Luthien Lovemagic Oldala

3. Szabadon a muglik között

Az utazástól nagyon kimerültem, a túlparton, az egyik földalatti gödörben húztam meg magamat, hogy kipihenjem a fáradtságot. Közben összeszedtem a gondolataimat. Mit is kezdjek? Elõször is elmegyek Surrey-be, és megnézem Harryt. Ha jól emlékszem, Lily egyszer említette, hogy a nõvéréék a Privet Drive-on laknak. Remélem még mindig. És ha nem? Újabb sikertelenség… Újabb? Hiszen kijutottam! Tehát lemegyek délre, megnézem a keresztfiamat, majd visszajövök északra, csak ezúttal a Roxfort lesz az úti célom. Talán a Szellem Szálláson meg tudom magamat húzni. Csak nehogy elkezdjek nosztalgiázni!

Nocsak! Zajt hallottam a sziget felõl, és kikukucskáltam a gyökerek közül. Csak nem fedezték fel, hogy megszöktem? Elég sokáig tartott. Hiába Sirius, te zseniális vagy. Elmosolyodtam. Képzelem milyen mosoly lehetett… Még jó, hogy most Tapmancs vagyok. Visszahúzódtam, és egy kevés földet kapartam oda a szûk bejárathoz. Kinyújtottam a mellsõ végtagjaimat, lehajtottam a földre a fejemet. Lehunytam a szemeimet, és pillanatokon belül elnyomott az álom.

Végre, több mint egy évtized után elõször, jól aludtam. A felkelõ nap fénye beragyogta a kuckómat, nem dementor vijjogásra ébredetem, hanem a pirkadat mennyei színeire. Kinyitottam a szememet, és jókedvemben felvakkantottam. Félrekotortam a torlaszt a bejárattól, és kiugrottam. Szaladtam néhány kört a parton, hagytam, hogy vizes legyek, hogy a szél átjárja a testemet. Szabad vagyok!

Az utazásom többi részét nem mesélem el. Körülbelül egy hét alatt elértem Little Whininget.
Útközben sikerült elcsennem húscafatokat, és azzal táplálkoztam. Nem valami ínyencfalat, az már biztos. De mégiscsak étel, és nem olyan, mint amilyet az Azkabanban adnak. A muglik között elvegyülve megtudtam, hogy köröznek, és nem csak a varázsvilágban. Érdekes módon, egy mugli lapban sem közölték, hogy honnan szöktem meg. Egyszerûen remek. Hát jól benne vagyok a csávában.

Tehát kezdjük a legfontosabb dolgokkal. Little Whiningben voltam, ha jól vettem ki a betûket arról az utcasarki tábláról, akkor a Magnolia közben voltam. Megbújtam néhány kockaház között, vagy hogy hívják. Ezek a muglik nem értenek az építkezéshez… Mozgolódást hallottam. Valami zakatoló, ismerõs hangot, és egy ideges illetõ trappolását. Picit elõrébb mentem, hogy jobban lássak. Az idegen riadtan nézett minden irányba, majd tekintete megtapadt rajtam. Kétlem, hogy látott belõlem valamit, a sikátorban koromsötét volt, és Merlinnek hála, a bundám is fekete. Az alak nem hagyta annyiban a dolgot, és elõkapta a pálcáját. Igen, a pálcáját, egy mugli utcában. Csak nem, csak nem õ? Lumos bûbájjal fényt varázsolt, feltételezem, meglátott engem, mert ösztönösen hátrálni kezdett, és a ládájában megbotlott. Pálcája kiesett a kezébõl, õ pedig a járdaszegély tövében landolt. Hiszen ez nem lehet más, mint James Potter! Nem, az lehetetlen, hiszen tizenhárom éve halott. Akkor, akkor csakis HARRY LEHET!

Kiköpött James volt, talán soványabb és alacsonyabb, mint Ágas ilyen korában. Csak a szemei… Igen, a felvillanó fénynél megláttam, hogy zöld szemeiben izzott a düh. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne ugorjak oda hozzá, és öleljem meg. Mióta vártam erre a találkozásra? És erre nem tehetek semmit… Ilyen az én formám. Mégiscsak szerencsétlen vagyok.

