26. Halálos szeretet

Csendes, hűvös éjszaka volt, a hideg áthatolt Harry vastag talárján. Lassan, megfontoltan lépkedett a süppedős talajon, figyelve minden apró neszre. Félt, nem is igazán attól, hogy újra találkozik Voldemorttal, hanem magától a varázslótól, és mindattól, amit még képes tönkretenni. Annyira kevés vesztenivalója maradt, és mégis, most ezek jelentették neki a világot, a kapaszkodót, hogy ne akarja végleg itthagyni ezt a sárgolyót.

Megérkezett. Bámulta egy darabig a sírt, majd óvatosan arrébb tolta a fedelét. Kivarázsolta a koporsót a sírból, és felfeszegette a fedelét. Az üres, kipárnázott koporsó kárpitját felszakította, és alatta megtalálta, amit keresett. Kezébe fogta az apró tárgyat, és a zsebébe süllyesztette.

Mindent hátrahagyott, az üres, tátongó koporsót, a széttúrt sírt. Had lássa Voldemort, hogy szeretett horcruxa eltűnt.

Egy pillanattal később már az Odú megkopott pázsitján állt, és lassan besétált a házba, a neki fenntartott szobába. Már lassan egy hónapja lakott itt, viszonylag nyugalomban. Lassan helyrerázódott, de senki sem tudta, hogy mi hiányzik belőle. Ő tisztában volt vele, és megszorította a zsebében.

Felsétált a rozoga lépcsőn, és Ron régi szobájába lépett. Leült az ágyra, és előhúzta régi, törött varázspálcáját. Végigsimított rajta, és furcsán megnyugodott attól, hogy ismét a kezében foghatja. Ugyanakkor szomorúság fogta el, hiszen egy újabb áldozat Voldemort haláláért. Ragaszkodott régi pálcájához, de most, hogy az horcruxként töltötte be a szerepét, pusztulnia kellett – lelkének egy darabjával együtt.

Szomorú volt, ugyanakkor dühös. Volemort képes volt az ő lelkét is felhasználni, csak hogy horcruxot készíthessen, csak hogy ne robbanjon darabokra a pálca, ha végre készen van a horcrux, hiszen valaminek ki kellett töltenie azt az űrt, amit Voldemort hagyott lelketlenségével.

Újra zsebébe süllyesztette régi varázspálcáját - még nem volt rá készen.

A Piton kúriában Hermione és vendéglátója halkan beszélgettek.

- Tényleg lehetséges, hogy vissza tudnám forrasztani a lelkét a testéhez?

Piton bólintott. A lány mély levegőt vett, és felállt.

- Rendben, akkor mire várunk még?

- Rád – felelte Piton gúnyosan vigyorogva.

Hermione elindult, majd megtorpant.

- Hogy kell egyáltalán csinálni? Én még sohasem próbáltam ezt a varázslatot. Meg sem bírtam jegyezni, mi is volt az?

- Pedig ez nem jellemző rád, Hermione. Nox Humana.

- Tudom, csak mostanában nem ott jár az eszem, ahol kellene.

Elindultak a szobába, ahol Piton teste feküdt. Hermione lelkesen, kissé izgulva lendítette meg a pálcát, gyakorolva a mozdulatot, amit a férfi mutatott neki.

- Ha esetleg nem sikerülne a varázslat... – kezdte Piton, de a lány beléfojtotta a szót.

- Ugyan, miért ne sikerülne? Egyébként is, elegem volt már a rengeteg kudarcból, legyen szíves, ne tántorítson el most, a végkifejlet előtt.

- Végkifejlet – fújt egy nagyot Piton. – Mi vagyok én, szappanoperahős?
Hermione elmosolyodott.

- Dehogyis. Bár tekintve az eddigi életét...

Piton megvetően nézett rá egy darabig, így a lány jobbnak látta elkezdeni a varázslatot, mielőtt a férfi kifejthetné, hogy mit is gondol a dologról.

- Nox Humana!

Egy ideig semmi sem történt, aztán a szellem-Piton összegörnyedt a fájdalomtól, és egy villanással eltűnt, mintha zsupszkulcsot ragadott volna.

Az ágyon fekvő testbe lassan élet költözött. A hófehér bőr megszínesedett, az eddig alig-alig emelkedő mellkas hirtelen meglendült. Hermione szemébe örömkönnyek gyűltek, és rögtön odaszaladt a férfihoz, hogy felsegítse, amikor észrevette, hogy a férfi még nem ébredt fel.

Piton ugyanúgy kómában volt, mint eddig, attól függetlenül, hogy jobban nézett ki. Hermione egy darabig nem tudta, mit tegyen, de úgy döntött, hogy vár, hátha a férfinek szüksége van néhány órára, hogy jobban legyen.

