Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: A fejezet teljes egészében a randiról szól. Bocsánat a késõi folytatásért, nagyon kevés idõm volt, ihletem pedig még kevesebb. De ma egész nap írtam és írtam, és kárpótlásul egy jó hosszú fejezettel szolgálhatok. A végéért kérlek szépen ne lincseljetek meg!

Sirius

Sirius még nem volt lent, úgyhogy leültem a kandalló elé, és a tûzbe bámultam.
És ha nem is jön el?

Ekkor huppant le mellém Lily, és várakozón nézett rám. Már csak ezért se pillantottam felé. Tudtam, hogy vagy gúnyosan vagy pedig „én megmondtam, hogy Black egy megbízhatatlan barom” tekintettel figyelt, amibõl most nem kértem. De nem vette le rólam a szemét, így – mivel már kezdett idegesíteni – ránéztem. Meglepetésemre az arca bûnbánó volt.
- Ne haragudj... – mondta bocsánatkérõn, még a fenti beszólására utalva.
- El van felejtve – mosolyogtam rá. Hiába, Lilyre nem lehet huzamosabb ideig haragudni, akármekkora tapló is néha.

Ekkor valaki áthajolt a kanapé háttámláján. Rögtön megéreztem Sirius kellemes illatát, és a szívem hevesebben kezdett verni.
- Indulhatunk, hölgyem? – súgta a fülembe. Végigfutott a bizsergés a gerincemen, és libabõrös lett a nyakam is, ahogy forró leheletét megéreztem a bõrömön.
Kérdésére csupán szótlanul bólintottam.
Lily bátorítóan mosolygott rám, miközben felálltam. A klubhelyiségen végignézve a tekintetem Kellyn állapodott meg, aki döbbenten bámult rám, a többi lánnyal egyetemben. Megráztam felé a fejem, jelezve, hogy nincs semmi pletykálkodásra szolgáló alap. Bár ezt némileg megcáfolta, hogy Sirius kézen fogva vezetett ki a portrélyukon.

- És? Mihez lenne kedved? – nézett rám, miközben a folyosókat róttuk.
Elgondolkoztam pár pillanatra, aztán támadt egy ötletem. Bár az már más kérdés, hogy Siriusnak mi lesz róla a véleménye...
- Mit szólnál, ha kimennénk? – kérdeztem.
Felvonta a szemöldökét.
- Ki? Mármint KI ki? Emily, tudod, milyen hideg van?
Elmosolyodtam.
- Nyugi, nem fogsz fázni. Sõt, garantálom, hogy egy pillanat alatt kimelegszel tõle.
Megtorpant és döbbenten meredt rám.
- Ööö... Emily, nekem semmi kifogásom ELLENE, de... te biztos, hogy...
Rohamosan pirulni kezdtem, mikor rájöttem, hogyan értelmezte az elõbbi mondatomat.
- Nem ARRA gondoltam! – feleltem piros arccal, de szemforgatva, majd magamban morogva csak úgy hozzátettem: - Pasik...
Erre elvigyorodott.
- Pedig a megjegyzésedrõl nekem csak az jutott eszembe.
Erre már nem szóltam.
- Szóval?
Gyanakodva fürkészett egy ideig, majd mosolyogva megvonta a vállát.

Útközben kisfiús lelkesedéssel próbálta kiszedni belõlem, hogy mire készülök, én viszont nem voltam hajlandó megosztani vele a tervemet. Persze leginkább azért, mert tudtam, nem lelkesedne az ötletért. És persze egész úton fogta a kezem is; még akkor sem engedte el, mikor kiértünk a kastélyból.

Igaza volt, tényleg átkozottul fagyos volt a levegõ, rajtunk viszont csupán egy-egy vastagabb pulóver volt. Kihalt volt az egész birtok annak ellenére, hogy olyan öt óra körül járhatott. Tisztán látszott a leheletünk, ahogy átvágtunk a parkon, és közelebb húzódtunk egymáshoz, hogy ne fázzunk annyira.
A vastagon befagyott tó felé vezettem Siriust, miközben próbáltam nem tudomást venni a szinte csontig hatoló hidegrõl és a lefagyni készülõ lábujjaimról.

