17. Ámokfutás (16+)

Flammy halálának napján Harry sok dolgot megfogadott, amit józan ésszel nem tett volna. Az első ezek közül az volt, hogy megöli Draco Malfoyt. Ami, ha egyszer is kiejti a száján, rádöbbentette volna, mennyire irracionális és értelmetlen. Se Flammyt nem hozza vissza, se az ő gyászát nem segíti, de senki sem volt, aki megállíthatta volna. Nem volt ott Piton, hogy észhez térítse, és nem volt ott Hermione sem, hogy helyrerázza, így csak ment tovább, maga sem igazán tudta, miért. A bosszú dübörgött az agyában.

A Piton-háztól követte Malfoy szagát. A falu mellett húzódó hegy lábánál fekvő kisebb erdőben talált rá. Nem gondolta, hogy létezik olyan düh, ami akkor elöntötte, mikor meglátta az ártatlanul néző Dracót. A fiúnak megszólalni sem volt ideje, Harry olyan gyorsan ott termett mellette. Közelről néztek farkasszemet; Harry vadállatias ösztönétől, dühtől eltorzult arcától Malfoy egy pillanatra megingott, de győzött a kíváncsiság.

- Mi a...?

Ennyit tudott kimondani, mielőtt Harry megmarkolta a nyakát és nekiszorította a legközelebbi fának. Draco lába nem érte a földet, miközben levegőért kapkodott. Megpróbálta lefeszegetni Harry ujjait a nyakáról, de a kísérlet nem hozott eredményt. Amikor bőre kezdett szürkülni, a szája pedig elkékülni, végre elengedte, hogy a fiú köhögve levegőért kapkodjon.

Harry haragját csak növelte, hogy Malfoy ilyen könnyen megadja magát az elkerülhetetlennek. Talán nem is sejtette, hogy ez élete utolsó napja az élők között.

- Mi ütött beléd, Potter?! – suttogta Draco erőlködve.

Harry belemarkolt a fiú ingjébe, és felrángatta, hogy egy szintbe legyen az arcuk.

- Megölted – fröcsögte.

Körmei alatt felszakadt a drága, de már régen megkopott, zöld selyemtalár.

- Megölted – ismételte Harry, és érezte, hogy minden porcikája a halálát kívánja.

Draco kezdte felfogni a helyzet komolyságát, így első reakciója az volt, hogy előrántotta a pálcáját, és egy Sectumsemprát alkalmazott a figyelmetlen Harryn. Ez mintha egy pillanatra kijózanította volna – szemei visszaváltoztak zölddé -, de amilyen hirtelen jött a hatás, olyan gyorsan megszűnt. Draco nem gondolta volna, hogy Harryt képes még ennél is jobban felmérgesíteni, de a vértől áztatott fiú látványa egy őrültéhez hasonlított. Szemei túlságosan is hasonlítottak Voldemortéra, amitől Dracót kirázta a hideg.

Harry nem pazarolta az idejét arra, hogy elővegye a pálcáját; egy bonyolult kézmozdulattal megszüntette a vérzést, és megindult Malfoy felé. Eszébe sem volt varázslattal kivégezni a fiút – a saját kezével akart véget vetni az életének.

Draco ártások és sötét varázslatok tömkelegét küldte Harry felé, de ő könnyűszerrel kikerülte a felé tartó különböző fénycsóvákat. Malfoy védekezése kezdte egyre jobban dühíteni, és ez megsokszorozta az erejét. Ölni akart, ölni, ölni és ölni.

Mikor már nem látott más kiutat, Malfoy futni kezdett a fák között, minél messzebbre. Egyetlen embert látott így harcolni, és biztosra vette, hogy most sem másik embert lát: Voldemortot. Itt volt az ideje, hogy befejezze a tervét, amiért idejött ma délután. Ha jól csinálja, ő lehet a világ következő Sötét Nagyura. Ó igen, már nagyon régen vágyott erre, és mindig kihasználta az alkalmat, ha adódott, de az olyan bolond emberek, mint Dumbledore, vagy Piton, mindig hitték, hogy ő még meg fog változni.

