Leértek a pincébe, elhaladtak a szőke lány festménye előtt, akinek képén mindig hajnal volt, majd megérkeztek Lumpsluck irodájához. Harry előre lépett a lebegő mardekárosok között és bekopogott az ajtón. Odabent harsány nevetgélés és üvegkoccanás hangja hallatszott, majd nagy sokára:

- Gye… gyere be… Haha!

Harry benyitott. Az íróasztalnál ott ült a borvirágos orrú Lumpsluck, vele szemben a szőke Gawain Robards professzor. Harmadik asztaltársuk egy erősen megfogyatkozott Ogden-féle Lángnyelv-whisky volt.

- Harry, fiam! – köszöntötte jó hangosan Lumpsluck. – Gyere, csatlakozz hozzánk… nocsak! Kik röpültek még be hozzánk? – kérdezte, mikor Crak és Monstro belebegett Harry után, majd mindkét tanár elröhögte magát a gyenge viccen.

Harry mosolyogva hajtogatta a fejét, majd megpróbálta előadni a történetet.

- Professzor úr, van egy kis problémánk…

Háromszor kellett nekifutnia, mert vagy Lumpsluck, vagy Robards nevetgélte el a szavait, de végül sikerült elmondania, mért is hozta magával a két mardekárost.

- Megverték, mert kimondta Voldemort nevét – fejezte be a mondandóját.

A név említésére, mindkettő tanár félrenyelte az italát és prüszkölni, köhögni kezdtek. Harry már készült rá, hogy birkatürelemmel tovább magyarázza, sőt, az is megfordult a fejében, hogy keres másik tanárt – mondjuk Bimba professzort, aki nagy bizonyossággal az összes üvegház kitakarításával büntetné a két fiút. De Lumpsluck néhány pillanat múlva, megértette, mit mondott neki Harry, és akkor igen mérges lett. Fürgén felpattant az asztalától - kicsit megingott, ezért meg kellett kapaszkodnia a székében. Aztán előredöcögött Crakhoz és Monstróhoz.

- Tedd le őket – utasította Harryt, aki így is tett és megszüntette a némító bűbáj hatását is. – Halljam, igaz ez? – förmedt rájuk az öreg, akit Harry ritkán látott dühösnek.

Crak és Monstro nyilván nem mert hazudni a házvezető tanárának, ezért lassan mindketten kinyögtek egy igent.

- Igen?! Ez felháborító, fiaim! Mire tanítottalak titeket? – hajtogatta kövér fejét az öreg. – Na, indulás oda hátra!

Megfogta Crak fülét és húzta az egyik ajtó felé. Harry tudta, hogy ott egy kis italos raktár van, amit Lumpsluck a saját varázslata segítségével alakított ki, hogy mindig legyen mivel kínálnia a vendégeit.

- Szépen feltakarítjátok ezt! – utasította őket. – És nem felinni! Feltörölni!

Harry belesett Lumpsluck széles háta mögött, s egy törött hordót és a földre kifojt mézbor-tócsát pillantott meg. Félmosolyra húzta a száját és a fejét csóválva korholta magában Lumpsluckot, amiért képes volt ripityára törni egy hordót a nagy vidámkodásban.

A bájitalok mestere Dumbledore halála óta leszokott a partik szervezéséről – nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy illetéktelenek is bekerüljenek az iskola épületébe. Mindig fontosnak tartotta a vendéglátást, szinte a lételeme volt, s ennek hiánya meg is látszott rajta. Nyilván ezért vált szokásává az utóbbi időben, hogy minden héten elhívja egy-egy kollégáját és megbontsanak egy üveget. Harryt szinte mindig megkínálta valamivel, ha betért hozzá és olyankor hosszan ott marasztalta egy-egy kiadós beszélgetésre – mely rendszerint abból állt, hogy Lumpsluck rendíthetetlenül mesélte régi tanítványai történeteit, az ismeretségeit, Harry pedig néha beiktatott egy ühüm-öt, igen-t és tényleg?-et. Ezért Harry most igyekezett feltűnés nélkül távozni, mielőtt az öregre megint rájön a beszélhetnék.

Harry már épp távozni akart, mikor Gawain Robards megszólalt az üveg mögül.

- Épp elmeséltem Horatiusnak… hikk… mért is vagyok itt. – azzal koppanva lecsapta a poharát. – Mostanában… köhm… mindenki ezzel jön… Te is erre vagy kíváncsi, mi?! – mondta hirtelen ingerültséggel.

