14. fejezet – A kentaurok intelme

A t�l hihetetlen�l gyorsan eltelt. Nem hittem volna, hogy t�l�lem, de valahogy m�gis siker�lt. Az �lelem hi�ny, �s a hideg miatt a lehets�gesn�l is sov�nyabb voltam. Erre a dementorok is r�seg�tettek, amikor n�ha az erd�ben j�r�r�ztek. Kutyak�nt nem okoztam felt�n�st, de l�lek�l� hideg�k minden alkalommal m�ly f�jdalmakat okozott, �s az am�gy is zord id� sokszor m�g hidegebb� v�lt.

Lassan elolvadt a h�, �s a kis r�gcs�l�k �s madarak is �l�nken mozgol�dni kezdtek. Az erd� �jra megtelt �lettel. A madarak csiripel�se visszaadta az �letkedvemet, �gy k�nnyebb sz�vvel vetetem bele magam a vad�szatba, �s a nyiladoz� erd� kiv�teles sz�ps�g�nek n�zeget�s�be. A kast�ly parkj�ban, �s – m�r amennyire r�l�ttam – a t� partj�n is nagyobb volt a ny�zsg�s, b�r az azkabani �r�k a kast�lyt m�g szorosabban z�rt�k k�rbe, de ez a gyerekek sz�m�ra szinte �szlelhetetlen volt. Lehetetlen volt �jra bejutnom a kast�lyba. Ez egy darabig nagyon bosszantott, de id�vel belet�r�dtem. Lassan felvettem egy napi ritmust, amely valamennyire elviselhet�bb� tette a bujdos�st, �s az emberi t�rsas�g, az emberi sz� n�lk�l�z�s�t. Szinte m�r nem is v�gytam arra, hogy emberekkel t�rsalogjak. Kutyak�nt minden k�nnyebbnek t�nt, �s a napok is gyorsan teltek. De ez a viszonylagos nyugalom csak addig tartott, am�g egyik alkalommal vad�szat k�zben meg nem zavartak.

***

Egyik este �ppen a vacsor�ra fogott nyulat faltam, mikor egy csapat kentaur vet k�rbe. F�lbehagytam a zs�km�nyom �s feln�ztem. A kentaurok egy szab�lyos k�rt alkottak, amelyet olyan szorosra z�rtak, hogy es�lyem se volt a menek�l�sre. Ez a helyzet az �szi incidensre hasonl�tott, amikor a kentaurok j�l helyben hagytak. Most is fel voltam erre k�sz�lve. Nem estem k�ts�gbe, de nem is �bresztett a tal�lkoz�s t�l kellemes eml�keket bennem. D�h�s, agresszivit�st sug�rz� szemekkel n�ztek, �s k�tkedve m�regettek. Nem �rtettem mit n�znek rajtam, mi lehet olyan �rdekes egy kuty�ban, de nem tudtam v�gig gondolni az eshet�s�geket, mert az egyik�k megsz�lalt.

- Tudjuk, hogy nem kutya vagy. V�ltozz vissza Sirius black, hogy szemt�l szembe l�thassunk! – parancsolt egyik�k ellentmond�st nem t�r�en.

Tudj�k?! De honnan a fen�b�l?! – tettem fel magamban a k�rd�st.  

Haboztam. Erre a kentaurok v�lasza sem maradt el. B�szk�n felszegett fejjel el�r�bb l�ptek m�g sz�kebbre z�rva ezzel a k�rt.

- Nek�nk �gy is j�, de a te helyedben �n �tv�ltozn�k – mondta az el�z� kentaur f�l�m tornyosulva.

Hamarosan emberk�nt �lltam el�tt�k, bizalmatlanul m�regetve �ket.

- Mit akartok t�lem? – k�rdeztem meg, b�r ez egy felesleges k�rd�s volt.

- Meddig akart�l itt bujk�lni abban rem�nykedve, hogy senki nem veszi �szre? – k�rdezett vissza g�nyosan.

- Ameddig j�l esik – v�laszoltam k�s�rteties nyugalommal a hangomban, amely m�g jobban felb�sz�tette �ket.

Ekkor a kentaur megragadta szakadt ruh�mat, �s r�ngatni kezdett.

- Nem szoktunk beavatkozni az emberek �gyeibe – kezdte �lhiggadts�ggal -, de nem t�r�nk meg egy gyilkost az erd�ben.

- Nem a ti�tek az erd�, �s gyilkos sem vagyok. B�rhogyan is hiszitek –  pr�seltem ki magamb�l, n�mi lemond�ssal a hangomban.

- �gy gondolod, hogy ezt elhissz�k? – v�gott vissza, mik�zben a f�ldre l�k�tt.

- Mit akartok tenni? Meg�lni? – tettem fel az engem nagyon is �rdekl� k�rd�st.

- �, nem. Az egy ilyen �lnok gyilkosnak nem b�ntet�s. Mit sz�ln�l a dementorokhoz?

Els�padtam. Nem hittem a f�lemnek. A kentaurokr�l azt hallottam kedves n�pek. Azt�n eszembe jutott Hagrid intelme.

„Csak az embereket nem sz�velik.”

Kezdtem megretteni, de pr�b�ltam nem mutatni. Fel�lltam, �s hat�rozottan a kentaurok szem�be n�ztem.