Milyen érdekes, hogy mindenki azt hitte róla, amit ő akart, hogy higgyen, közben pedig nyugodtan szövögethette a saját terveit. Nem, sohasem voltak világmegváltó tervei, se világpusztítóak, de amikor megkapta a Sötét Jegyet, elhatározta, hogy bármi legyen az ára, elpusztít mindenkit, aki az útjába áll. Jelenleg pedig még mindig Voldemort az egyetlen, aki gondot okoz, és végre itt az alkalom, hogy elvegye minden erejét.

Úgy érezte, már elég messzire jutott, így pihegve leroskadt az egyik fa tövébe. Óvatosan kinézett a fa takarásából, de nem követte senki. Nem hallott lépteket, zihálást, egyáltalán semmit, ami felettébb aggasztotta. Tudta, hogy nem szabad lebecsülnie az ellenfelét, hiszen az nem csak, hogy félvámpír, de ráadásul Voldemort is. Nem lebecsülendő tulajdonságok.

.o)}O{(o.

Harry egy fa tetejéről figyelte Malfoyt, mint egy vadász a prédáját. Minden ízében remegett, és érezte, tudta, hogy itt az ideje, hogy Voldemort kitörjön belőle. Mrs. Ebony világosan elmondta a halála előtt, hogy a lábán lévő fekete folt ékes bizonyítéka annak, hogy lélekhurcoló. Elsőre bonyolultnak tűnt az egész, de mikor végre megértette, mint egy kirakós darabkái, úgy álltak össze a dolgok. Dumbledore volt a másik páciens, akinek ilyen „fekete foltja” volt, mint Harrynek, csak neki a kezén, nem a lábán.

Csalódott Dumbledore-ban, és egyúttal dühös is volt rá, hiszen ugyanúgy szerezte a sérülését, mint ő: egy sötét varázslattal. Haragudott Mrs. Octondonra is, amiért sohasem mondta, hogy Dumbledore megmentette az életét, ráadásul az unokája is! De legalább most már megértette, hogy miért segít neki ennyit.

Malfoy készült valamire, de Harry nem tudta, hogy mit akar, így nem merte megkockáztatni, hogy kivárja. Egy hatalmas ugrással a fiú előtt termett, megragadta, majd meglendítette Dracót és elhajította, mint egy darab rongyot. A fiú nagyot nyekkent egy közeli fán. Lassú, kimért mozdulatokkal közelítette meg.

Draco felkészülten várta. A pálcája hegyén dédelgetett varázsgömb végre megérett a támadásra. Már sokat gyakorolta ezeket a mozdulatokat, és ösztönösen tudta, hogy amint útnak indítja a kéken fénylő gömböt, újabbat kell érlelnie. Elengedte az első gömböt, ami egyenesen a felé tartó Harry mellkasába csapódott. A fiú megtántorodott, és a mellkasához kapott, végül térdre rogyott.

Harry körül forgott a világ, teste minden ízében remegett és fájt, de egy idő után elmúlt a fájdalom, és dühe is csillapodni kezdett. Pár másodperc elteltével újra felállt, de testét már nem ő, hanem valaki más irányította. Harry nem küzdött az idegen ellen, holott jól tudta, hogy Voldemort az. Egyszerűen nem érdekelte – elbújt az elméje egy sötét sarkába, és átadta magát a gyásznak.

Voldemort megtapogatta az arcot, ami hozzá tartozott. Mindent hallott és látott Harryn keresztül, így eldöntötte, hogy majd később kiélvezi a Potter teste feletti uralmat, egyelőre Draco fontosabb. A varázslat, amit elkövetni készült, cseppet sem volt előnyös rá nézve. Az első gömb ugyan segített neki átvenni az irányítást, de a másodikat nem lenne bölcs dolog bevárni.

- Hibát követtél el, Draco – szólalt meg mézesmázos hangon. – Csak azt érted el ezzel, amit a legkevésbé sem akartál: visszahoztál az élők sorába.

- Voldemort – sziszegte a fiú a szemébe nézve.