Harry úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, ezért csak félvállról kérdezte meg, hogy mi volt az az ok.

- A hibám miatt… több izé… elégett… - ekkor nagyot sóhajtott, ami rekedtes köhögésbe fulladt. Ezt sürgősen el kellett nyomni egy újabb korty whiskyvel. - Egyszerűen nem tudom felfogni! – megint lecsapta a poharát, ami ezúttal két darabba repedt. Harry gyorsan összeforrasztotta.

- Hogyan történhetett? Képtelenségnek tűnik, hogy… hogy ekkora hibát vétettem, de mégis…

- A nyilvántartó részlegben? – kérdezte Harry és ekkor Lumpsluck visszadöcögött a szobába.

- Megáll az eszem! – sopánkodott kissé józanabbul az öreg. – Mi lesz így ezekből? Ezek is tetoválással a karjukon végzik majd? Egy auror pálcája előtt…

Robards sötéten felhorkant.

- Majd talán megtanulják… - dörmögte. – Majd ha először bűnhődnek.

- Nem mindig bűnhődnek a bűnösök, kedves barátom! – vetette ellen Lumpsluck és ledobta magát egy székre. A szék recsegve tiltakozott, de kitartott.

- Ezúttal bűnhődtek – szögezte le Robards professzor és lustán a poharát emelte Harryre.

- Na persze – kezdte Lumpsluck mosolyogva -, ha a mi fiatal barátunkról van szó, akkor nagy valószínűséggel megkapják a magukét!

Harry udvariasan mosolygott és az öreg már öntötte is a whiskyt egy harmadik pohárba.

- Gyere, foglalj helyet, Harry és kóstold meg. Remélem, ízleni fog.

Crak vagy Monstro morgott valamit halkan a szomszéd szobából.

- Akkor is kita… kitartok amellett, hogy… – kezdte Robards és csapott egyet az asztalra –, hogy aki rossz fát tesz a tűzre, az számoljon a következményekkel!

- Egyetértek – szólt Lumpsluck. – De azt is szeretné… köhöm… szeretném hinni, hogy helyre lehet hozni a hibákat.

Harry igyekezett kivonni magát a társalgásból és inkább a finom italra koncentrált, meg az esti tóparti pihenésre.

- Van, amit nem lehet megbocsátani! – kardoskodott a véleménye mellett Robards. – A gyilkosságot nem lehet meg nem történté tenni!

Harry felkapta a fejét. Miről beszélnek ezek? Lumpsluck megválaszolta gondolatban feltett kérdését.

- Kedves Gawain, akikről mi beszélünk, azok nem is akarnak bocsánatot – jelentette ki az öreg. – Én a saját hibáinkra gondolok, az én hibáimra, a maga hibáira.

- Hmmm… - Robards hosszan hümmögött és megtámasztotta a fejét az asztalon. – Túl részeg vagyok ehhez, Horatius.

Harry nem akart közbeszólni, pedig meg volt a maga véleménye és az nem Lumpsluckéval egyezett.  Kiitta a maradék whiskyt és már érezte is a száraz ízt a szájában. Nem akart az esti beszélgetés előtt lerészegedni, ezért azon gondolkodott, hogyan közölje udvariasan a két tanárral, hogy indulni akar. Miközben ezen gondolkodott, kezét az ölébe ejtve kényelmesen hátradőlt a széken.

Először nem is vett észre semmi furcsát. A két részeg tanerő látványa folytonos vigyorgásra kényszerítette. Akkor tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben, mikor a zsebébe nyúlt, hogy egy zsebkendővel segítse ki a verejtékező Lumpsluckot, akin kezdeti józanodása után ismét kifogott az alkohol. Pár másodperces késéssel tudatosult benne, hogy valami forróhoz ért a keze, ami épp hogy nem égette.

Harry elgondolkozva visszadugta a kezét és kitapogatta a tüzes tárgyat. Egy kerek, fémes, forró tárgy…

Nyílként hatolt agyába a felismerés és a jelentősége. Azonnal mennie kell!

- Elnézést kérek, de nagyon sürgős dolgom van… – szabadkozott Harry és zsebébe nyúlva megmarkolta a forró érmét.

- Ég áldjon, fiam… - motyogta az öreg és újabb pohár whiskyt készült legurítani.