- Öhm, minek jöttünk ide? – pislogott Sirius hol rám, hol pedig az elõttünk húzódó csillogó, kék-fehér jégre. Elmosolyodtam és elõhúztam a pálcám.
- Nos, úgy gondoltam, hogy megtanítalak...
Intettem a pálcámmal, mire megjelent két pár...
- ...korcsolyázni.
Regényt lehetett volna írni az arckifejezésérõl. Fel is kuncogtam, olyan döbbent-buta képet vágott.
- Én nem tudok korcsolyázni.
- Tudom – feleltem, és máris a kezébe nyomtam az egyik pár korcsolyát.
- Honnan? – pislogott rám.
- Csiripelték a madarak – somolyogtam. Nem szándékoztam az orrára kötni, hogy láttam, amint egyik este Remus és James tanítgatták. Oké, kilestem, na. – És épp itt az ideje, hogy megtanuld.

--------------------

- Na ugye hogy megy ez!

Ott álltunk a jégen, egy méterre a parttól, lábunkon a korcsolyával. Sirius, mint a Black család trónörököse, igazán vicces látványt nyújtott bennük.
- Már ezerszer megbántam, hogy belementem ebbe – morogta, és a kezem után kapott, hogy el ne essen.
Segítettem neki megállni, majd lassan elindultam a jégen, magam után húzva õt is. Tényleg elég ügyetlen volt, de végül is sikerült megállnia.
- Nyugi – mosolyogtam rá, és a fülem mögé tûrtem a hajam, amibõl néhány tincs rögtön visszaszaladt. - Csak bízd rám magad.
Rámemelte a tekintetét, és elmosolyodott, de nem szólt.

Én se vagyok valami nagy korcsolyázó, annyiból áll a tehetségem, hogy tudok elõrefelé siklani egyetlen esés nélkül. Ezt próbáltam tanítani szegény Siriusnak, aki tíz perc múlva egész jól belejött a dologba. Ami annyit jelent, hogy nem ingott meg minden második lépés után. De azért nagyon aranyos volt, ahogy megpróbált mindezek ellenére is menõnek tûnni.

Az elsõ esése úgy a jégre szállásunk után negyedórával következett be. Õ ugyanis kijelentette, hogy már tökéletesen megy neki a korcsolyázás. Így hát elengedtem a kezét, és egy picit tovább sikerült siklanom, aztán már csak a puffanás hangját hallottam, majd Sirius szitkozódását. Megfordultam. Megpróbált felállni, de nem igazán jött össze neki. Elfojtottam a nevetésem, és inkább odacsúsztam hozzá, hogy segítsek rajta.

- A franc találta ki, hogy ilyen csúszós legyen a jég... – morgolódott. Megjegyzem, borzasztóan helyes volt, még ilyen bosszú ábrázattal is.
Elfogadta a kezem, én pedig megpróbáltam felhúzni. Persze baromi nehéz volt, én meg nem csak hogy alig bírtam el, de igaza is volt: a jég bizony csúszik. Így sikerült nekem is bemutatnom egy szép seggest.

- Üdv – vigyorgott mellõlem Sirius.
- Helló – nevettem rá. Megpróbáltam feltápászkodni, mivel nem sok kedvem volt felfázni. Már épp sikerült volna két lábra állnom, mikor Sirius visszarántott az ölébe. Megszeppenve huppantam rá, õ pedig két kezével máris átkarolta a derekam, és mosolyogva nézett velem farkasszemet.

Az arca teljesen kipirult a hidegtõl, a haja picit összekócolódott, a szeme vidáman csillogott – meg is dobbant a szívem. Eddig még soha nem figyeltem meg annyira a szemeit. Most azonban volt erre alkalmam, és meg kellett állapítanom, hogy ilyen szemeket én még soha nem láttam. Sötétbarnák voltak, már-már feketék, veszélyesek, mohók, vággyal telik... El se tudtam képzelni, hogyan tükrözhet valaki pillantása ennyi mindent. Tökéletesen és menthetetlenül elvesztem bennük.
Szinte alig érzékeltem, hogy Sirius arca egyre közeledik felém, lassan, nagyon lassan. Szikrázott a levegõ, a korcsolyázástól már így is kimelegedtem, most azonban úgy éreztem, mintha belülrõl fûtene valami. Valami nagyon jó.