Draco sokat változott, mióta utoljára látta; megemberesedett, és mintha megkeseredett volna, de az ő szemében még mindig ugyanaz a felelőtlen, taknyos kölyök volt, aki Lucius után rohangált.

A fiú útnak indította a második gömböt is. Voldemort kihasználta a Harry félvámpírságából adódó előnyöket, és egy szemmel alig követhető mozdulattal kikerülte a gömböt. Draco szemei kikerekedtek a döbbenettől. Voldemort tudta nagyon jól, hogy Harry eddig csak játszadozott a fiúval, ezért az nem is tudhatta, hogy mire képes. De neki nincs ideje játszadozni: a halálfalóit akarja.

Hirtelen Draco elé állt, mellkasuk szinte összesimult. A fiú arcán átsuhant a borzalom, de nem volt ideje reagálni, Voldemort a fához szorította.

Voldemort a füléhez hajolt és suttogni kezdett.

- Ó, Draco, Draco – ciccegett. – Te ennél sokkal többre lettél volna érdemes. Apád hű volt hozzám a haláláig, nem is kívánhattam volna jobb halálfalót. Szégyent hozol a Malfoy névre, szégyent hozol magadra és az összes halálfalóra! Nem vagy több mint egy áruló, aki megkapja, amit érdemel.

Csavart egyet a fiú kezén, aki csak nyöszörgött.

- Nem kellett volna velem szembeszállnod, Draco. Neked még Harry Potter is túl nagy falat volt.

- Nicsak, ki beszél! – fröcsögte a fiú.

Voldemort egy újabb csavarással jutalmazta. Egyáltalán nem tetszett neki ez a hangnem.

- Ó, igen, Draco. Örülök, hogy a halottak nyugalmával viccelődsz.

Előkotorta Harry nadrágjának zsebéből a pálcát, és a fiú hátracsavart alkarjához nyomta, halk bűbájt mormolva. A Sötét Jegy felizzott, és őt átjárta a győztesek mámora.

Könnyed mozdulattal átkulcsolta ujjaival Draco nyakát, és felemelte, hogy ne tudjon elmenekülni. A fiú próbálta lefejteni Voldemort ujjait a nyakáról.

Az ujjak azonban nem engedtek, bár nem is váltak szorosabbá, így még éppen kapott levegőt. Voldemort azonban egy kegyetlen, lassú halált biztosító átkot szórt rá, ami megtette hatását. Elengedte a testet, ami hangos puffanással zuhant a földre. Voldemort büszke volt magára: a lehető legfájdalmasabb halált választotta az árulónak. Órákig fog még haldokolni, míg végre átjut a túlvilágra.

Az első pukkanások felhangzottak mögötte, de ő nem fordult meg. Leguggolt a haldokló fiú mellé, és felvette a nem messze heverő pálcáját. Draco kezébe adta a mágikus fadarabot. mielőtt azonban Malfoy bármit is kezdhetett volna vele, egy pálcanélküli varázslattal kettétörte.

Hátat fordított a haldoklónak, és elégedetten nézett egyre gyűlő halálfalói elképedt arcára.

- Tudom, tudom, szokatlan külsővel állok elétek, de érjétek be ezzel, majd lecserélem, amint alkalmam lesz rá – mosolyodott el negédesen, majd kissé fintorogva végignézett magán.

Egy újabb pukkanás kíséretében megérkeztek a leghűségesebb szolgái is, akik nem ácsorogtak tétlenül, rögtön letérdeltek uruk előtt.

- Bellatrix, angyalom – lépett közelebb az egyik térdelő alakhoz. Lassan lehúzta a maszkot, és mögötte láthatóvá vált az oly rég látott, hű arc. Keserű nyál futott össze a szájában. – Csalódtam benned.

- Tudom, Nagyuram – suttogta a nő. Szemébe a várt félelem helyett megbánás költözött.

Voldemort megérintette az arcát, végigsimította hosszú körmeivel. Bellatrix állta a karmolást. Voldemort megfogta az állát, majd egyre jobban szorította, mígnem a nő szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól. Végül ellökte magától Bellatrixot, és ráripakodott.