Harry ideges kapkodása szerencsére nem tűnt fel a két iszogató tanárnak. Kisietett a folyosóra, s közben idegesen szorongatta az arany galleont. Nem válogatott, rögtön célba vette a Lumpsluck termével szemközti seprűtárolót. A biztonságos sötétben kalapáló szívvel gyújtott fényt pálcája végén és végre megnézhette mit üzent Piton.

Az érme betűi és számai megváltoztak, s egy rövid üzenetet írtak ki:

Ma este nyolc Ollivander üzlete mindhárman gyertek

Harrynek világos volt az üzenet és azt is tudta, mit kell tennie. Azonnal meg kell keresnie Ront és Hermionét. Nem tétovázott egy percet sem a keresgéléssel, előhúzta talárja zsebéből a gondosan összehajtogatott Tekergők Térképét és gyorsan végignézte az emeleteket. Fél perccel később már rohant felfelé a bagolyházhoz, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A nyolcadik emeleten összetalálkozott néhány hugrabugossal és Neville-lel, aki rögtön elindult felé, mihelyt megpillantotta.

- Harry, csak azt…

- Most nem érek rá, Neville! – kiáltotta hátra Harry idegesen, mikor elviharzott a fiú mellett.

A bagolyházba vezető csigalépcső aljához érve majdnem belerohant a vele szembe jövő Ronba, aki Hermionéval együtt hasonló sietséggel jött felé. Harry egy másodpercet se várt, a futástól lihegve magyarázni kezdte a történteket.

- Piton… üzent az érmével… - kezdte, de Hermione közbeszólt.

- Tudjuk, Harry. Mi is megkaptuk az üzenetet – mondta, s Ronnal együtt felmutatta az elvarázsolt galleonokat.

- Szerinted mi lehet az oka? A kígyó? – találgatott Ron.

Harry megvonta a vállát.

- Csak az lehet – vélte Hermione és ösztönösen suttogóra fogta a hangját, mert ekkor lebegett el a közelükben a Véres báró kísértete. – Piton nem talált nyomot az ismeretlen horcruxhoz, ezért kell megszabadulnunk Naga… Nig…

- Nagini – segítette ki Harry. – Igen, ma ő következik. Nyolcig még van egy kis időnk. Készüljünk fel, együnk valamit, aztán induljunk.

Barátai bólogattak.

- Egy óra múlva találkozzunk lent a bejárati csarnokban – nyugtázta Harry és mindhárman visszamentek a saját szobájukba, hogy felkészüljenek.

Harry eltette a tartalék varázspálcát, felhúzta hallhatatlanná tévő csizmáját, és ezzel már készen is volt. A nagyteremben vacsoraidő alatt kapkodva ettek pár falatot, hogy csillapítsák gyomruk korgását. Harry a szokásos helyén ült, Lumpslucké mellett, de az öreg professzor nem volt olyan állapotban, hogy részt vehessen a vacsorán. Ron és Hermione fekete talárba öltözve, a tanári asztalhoz különösen közel ültek és fojtott hangon beszélgettek. A griffendéles diákok időközben az ő viszontlátásukat is megszokták és a kezdeti kérdezősködés is elült, úgyhogy minden veszély nélkül megtárgyalhatták dolgaikat.

Mire feleszméltek, már el is múlt az egy óra, s a vacsora véget ért. Feltűnés nélkül, a diákok áradatával együtt hagyták el a termet és a bejárati csarnokban álldogálva megvárták, amíg mindenki elmegy.

- Felkészültetek? – kérdezte Harry.

- Ne viccelj már! – legyintett Ron és a három jó barát különösen izgatottan hagyta el a kastély épületét, sietős léptekkel indultak el a birtokhatár felé.

Elhagyták Hagrid leégett kunyhójának maradványait, s megérkeztek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapu elé.

- Ki tudod nyitni? – fordult feléje Hermione.

- Igen, Madam Marchbanks elmagyarázta, hogyan kell. – nyugtatta meg őket Harry, majd pálcájával kis köröket írt le a levegőben, s közben erősen koncentrált egy jelszóra („venomus tentacula!”).

A kapu megnyikordult és a védővarázslatok átengedték a hármast. Harry, Ron és Hermione épp, hogy csak átléptek a kapun, s máris egy kis körbe álltak egymással szembe az egyik szobor takarásában. Megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki, majd erősen koncentráltak az úti célra. Mikor elrugaszkodtak, jött az ismerős, kellemetlen összepréselődés és fulladozás, de mielőtt még elviselhetetlenné vált volna az utazás, már véget is ért, és ott találták magukat az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátor biztonságos sötétjében.