Egy széket húzott maga alá, és leült az ágy mellé. Nézte Pitont, és várt. Hermionénak egy darabig fel sem tűnt, mikor Piton mellkasa nem emelkedett és süllyedt tovább. Felállt, majd közelebb hajolt a férfihoz, hogy megnézze, jobban van-e már.

Mikor észrevette, hogy nem lélegzik, hirtelen kapkodni kezdett. Mindenféle bűbájt szórt rá, de egyik sem segített, és mikor már semmi sem jutott eszébe, amit tehetne, lerogyott az ágy szélére. Nem tudta, mikor indultak el a könnyei, csak csorogtak megállíthatatlanul, eláztatva blúzát és az ágy szélét.

Felállt, és nagy nehezen letántorgott a konyhába, bár maga sem tudta, hogy mit kellene tennie. Írt egy levelet a Minisztériumnak, majd egy patrónust küldött útjára, amit csak harmadjára tudott megidézni. Egy órán belül jöttek Pitonért, és ő végignézte, ahogy elviszik a még meleg testet. Valaki megpaskolta a vállát, és kérdezett tőle valamit, de ő fel sem fogta, hogy mit mond az illető.

Otthagyta a Piton-házat a nyüzsgő emberekkel, és elhoppanált az Odúba, hogy elmondja Harrynek, hogy mi történt. A fiú a ház mögött álló, megkopott hintán ücsörgött, tekintete a semmibe meredt, mint legutóbb is, mikor beszéltek egymással.

- Szia – köszönt elcsukló hangon.

Harry meglökte magát, hogy a hinta lágyan ringassa.

- Szia, Hermione – felelt, majd ránézett a lányra, aki összetörten, könnyáztatta arccal állt előtte.

- Piton meghalt – mondta remegő szájszéllel. – Én öltem meg.

Harry hirtelen megállt a hintával, és felállt róla.

- Mi történt?

Hermione nem tudta, hogy örüljön-e, de Harry egy pillanatra olyan volt, mint régen. Mintha minden visszatért volna.

- Én... én használtam azt a varázslatot, amit Piton mondott, és... meghalt, Harry, meghalt – sírta.

A fiú közelebb ment, és erősen magához szorította, hagyta, hogy Hermione zokogjon. Amikor a lány már nem bírt állni, lassan a földre ültek, és Harry óvatosan ringatta. Ő nem tudott sírni, csak a gyomra szorult össze a gondolatra, hogy Piton nincs többé. Azzal a ténnyel pedig, hogy a varázsigét ő mondta Pitonnak, nem tudott mit kezdeni. A béke poklában ő szerezte meg az ige nevét Voldemorttól – aki ezek szerint csúnyán rászedte, végső bosszút állva ezzel a férfin. Nem Hermione ölte meg Pitont, hanem ő, a hiszékenységével. Ha akkor nem mondja el Flammynek a varázslatot, az nem jut el Pitonig. Voldemort ismét sikerrel járt.

- Nem a te hibád, Hermione, hanem Voldemorté – mondta végül, miközben óvatosan ringatta a lányt, és suttogva hozzátette -, és az enyém. - Egyre inkább tudta, mit kell tennie a varázspálcájával. Voldemort nem élhet tovább, meg kell bűnhődnie minden egyes kioltott életért.

Eltolta magától Hermionét, és a szemébe nézett.

- Erősnek kell lenned, Hermione. Egyedül kell szembenézned mindennel, mert nem leszek itt melletted. Történt velem valami, míg Voldemort bennem volt. Ő... – Harry megremegett az elfojtott dühtől, de folytatta –, készített egy horcruxot, az én lelkemet is feláldozta. Azt, ami nagyon fog hiányozni, ami nélkül talán nem is élem túl, de mindent megteszek.

Előhúzta zsebéből régi, törött, főnixtollas varázspálcáját.

- A szeretetre való képességem van ebben a pálcában. Ne érj hozzá! – parancsolt rá erélyesebben. – El kell pusztítanom. Elmegyek, rendbe hozok mindent, amit elrontottam. – A mellettük lebegő Flammyre nézett, majd vissza Hermionéra. – Kérlek, légy erős nélkülem, és találd meg a saját utad, a saját életed. Talán egyszer visszajövök, ha minden rendbe jön, talán látjuk még egymást. Piton pedig jó helyen van, végre a feleségével lehet valahol, és biztosan nagyon boldogok nélkülünk.

- Flammy. Mi lesz vele?