Ekkor viszont egy hirtelen jött fuvallattól mintha teljesen kitisztult volna a fejem. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, nagy nehezen elszakadtam a tekintetétõl és teljesen elbódító illatától, majd felpattantam. (Hogy ez hogy sikerült...)

Nem is tudom igazán, miért nem engedtem, hogy megcsókoljon... Talán hogy... talán mert még alig kezdtünk el randizni. Végtére is alig félórája vagyunk kint. Ez azért tényleg gyors egy kicsit.
Végül sikerült felhúznom, de mikor ránéztem, csak egy kicsit tûnt csalódottnak - ugyanúgy mosolygott, és vizsgálódva fürkészett. (Az már mellékes, hogy emiatt teljesen elgyengültek a lábaim.)

Az elkövetkezendõ idõben tovább tanítgattam kézen fogva, és még életemben nem nevettem ennyit, mint az azt követõ egy órában. Leginkább Sirius arckifejezésein, miközben megpróbált huzamosabb ideig megmaradni, na meg a morgolódó megjegyzésein, amik egy-egy megingást követtek.

Ebbõl a szempontból nézve úgy tûnhet, hogy nem élvezte túlságosan a dolgot, ám ezt meghazudtolta vidám tekintete, és hogy néha õ is elnevette magát.

Lassan kezdett besötétedni, a nap aranysárga fényt festett majdnem az egész birtokra, a jég úgy tûnt, mintha maga is narancsszín lenne. Tekintettel az egyre inkább csökkenõ hõmérsékletre, úgy döntöttünk, ennyi mozgás elég is volt számunkra.

Most, hogy már nem mozogtam, újra érezni kezdtem a hideget, és akaratlanul is megborzongtam. Miközben lejöttünk a jégrõl, Sirius hirtelen szembe fordult velem. Csak a szerencsének és gyors kezeinek köszönhetem, hogy nem vágódtam hátra. Mosolyogva nézett rám, nekem pedig kezdett egyre jobban elgyengülni a lábam.
- Tiszta piros az orrod – pöckölt meg nevetve.
- Hé! Naná, hiszen majd’ megfagyok... – néztem rá durcásan, azonban elmosolyodtam.
Halkan felnevetett, és kedvesen végigsimított az orromon.
- Akkor ez magyarázatot ad arra, hogy miért kezd kékülni a szád...
Éreztem, hogy elpirulok. El is felejtettem, hogy hidegben ez történik velem. Ááá... Sirius kezei továbbra is a derekamon nyugodtak, tekintete pedig újra az enyémbe mélyedt. Éreztem, hogy remegek, de kételkedtem benne, hogy a hideg miatt. Csillogott a szeme, jobban mint eddig bármikor, az arca pedig megint egyre vészesebben kezdett közeledni hozzám. Most azonban már eszem ágában sem volt eltávolodni tõle...
- Nem gondolod, hogy illene felmelegíteni õket? – suttogta Sirius, miközben már tényleg csak pár centi választotta el a szánkat. Hevesen dübörgött a szívem. – Mert nem mondom, így is nagyon vonzó vagy...
Már éreztem a számon forró leheletét, õ pedig, ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, eltüntette az ajkaink közt lévõ kis távolságot.
Soha nem hittem volna, hogy lehet valami ilyen édes, kellemes, bizsergetõ. Teljesen beleszédülten. Még tisztán emlékeztem Remus csókjára... de az... teljesen más volt. Õ gyengéden, inkább visszafogottan csókolt, Sirius viszont... az övé mélyebb, követelõzõbb volt, a lábaim pedig azonnal összecsuklottak volna, hogyha nem tart a karjaiban. Szenvedélyesen harapdálta és kényeztette az ajkaimat, én pedig igyekeztem minél inkább viszonozni.