Hermione ránézett az órájára – még öt perc volt nyolc óráig, de Piton bizonyára már várja őket. Kiléptek az Abszol útra és körülnéztek. A lenyugvó nap vörösre festette az eget, érdekes színbe vonva a bedeszkázott ablakok és az enyhe szélben lengedező cégérek által uralt utcaképet. Nem sokan sétáltak ebben az időben. A minisztériumi rendszabályok miatt mindenki igyekezett sötétedés előtt hazaérni többé-kevésbé biztonságos otthonaikba, s úgy tűnt, ebbéli igyekezetüket csak fokozta a sikátorból kilépő három fekete taláros alak. Harryék nem törődtek vele, hogy esetleg halálfalóknak nézik őket. Ha valaki aurorokat hívna a helyszínre, könnyen azonosíthatják magukat.

- Bemenjünk? – kérdezte Ron és ő is körülnézett az utcán.

- Igen, de ne itt – válaszolta Hermione. – Jobb lenne a hátsó bejáraton…

Visszamentek a sikátorba és megkerülték az épületet. Az üzlet mögött egy hatalmas, magas betonfal választotta el a varázslók utcáját a mugli Londontól. A fal mellett szeméthegy gyülekezett, a bádog kukák egykedvűen lakmároztak belőle. Harry kikerült egy harapós kedvében lévő szemétgyűjtőt és egyenként eltávolította a deszkákat a bolt hátsó bejáratáról.

- Várjatok – szólt egy hideg hang lustán Harryék háta mögül.

A hármas megpördült pálcával a kezében, de félelmük alaptalan volt. Piton állt mögöttük a szomszédos bolt háta mögött, mely egy egykor jobb napokat látott talárszabászat volt.

- Nem kell bemennetek – állította le őket. – Inkább gyertek ide hátra.

Harryék engedelmeskedtek és a harapós kukákat kerülgetve követték Pitont a talárszabászat mögötti sikátorba, ahol már olyan sötét volt, mint a legsötétebb éjszakában. Harry gyanította, hogy varázslat lehet a dologban.

Mikor beérték Piton, még jobban meglepődtek, látva, hogy a férfi nem egyedül érkezett. A bolt mögött Draco Malfoy várta őket, hátát kényelmesen a falnak döntve, hosszú, fekete talárban. Mellette pedig négy szürkés színű szárnyas ló állt kikötve. Az állatok néha nyugodtan prüszköltek, a kukákban keresgéltek élelem után és gyanakodva fürkészték a három új alakot.

Harryék nem vesztegették az időt köszönésre, makacsul keresztülnéztek volt évfolyamtársukon, aki ugyanígy tett. Piton nem zavartatta magát:

- Amint látjátok, vár rátok egy kis utazás – mondta és hanyagul intett a fejével a legközelebbi szárnyas ló felé.

- Repülni fogunk? – kérdezte Ron. – Miért nem hoppanálunk, vagy zsupszkulccsal megyünk?

- Ahová mentek, oda nem lehet varázslattal eljutni – magyarázta Piton. – Repülnötök kell, mégpedig messzire, ezért hoztam ezeket az állatokat.

- Pontosan hová megyünk? – csicseregte Hermione, mellőzve a hangjából minden nyugtalanságot.

- Mint említettem, nem sikerült az ismeretlen darab nyomára bukkannom – mondta -, ezért más irányba folytatjuk a feladatot. A feladatotok az lesz, hogy megöljétek Naginit, a kígyót, akit ma éjszaka a nagyúr Azkabanba küldött.

- Azkabanba?!

A bejelentés mindhármukból élénk meglepődést váltott ki.

- Ezúttal nélkülem kell boldogulnotok – jelentette be Piton.

- Micsoda? – nézett rá Hermione és hangja ijedten csengett.

- Nem tarthatok veletek, mert a Sötét Nagyúr személyes kérésére meg kell jelennem egy találkozón, amit ma éjfélkor tart. És nem vállalhatom a lelepleződés kockázatát. Elvárom, hogy összedolgozzatok! – tette hozzá szigorúan. - Ezt mind a négyötöknek mondom

Harry, Ron és Hermione meglepetten összenéztek.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Ron fintorgó arccal.

Malfoy kissé összehúzta a szemöldökét és félre fordult. Piton egy pillanatra rá nézett, majd visszafordult Harryékhez.

