10. fejezet - Könnyek

Egy pillanattal később a Grimmauld téren találta magát egyedül, de rögtön észbekapott, hogy Piton még mindig ott áll mellette. A kis utca kihaltabb volt, mint valaha, s mivel ebbe a kis koszos utcába, még a szellő sem merészkedett, a tűző nap egészen felforrósította a levegőt. Jobbnak látta, ha nem várakozik tovább odakinn, ezért gyorsan felidézte a címet. Mikor megpillantotta a házat kis aggodalom vert gyökeret benne, mint például, hogy megfelelő e a dísztalárja erre az alkalomra. Ebben a témában igazán bizonytalan volt, hiszen, még sosem vett részt esküvőn. Elhessegette a problémát, odasietett a házhoz, majd mielőtt észbe kaphatott volna becsöngetett. Későn jutott eszébe, hogy nem ajánlatos csengetnie, mivel ezzel a tettével több percnyi kellemetlenséget okoz a bentlévőknek, hiszen Sirius anyjának a portréja bármilyen hangos zajra, méghangosabb zajforrás lesz. Meg is lepődött, mikor megpillantotta a mosolygós Mrs. Weasleyt az ajtóban, odabentről pedig semmi fülsüketítő zaj nem hallatszott, csupán vidám beszélgetés szűrődött ki, valami különösen kellemes zenével vegyülve. Még rendesen meglepődni sem volt ideje, mert a nő azonnal beinvitálta őt, és Harry nemsokára elvegyülhetett a társaságban. Végre találkozhatott Ronnal és Hermioneval, akik nem győzték faggatni Pitonnal töltött óráiról. Beszámolója közben –amiben igencsak megválogatta szavait tekintve, hogy a közelben ólálkodik kéretlen kísérője - a díszletben gyönyörködött. Kis idő alatt szépen helyrehozták a házat. Mint kiderült, hosszas küzdelmek árán lekerült a falról minden gyanús, vagy kellemetlen kép, még Sirius anyjáé is. Most valahogy barátságosabb volt ez a hely, de mégsem feledtette az előtte álló feladatot. A díszítés igazán szerény, bár annál mesésebb volt, amihez hozzájárult valamilyen földöntúli fény, ami az egész helységben jelen volt. A szoba közepén egy Dobby magasságú, karcsú kerek üvegasztal állt, rajta két serleg várakozott, amelyeknek az anyaga hasonló volt az üveghez, de Harry meg mert volna esküdni rá, hogy amit lát, az valami egészen más. A serlegekből hirtelen egy-egy ezüstösen csillogó sugárnyaláb tört elő, körbevéve a jelenlevőket. Mindazok akik ebben a pillanatban a szobában voltak megérezhették mi az a mélyről jövő, kimondhatatlan, őszinte szeretet. Még mindenki a hatás alatt állt, mikor kinyílt az ajtó, a helységben néma csend lett. Harry is odanézett, és meglátta Ginnyt. Gyönyörűszép volt, ahogy ezüstös talárjában végigvonult az emberek által alkotott úton, egészen az üvegasztalig. Mögötte érkezett a vőlegény, Billt még soha életében nem látta boldogabbnak, majd hirtelen az addig is jelenlevő földöntúli zene, átváltott egy sokkal ünnepéjesebb, és szívmelengetőbb dallamra s ekkor a menyasszony is megjelent és lassan, kecsesen elindult szerelme felé. Mikor már mindenki az ifjú párra figyelt, akik éppen a serleg felé emelt kézzel álltak, a fiú tekintete Ginnyre tévedt. Szemében még a vélák szépsége is eltörpült a lány mellett. Tekintetük összefonódott, és másra nem is vágytak ebben a pillanatban, ahogy hallgatták közben a szertartást. Szót azonban nem válthattak, mivel a szertartás-ami nem tűnt hosszabbnak másodperceknél – végén eltűnt a szeme elől. Tovább azonban nem várhatott. Most jutott csak eszébe azon gondolkodni, hogy hogyan rázhatná le Pitont, aki valószínűleg szorosan a nyomában jár. Pillanatok alatt elszánta magát és határozott léptekkel elindult az egyik távolabbi mosdó felé. Mikor odaért hátraszólt a válla fölött, az őt árnyékként követő férfinak:
- Gondolom ide nem akar követni. – szólt, majd belépett faragott mintázatú ajtón, amit aztán gondosan magára zárt. Mikor megbizonyosodott rólla, hogy egyedül van, érezte, hogy most kell indulnia.
Az ajtón túl csak egy tompa pukkanást lehetett hallatni, és ez a hang félreérthetetlen volt.