- Menj a Piton házba, és öld meg az árulót – mutatott Harryék házának irányába.

Mikor a nő eltűnt, folytatta a maszkok leszedését. Semelyik arcnál sem érezte azt a mély csalódottságot, mint Bellatrixnál, mégis ezerszer jobban megbüntette mindegyiket. Hiába, már ő sem a régi.

.o)}O{(o.

Hermione görcsösen szorongatott egy letört karú plüssmacit, és próbált nem sírni. Flammyt tegnap temették el, és ő még mindig úgy érezte, mintha csak egy pillanattal ezelőtt hagyta volna őket ott. A Roxfort ódon falai sem nyugtatták meg; egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy húga nincs többé. A szobájában üldögélt, amit még év elején kapott, mikor megkapta a tanári állást. Szerette ezt a szobácskát, általában mindig megnyugtatta, ha felidegesítették a diákok. Most azonban nem segített, nem töltötte ki azt a fekete űrt a szívében, amit Flammy hiánya hagyott.

Olyan hirtelen történt az egész, egyszerűen elköszönni sem volt idejük. Hermione még annyi mindent szeretett volna neki mondani, annyi mindenért bocsánatot kérni. Felzokogott, ma már sokadszorra. Kezei remegve szorongatták a macit. Nem tudta, meddig fogja bírni. A fájdalom nem múlt és nem is csökkent, mint ahogy mások mondták. Ron halálát is alig élte túl, nem tudta, hogy ezt meddig fogja kibírni.

Az ajtón valaki halkan kopogtatott. Hermione nem válaszolt, nem akart most látogatókat. Az ajtó mégis halkan kinyílt, és McGalagony lépett be rajta. Az igazgatónő arca megértést tükrözött, de ez most mit sem segített a lányon.

- Tudom, Miss Granger, hogy nem vágyik most a társaságra – szólalt meg feszengve. – De azt hiszem, van itt néhány dolog, amiről jobb lenne, ha tudna.

Hermione a nő szemébe nézett, és igyekezett visszanyelni a könnyeit. Letörölte maszatos arcát, majd a macit is arrébb tette. McGalagony közelebb lépett, és lágyan megveregette a vállát, hogy biztosítsa együttérzéséről.

- Miről van szó? – kérdezte, miután egy kicsit összeszedte magát.

McGalagony a lány kezébe adta az aznapi Reggeli Prófétát. A főoldalon egy kép mozgott, felette ékes betűkkel egy cím állt: Tudjukki visszatért? Hermione bizonytalanul a nőre nézett, majd jól megnézte a képet is, amin egy halálfaló éppen egy átkot küldött szerencsétlen áldozatára, a többiek pedig nevetve nézték, hogy mit csinál. Mögöttük pedig elégedetten mosolygott egy férfi, aki ugyan nem egészen úgy nézett ki, mint Voldemort, de a majdnem kopasz feje és a hiányzó orra pont elég bizonyíték volt Hermionénak. Aztán a férfi eltűnt a képről.

A lány gyorsan átfutotta a cikket, és elszörnyedve nézett McGalagonyra.

- Te jó ég, mikor tért vissza, hogy már három falut képes volt lerombolni?

- Három napja tűnt fel. Falukat rombol le, mugli születésű varázslókat és félvéreket mészárol le. Mire az aurorok odaérnek a helyszínre, furcsa módon eltűnik.

Hermione megborzongott, és egy nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, valaki ismét kopogott az ajtón. Az illető nem vette a fáradtságot, hogy kinyissa az ajtót, azon keresztül lépett be a szobába. Hermione biccentett Pitonnak, McGalagony pedig elhűlve nézte a jelenséget.

- Sajnálom, azt hittem, hogy egyedül vagy, Hermione. Minerva – biccentett a nőnek –, nem akartalak halálra ijeszteni, de fontos megbeszélnivalóm van vele – mutatott a lány felé.