- Draco is veletek tart. Remélem képesek lesztek félretenni az ellenszenveteket és kölcsönösen vigyázni egymásra – susogta Piton.

Harry percről percre idegesebb volt a fejlemények miatt. Méghogy Draco Malfoy-jal együtt induljanak elpusztítani egy horcruxot? Miféle őrület vezette rá Pitont?

- Mi köze neki ehhez? – kérdezte Harry.

- Nagyon is sok – jegyezte meg a varázsló. – Mint mondtam, a Sötét Nagyúr ma éjszaka megszállja a kígyót és elküldi, hogy végezzen egy halálfalóval, Lucius Malfoy-jal…

Harry döbbenten nézett Pitonra, majd ösztönösen Malfoyra siklott a tekintete. A fiú nem nézett rájuk, a cipőjét bámulta, hosszú szőke haja kísértetszerű vonásokat kölcsönöztek neki.

- Miért akarja megölni? – kérdezte Hermione, aki hasonlóan meghökkent képet vágott, mint Harry és Ron.

Piton lassan, megfontoltan válaszolt.

- Nem vagyok benne egészen biztos – mondta -, de minden arra utal, hogy a nagyúr példát akar statuálni a több halálfalónak, hogy akkor is elér hozzájuk a keze, ha a minisztérium „védelme” alatt állnak… A Tiltott Rengetegben és később a Főnix Rendje főhadiszállásánál elkövetett kudarcok… - Piton halvány mosollyal, résnyire szűkült szemekkel pillantott Ronra és Hermionéra -… rendkívül feldühítették a Sötét Nagyurat. Komoly példát akar a halálfalói elé állítani. Tőle magától tudom, hogy nem csak Luciust, de Dracót és Narcissát is holtan akarja látni.

- Ennyire feldühítették? – hitetlenkedett Hermione, s az ő hangjából kiérződött némi együtt érzés.

- Aki magára haragítja a Sötét Nagyurat, annak az egész családjával számolnia kell, Granger – válaszolta Piton.

- De miért pont a kígyóval? – tárta szét értetlenül a karját Harry, aki a legkevésbé se tudta sajnálni Malfoyékat.

Piton most már nem is próbálta elrejteni sötét vigyorát. Karba tett kézzel állt előtte, úgy nézett le rá.

- Az én javaslatomra, Potter – susogta. – Mikor elmondta, hogy meg akarja leckéztetni a halálfalókat, hogy kapják össze magukat, megemlítettem neki, hogy a kígyó jelképes bosszú lenne. Mindenki tudná, hogy személyesen ő rendelte el annak a kudarcot kudarcra halmozó halálfalónak a kivégzését. Nem lennének találgatások…

- Kudarcot kudarcra halmozott…? – szólalt meg csendesen Draco Malfoy még mindig lehajtott fejjel.

Harry, Ron, Hermione és Piton egyaránt feléje fordultak. A fiú remegett a dühtől, az indulattól, de nem nézett rájuk.

- Az apám kudarca egyedül miattatok van – mondta. – Te küldted börtönbe az apámat, Potter.

Harry félmosolyra húzta a száját.

- Ne várd, hogy egy kicsit is sajnáljam a tetves apádat…

Malfoy ekkor felemelte a fejét, szemei szikrákat szórtak a dühtől és máris a pálcájáért nyúlt, de Piton rögtön előtte termett és megragadta a karját.

- Ne! – szólt szigorúan.

Dracónak ennyi elég is volt. Még egy darabig gyűlölködő pillantásokat küldött Harry felé, majd visszacsúsztatta a pálcát a zsebébe.

Piton ekkor közel lépett Harryhez, egyedül neki intézve a szavait.

- Türtőztesd magad! – sziszegte az arcába. – Hagyd az ilyen megjegyzéseket! Együtt kell dolgoznotok és elvárom, hogy teljesítsétek a feladatot.

- Ne féljen, az teljesítve lesz – bólintott Harry.

Piton még egy percig fürkészve bámult rá, majd ő is bólintott.

- Helyes. Most pedig elmondom, hogyan csináljátok.

Hátat fordított nekik és az egyik lóhoz ment. Levett a hátáról egy barna zsákot, s ráérősen visszasétált vele a hármashoz. Ahogy pálcáik fénye a zsákra vetült, észrevették, hogy Fred és George boltjából való. Piton kinyitotta és kivett belőle három ruhát, amik a sikátor sötétjében koromfeketének tűntek.