Pillanatokkal később már Godric’s Hollow temetőjében állt, ahol szülei nyugodtak. Ahogy odalépett, és tekintetét fejfájukra emelte, soha nem érzett fájdalom lett úrrá rajta, olyan mély és intenzív érzés, amit képtelenség leírni. Jól tudta, hogy nem tudna sírni, már nem, de mégis, csak ebben a percben tudatosúlt benne a valóság, és ez az érzés erősen mellbe vágta.
- Anya, Apa! Úgy hiányoztok. Kérlek segítsetek. –suttogta időközben féltérdre ereszkedve, majd hirtelen felállt és türelmetlenül letörölte a szemébe szökött könnyeket.
Nem tölthette az időt gyásszal, hiszen az elmúlt 17 évben folyamatosan gyászolt. Csak most nézett igazán körbe. Nem tudta eldönteni, hogy mit váltott ki belőle a látvány, mert az egyben volt gyönyörű és szívszorító. A sok márvány sírboltot itt-ott, kígyózva karolták át különböző növények, csak hogy mutassák az idő múlását. Mindegyik körül nyíltak virágok, hogy szembeszálljanak az elmúlással. Nem töprengett túl sokat, mert egy bizsergető érzés a tarkóján azt súgta neki, hogy figyelik. Elképzelni sem tudta, hogy ki, vagy mi lehet az. Alaposan körülnézett, de nem látott senkit. A következő pillanatban arccal a porban találta magát, mert valami kirántotta lábait. Rögtön pálcája után kapott, de nem tudott időben hátrafordulni, hogy támadója szemébe nézzen, egy hatalmas test csapódott felé. Hátrahökkölt, és ez volt a szerencséje. A Kígyó most Lustán körözött körülötte, minden rezdülésre figyelve. Ez az állat nem volt más, mint Voldemort házikedvence.
-Nagini!- Suttogta elhaló hangon. Ott volt a megfelelő alakalom ,és ő mégsem tudta elpusztítani, pedig ő is egy Horcrux volt, ezt tudta jól a fiú. Mégis tennie kellett valamit, hiszen ha számításai nem csaltak, akkor maga Voldemort és a halálfalók is hamarosan ott lesznek. Kerülve a hirtelen mozdulatokat, lassan talpra állt, és a kígyóra emelte pálcáját. Ha most meg is fog hallni, legalább egy Horcruxal kevesebb lesz. Megmarkolta a pálcát, és teljes erejéből a kígyó fejébe döfte, mire a hüllő azonnal reagált, felemelte hatalmas fejét, és lesújtott a tehetetlen fiúra, akinek a lábába fúródtak a hatalmas méregfogak. Vére azonnal ömleni kezdett, és szinte rögtön elgyengült. Ha azt gondolta, hogy ennél rosszabb nem lehet, hát tévedett.

