|
Akarom, hogy tudd...
2007.03.18. 00:30
Tartalom: Egy újabb romantikus, L&J írás tőlem. Erős kétségekkel teszem fel, ugyanis nem tudom, mennyire lett élethű - ezért is lennék kíváncsi a véleményekre.
Szerző megjegyzése:
Igyekeztem élethűen leírni az érzéseket, de mivel épp nem igazán tudom saját magam átélni, szükségem lenne a véleményekre. Minden szereplő, helyszín stb. JKR fejéből pattant ki, én csupán kölcsönvettem a magam és - remélhetőleg - mások szórakoztatására. Megírásából az éggadta világon semmiféle anyagi hasznom nem származik.
Akarom, hogy tudd...
Négy fiú ül a birtok egyik füves területén, és nevetgélve, viccelődve ugratják egymást. Az egyikük, egy fekete hajú, szemüveges most kivételesen nem nézett fel az – onnan jól látható – ablakra. Pedig okosan tette volna.
Abban az ablakban ugyanis egy vörös hajú lány szomorúan, elgondolkozva nézte őt. Csak őt.
Itt állok az ablakban, és nézlek. Nincs senki más a szobában. Nevetsz. Boldog vagy. Ott, lent a parkban a barátaiddal, és bohóckodsz. Persze, mi mást is csinálnál. Mindig is ilyen bohóc maradsz. Az én bohócom.
Soha nem mondtam még neked. Hogy is tehettem volna, mikor rögtön megjelent volna az arcodon az az 'én megmondtam' kifejezés. Mindig is utáltam, ha valaki okosabbnak hitte magát. Persze, mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt.
Ez az egész egy játék. Egy fogócska. Azt mondtad, szeretsz. Nem szóltam semmit. Te se, és tudom, lassan feladod. Eddig te voltál a fogó. Most én leszek. Hiszen megfogtál.
Megfogott az az idegesítő magabiztosságod, az a csodás mosolyod, az az okos, mindentudó, óvó tekinteted, a biztonságot adó ölelésed, az az egyetlen pillanatig tartó csókod.
Mindig is ilyen voltál, csak én túl későn vettem észre. Lehet, hogy még nem késő? Talán, ha most lemennék, és mindent bevallanék, nevetve magadhoz ölelnél, és nem engednél el soha? Talán...
A lány szeméből egy tétova könnycsepp indul útnak, végig az arcán. Nem veszi a fáradtságot, hogy letörölje.
Talán már túlságosan belefáradtál a négy éve tartó küzdelembe. Az örökös elutasításba. Az állandó szidásokba.
Eljátszom a gondolattal, hogy komolyan lesétáltok eléd. Nem zavarna a barátaid bámulása. Nem zavarna, ha te mondanál nemet. Én is ezt tettem. De úgy érzem, megfulladok. Ki akarom kiáltani mindenkinek, hogy szeretlek. A tudtodra akarom adni, hogy örökké a tiéd vagyok.
Már nem is tudom, mióta. Biztos nem csak amiatt a csók miatt. Ez már régebb óta tart. Talán már, mikor megláttalak elsőéves korunkban. Talán az első veszekedésünkkor. Talán az első közös büntetőmunkánkon. Talán mikor elcsattant az első pofon. Nem tudnám megmondani, mióta szeretlek. Mióta gyengül el a lábam a pillantásodtól. Mióta remeg meg a gyomrom, ha meglátlak, ha rámnézel. Mióta dobban meg a szívem, mikor azt mondod – ha csak viccből is - szeretlek.
Akarom, hogy tudd, meg vagyok veszve érted. Akarom, hogy tudd, imádlak. Akarom, hogy tudd, odavagyok érted. Akarom, hogy tudd... szeretlek.
Szeretlek, és innentől már minden mindegy.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