- Nem vagyok gyilkos, de elhagyom az erd�t, ha ez az �hajotok – mondtam, �s elindultam a k�r sz�le fel�.

Az ott �ll� egyik kentaur fel�gaskodott, �s bel�m r�gott. Nagyot puffantam a sz�raz talajon. A mellkasom sajgott, �s egy kis ideig alig kaptam leveg�t. De a roham nem �llt meg. Az els� pat�kat �jabbak k�vett�k. Pr�b�ltam elgurulni a pat�k sora el�l, de nem j�rtam t�l nagy sikerrel. Mindenem f�jni kezdett. A testemet m�r alig �reztem.

- Goron! Mit m�veltek – k�rdezte egy hang.

A kentaurok erre abbahagyt�k gy�tr�semet, �s a k�rdez� fel� fordultak. Kinyitottam eddig szorosan csukva tartott szememet, �s szem�gyre vettem az �rkez�t. Egy kentaur volt az. L�that�an fiatalabb volt, mint a t�bbiek, �s az arca j�indulatot t�kr�z�tt. A t�bbi fajt�rsa egy ideig d�h�sen m�regette, majd a Goron nevezet� megsz�lalt.

- Ne avatkozz bele, Firenze! Eredj a dolgodra! – mondta.

- Mi�rt b�ntj�tok ezt az embert? �rtott nektek? – k�rdezte Firenze.

 Nagy nehezen �l�helyzetbe torn�sztam magam. Goron k�zben v�laszolt.

- �, itt – mutatott r�m – a t�meggyilkos, Sirius Black, akit az azkabani �r�k keresnek. Nem t�rhetj�k, hogy itt bujk�ljon az erd�ben, ez�rt miel�tt �tadn�nk a dementoroknak j�l megleck�ztetj�k -  mondta sz�razon. A hangj�b�l sug�rzott az ellenszenv mind ir�ntam, mind a fajt�rsa ir�nt.

- Nem �t�lkezhettek senki f�l�tt b�rmit is k�vetett el. Megs�rtett�tek a kentaurok els�sz�m� szab�ly�t. Nem b�ntalmazunk semmilyen l�nyt, ha az nem b�nt, vagy nem fenyeget minket – n�zte Firenze a t�bbieket b�r�l�an.

- Te, fiatal l�tedre ezt biztos jobban tudod – v�laszolta Goron g�nyosan.

- Lehet, hogy nem vagyok el�g tapasztalt, de a sz�vem a hely�n van. Nem szeretem a felesleges er�szakot. Hagyj�tok b�k�n! Nem tett ellenetek semmit.

- Egyszer m�g megb�nod a j�hiszem�s�gedet. Gyertek! M�r megtett�k amit kell – adta ki az utas�t�st Goron.

A kentaurok lassan sz�tsz�ledtek. Egyed�l Firenze maradt itt, aki agg�dva n�zett r�m.

- Minden rendben? – k�rdezte.

- Mi�rt seg�tett�l? – k�rdeztem vissza meglepetten.

- Mert hiszek az �rtatlans�godban – j�tt a t�m�r v�lasz, de val�sz�n�leg megh�kkent arcot v�ghattam, mert folytatta. – Besz�ltem egy macsk�val a Roxfortb�l,  aki elmes�lte, hogy seg�tett neked. �gy gondolom meg�rdemled, hogy bebizony�tsd az igazadat – mondta b�tor�t�an.

P�r pillanatig, mint egy idi�ta �ltem a f�ben, mereven pislogva r�. �rtetlen�l �lltam a bel�m vetett bizalom el�tt. Felfoghatatlan volt. R�gen volt, amikor valaki m�g b�zott bennem. M�g jobban megd�bbentett, mikor odaj�tt hozz�m, �s szem�gyre vette a sebeimet. Miel�tt m�g b�rmit tehettem, vagy mondhattam volna latin szavakat mormolt, amit�l a testem felforr�sodott, a f�jdalom is fokoz�dott, de egy pillanat m�lva teljesen elm�lt. V�gig n�zve magamon, �s �szre vettem, hogy a sebeim elt�ntek, s a ruh�m szakad�sai is megsz�ntek.

- Hogyan k�sz�nhetn�m ezt meg neked? – k�rdeztem.

- J�rj szerencs�vel, �s bizony�tsd be az igazadat – mondta, majd b�cs�z�sk�ppen meghajtotta mag�t, megfordult, �s elv�gtatott.

- �g veled, �s k�sz�n�m – sz�ltam ut�na, de erre m�r nem �rkezett v�lasz.

�jra egyed�l maradtam, de m�r tudtam mit kell tennem. Elindultam h�t a roxforti birtok sz�l�n l�v� F�rja F�zh�z, amelynek a t�rzse azt az �tj�r�t rejtette, amely arra a helyre vezetett, amit j�l ismertem, tal�n t�lzottan is. Hamar oda�rtem az ismer�s f�hoz. Kutyak�nt odaosontam a fa t�rzs�hez, amelyen hamar r�leltem a g�rcsre, amely m�g�tt a sz�k �tj�r� volt. Mikor kiny�lt bementem a ny�l�son, �s elindultam mag�nyos bujdos�som �jabb �llom�sa fel�.  

--------------------------------------------------------

K�vetkezik: Egyed�l a szellemsz�ll�son