-Nocsak Potter… Ennyire bátor vagy , vagy ennyire botor? – szólt egy határozottan ismerős hang a közeléből. >br> - Féregfark. – nyögte.
- Úgy bizony, én vagyok az Peter. A Nagyúr küldött érted. Megérezte, hogy hol vagy, és azt is, hogy egyedül. Túl intenzíven érezhettél valamit, még a Nagyúr is meglepődött, hogy ennyire óvatlan vagy a körülményekhez képest. Persze ez neki csak jó, és köszönetét küldte, hogy hű maradtál önmagadhoz. – Mindezt kaján élvezettel mondta végig, majd felemelte varázskezét – amit még magától Voldemorttól kapott- és köteleket varázsolt az amúgy is gyenge fiú köré.
- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezte hátborzongatóan gonoszan. – az, hogy még nem használtam a kezemet, úgy igazán… Még nem próbáltam ki, hogy milyen vele kínozni valakit. – mondta, s közben tűnődve szemlélgette kezét, majd hirtelen rámutatott az amúgy is elgyengült és rémült Harryre.
Szinte azonnal ordítani kezdett. Soha életében nem érzett ekkora fájdalmat, a méreg hatására sokzszorozódott rajta a Crucio átok. Olyan érzés volt, mintha négyzetcentiméterenként égetnék le a húst a csontjairól. Heves fájdalmai mellett is észrevette azonban, hogy furcsamód most nem fáj a sebhelye.
Észre sem vette, hogy vége, még mindig remegett. Csak Féregfark szólalt meg.:
- El is felejtettem milyen érzés ez. – mondta önelégülten – Annyit elárulhatok, hogy ez a kín semmi volt ahoz képest, amit a mestertől kapsz. El sem tudom képzelni, hogy hogy lehetsz olyan ostoba, hogy egyedül mászkálj … Tényleg … merre hagytad a kísérőidet? – nézett körbe cinikusan.
- Nem olyan messze! – szólalt meg egy ismerős hang valahonnan mögülle.

Harry már nem volt képes követni az eseményeket, de valami beugrott neki, s mikor rájött, hogy az ismerős hang forrása nem más, mint Piton, Utolsó erejével elkiáltotta magát: - A Kéz! - s azzal elsötétült előtte a világ. Az utolsó, amit hallott, az egy tompa puffanás volt, ahogy valaki elterült a földön a rászórt halálos átoktól.

Mikor magához tért nem nyitotta ki szemeit azonnal. Erősen remélte, hogy jókezekben van, és nem kell több fájdalmat átélnie. Szemeit ólomsúlyúnak érezte, mégis úgy döntött megnézi, hogy mégis hol van. Mikor azonban kinyitotta őket, kétségbeesett rémület lett úrrá rajta, mert nem látott semmit. Ezúttal nem a megszokott homály vette körbe, mint mikor nincs rajta a szemüvege, hanem valami tejfehér köd, ami erőszakosan nyomúlt rá a szemére. Szíve egyre hevesebben vert, de mikor megpróbált felülni, nyomban meggondolta magát, olyan erős szédülés kerítette hatalmába. Magatehetetlen volt, és ez az érzés mindennél jobban kínozta.
A sűrű csöndbe hirtelen belehasított egy dallamosan csengő hang, egy hang, ami fájdalmasan ismerős volt. De ezúttal nem szűnt meg olyan hirtelen, mint a nyáriszünetben, mikor hallani vélte. Most tisztán szólt és óráknak tűnő percekig hallgatta.

Szempillái engedelmesen utatengedtek a rájuk hulló cseppeknek, miknek hatására, pár pillanat múlva a fiú látása kezdett visszatérni. És ez csak egyet jelenthetett; Az előbbi cseppek, könnycseppek voltak, és a gazdájuk és az ének forrása nem más, mint:
- Fawkes!- suttogta, mikor már teljesen visszanyerte addigi látását és megpillantotta a főnixet, ahogy éppen a lábán lévő sebet áztatta gyógyító könnyével. Semmit nem értett. Dumbledore temetésén Fawkes is elhagyta ezt a világot, de vajon most hogyan és miért tért vissza?
Bárhogy is történt, lelkét most mérhetetlen boldogság járta át, hogy újra láthatja ezt a csodálatos varázslényt, aki egy pillanatra elhitette a fiúval, hogy Dumbledore még mindig vele van.

következő fejezet