- Ezeket fel kell vennetek – adta át nekik a ruhákat.

- Mik ezek? – érdeklődött Harry.

- Halálfalók talárjai… és ezeket is. – azzal átnyújtott nekik egyet-egyet a hátborzongató maszkok közül, majd Malfoynak is hátranyújtott egyet.

- Én ezt fel nem veszem! – tiltakozott Ron és undorodóan eltartotta magától a talárt.

Piton arca goromba grimaszba torzult.

- Márpedig felveszed, ha én azt mondom, Weasley! – csattant fel. – A második lehetőség, hogy fogod magad és visszamész a Roxfortba, hogy szépen megbújj, mint az apád meg az anyád!

Ron már nyitotta a száját, hogy nem kevésbé agresszíven vágjon vissza, de Hermione megfogta a karját. Ron erre becsukta a száját és tovább nézte gyűlölködve az előtte álló varázslót. Harrynek sem fűlött hozzá a foga, hogy felvegye a ruhát, de látva Hermionét, aki vitatkozás és fintorgás nélkül belebújt a talárba, utána ő is engedelmeskedett, s legvégül Ron is magára kanyarította a talárt.

Draco nem törődött velük – hátul összefogta a haját, feltette a maszkot és végül fejére húzta a fekete csuklyát. Úgy nézett ki, mint bármelyik halálfaló, semmi megkülönböztető lehetőség nem volt a ruháján.

Hermione és Ron is felvette a maszkot és a csuklyát, de Harrynek gondjai akadtak ezzel. Ha megpróbálta feltenni a maszkot, az kényelmetlenül elállt az arcától a szemüvege miatt. Ha levette a szemüveget, homályos foltokon kívül semmit se látott. Mielőtt megfogalmazhatta volna problémáját, Piton a segítségére sietett.

- Várj – mondta és elvette tőle az álarcot. – Tedd el a szemüveged, nem lesz rá szükséged.

Harry így is tett, Piton pedig megkocogtatta pálcájával a maszkot. Az álarc sárgán felragyogott, majd kihunyt, a varázsló ekkor visszaadta Harrynek. Mikor Harry feltette, meglepetésére ugyanolyan tisztán látott vele, mint szemüveggel.

- Köszönöm – szólt Harry az álarc mögül, majd meghökkent azon, amit mondott.

Ron, Hermione s Harry végignéztek egymáson – Ron a fejét csóválta és karba fonta a kezét, a lány kissé zavarodottan dülöngélt egyik lábáról a másikra.

- Miért kell ez a szerelés? – dünnyögte Harry, aki kissé kényelmetlennek érezte a túl sok ruhát.

- A nagyúr megszállta a kígyót – jött a válasz. - Ha meglátja az arcod, mielőtt megölöd, tudni fogja, hogy ismered a titkát. Jobb, ha azt hiszi, hogy Draco és néhány barátja, Lucius ismerősei akarják megmenteni őt, akik semmit se tudnak a horcruxokról… Kesztyű! – szólt kurtán Piton és letett az egyik kuka tetejére három fekete kesztyűt.

Harryék engedelmesen felvették, majd Piton intését követve odaléptek a szárnyas lovakhoz.

- A graniánok elvisznek titeket Azkaban szigetére – mondta. – Ha odaértetek, szálljatok le a sziget partján és másszatok fel a sziklákon. Nem lesz nehéz dolgotok. Az őrökkel el tudtok bánni, annál is inkább, mert a nagyúr elterelte a figyelmüket, hogy a kígyó könnyen bejuthasson. Nektek csak követnetek kell.

- Honnan tudjuk, melyik cellát keressük? – szólt Hermione hangja az egyik maszk mögül.

- Elmagyaráztam Dracónak – hangzott a felelet. – Most pedig induljatok!

Felkászálódtak a négy állatra, Harrynek a fekete sörényű, sötétszürke példány jutott. Az állat nyakában egy erős lánc lógott, abba kapaszkodott bele, és csizmája sarkával megbökte a ló oldalát. Az válaszul röviden nyerített, jelezve, hogy figyel a hátán ülőre. Harry a láncnál fogva beirányozta hátasát a sikátor hosszában, Piton pedig elállt az útjából.

Harry előre hajolt, egészen a ló füléhez és belesuttogta:

- Vigyél el Azkabanba! Gyorsan! – kérte az állatot, szárnyas lova pedig azon nyomban vágtázni kezdett és a magasba emelkedett szédítő sebességgel.