McGalagony egy darabig még nézte a szellemalakot, mire Hermione végre kisegítette egy rövid magyarázattal.

- Nos, van néhány rossz hírem – kezdett bele Piton. – Az elsőt már úgy látom, tudod. A második, hogy a házam körül ólálkodik Bellatrix Lestrange, és úgy tűnik, jó pár napja, mert elég jól ismeri a terepet. Valószínűleg Voldemort azért küldte, hogy engem megöljön, de a házba nem tud bejutni, én meg ki nem nyitom neki. A legrosszabb hírem pedig az, hogy nem találom Harryt. Próbáltam mindenféle módszerrel megkeresni, de mintha a föld nyelte volna el.

Hermione bólintott, de nem tudott mit mondani.

- Azt hiszem, ideje lenne elmondanom, hogy hova tűnök el folyton.

- Mr. Potter eltűnt? – szólalt meg McGalagony, végre felfogva az eseményeket. – Ez számunkra a lehető legrosszabb.

- Attól tartok, Minerva, hogy ez egyelőre a legkisebb gondunk, mert félek, pontosan tudom, hogy Harry hol van.

Hermione felkapta a fejét, és kérdőn nézett Pitonra.

- Hol? – kérdezte.

- Voldemorttal – fejezte ki magát kétértelműen. - Tegnap beszéltem Felippével, aki hallotta Mrs. Ebony minden szavát.

- Mi köze ehhez Mrs. Ebonynak? – nézett Hermione értetlenül.

- Ki az a Mrs. Ebony? – kérdezte McGalagony.

- A vámpíroknál ő volt a javasasszony – felelte Piton gyorsan. – Dumbledore járt nála, mikor megsebesült. Mrs. Octondon lélekhurcoló volt, mert aurorként találkozott a gyűrűvel, miközben segített Albusnak keresni a horcruxokat. Nem tudták, hogyan működik, így Odry lélekhurcoló lett. Ahogy Harry segített nekem megszabadulni a lélekdarabtól, úgy segített Dumbledore Mrs. Octondonnak, így feketedett meg a keze. Nem tudom, emlékszel-e, hogyan találkoztak először Harryék. Mrs. Octondon szabadidejében együtt dolgozott az egyik angliai drogprevenciós szervezettel, így könnyebben találtak rá azokra az emberekre, akik furcsán viselkedtek. Így találta meg egy csavargónál is a gyűrűt, és később folytatta ezt, hátha több horcruxra is rábukkan. Az egésznek a lényege az, hogy Mrs. Ebony meghalt, hogy elmondhassa, mi történik Harryvel.

Hermione sóhajtott, és próbálta feldolgozni a hallottakat.

- Még mindig nem látom az összefüggést. Mi történt Harryvel?

- Nos, neki a lábát támadta meg a lélekdarab.

- Azt akarja mondani, hogy Harry lélekhurcoló? Te jó ég – suttogta Hermione elszörnyedve. – És én még azt hittem... Mondja, hogy Harry most nem Voldemort, kérem.

- Pedig nagyon úgy tűnik.

- Várjanak – szólalt meg McGalagony. – Ez azt jelenti, hogy Harryn keresztül újraéledt Voldemort? Hogy lehetséges ez?

- Nem rajta keresztül, hanem egyenesen benne – lombozta le Piton. – Hogy pontosan miért, azt nem tudom, csupán néhány sejtésem van. Lehet, hogy Harry sohasem lett volna lélekhurcoló a kettejük összeköttetése miatt, hanem született volna egy másik Voldemortunk, aki követi az elsőt, bár ez kissé valószínűtlennek tűnik. Én inkább arra gyanakszom, hogy az átültetés miatt történhetett meg ez az egész, és az csak rásegített, hogy ennek a lélekdarabnak már volt egy hurcolója, Petunia Dursley. Ez a lélekdarab erősebb, szívósabb és akaratosabb volt a többinél.

- Ez borzasztó – csóválta a fejét az igazgatónő.

- Ezek csak találgatások. Az emberiség még nem találkozott ilyen gyáva alakkal, mint Voldemort.