- Vigyázok rá, magammal viszem, és gondom lesz rá – felelte Harry, majd újra megszorította Hermionét. – Most menj, rendezd el Piton temetését, és légy ott helyettem is.

- Ne menj el, ne hagyj egyedül, nem fog menni – szipogta a lány, erősen kapaszkodva Harrybe. – Ne hagyj itt, nem bírom ki egyedül, kérlek... Nem érdekel, ha Voldemort visszatér, vissza akarlak kapni, egészben, az összes szereteteddel, támogatásoddal, barátságoddal együtt. Nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek.

- Muszáj elmennem. Végleges a döntésem. Jobb lesz neked nélkülem, és minden gondom nélkül.

Felsegítette a lányt, majd óvatosan leporolta.

- Vigyázz magadra, Hermione, ígérem, ha jobban leszek, írok néha levelet.

Miután Hermione elment, Harry visszaült a hintára, és a varázspálcáját bámulta.

- Tudod, hogy nem kell megtenned – szólalt meg mellette Flammy.

- Tudod, hogy meg kell. Muszáj, nem kockáztathatom meg, hogy Voldemort visszatérjen.

- Még akkor is, ha a lelked fele vele pusztul? Ha vele pusztul mindaz, ami az élőkhöz, Hermionéhoz, ide, az Odúhoz, ami hozzám köt?!

- Soha nem lennék ugyanaz, még akkor sem, ha visszakapnám a lelkem ezen darabját. Te sem vagy már ugyanaz, Flammy. A halálod megváltoztatott, ahogy engem is az enyém. – Elmosolyodott. – Milyen különös, hogy a saját halálunkról beszélünk, és mégis itt vagyunk. Soha nem szabadna hagyni, hogy valaki, aki egyszer már meghalt, visszajöjjön.

- Én nem bánom, hogy itt vagyok. Viszont Piton hiányozni fog, és ha hiszed, ha nem, még Ginny is azzal a hülye arckifejezésével együtt. Szóval, hová megyünk?

Harry mély levegőt vett.

- Erdélybe – felelte. – Ha valaki, Felippe biztosan tud segíteni rajtam is és rajtad is.

- Remélem, hogy igazad van.

Hermione Flammy szobájában ücsörgött, fekete ruhában. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, arca sápadt a kialvatlanságtól. Gyűlölt temetésekre járni, utált búcsúzkodni valakitől, aki nem int vissza többet.

Megrezzent, amikor az ajtócsengő megszólalt. Egy perccel később Fred nyitotta rá az ajtót, mögötte szülei toporogtak, szintén feketében.

- Gyere, Hermione, mennünk kell.

- Nem akarok – felelt reszkető hanggal. – Nem megy. Ez nem én vagyok, ez nem az én életem. Nem akarok még egy temetésre elmenni.

Hangja kimerült, életunt volt. A tiltakozása sem hatott valódinak, inkább csak fáradtnak, beletörődőnek. Fred közelebb lépett, és a vállára tette a kezét.

- El kell kísérnünk Pitont az utolsó útjára. Biztos vagyok benne, hogy szeretné, ha te is a búcsúztatók között lennél, és elengednéd.

- Nem igaz, Pitont utált engem, mióta csak létezem, gyűlölt, mert Harry barátja voltam, és...

Fred hirtelen magához ölelte a lányt, és erősen fogta, hogy ne tudja magától ellökni.

- Piton szeretett téged a maga módján. Miután megismert, ő is megkedvelt, még ha ezt nem is mondta soha.

- Gyűlölt... – suttogta Hermione, könnyei újra eleredtek, aznap már nem először.

- Szeretett. Mintha csak a lánya lettél volna.

Hermione zokogott, és szorosan ölelte Fredet. Régi életét kellett elengednie Pitonnal együtt, és ez nem ment könnyen. Harryt, Flammyt, Pitont és lassan mindenkit elveszített maga körül. Szinte összeroppantotta Fredet, mert félt, hogy ha elengedné, semmivé foszlana.

Percekig álltak így, míg a lány megnyugodott, zokogása már csak hangos levegővétellé csitult.

- Menjünk. Igazad van, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy elbúcsúzom tőle.

Harry kézen fogta Flammyt, és vele együtt hoppanált. Őt már régen nem tudták követni, hol jár, ha hoppanál, így teljes nyugalomban érkezhetett meg Erdélybe, egy mély hasadék elé.

- Harry Potter – hallott egy élces hangot maga mögött.

- Corina – biccentett vissza.

- Tehetek értetek valamit? – kérdezte a nő összeszűkült szemekkel.

- Felippét keressük.

