegyetlenül, és megfordult, hogy az asztalhoz menjen.
– Gyűlöllek – suttogta halkan Harry, mire Piton megtorpant, és a válla fölött visszaszólt:
– Ez az információ nem mondott nekem semmi újat – jelentette ki hidegen, de a hangjában fájdalom bujkált.
Harry csak az ajtó bezárására gondolt, mire az hangosan becsapódott. Remegő végtagokkal ment oda a kádhoz, és ült le a szélére, hogy összeszedje magát. Annyira dühös volt, hogy legszívesebben széttört volna valamit…
Valamennyire tényleg mérges volt Pitonra, de nem gondolta volna, hogy eddig fajulnak a dolgok, és ennyire összevesznek. Sosem gondolta volna, hogy az emlékek újraidézésének puszta említésére is ennyire kiakad… hogy fogja majd holnap megmutatni őket?
Megrázta a fejét, hogy lerázza magáról a gondolatot, mint egy vizes kutya a szőréről a vízcseppeket.
Tíz perccel később, mikor lefürdött, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, és bemenjem a szobába. De Piton nem volt ott. Valószínű leszaladt valamiért.
Talán jobb is – gondolta Harry. Határozottan nem akart vele találkozni… Valahol a lelke mélyén fájt, ahogyan bánt Pitonnal, ahogy a fejéhez vágott mindent…
Bebújt a paplanja alá, a fal felé fordult, és a fejére húzta a takarót, hogy elbújjon minden gond elől. Ebben a percben akkor is utálta Pitont, ami majdnem a régi gyűlölettel volt egyenlő…. Pedig a lelke mélyén nem gondolta komolyan azt, amit a fejéhez vágott – márpedig ezzel végleg magára haragította őt.
Legszívesebben zokogott volna, hogy kiadja magából az elkeseredettséget, de ehelyett szorosan becsukta a szemét, és próbált megnyugodni.
Mikor hallotta, hogy Piton visszatér, és némi pakolás után – valószínű hoztak neki egy pár iratot, amiért lement –, bement a fürdőszobába. Még véletlenül sem ment oda hozzá, hogy megnézze, alszik–e, mint ahogyan az utóbbi időben sokszor tette.
Harry még jobban a párnába temette az arcát, és megpróbált elaludni – ami végül sikerült is.
oO{~S~}Oo
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