- Hogy mondhatja ezt? – szörnyedt el Hermione. – Voldemort kegyetlen, undorító, de szerintem egyáltalán nem gyáva.

- Dehogynem, Hermione – horkant fel Piton. – Gyáva meghalni. Ki más lenne képes ennyi horcruxot csinálni, ha nem egy olyan ember, aki bármire képes azért, hogy élhessen?

Szavait csend követte, amit Piton az egyetértés jeleként fogott fel.

- Hogy tudunk segíteni Mr. Potteren? – kérdezte McGalagony.

- Attól tartok, Minerva, hogy sehogy. – Mielőtt bármelyikük a szavába vághatott volna, felemelte a kezét, hogy hallgassák meg. – Mint már mondtam, ideje lenne beszámolnom róla, hogy hová tűnök el, ha nem láttok. Van egy hely, amit a béke poklának csúfolnak, de a neve nem is érdekes. Ide kerülnek azok a halottak, akik várnak valakire, vagy valamilyen esemény bekövetkeztére. Egyelőre én is ott ragadtam, talán a saját halálomat várom, nem tudom. A lényeg az, hogy a legtöbb ott lévő szellem Voldemort halálát várja.

- Ez azt jelenti, hogy soha nem is halt meg? – szólt közbe Hermione.

- Igen, nagyon úgy tűnik. Nem beszéltem róla idáig, mert szerettem volna megőrizni az egyensúlyt a két világ között, de immár kénytelen vagyok beleavatkozni. A béke poklában van egy könyv, a Holtak Könyve, amiben minden héten megjelennek a távozók nevei. Mr. Weasley elmondása szerint ezen a héten a könyv legalább tízszer annyi nevet tartalmaz, mint eddig bármikor.

- Ron? – hápogta a lány, mire Piton bólintott.

- Ott volt Flammy neve is, és nem tudtam visszajönni, hogy szóljak nektek. Mire visszaértem, már késő volt, sajnálom.

Hermione halkan szipogni kezdett.

- Jó néhány névvel utána követte Draco is. – Piton nyelt egyet.

- Ez azt jelenti, hogy Malfoy is meg fog halni ezen a héten? – csodálkozott Hermione.

- Már ott is van a béke poklában – rázta fejét a férfi csalódottan. – Nem tudtam megmenteni. Igazság szerint a legtöbb dolgot tőle tudom, köztük azt is, hogy Harry immár Voldemort. Harry éppen Dracón akart bosszút állni Flammy miatt, így amikor Voldemort visszatért, ő volt az első áldozat.

Hermione megborzongott.

- Az elmondása szerint órákig haldoklott a házam melletti kis erdőben, és senki sem segített rajta a halálfalók közül, más meg nem járt arra. – Piton arcán valami furcsa grimasz futott át, amit Hermione legutóbb akkor látott, mikor megmérgezte Harryt.

Sokáig csend honolt, mindenki emésztette a hallottakat.

- Én... – suttogta Hermione, majd a kezébe temette az arcát. – Haragudtam Harryre, amiért nem jött el Flammy temetésére, de sohasem gondoltam volna, hogy... Merlinre, hogy lehettem ilyen hülye? Harry mindig csak segíteni akart nekem, sohasem ártott, és én mégis haragudtam rá, csak mert azt hittem, hogy dacból nem jött el. - Letörölte a könnyeit, és Pitonra nézett. - Semmit sem tehetünk, semmi ötlete sincs?

- Hermione, Harry benne van a Holtak Könyvében.

A lány teljesen megdermedt, és újból kitört belőle a zokogás. Piton óvatosan átölelte, és hagyta, hogy kisírja magát. Ki ne sírna, ha sorra elveszítene mindenkit, aki kedves számára? McGalagony feszengve nézte a jelenetet, de végül ő is közelebb lépett, és óvatosan megsimogatta a lány hátát.

Dumbledore halálakor érezte ugyanezt az elkeseredettséget, mint most. Hiszen, ha Harry Potter is meghal, ki fog még harcolni a varázsvilág békéjéért?

Következik: Voldemort serege