Csak percek múltán váltunk el; kipirulva, kissé gyorsabban szedve a levegõt, de mosolyogva nézett rám. Nem is távolodott el tõlem, csupán pár centire.
- Látom, máris nem fázol – vigyorodott el. De gonosz.
Elpirultam és lesütöttem a szemem, õ viszont megemelte az állam, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Vidáman csillogott a tekintete.
- Nyugi... Igazán édes vagy... – Futó csókot lehelt a számra, majd hátralépett. És majdnem hanyatt is esett.
Elkezdtem kuncogni, mire durcásan nézett rám.
- Vigyázz, mert csúszik a jég – mondtam csevegõ hangon.
- Nem mondod – morogta, mire elvigyorodtam.

Mikor leértünk a jégrõl, egy intéssel eltüntettem a korcsolyákat, aztán elindultunk be a kastélyba. Sirius útközben átkarolta a derekam, én pedig boldogan simultam a karjába.

Nem tudtam, meddig fog tartani ez az állapot, hiszen Sirius köztudottan nem sokáig bírta egy lány mellett. De ez alatt a négy év alatt, amíg a barátnõit fogyasztotta, volt alkalmam megfigyelni õt, és nem tudom... Most olyan más volt... Nem igazán tudom meghatározni, csupán éreztem, hogy nem úgy viszonyul hozzám, mint a többiekhez. Ezt nem lehet megmagyarázni, egyszerûen csak tudtam.

Jó volt a kinti hideg után bemenni a meleg (legalábbis melegebb) kastélyba.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, Emily, de én farkas éhes vagyok – állt meg Sirius a szinte néptelen bejárati csarnokban. Csak egy csapat kis hugrabugos haladt el a nagyterem ajtaja elõtt. A vacsora valószínûleg már véget ért egy ideje.
- De már nincs kaja – vontam fel a szemöldököm, tudomást sem véve a gyomrom erõteljes tiltakozásáról arra nézve, hogy vacsora nélkül hagyjam.
- Ó, dehogy nincs – vigyorodott el, és megfogva a kezem, arra kezdett húzni, amerre az alsóévesek eltûntek az imént.

Soha nem jártam még a kastélynak ezen a részén, de azt tudtam, hogy erre a Hugrabug klubhelyisége van. Sirius bevezetett az ajtón, majd nyomban lementünk egy egyenes kõlépcsõsoron. Azt hittem, hogy ez is olyan rideg pincefolyosóba fog torkollni, mint a túloldali, ami Lumpsluck tantermébe vezetett, de tévedtem: egy széles, fáklyákkal fényesen kivilágított folyosóra értünk, melynek falain ételeket ábrázoló festmények lógtak.

- Minek jöttünk ide? – pislogtam körül. Az a rengeteg étel csak még jobban megéheztetett. Aztán beugrott valami. – Hé! Mi most...
Nem folytattam, mert ekkor a folyosó közepe tájához értünk, a Sirius mögött lévõ, gyümölcsöket ábrázoló festményen lévõ körte pedig kilinccsé változott, miután a fiú megcsiklandozta. Sirius kitárta a képet, elõttem pedig feltárult a nagyterem komplett mása. Bemásztunk a lyukon, mire odabent rögtön nagy nyüzsgés támadt: vagy tíz házimanó rohant elénk. Pukedliztek, hajlongtak és a többi, kevésbé szemfüles társaikat szólongatták.

- Black úrfi! – szólította meg Siriust az egyik ágyékkötõs manó. (Bizarr látvány volt, az biztos.) – Mit parancsolnak?
Sirius rámnézett, majd elvigyorodott. Igazi rosszfiús vigyorral.
- Nos, Eddie – szólt. – Emily és én lemaradtunk a vacsoráról, és most éhesek vagyunk.
A manónak felcsillant golflabda méretû szeme, arcán pedig boldog mosoly terült szét.
- És mit hozhatunk a kisasszonynak és az úrfinak?
Sirius tekintetével felszólított, hogy kérjek bátran.
- Én goffrit kérnék... Jó sokat, ha lehet...
A manónak mintha kissé lejjebb konyult volna a füle.
- Goffrit? Ahogy a kisasszony óhajtja...
Három házimanó máris hátraszaladt.
- Én pedig... – Sirius még a nyelvét is kidugta a nagy koncentrálásban. – Én egy hatalmas csokitortát kérek!
Eddie, a házimanó most már nem is próbálta tagadni riadtságát. Végül szó nélkül elrohant a többi kis lénnyel együtt. Sirius felnevetett, majd leült a fal tövébe, én pedig mellé telepedtem.