Corina állt egy darabig, és pislogás nélkül bámulta a két jövevényt. Úgy tűnt, felméri, hogy mekkora kárt okozhatnak benne, illetve ő bennük. Végül úgy döntött, nem próbálja ki, inkább mutatta az utat.

- Harry – derült fel Felippe arca, mikor meglátta őket –, Flammy, de rég láttalak benneteket. – Kezet csókolt a lánynak. – Mintha nem lennél teljesen a régi önmagad, kedvesem.

- Én is örülök. Sok minden történt, Felippe, a segítségét szeretnénk kérni – válaszolt Flammy.

- Fiatalság, bolondság, mindig kevertek valami bajt, főleg te, Harry. Miben mesterkedtek már megint, halljam? – kérdezte megjátszott bosszúsággal, miközben a könyvtár felé terelte a őket. – Gondolom segítség kellene, hogyan tehetnénk Flammyt hús-vér élőlénnyé, vagy visszaküldeni a béke poklába.

- Ha válogatni lehet, inkább az előbbit kérnénk – felelte Harry. – De nem csak erről lenne szó. Menedékre lenne szükségünk, míg helyre tudjuk hozni a dolgokat, és...

- Pontosan milyen menedékre gondolsz, Harry? – A kérdés éles volt és egyértelmű.

- Szeretnék vámpír lenni – válaszolt -, teljes jogokkal. Szeretném itt meghúzni magam, Erdélyben, veletek, míg rá nem jövök, mi történt Flammyvel, és hogyan fordíthatnám vissza a folyamatot. Miután elpusztítottam ezt – húzta elő zsebéből megtört pálcáját -, szükségem lesz néhány évre, míg rendbe jövök. Ez időre kérném a támogatásodat.

Felippe csak egy pillantást vetett a főnixtollas varázspálcára, majd várakozón Harryre nézett.

- Mindent tudnom kell, mielőtt beleegyezek. Tudni akarom, milyen veszélyeket hozok a vámpírokra, ha befogadlak téged.

Vörös szemei kutatón nézték Harryt, aki az elejétől kezdve mindent elmesélt. Felippe egy székre ereszkedett, és a történet végére homlokán sokkal több ránc jelent meg, mint amit valaha feltételezni lehetett róla. Gondterhelten nézte az előtte álló, két megtört alakot.

- Egyetlen feltétellel segítek. Senki sem tudhat a horcruxról és az elpusztítási módjáról sem. Flammy esetében nem segíthetek, de ha jól értettem, azért szeretnél vámpír lenni, hogy legyen elég időd, hogy megtaláld a megoldást. Két bizalmasomat a rendelkezésedre tudom bocsátani néha, ők nagy hasznodra lehetnek, ha ők is beleegyeznek. Szállást adok és segítek túlélni, ha a horcrux elpusztult. Többet nem tudok érted tenni.

- Máris több mint amit remélni mertem. Ha bármikor meg tudom hálálni mindazt, amit értünk tettél, csak szólj.

- Nem tartozol semmivel, Harry. Mi vagyunk az adósaid, és leszünk is a következő néhány ezer évben.

Harry értetlenül bámult egy pillanatig, míg Felippe el nem magyarázta, mire gondol.

- A fényvédő bájital.

Harry bólintott.

- Köszönök mindent, Felippe. Ha tényleg tehetek értetek valamit, szólj.

- Rendben. Gyere, keresünk neked egy kényelmes szállást, és elmondom az itteni szabályokat.

Mikor Harry végre egyedül maradt Flammyvel, csak ült, és bámult maga elé. Egy pillanatra minden olyan egyszerűnek és boldognak tűnt, amikor ide érkezett. Olyan érzés volt, mintha száz éve ment volna el innen, és most végre hazaérkezett volna. Egy pillanatra mosoly tűnt fel az arcán, de hirtelen el is komorodott. Nem akarta elveszíteni a szeretetre való képességét, hiszen vele vész minden, ami ő. De meg kellett tenni, nem volt választása.

Felállt az ágyról, és elővette a horcruxot, majd határozott léptekkel elindult. Egyetlen gondolat járt a fejében: boldogulnia kell akkor is, ha elveszti önmagát. Meg kell mentenie Flammyt, és vigyáznia kell rá.

Latin szavakat mormogott maga elé, de mielőtt kimondta volna a végső pusztulást a pálcára, Flammyre nézett, aki határozottan bólintott. Ő pedig kimondta.

Benne semmi sem változott, még bizsergést sem érzett, ahogy elpusztult a lelke egy darabja. Flammy viszont látta, érezte és rettegett tőle, hogy bekövetkezett, amire számított. Erős lesz, ha kell és türelmes.

Harryért.

VÉGE