Ezek a gondolatok pillanatok alatt peregtek végig az agyamban. Amint Harry leesett az utcára, csikorogva megjelent egy emeletes busz, aminek fénye beragyogta az utcát. Ez nem lehet más, mint a Kóbor Grimbusz! Mennyit utaztam rajta, amikor megelégeltem a Grimmauld téri levegõt. Bár ott tartanék. Akkor még nem voltam szökött rab. Változnak az idõk…

Egy nem túl ápolt külsejû fiú felsegítette Harryt, majd bepakolta a csomagját a jármûre, és azonnal el is tûnt, harrystül, grimbuszostul, mindenestül…

Harry… Milyen fiú lett vajon belõled? Olyan szívesen felneveltelek volna! Mint a fiamat… James is biztos így akarta volna. Nem azt, hogy Lily nõvéréék neveljék fel szegény kis árvát. Amúgy honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm? És hogy számíthattam ki ennyire az idõt? Ez örök rejtély marad. Vajon vehetem ezt jó jelnek? Ahogy így gondolkoztam, könny szökött a szemembe. Ilyen se volt még velem, látszik hogy mennyire megtört engem a börtön. Lelkileg nagyon megöregedtem. Igyekeztem a mancsommal megtörölni a szememet. Amikor végre magamhoz tértem, egy ötlet villant be az agyamba. Kiszimatoltam, hogy merre ment Harry, és követtem a szagát, egészen egy házig. Bent égett a villany, átugrottam a kerítést, és odalopakodtam az ablakhoz. Bent egy nagy bajuszos, padlizsán színû férfi ült, egy lóarcú, hosszú nyakú nõ, és egy szõke kövér fiú. Biztosan ezek Dursleyék, állapítottam meg. Pár percig figyeltem õket, valószínûleg veszekedtek. Talán elüldözték Harryt.

Abbahagytam a kémkedést, és kisomfordáltam a kertbõl. Elkullogtam az imént látott játszótérig. Leültem az egyik padra, behúztam a nyakamat. Körbenéztem, mindenféle mugli játék volt ott, amiket csak hallomásból ismertem. Körhinta, libikóka, mászóka, csúszda… Felnéztem az égre. A hold dagadt, beezüstözte az utcát. Parányi csillagok milliói fénylettek. Két különösen ragyogó egy szempárra emlékeztettek. Angela Kenneth… Mi lehet veled? Miért is ne? Ha már úgyis itt vagyok, London innen már nincsen messze. Látnom kell. Ha még mindig ugyanott lakik… És nem a férjével… a gyerekeivel…

Ismét könny szökött a szemembe, egy órán belül másodszorra. Érzelgõs lettem, mint egy öregasszony. Ezt nem élem túl. Eltûnt a régi énem, vagy mi a szösz? Megnyújtóztam, majd leugrottam a padról. Igyekeztem nesztelenül elhagyni a játszóteret. Átmentem az úttesten, és visszavonultam a házak közé. Leültem az egyik zsákutcában. Csak a falak vettek körül, konténerek és egyéb lomok. Behúzódtam a sarokba, és összehúztam magamat egész kicsire. Elõttem egy hatalmas tócsa volt, amin játszadozott a hold fénye. Ránéztem a víztükörre. Nem kellett volna. Egy sovány, hullasápadt, ápolatlan férfi nézett vissza rám. A régi énemnek nyoma sem volt. Még ha szabad is lennék, felmentenének, akkor se kellenék Angelának. Egy emberi roncs… Kutyának jobb vagyok, ezentúl már csak Tapmancs leszek. Fejemet mancsaim közé hajtottam, és valami olyasmit produkáltam, mintha a hajamat tépném. Még ha nem is beszélek vele, akkor is látnom kell Angelát. Ez új erõt adott nekem, felpattantam, és eszelõsen rohanni kezdtem.