- Szegény manók – kuncogtam. Õ is elvigyorodott.
- Na igen, kíváncsi vagyok, honnan szereznek ilyenkor goffrit. Még a nagyteremben sem szoktak tálalni.
- Mintha a csokitorta olyan mindennapos lenne!
- Mért, tán nem az? – biggyesztette le a száját Sirius. Olyan édesen nézett így ki, hogy felnevettem.
- Hát persze, annyira gyakori itt a Roxfortban!
- Jól van na! – durcáskodott. – Mert a goffri olyan hétköznapi.
- Igenis az! Lilyéknél állandóan azt eszünk. Goffrievésben verhetetlen vagyok; bármennyit meg bírok enni belõle.
Sirius elvigyorodott.
- Hát persze. Majd meglátjuk. Mivel én csokitorta-evésben állok az élen.
- Tán nem hiszed? – vontam fel a szemöldököm, és kihívóan néztem rá. Merlin, én még soha nem viselkedtem így.
Sirius nagyon közel hajolt hozzám, a szemeiben a sajátomat láttam tükrözõdni, forró leheletét pedig a számon éreztem.
- Nem – jelentette ki halkan, és elvigyorodott.
- Nem? – kérdeztem vissza. Picit remegett a hangom, valószínûleg a közelségétõl.
- Nem. – A hangja ezerszer magabiztosabb volt az enyémnél, de láttam a szemében a vidám csillogást.

- Elnézést, kisasszony, Black úrfi, de itt a goffri és a torta! – sipította mellõlünk valami. Vagy valaki.
Megrezzentem és pislogtam egyet, Sirius pedig a zavaró tényezõ felé fordította a tekintetét.
- Oh, köszönjük, Eddie. – Kicsit rekedt volt a hangja.
A manó az ételeket egy közeli kis asztalra tette, majd meghajolt és távozott.

Siriusszal feltápászkodtunk, és helyet foglaltunk az asztalnál. Döbbenten nyögtem egyet, ahogy megpillantottam azt a tetemes mennyiségû goffrit egy jókora tálban, ami mellett tejszínhab és csokiöntet is volt, arrébb pedig még epret is felfedeztem. De Sirius se panaszkodhatott: ekkora csokitortát én még életemben nem láttam, ráadásul tele volt nyomva habbal. Neki ellenben mohón megcsillant a szeme, és máris levágta magának az elsõ szeletet, amit azután alig tudott megfogni, olyan nagy volt.
Mikor túljutottam az elsõ megrökönyödésemen, és felfogtam, hogy ez az isteni illat az elõttem heverõ finomságból jön, Sirius már el is pusztította az elsõ szeletének felét.
Én is nekiláttam az evésnek: megfogtam egy goffrit – ami akkora volt mint a tenyerem -, belemártogattam a csokiba, nyomtam rá egy kevés tejszínhabot, a tetejére pedig egy eperszemet biggyesztettem.
Istenien nézett ki, és miután beleharaptam, megállapíthattam, hogy az íze is hasonló. Nagy élvezettel lakmároztunk egy ideig, mikor Sirius elindította a társalgást. Eleinte a tanárokról beszélgettünk, de – mivel õ nem rajongott kifejezetten a témáért -, hamar elterelte a szót. Természetesen a kviddicsre. Tulajdonképpen én szeretem a kviddicset, bár nem vagyok olyan nagy rajongó mint Sirius.

- Akkor miért nem jelentkezel a csapatba? – kérdezte, miután ezt neki is elmondtam. Õ maga terelõt játszott.
- Mert rettentõ tériszonyom van – feleltem.
- Ugyan már! Jamesnek kell egy fogó, mert Jason Derby ki akar lépni.
- Nem, nem, tényleg – ráztam a fejem. – Komolyan, az asztronómiaórát is mindig utáltam, csak azért, mert olyan magasan tartották.
- Ne viccelj már! Nem hiszem, hogy...
- Pedig elhiheted.
Csalódott arcot vágott, de nem erõsködött tovább.

Idõközben már vagy négy goffrit biztos bepusziltam, és Sirius is most vágta – azt hiszem – a harmadik szeletét. És nem úgy tûnt, mintha a közeljövõben jóllakna.

Tovább beszélgettünk. Jót mulattam az arckifejezésén, mikor elmondtam neki, hogy ott voltam a tavalyi Applebery Arrows – Dimbourne-i Darazsak mérkõzésen.
- Ezt nem hiszem el! Jamesszel már egy hónappal hamarabb le akartuk foglalni a jegyeket, de már akkor sem volt! – sopánkodott.
- Nos igen – mosolyogtam. - Én születésnapomra kaptam õket. Apa azt mondta, hogy akkor is csak egy kevésen múlott, hogy nem egy nagy DD-szurkoló szerezte meg õket. Végül ketten mentünk Lilyvel, és nagyon szuper meccs volt.

Sirius lelkesen hallgatta a mérkõzésrõl adott részletes beszámolómat, utána pedig élénk vitát folytattunk a csapatokról. Igazán élveztem az estét, fõleg, hogy végre volt valaki, akivel a kviddicsrõl társaloghattam. Lilyvel ugyanis ez nem volt lehetséges.

Végül – mikor már mindketten úgy éreztük, hogy több kaja már nem fér belénk – elköszöntünk a manóktól, és jóllakottan indultunk vissza a Griffendél-toronyba.

Ám amint kiléptünk a bejárati csarnokba, Sirius egy hirtelen lendülettel a falhoz taszított, majd, mielõtt akár csak felfoghattam volna, hogy mi történik velem, megcsókolt. Elsõ döbbenetem miatt elõször csupán élveztem puha ajkait a sajátomon, majd kezemet a vállára tettem, és visszacsókoltam. Most különösen édes volt a csókja, már csak a csoki miatt is, amit kifejezetten élveztem. Mikor kifogytunk a szuszból, egy kissé eltávolodott tõlem.
- Ne haragudj, de már nem bírtam tovább – mosolygott rám bocsánatkérõn. – Túlságosan édes vagy.
Picit elpirultam, de rámosolyogtam. Kézenfogva, szótlanul sétáltunk tovább, majd egyszercsak egy hirtelen ötlettõl vezérelve, kezemet kiszakítva az övébõl, futásnak eredtem. Tétovázás nélkül utánam iramodott, és a folyosó végén a derekamnál fogva megállított.
- Na megállj csak – szólt vidáman. Valahogy megint a falnak döntve kötöttem ki, õ pedig újra közeledni kezdett felém. Mikor már majdnem megcsókolt, gonoszul odasuttogtam neki, hogy „Kis telhetetlen...”, majd kitértem az arca elõl és újfent eleredtem a Griffendél-torony felé.
Hallottam a koppanást (a feje és a fal találkozása), majd a halk feljajdulását (az ebbõl adódó fájdalom).

Nem sikerült utolérnie, sõt kicsit le is maradt. Gyorsan belekiabáltam a Dáma arcába a jelszót, majd bemásztam a portrélyukon. Páran felfigyeltek szeles érkezésemre, köztük Lily, James, Peter és Remus is. Remus? Nem nagyon volt idõm elgondolkozni rajta, hogy miért nincs még a gyengélkedõn, mert mosolyogva odajött hozzám, átkarolt, és csak úgy simán megcsókolt.

Hm, így belegondolva igazán mozgalmas napom volt.

Boldogan adtam át magam az érzésnek – Siriusról azonnal meg is feledkeztem. Most éreztem csak igazán a kettõjük közt lévõ különbséget. De most ez izgatott a legkevésbé. Sirius vadsága után jól esett Remus gyengéd érintése. Halványan belemosolyogtam csókba, mikor egy kiáltás visszazökkentett a valóságba.

- Hé! Holdsáp, mit mûvelsz a barátnõmmel!?

Azonnal elváltunk egymástól, és rögtön megpillantottuk a kérdezõt. Fordult velem egyet a szoba, és azt hittem, ott helyben elájulok.
Basszus.