Pirkadat elõtt el is értem Maple End-et. Nagyon hasonlított a Privet Drive-ra, csak teljesen más lelkiállapotot váltott ki belõlem. Elértem azokat a bizonyos sorházakat. Megálltam a középsõ elõtt. A postaláda ugyanolyan volt, még mindig Kenneth volt rá kiírva, „Mrs. Kenneth és Ms. Angela Kenneth”. Hogy hogy Ms.? Jobbnak gondoltam, ha ezen most nem rágom magam, inkább igyekeztem lapulni, és odakúsztam az ablakhoz. Még sötét volt, a napnak csak az elsõ sugarai festették az eget halvány rózsaszínre. Hosszú csipkefüggöny lógott az ablakban, zajt hallottam bentrõl, és hegyezni kezdtem a fülemet. Kutyaként ez nem volt nehéz, mindent apró neszt kitûnõen hallottam. Egy idõs, tagbaszakadt nõ ült a nappaliban a kanapén, és teát kortyolt.

- Á szívem, jó reggelt! – derült fel a nõ arca. Ráismertem Mrs. Kenneth hangjára.

- Neked is anya! – Megborzongtam. Végre hallhatom szerelmemet! Talán már nem volt a hangjában az a pajkosság. Talán már rég elfeledett.

- Siriusról semmi hír? – érdeklõdött Mrs. Kenneth.

- De van. – Huppant a kanapé, Angela leült az anyja mellé, majd széthajtogatott egy újságot. Biztosan a Reggeli Prófétát.

- Olvassad, kicsim! – kérte az idõs nõ.

- Black még mindig szökésben… - megremegett a hangja. - A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerõsítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erõd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik. "Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért - nyilatkozta ma délelõtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter -, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy õrizzék meg nyugalmukat." A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetrõl. "Értsék meg, szükség volt erre a lépésre - szögezte le Caramel. – Black õrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeirõl. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?" A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél "lõfegyver" van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelõtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg. – Angela felzokogott.

- Te jó ég! – hüledezett Mrs. Kenneth.

- Siriusnál lõfegyver? Sirius õrült? Veszélyt jelent varázslókra és muglikra? Hasonló mészárlás, mint tizenkét évvel ezelõtt? Cornelius Caramel… És még ez meri magát mágiaügyi miniszternek nevezni! – Valószínûleg anyja vállára hajtotta a fejét, mert a sírását csak tompán lehetett hallani.

Majd’ megszakadt a szívem. Mindig is szorongással töltött el, amikor Angelát sírni láttam. De régen nem így sírt, és nem ilyen okok miatt. Azt hittem, mindjárt betöröm az ablakot, magamhoz ölelem, megsimogatom a hátát, és csitítgatom, amíg meg nem nyugszik. De nem tehettem. Egyrészt, mert körözött bûnözõ vagyok, másrészt, mert halálra ijeszteném a külsõmmel.

- Beszélnem kell Billel – folytatta Angela, miután valamennyire összeszedte magát. Úgy éreztem, mintha egy gurkó találta volna el fejemet. Ki az a Bill? A szomorúságom szempillantás alatt mohó féltékenységbe csapott át. Nem elég, hogy veszett ember vagyok, de még a szerelmem is elhagy? Hallottam, hogy felállnak.

Eljött az ideje, benéztem az ablakon. Angelának még mindig szép, fekete, hullámos, hosszú haja volt, ami a derekát verdeste. Arca beesett volt, szemei karikásak, könnytõl csillogtak, ám már nem sírt. Vonásai szigorúak voltak, és sokkal soványabb volt, mint régen. Halvány rózsaszín blúz volt rajta, és egy fekete rakott szoknya. Egybõl a szemembe ötlött, hogy nincsen a gyûrû a kezén. Az eljegyzési gyûrû… Az a gyémántgyûrû, amit még Roxmortsban vettem a hetedik év végén. Annyira szép volt vele a kis keze. Már nem hordja… Hiába, mit is akartam? Rendben van, most feltépõdtek benne a régi sebek, azért sírt. Már nem az enyém a lány.

Azt hittem ez az a pont, amikor az egész életem összeomlott…